„Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész

2015. szeptember 17. 08:29 - nemzetikonyvtar

3. nap: 2015. július 1.

Semmelweis-nap, A magyar egészségügy napja. Reméljük, nem ma akarja összetörni magát valamelyik lurkó. Nehézkes lenne nyitva tartó rendelőt találni. Amikor április-májusban összeraktuk a programot, Joli jelezte: ha már úgyis felügyelő-kísérgető tanár lesz, akkor szívesen tartana egy foglalkozást is. Mondjuk az anyák megmentőjéről, úgyis itt van alattunk a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeum. Kérdeztem tőle, és mégis mit fog nekik mutogatni meg mesélni? Teljesen természetesen felelte, hogy alapvető dolgokat: milyen volt a szülőhelye, egy korabeli patika berendezve, mit tett az anyákért stb. Ja, és – tette hozzá – felhívom a figyelmüket arra, hogy boncolás után alaposan kezet kell mosni. Többek között. – Kétségem sem volt felőle, hogy komolyan beszél. Rögtön meggyőzött. Az ötleteimet tekintve nekem is lehet néhány csapágy az agyamban, de ez mindent visz!

Reggel felkelve viszont – kivételesen – komolyan elgondolkodom: hova is visszük a gyerekeket? Lehet, körül kellett volna néznünk előtte, hátha van ott valami korhatáros dolog is. Mondjuk, Joli feltérképezte a terepet. Mégis aggódom. Ebben a lelkiállapotban suhanok be a terembe. Rápillantok Minka csodásan kivitelezett, ámde változatlanul horrorisztikus halál ereklyéi tablójára, és rögtön tudom, ez stílszerűen egy ilyen nap lesz.

1.jpg

Különben is gyanús, hogy a fiúk szép csöndben elvannak. Tényleg, hol is?! A kártyaasztal körül megpillantom a Gengszterek Clubját: mint a nagyok, verik a blattot, csak a szivar hiányzik a szájukból. Néha valamelyik felcsattan: „Ne csalj! Nem mondtad, hogy solo!”

2_1.jpg

Majd hirtelen felbukkan egy vigyori kép. Megjött Brúnó! Ő is régi motoros. Na, pont a legjobb napon állított be. Ariella rögtön a nyakába borul. Nem is hagyják ki a megjegyzést: „Ti szerelmesek vagytok?” – „Nem, csak osztálytársak.”

Joli, pontosabban a kezén egy arab orvos – aki tegnap még József volt a jászolból, előtte meg egy szegény vándor – megtartja a bevezetőt: mutogat mindenféle könyvet, végül is, elég nagyok már.

Nem hiszek a szememnek: érdeklődve figyelnek… Hol a fényképező?! Ezt úgysem fogja elhinni nekem senki… Közben próbálgatják a betadint, a színes kencéket – kézfertőtlenítőnek ekkora sikere még nem volt soha… Aztán elindulunk. Nagy levegő, hiszen pont oda megyünk. Csak nem a járt úton. Hanem végig, a 3. emeleti kerengőn, kívül. Az első lépéseknél érzem, hogy baj lesz. Tériszonyom van. Amíg hátul kullogva azon vagyok, hogy ne akarja senki kipróbálni a szárnyait, még minden oké. De amikor észreveszik a hullasápadt képem… még szép, hogy elkezdenek froclizni: „Ugye milyen magasan vagyunk? Félsz? Szédülsz?”… és ragozzák… piszok egy banda, én mondom, büdös kölkök… Joli sem hagyja ki a ziccert, oda az imidzsem… Végre nyílt terepre érünk, fűnek-kavicsnak ritkán tudok így örülni. A csipet csapat is végighentergi a szép zöld gyepet. Nem halkan. Nem baj. Ha akarnék se tudnák rájuk förmedni. Még levegőt keresek a tüdőmbe. És legalább hallja mindenki, hogy végre van élet a környéken!

Több zebrás kaland után megérkezünk.

4.jpg

Felcsattogunk az emeletre. Míg intézzük a belépőket, már suhannak a tárlók felé. Suhannának, de a teremőr nénik – rutinos, öreg róka módjára – sorfalat állnak eléjük. Rögtön kapunk egy tárlatvezetőt. Nyilván önvédelemből: azt hiszik, így könnyebb kordában tartani bennünket. Jelzem, hogy ez nincs betervezve a költségvetésbe, de semmi gond, az „imádnivaló édes kis csöppségeknek” ez grátisz jár. Zsófikát beültetjük egy karosszékbe. A nénik majd jól elolvadnak tőle, és ez némileg kompenzálja, hogy a kemény mag már a kibillenthetetlennek titulált patikamérleg felé lopakodik. Az első teremben rögtön koponya, mumifikálódott maradványok, ősi és kevésbé ősi gyógymódok, koponyalékelés és hasonló nyalánkságok.

