„Már besötétedett, és még mindig örvény volt.”

2015. január 27. 10:29 - nemzetikonyvtar

A holocaust nemzetközi emléknapja

70 évvel ezelőtt ezen a napon szabadult fel az auschwitz-birkenaui náci haláltábor, és ugyanezen a napon halt meg a balfi munkatáborban Szerb Antal (szül.: Budapest, 1901. május 1.) író, irodalomtörténész, az 1920-as és 1930-as évek fordulóján jelentkező ún. esszéíró nemzedék (Németh László és Halász Gábor mellett), a Nyugat folyóirat felől nézve a „második nemzedék”, legjelentékenyebb alakja. Értekező prózájában, esszéiben szinte programszerűen az irodalomra nyitott olvasó nézőpontját képviselte. Rendkívüli hatásának titka – túl azon, hogy bámulatos tárgyi tudással rendelkezik és elbűvölően tud csevegni – talán éppen abban rejlik, hogy iróniával közelít az ún. „nagy ügyek” minden fajtájához (s tette ezt egy olyan korban, amikor szinte mindent illett halálosan komolyan venni). Mindenekelőtt az alkotó egyénisége izgatta, számára egyedül ez volt személyes ügy.

Szerb Antal. In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A szülői házból hozott irodalom- és művészetszeretetet, tudománytiszteletet és igényességet megerősítették a budapesti piarista gimnázium tanárai (Sík Sándor, Schütz Antal). 1924-ben magyar–német–angol szakos tanári és doktori diplomát szerzett a budapesti egyetemen. Hosszabb-rövidebb tanulmányutakat tett Párizsba, Olaszországba és Londonba. 1925-től budapesti középiskolákban tanított. A húszas évek során több több magyar- és világirodalmi tárgyú dolgozatát is megjelentette:

1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben pedig Baumgarten-díjat kapott. Irodalomtörténészként a szellemtörténeti orientációjú Minerva folyóiratban indult pályája. Szellemi műhelyének tekintette a Kerényi Károly körül kialakult, klasszika-filológusokból álló baráti társaságot is. 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává habilitálták.

Szerb Antal olaszországi útján In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

1932-ben elnyerte az Erdélyi Helikon két évvel korábban közzétett, a magyar irodalomtörténet megírására felszólító pályázatának első díját. Az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténettel országos hírnevet szerzett. Műve a magyar irodalom múltjának rendkívül olvasmányos, élvezetes szubjektív víziója, melynek népszerűségét mutatja, hogy a mai napig tizenhét kiadást és több utánnyomást ért meg. Makkai Sándor így ír a Magyar irodalomtörténet előszavában a pályamű értékeiről: „Az Erdélyi Helikon, mint írói közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh mint kiadó, ünnepi érzéssel bocsájtja útjára Szerb Antal Magyar Irodalomtörténetét. Úgy érezzük, hogy ez a mű mindannál fogva, amit létrehozásában az erdélyi pályadíj, az erdélyi célkitűzés, az erdélyi íróközösség és kiadó tett, a mi szolgálatunk a magyar szellemi életnek; amit írója alkotott, az önértékén túl maradandó bizonyosságtétel a magyar szellem örökkévaló egysége mellett.” A sikeresen teljesített pályázati feltételek között említi továbbá a következőt: „Tegye jóvá a mű azokat az igazságtalanságokat, melyeket az irodalom és a haladás ellenségei egyes írók, művek, irodalmi mozgalmak ellen elkövettek.”

0333_0002.jpgMagyar irodalomtörténet, Cluj-Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934. – Törzsgyűjtemény 

Az 1930-as években írt esszéinek tárgya az angolszász irodalom és regényelmélet. A Hétköznapok és csodák című könyve (1936) a kortárs nyugati próza kísérleteit foglalja össze: a korabeli angol, amerikai, német, francia stb. regény egészét mutatja be. Munkája előkészítése, megalapozása volt a nagy összefoglalás, A világirodalom története (1941) a példaképének tekintett Babits Mihály Az európai irodalom története című könyvére válaszoló nagy összegezés. E műve mind a mai napig a legkedveltebb kalauz ebben a műfajban. Tizennégy kiadást és több utánnyomást ért meg napjainkig. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve megtermékenyítik és irányítják egymást. Gondolatmenete stílusok és történelmi korszakok egységeire épül.

0333_0003.jpgA Pendragon-legenda, Budapest, Franklin, [1934]. Címlap – Törzsgyűjtemény 

Az 1930-as évek szépírói termésének nagy részében, hosszabb lélegzetű szépprózai műveiben (A Pendragon legenda, 1934; Utas és holdvilág, 1937) eltűnnek a pályakezdő évek (1921–1923) novelláira jellemző látványos történelmi ihletések, s helyükre mindinkább a „csodák”, a misztikus borzongások lépnek.

A Pendragon legenda (1934) a detektívregény, és a detektívregény karikatúrája, a kísértethistória, és a rózsakeresztesekről szóló esszéregény ötvözete. Az életidegen, kizárólag a tudományában magát otthon érző filosz gondolkodásmódjának egyszerre szeretetteljes és ironikus rajza. Az elfojtott legbelsőbb rejtelmekhez vezető utazásélmény a motívuma az Utas és holdvilág című regényének. Az Utas és holdvilág (1937) mélylélektani regény, az útirajz, a Cocteau-féle nemzedéki kultuszkönyv és a századforduló művészregényének egymásba játszása, ugyanakkor részben a mélylélektani regény persziflázsa is. Hőse a konszolidált, polgári felnőtt létből dezertál vissza gyermekkorának dekadens emlékeihez. Az Utas és holdvilág a felnőtté válástól rettegő kamasz lélek érzelmes és szellemes dokumentuma.

„De beszéljünk Ulpius Tamásról. Egy nap leesett az első hó. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és bekapjam az extraebédet, rögtön rohantam fel a Várba. A hó különösen nagy passzió volt nekem, és az, hogy hóban a városrészek egészen mások, olyannyira, hogy el is lehet tévedni az ismerős utcák közt. Sokáig csavarogtam, azután kimentem a Bástyasétányra, és bámultam a budai hegyek felé. Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. De annyi bizonyos, hogy ez az örvény sokkal tovább tartott, mint az előzők. Már besötétedett, és még mindig örvény volt. Ez a mai örvény nagyon makacs, gondoltam. És akkor rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba.”

Szerb Antal: Utas és holdvilág (részlet), Populart füzetek. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

0333_0001.jpgBudapesti kalauz Marslakók számára; Kolozsváry Sándor rajzaival, Budapest, Löbl D. Ny., 1935. Címlap. – Törzsgyűjtemény

Műfajt termet a Budapesti kalauz Marslakók számára (1935) című rendhagyó útikönyvével, melyben a főváros személyes hangú kulturális vízióját nyújtja versidézetekkel, irodalomtörténeti utalásokkal, az egészet a rá jellemző szellemes-ironikus megjegyzéssekkel fűszerezve.

„Uram, igen tisztelt Idegen, mindenekelőtt arra kell nyomatékosan kérnem, ne hallgasson az ujságírókra és a jeles megfigyelő tehetségekre, akik azt fogják Önnek mondani, hogy a pesti ember ilyen meg olyan. A pesti ember, akiről ők beszélnek, éppolyan, mint minden más kereskedő, ha nincsen pénze. Mit érdekel az egy Marslakót? Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban? Párisban csak az emberek utálatosak és érdektelenek. Én a várossal akarom Önt megismertetni, azt hiszem, a házak az igazán lényegesek. De talán nem is a házak: az utcák egymásrahajló erotikája, melyben néha erő fejeződik ki és olykor grácia, a forgalmak hőfoka talán, a közterek és a szobrok éghajlati viszonyai, az autóbusz-számokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk vagy valami ilyesmi. Hisz Ön ért engem.”

Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára (részlet). [Ill.] Kolozsváry Sándor. Bp. 1935, Löbl ny. (Hasonmás kiad.), Budapest, Officina Nova, 1991. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Az 1930-as évek végén kapcsolatba került a Vajda János Társasággal, irodalmi előadásokat tartott a Magyar Rádióban. A Magyar Csillag, az Ezüstkor, a Magyar Nemzet, az Új Idők még közölte írásait. 1941 utáni kisebb esszéi (Goethe, Hölderlin, Gogol) mellett kortárs magyar írók, költők (Rónay György, Fodor József, Kassák Lajos, Örkény István stb.) műveiről írt kritikákat. Ekkortól kezdve azonban alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, 1942-ben Magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt.

1943-ban, majd 1944 júniusában behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, onnan a balfi munkatáborba vitték. Ott halt meg, embertelen körülmények között. Barátai, a nem sokkal később szintén a holocaust áldozataivá váló Halász Gábor és Sárközi György Weöres Sándorhoz Balfról 1945. január 31-én írt levelükben ezekkel a szavakkal tanúskodnak Szerb Antal haláláról: „Sáncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthontól és minden utánpótlástól elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt; tegnapelőtt temettük el.” (A könyvtárunk Kézirattárában őrzött levél teljes terjedelmében itt olvasható.

„Azt hiszem, délibábos elgondolás volt ez, de hát mi reménykedtünk. A nyüzsgés alkalmas volt arra, hogy üldözöttek, szökevények megbújhassanak benne. Mi úgy kerültünk a Margit körúti lakásba, hogy Lengyel Balázs, akkor karpaszományos szakaszvezető, egy sokszorosan és saját kezűleg átjavított szabadságos levéllel tartózkodott akkor már Pesten. Egyrészről evvel óvatosan kellett élni, lehetőleg nem a saját lakcímén, másrészt, és ez volt a fontosabb, mi akkor már megállapodtunk Szerb Antallal, hogy amikor ő elhagyja munkaszolgálatos kötelékét, hozzánk fog költözni. Ehhez kellett a lakás. Már készen voltak a hamis papírjai. A kérdés az volt, hogy mikor hagyja ott azt a bizonyos köteléket; ettől bizony sok függött. […] Azon a novemberi délelőttön, a munkaszolgálatos karszalag nélkül (amit letettek), látva, hogy milyen örömmel fogadjuk őket, meg a mi fiatalos bizakodásunktól egy kicsit fölpezsdülve, mondhatni, szinte vidámak voltak. Amikor elbúcsúztunk tőlük, frissen futottak le a lépcsőn. Egy magasabb sovány (Halász Gábor), egy kisebb sovány (Szerb Antal) dübörgött le ott a bakancsában; pulóverükben, rövid kabátjukban olyanok voltak, mint a kocsikísérők, mint egy teherautó ebédszünetes személyzete. Akkor láttam őket utoljára.”

Nemes Nagy Ágnes: Két történet (részlet). In. Uő.: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992, – Digitális Irodalmi Akadémia 

M.J.

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr387114149

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.