Egy 12 éves fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen Budapesten, a Somogyi Béla utca 10-ben laknak, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt, sétákat tesz a városban, és mindezt lejegyzi. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Csics Gyula naplóját 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján adta ki az 1956-os Intézet.
Blogunkban november 4-ig a naplóból közlünk izgalmas részleteket.

ÖTVEN ÉV MÚLVA
Kései utószó egy gyerekkori naplóhoz

Csics Gyula: Magyar forradalom, 1956. Napló, Budapest, 1956-os Intézet, 2006. – Törzsgyűjtemény

„Titkosítva nagypapakorig. Ez volt a kiadandó Napló egyik címváltozata. Találónak éreztem, mert megírása óta csak ritkán vettem elő, alig néhányszor néztem bele. Nem a hatóságok, nem a titkos szolgálat, nem a családom, én magam »titkosítottam«, nem sokkal azután, hogy befejeztem az írását. Nem azért, mint ha féltem volna, hogy olyas mit írtam le, ami nem igaz. Nem is azért, mert valakit meg bánthattam benne. De amikor 1957-ben, a megtorlások időszakában teljesen világossá vált, hogy minden marad a régiben, tartottam attól, hogy gyerekes fecsegésem másokat bajba hozhat. Ebben az időszakban a szüleimet is féltettem, pedig ők neveltek olyan gyereknek, akit minden érdekelt, ami körülötte történt.

A naplóban én az igazat és csak is az igazat írtam le, gyermeki naivitással, válogatás nélkül, mindent tiszta lélekkel elfogadva. De a meg torlások időszakában, sőt később sem lehetett tudni, hogy kit miért akarnak »megvizsgálni«, csak mert valakinek nem tetszik valami. Mindemellett azonban azért titkosítottam, mert nagyon féltettem. Fél tettem, mert életem fontos darabja volt, semmiképp nem szerettem volna elveszteni azáltal, hogy rossz kezekbe kerül, és hibás értelmezés, gonoszság vagy rosszindulat miatt esetleg meg kell semmisítenem.

A ház, amelyben akkoriban laktunk, a Rökk Szilárd utca 10., Budapest központjában található. Az utcát később Somogyi Béláról nevezték el. Még később a Gutenberg tértől a Krúdy utcáig terjedő szakasz újra megkapta a teljes vagyonát a fővárosra hagyományozó ügyvéd nevét. Kovács Jancsi barátom nagyon sajnálta, hogy nem az a szakasz, ahol ő még akkor is lakott. A ház nem volt messze a Rákóczi út–Nagykörút kereszteződésétől, a Blaha Lujza tértől, ahol akkoriban még állt a Nemzeti Színház, ott volt a Corvin Áruház, a Szabad Nép székháza, az ahhoz tartozó nyomda és lapelosztó. Nagyjából ugyanolyan távolságra – mint egy tíz-tizenöt percnyi járásra – volt a háztól, a Bródy Sándor utca másik végén a Magyar Rádió és a legendás, nagy harcok színtere, a Corvin köz, a Kilián laktanya meg a Köztársaság tér: az 56-os magyar forradalom legfontosabb pesti helyszínei.

A ház maga egy szegényesebb, de mégis tipikus belső-józsefvárosi bérház a jellemző körfolyosókkal (gangokkal), egy első és egy hátsó lépcsőházzal. A hátsó lépcsőházból lehetett feljutni a padlásra és le a pincébe. Az emeleti lakók ide vonultak le, amikor úgy látták, hogy a harcok hevessége miatt nem maradhatnak saját otthonukban. Az orosz csapatok november 4-i bevonulása után ez bizony nemegyszer előfordult.

A ház utca frontján két üzlet volt. Góré nagybátyám egy kis kocsmát üzemeltetett, ahol anyám a pénztárban dolgozott, és néha besegített a konyhában és az italkiadásban is. A pincér, Szőke Pista a ház második emeletén lakott. A másik üzlet fűszerkereskedés volt – a szintén naplót író barátom, Kovács Jancsi szüleinek a boltja. Azért lakott a földszinten mind a két család, mert a lakásokból közvetlen bejárat volt az üzletekbe.

A ház a forradalom alatt nem volt a harcok középpontjában, de az események a közvetlen közelében zajlottak. A kapuból, az ablakokból nem sokat lehetett látni, de amikor a harci zaj alábbhagyott, vagy amikor el kellett menni kenyérért, némi élelmiszerért, igyekeztem anyám, apám vagy más felnőtt mellé szegődni, hogy láthassam azt is, ami kicsit távolabb történt. Apám mindenhova szívesen elvitt, egyedül a Köztársaság térre nem. Kategorikusan kijelentette, hogy az nem való kisgyereknek.”