Fordul velem egyet a szoba. Mióta öregszem, nem bírom az ilyen stresszeket, az a gyengéd lelkem, az… A gyerkőcök ellepik a teret. Imádják. Kérdeznek. Érdeklődnek. Visonganak. Avicenna feljegyzése senkit nem köt le, viszont az a hegyes, szúrós valami, amivel nyilván böködték anno a jóembert, na, annak nagy sikere van. Még hogy nem lehet ma kiskölköket beimádkozni a múzeumba…. nem a fenét nem! Hö! Vagy ott van a fektetett üvegtárlóban az a kibontott guminémber.

6.jpg

Amit el akartunk kerülni. Aztán rájöttünk, hogy ezek a srácok több Helyszínelőket néztek, mint amennyi hullát mi a törikönyvben összesen láttunk. Körbe is állják, és magyarázzák nekünk bőszen, hol mi lóg ki belőle. Vezetőnk megkérdezi: „Honnan is lehet ismerős ez a póz?” Ők sorozatcímeket puffogtatnak, mi turkálunk az agyunkban. „Ez, és minden orvosi bábu, tanítási eszköz, Botticelli Vénusza alapján készült.”

Puff, ciki. Mondjuk, ki gondolta volna?! Sic transit gloria mundi. A fogorvosi szék és a már említett mérleg kibillentése után valaki fölveti, hogy keressük meg Semmelweis maradványait, mert azok is itt vannak. Erről nagyon gyorsan lebeszélünk mindenkit. Ez nem régésztábor.

8.jpg

Búcsúzóul inkább megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni.

9.jpg

Útközben kapunk hideget-meleget. (Előbbiből sajna kevesebbet.) Lili nem tesz lakatot a szájára: „Hogy lehet már ilyet kitalálni, hogy 40 fokban, fölfele, ennyit gyalogoljunk!” Teljes igazsága vagyon. Reménykedünk, hogy ettől majd jól kifáradnak. Hiú ábránd. Ebéd után vissza az OSZK-ba, ahol rekordidő alatt ürülnek a vizes flakonok. És ha már évfordulót ünneplünk, akkor jeles napok. Bár Sudi korábban feltette a kérdést: „A délelőtt után lesz még olyan, aki be mer jönni?” Szerintem erre ő sem számított. Szóval, a tavalyi tapasztalat az volt, hogy a kölkök imádják, a takarítónő kevésbé. Ezért már két hónapja járok a nyakára, és igyekszem beharangozni neki csütörtök reggeli első élményét. Nem fogalmazok eufemisztikusan: törmelék lesz, malaj és dzsuva. Költőibben: az aratásos, rétes, mezős, virágkötözős délutánnak lesznek látható nyomai a padlón és a legeldugottabb résekben is.

 

Idén sincs másként. Számomra döbbenet, hogy a fiúk ugyanúgy élvezik. Biztos meg lettek fenyítve otthon: „Hozol ajándékot a tesódnak, fiam, mert…!” Hát visznek. Gyártanak. Ezerrel. Szépeket. Ügyesek.

11.jpg

És rendben megy is az aratás kezdetének ünneplése, míg ketten ki nem találják, hogy ők bizony kicséplik a betakarított gabonát. És lőn. Megteszik. Erre a pillanatra érkezek vissza a terembe. Hatalmas piros pont a kreativitásnak, lórúgás az idegrendszernek. Odasúgom Sudinak: „Akkor most elmegyek, és szerzek valahonnan még lapátot meg söprűt.”

12.jpg

Közben persze uzsonnáznak, és a takarítóeszközöket megpillantva kezdenek elszivárogni. Kezdenének, de a szülőknek is tetszik a dolog, úgyhogy meg kell várniuk, míg ők is befejezik saját csokrukat. Mondtam én, hogy a kollégáknak kéne tábort szervezni!

13.jpg

A pakolászás után úgy érzem magam, mintha féltéglával ütögették volna a fejem egész nap. Megy is a szokásos telefon a kiszolgáló személyzetnek: „Egyetlenem, ugye csinálsz nekem hosszúlépést? De ne olyan lazát, mint tegnap. És ha lehet, rögtön kettőt.” Hiába, ma is nehéz napunk volt.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr137769188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása