Dsida Jenő (1907–1938) a két világháború közötti erdélyi és az egyetemes magyar költészet kiemelkedő alakja. Az avantgárd vívmányait is alkalmazó kiváló formaművész és a klasszikus hagyományok megújítója, amely a Nyugat folyóirat nagy lírikusainak rokonává teszi. Szívelégtelensége miatt korai halálának tudatában alkotott. Költészete sem betegsége, sem pedig megpróbáltatásokkal teli kisebbségi sorsa ellenére nem komor hangvételű, nagy érzékenység, elmélyültség és a teremtett élet iránti szeretet és derű jellemzi.
Dsida Jenő – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?”
Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár
---
„Dsida Jenő költői pályája tehát mindössze egy évtizedre tehető. (Igaz, hogy erre a rövid pályafutásra gondosan felkészült; diákkori zsengéinek, korai műhely-gyakorlatainak száma eléri az ötszázat.) Erdélyi írótársai elismerték tehetségét, formaművészetét, de szélesebb körben, a magyar irodalom egészében csak halála után kezdték felfedezni. A Nyugat, melynek irányához legközelebb állt, egyetlen versét sem közölte, sem kritikát köteteiről. Az 1940-es években két ígéretes jele is van »a költő feltámadásának«, ahogy egyik versében a posztumusz elismertséget nevezte. Egyik Válogatott verseinek budapesti megjelenése 1944-ben Rónay György szerkesztésében és előszavával, a másik Vajthó László 1941-ben megjelent Mai magyar költők című antológiája, melyben József Attilával azonos terjedelemben szerepel. A költőnek így induló elismerését azonban megszakította a fegyverek zaja, majd a háború utáni politikai változások.”
Láng Gusztáv: Dsida Jenő élete és költészete. Bevezető tanulmány részlete a Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Dsida Jenő. Zsögödi Nagy Imre tusrajza,1938. – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?”
Dsida Jenő: A sötétség verse. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár
---
„Ezt a kávéba mártott cukrot, ezt megnézte Dsida Jenő. Egyébként mindnyájan megnéztük. A hasonlatok e csoportjának jellegzetessége, hogy nem a meglepetéssel dolgozik, hanem a ráismertetéssel. Hát persze – gondoljuk. De még mennyire – gondoljuk. És nem adunk számot róla, hogy észrevételeinknek milyen óriási, szürke csoportjából emelte ki a képet a költő, és szögeztette rá a szemünket. Kivágott valamit a környezetből, kinagyította, észrevétlen tussal utánahúzta a körvonalait (ilyen tus vagy retus Dsida versében néhány jelző, mily sunyi-resten… keserű éjjelébe), aztán odakapcsolta a kivágatot, egy vers határáig tartó végérvényességgel, a hasonlítotthoz. Lehet különben, hogy nem ebben a sorrendben csinálta. Hanem fordítva. Vagy egyszerre. Ami az eredmény szempontjából teljesen mindegy. Mindenesetre verssé élesítette a látványt, összekavarva egy kávéscsészében a cukrot a halálfélelemmel.”
Nemes Nagy Ágnes: A költői kép. A tárgyak. Liliom és kockacukor. (Részlet) In. Uő.: Szó és szótlanság, Budapest, Magvető, 1989. – Törzsgyűjtemény
Dsida Jenőről készült tréfás felvétel. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Semmikép sem bírom magam rávenni,
– jaj-jaj!! –
nem merek a túloldalra átmenni,
– zirr-zurr –
szeretem az életet általában,
– tú-tú! –
drága nekem nyakam, kezem és lábam,
– cirr-cirr! –
Örzőangyal, akihez hajdanában
– zirr-zurr! –
fohászkodtam sötét gyermekszobában,
– töf-töf –
nagyon kérlek, az Úrjézus nevére:
állj kicsit a sarki rendőr helyére!”
Chanson az őrangyalhoz. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár
---
„A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.”
Dsida Jenő: Túl jégmezőkön. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Dsida Jenő: Gyakran várlak. (Autográf verskézirat) – Kézirattár
Gyakran várlak. Elüldögélek olykor
órák hosszat is így: a messze hamvas
kékjét nézem, az ösvényt és az ormot.
Elfáradt szememet mihelyt lehúnyom,
érkezel... Ragyogó, napos mezőről
lassudan közelegsz: a régi hellén
földek játszadozó pásztor leánya.
Kebleden kifeszül habkönnyű inged.
Tejfehér, pamacsos bárányka kisér
mindenütt. Csupaszon tapossa tiszta,
barna lábad a friss füvet, dalolva
állsz meg kis kalyibám előtt s köszöntesz...
Gyakran várlak. Elüldögélek. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Dsida Jenő síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben. − Magyar Elektronikus Könyvtár
„Ha felmegyünk a házsongárdi temető domboldalára Kolozsvárt, ott, a sok évszázadra emlékező, méltóságos sírkövek között, ott, a nagy törzsű, nagy lombú fák félsötétjében, amely csak foltokban engedi át a napfényt, amely növeli, burjánoztatja az árnyékkedvelőket: mohákat, páfrányokat, repkényeket, ott, abban a fölhabzó sűrű-zöldben rátalálhatunk erre a sírfeliratra:
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.”
Nemes Nagy Ágnes: Dsida Jenő. (Részlet). In. Uő.: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992. – Törzsgyűjtemény