Csics Gyula a napló írásának idején, 1956-ban

„A házban egészen hétköznapi emberek laktak. Voltak köztük kétkezi munkások, kereskedelmi alkalmazottak, lecsúszott egzisztenciák, az ifjú albérlők között vidékről felkerült, feltörekvő fiatalok. Ők laktak a ház függőfolyosóiról nyíló egy-két szobás lakásokban, vagy az egyetlen szobából álló »lakásokban«, amelyek a háború előtt irodák voltak. Ezekhez a lakásokhoz – mint a legtöbb pesti bérházban – nem volt még WC sem, ők az emeletenként kialakított közös mellékhelyiséget vették igénybe. A ház utcára nyíló nagyobb, komfortosabb emeleti lakásaiban néhány hivatalnok lakott, közülük többen egykor »jobb időket értek meg«, de ők is leg feljebb a középpolgárság alsó rétegéhez tartoztak.

A naplóban valószínűleg ennek a közösségnek az értékítélete tükröződik, hiszen tizenkét éves fejjel csak az események pátoszát éreztem, önálló véleményem nemigen lehetett. Egy biztos, hogy a leírtakat nem befolyásolták a későbbi történések, sem a propagandakiadványok, amelyek – az ellenforradalom-koncepció elfogadtatása érdekében – kizárólag a forradalmakkal a világon sajnos mindenütt együtt járó, kivédhetetlen negatív eseményeket (könyvégetés, lincselés, ártatlanok meggyalázása stb.) hangoztatták. A ház lakói maradéktalanul egyetértettek abban, hogy ez egy igazságos, spontán forradalom, amelyet az emberek nyomorúságos helyzete, az általános elégedetlenség, a megszálló orosz csapatokkal szembeni gyűlölet váltott ki.

A házban lakók társadalmi helyzete elég vegyes volt. Semmiképp nem volt az akkori magyar társadalom összetételére jellemző reprezentatív csoport, én pedig többnyire az ő meg nyilvánulásaik alapján alkottam képet az eseményekről, az ő beszédjüket figyeltem, és abból próbáltam összerakni a történteket. Ma is úgy gondolom, hogy a házból senki nem vett részt tevőlegesen a forradalomban, de itt-ott be lekeveredett az eseményekbe, szemtanúja volt a történteknek, és hazatérve természeten beszámolt róluk. Így jutottak el a hírek a közösséghez. Én ezeket a híreket szinte szívtam magamba, mindig nagyon füleltem, amikor a felnőttek beszélgettek.
A naplóírást 1956. október 24-én határoztam el. Egy iskolai füzetben kezdtem, majd néhány héttel később átmásoltam, mert az elsőt kivitelében nagyon jelentéktelennek ítéltem az eseményekhez képest. Ezért választottam a régi iskolafüzet helyett egy komolyabbnak vélt, nagy alakú füzetet, és kereteztem be minden oldalt nemzeti színeinkkel. Ahogyan erről a naplóban írok is, azért fogtam hozzá, mert meg tudtam, hogy gyerekkori játszótársam, a nálam egy évvel idősebb Kovács Jancsi naplót kezdett ír ni. Ekkoriban mindent közösen csináltunk, mindent megbeszéltünk, közösen terveztük és tettük meg »városmegismerő« sétáinkat. Úgy éreztem, hogy most olyan nagy dolgok történnek, amilyenek talán soha többé az életemben, és ezt meg kell örökíteni.”

Csics Gyula a könyvbemutatón, 2006

„A ház lakóközössége által elmondottakon kívül fontos hírforrásom volt az a sok újság és röplap, amit akkoriban osztogattak vagy repülőről szórtak szét, illetve amelyeket vásároltunk. Ezeket is gondosan eltettem egy dossziéba, mert nagyon értékesnek éreztem őket. Ma is elcsodálkozom, milyen rengeteget olvastam: újságot, röpcédulát és természetesen a megszokott könyveket. Minden röpcédulát, újságot eltettem, függetlenül attól, ki adta ki, illetve ki terjesztette. Természetesen akkor, tizenkét éves fejjel nem is tudtam megítél, hogy ez a forradalmárok, a régi kommunista hatalom röpcédulája, vagy az új, Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány propagandaanyaga, netán a nyugati kapitalista hatalmak »égi beavatkozása belügyeinkbe«.

