Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. A vasutas édesapa többszöri áthelyezése miatt azonban gyermekkora meghatározó benyomásai mégsem az Alföldhöz, hanem elsősorban a Felvidékhez: Galántához, Nagyszombathoz gyökereztetik. A szülői házhoz: ahová mindig beszüremlett a vonatok ütközőjének összecsengése, ahol két vonat indítása közt apja hegedűjátékát hallgatta. De övé lehetett a neves galántai cigánymuzsikusok játéka: az első zenekari hangzás élménye, vagy a nagyszombati székesegyház kottatárának tanulmányozása, az önművelés öröme; ezek alapozták elköteleződését a zenei pálya mellett. Tizennyolc évesen mégis a budapesti Pázmány Péter Egyetem magyar-német szakára iratkozott be, ám bölcsész tanulmányaival párhuzamosan megkezdte stúdiumait a Zeneakadémián is. Ugyanekkor lett a francia mintát követő, friss, független szellemű és szabadon szolgáló, tudományos gondolkodásra serkentő Eötvös Collegium tagja. E három intézményben megtapasztalt szellemi hármasságban gyökerezik későbbi tevékenységének: népzenekutatói, tudományos, zeneszerzői és nevelői munkáságának az a messzire mutató párhuzamossága – szerves erővel egybefonódó egysége, mely személyét a huszadik századi magyar művelődéstörténet korszakalkotó, egyetemes rangú képviselőjévé avatta.
Kodály Zoltán, 1928. – Fotó, Zeneműtár
Népzenekutatói pályája A magyar népdal strófaszerkezete címmel 1906-ban megvédett disszertációjának előmunkálataival indult. Aligha meglepő, hogy első gyűjtőútjai ismerős tájakra, a Mátyusföldre, majd Galántára és annak környékére vezettek. „Ott bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába, és hallgattam az aratóleányok dalát.” – emlékezett később. Ekkoriban kötött életre szóló barátságot Bartók Bélával. A személyes rokonszenven túl a két fiatal muzsikus művészi hitvallása is hasonló volt: úgy gondolták, hogy az új magyar zene megteremtésének, egy igazi magyar stílus kialakulásának a népdal lehet az egyetlen szilárd alapja. Bár indíttatásuk kezdetben más, a gyűjtőutakon tapasztaltak mindkettejükben megerősítették a megőrzés és tudományos feltárás szükségességét, s ez zeneszerzői és népzenekutató munkásságuknak messzire mutató távlatokat adott. Bartók kompozícióiban integrálta a „tiszta, friss és egészséges forrásból” fakadó magyar, szlovák, román, arab dallamokat, Kodálynak pedig meggyőződése volt, hogy magyar népdalaink terjesztése a zenei közízlés nemesedését szolgálja. Hiszen olyan az, akár az ékszer: „mennél többet viselik, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje…”
„Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden ami nem időhöz kötött, ami örökérvényű. De az átlagos zeneműveltség számára legnehezebben hozzáférhető benne az, ami a népzenével való kapcsolatából fejlődött.
A népmûvészetet szeretik újabban mint a mûvészet régibb fokának tökéletlen maradványát feltüntetni. Ha van is közte sok ilyen: ebben még nem merül ki. Igazi értéke az, amit az õs-zenébõl megõrzött s amire ösztönzõ példát ad: az érzésnek minden formulától mentes, sémáktól meg nem szorított s ezért roppant intenzitású kifejezése, a lélek szabad közvetlen beszéde. Aki nem ismeri ezt a népzenét - és hányan ismerik? - az nem ismerhet rá Bartókban, csak valami nagy idegenséget érez, mert ez az, aminek nincs analógiája sem a mûzenében, sem az eddigi magyar zenében.”
Kodály Zoltán: Bartók Béla első operája. (A „Kékszakállú herceg vára” bemutató előadása alkalmából). In. Nyugat, 1918. 11. szám - Elekronikus Periodika Archívum
Zeneszerző pályája viszonylag lassan bontakozott ki, saját műveivel 1910 tavaszán lépett a nyilvánosság elé. Bíztatóan induló hazai, de különösképp nemzetközi érvényesülését az I. világháború, illetőleg az azt követő hazai politikai változások megakasztották, majd a visszarendeződést követő felelősségre vonás (a tanácskormány alatt a Zeneakadémia aligazgatója volt) és az igazságtalan vádaskodások belső emigrációba kényszerítették. Elszigeteltségéből csak a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50 évfordulója alkalmából komponált műve, az 55. zsoltár, vagyis a Psalmus hungaricus sikere emelte ki. A Kecskeméti Végh Mihály szövegére komponált nagyszabású alkotás átütő hazai és jelentős külföldi fogadtatása, később pedig a Háry János daljáték népszerűsége nagyban segítette zeneszezői pályája – immár nemzetközileg is jegyzett – újraindulását.
Az 55. zsoltár brácsa és cselló szólamának nyolc ütemes korrekciója 1924-ből. A Zeneakadémia nagytermében december 1-jén – immár Psalmus hungaricus címmel – elhangzó mű sikere leírhatatlan volt: a közönség helyéről felállva negyedórás tapssal köszöntötte a komponistát. Szerzői kézirat – Zeneműtár
Az 1920-as években talált rá új zeneszerzői, és ettől elválaszthatatlan nevelői hitvallására, s munkálkodásával évtizedekre meghatározta a hazai zenei közösségi nevelés irányát. Felismerte a nemzeti kórusmuzsika, az énekelt népzene műzenévé formálásának fontosságát, s meggyőződésévé lett, hogy a gyermekek kezébe adott, népi dallamvilágba gyökerező apró darabok a magyar zenei anyanyelv széleskörű megalapozását, megerősítését szolgálják. Így lett művészi kifejezésének új médiuma a gyermekkar, s magyar népdalestjén (1925. április 2-án) Borus Endre vezetésével 100 tagú fiúkórus mutatta be első, néphagyományon alapuló kórusait a Villőt és a Túrót eszik a cigányt. A csengő gyermekhangokon megszólaló muzsika az est igazi szenzációja volt. Borus visszaemlékezése szerint a közösség nem tudott betelni a dalok újszerű, lélekbemarkoló szépségével, megérezte a magyar jövő új zenei távlatait.
A budapesti Wesselényi utcai polgár fiúiskola kórusa az 1920-as évek közepén. Kodály mellett Borus Endre karnagy ül. Fotó – Zeneműtár
Csodálatos vegyeskarokat is írt: az elesettekkel való együttérzés megrázó poémáját, az ifjú Weöres Sándor versére komponált Öregeket, az országépítőnek szentelt Ének Szent István királyhozt, az ugyancsak Weöres-versre készült Norvég leányokat, szolidaritása jelét a letiport norvég néppel. Férfikarra születtek nagyszabású történelmi tablói: többek közt a Huszt, a Fölszállott a páva, és a Zrínyi szózata.
Kodály Zoltán Weöres Sándor Norvég leányok című versére komponált kórusműve. Szerzői kézirat – Zeneműtár
„Nemzedékek munkáját végezte el egymaga; nemzedékek tudatát formálta újjá, nemzedékeknek adott hitet, bizalmat és távlatot, életcélt és meggyőződést. Az életnek azt a klasszikus teljességét, amelyet a magyar nép költészetében és zenéjében fedezett fel, művein és tanításán át rásugározta egész környezetére, minden tanítványára, – és tanítványa volt minden költő, művész és muzsikus, minden alkotó szellem, tanítványa volt egész Magyarország.” (Szabolcsi Bence)
Kelemen Éva