Fontos hírforrás volt még számomra, illetve inkább szüleim számára a rádió. Ők kapcsolták be, ők hallgatták, én legfeljebb odafigyeltem, hogy mit hallgatnak. Többnyire a Magyar Rádiót hallgatták, de szinte ugyanannyit szólt a Szabad Európa Rádió is. A híreket természetesen nem tudtam felülbírálni, igyekeztem a tőlem elvárható tisztességgel lejegyezni őket. Ma is hallom a Szabad Európa hangját, a zavarásokkal, a zúgással együtt, ami miatt – érzésem szerint – mindig épp a legfontosabbat nem lehetett meghallani.

Nagyon sajátos volt az akkori légkör. Senki nem mondta meg nekem, legalábbis nem emlékszem rá, mi az, amiről idegenek előtt vagy az iskolában nem szabad beszélni, mégis mindenki pontosan tudta. A tizenkét éves gyerek is! Ezt biztosan az ötvenes években tanultuk meg, a Rákosi-diktatúra idején, amikor különösen keményen megtorolták, ha valaki nem akart igazodni a hatalom elvárásaihoz. 1956-ban már a kis gyerekek is tisztában voltak azzal, hogy az otthon hallottakból mit nem lehet elmondani másutt. Valószínűleg nem minden családban hallgatták az ötvenes, hatvanas években a Szabad Európa Rádiót, de a legtöbben mégis onnan próbáltak tájékozódni, a mi ismerőseink körében biztosan így volt. Az is teljesen spontán módon (szülői sugalmazás nélkül) alakult, hogy az akkori, az ötvenes években adott utcanevek helyett, ha tudtam, a régieket használtam a naplóban. (…)

Amikor a napló »titkosítását« feloldottam, megkezdődött második élete. Hogy az eredeti példányt kíméljem, lemásoltattam, és úgy adtam oda annak, aki kíváncsi volt rá. Ekkor ismerte meg a családom is, de húgom (aki természetesen a napló egyik szereplője volt) kért belőle egy másolatot, így megismerték az ő közvetlen családtagjai is. Ők voltak azok, akik mind arra biztattak, hogy adjam ki könyvben. Nehezen tudtam elképzelni, hogy van benne olyasmi, ami más számára is érdekes lehet, hiszen vajon kinek az érdeklődésére számíthatnak egy tizenkét éves kisfiú hétköznapjainak egyszerű stílusban megírt történetei? De minél többen olvasták, annál többen mondták, hogy igen is érdekes.
Így adtam át olyanoknak is, akik ezt el tud ták dönteni. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor az 1956-os Intézetből telefonáltak, hogy hozzájárulnék-e a napló megfilmesítéséhez. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet belőle filmet csinálni, de rögtön igent mondtam. (…)

„Én a naplót több mint harminc évig az íróasztalom leghátsó zugában őriztem, alaposan becsomagolva, »titkosítva«. Ez idő alatt rengeteg minden történt az életemben. Befejeztem az általános iskolát, elvégeztem a gimnáziumot, felvettek az egyetemre, megkaptam a diplomámat. Dolgozni kezdtem egy budapesti gimnáziumban, majd Tatabányán, a bányaműszaki könyvtárában. Megházasodtam. Feleségem volt az első, aki megismerte a naplót, azokon kívül, akik a keletkezésekor tudtak róla. Budapestről elköltöztünk Tatára. Gyerekeink születtek, felnőttek, befejezték tanulmányaikat. Ők is csak akkor szereztek tudomást a naplóról, amikor az »ideiglenesen hazánkban állomásozó« szovjet csapatok elhagyták az országot. Tizenkét évesen fogadalmat tettem, hogy a naplót addig írom, míg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. (Senki nem gondolta akkor, hogy erre még harmincöt évet kell várni.) Nem addig írtam, amíg hazánkban állomásoztak, de csak akkor vettem elő, amikor már nem voltak itt. (…) 

Végezetül meg kell említenem, hogy többekben felmerült, adom-e nevemet a naplóhoz. Nagyon nehezen értettem meg a kérdést, mert hihetetlen volt, hogy ötven év elmúltával ez bárkinek is eszébe juthat. Mert mi történhet? Majd meglátjuk, majd meg látom! Én mindenesetre útjára bocsátom, hátha valóban érdekel másokat is, és hátha ad valami újat, valami mást az 1956-os magyar forradalomról.

Tata, 2006. február 5. Csics Gyula
2006”

Utószó Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójához Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

Az utószóban emlegetett film:
Naplófilm. 12 voltam 56-ban (animációs dokumentumfilm)
A naplót írta: Csics Gyula
Rendező: Edvy Boglárka és Silló Sándor
Producer: Sárközy Réka
Gyártó: 1956-os Intézet Közalapítvány
Hossz: 55 perc


A könyv 2013. október hónapban 50%-os engedménnyel vásárolható meg a könyvtárban.