4. nap. 2015. július 2.
Új nap, új remények! Mátyás-szeánszot tartunk, lesz film-játék-kézműveskedés, szóval: Minden! Plussz vendégjátékos érkezik, egyenesen Svédországból. Szólok is a lurkóknak, hogy angolul kell majd beszélniük, meg kézzel-lábbal mutogatniuk. A bejelentést néma csend követi. Megijedek, de azért próbálom élvezni a nyugalom másodperceit. Emlegetésére feltűnik Nóri. És magyarul köszön… A csendet abban a pillanatban elfújták. Rohanok is a reggeliért, mikor megszólal a mobilom és a jókedvemet is elfújják. „– Figyelj, most telefonált az osztályfőnök, hogy a gyerek kórházban van.” „– Viccelsz?” „– Nem. Éjjel bevitték Kaposvárra, csak hajnalban nem akart felhívni. Keresem a dokit, aki elérhetetlen.” Közben leteszem a tálca buktát, s megvárom, hogy elmúljon az ideg. Mi a fenét csinált már megint az a büdös kölök?! Oké, nagy levegő, áradjon bennem a nyugalom… Vigyor fel, terembe be.
Andrási Erika kiheverte a hétfői megpróbáltatásokat, tapasztalatokkal felvértezve készül a délelőttre. Átmegyünk az 516-ba, de előtte a szokásos mantra: ma már olvasók is vannak a könyvtárban, csöndben kell csattogni a folyosón, nem kiabálunk, nem rohangálunk, kettesével vonulgatunk, konszolidáltan és stb. stb. stb... Áldom a tervezőt, hogy rövid az út odáig… Erika határozott, projektor beüzemelve, melegítésként pár rajzfilm. Helyei László csodálatos hangjával… de jó rá így (is) emlékezni!!! Élvezik, tátott szájjal, még-még-még!
Azért, ha nem is árt meg a jóból a túl sok, egyszer csak vége szakad a kívánságműsornak. „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” „Jó-jó, de milyen tulajdonságai voltak?” Egyöntetű visítás: „Igazságos!” Ezzel abszolváltuk is a magyar reneszánsz gyerekeknek szóló lényegi részét. De a múzpedet nem lehet ennyiből megúszni. Levélírás a bölcs királynak – csoportmunkában.
A hangadók bevonnak mindenkit az alkotásba. Alig győzzük kivárni a végeredményt. Ekkora lelkesedéssel már kódexeket is meg lehetne tölteni. Majd következnek az előadások.
A – természetesen csak fiúkból álló – főgengszter banda hirtelen megszelídül, és senki nem akar középre penderülni. Lukács unja meg elsőként a szemérmeskedést, kiugrik a plénum elé, mire két kis hónaljtámasza is csatlakozik hozzá.
A lányok nem játsszák itt Erzsók asszonyt, biztatás nélkül is megy nekik a dolog.
Brúnó a legvégén pityeregve közli, hogy őt a lányok – az apró csibés csapat – nem hagyták kibontakozni, ezért egyedül írt a fenségnek, de nem tudta befejezni. Semmi gond, meghallgatunk minden ígéretes kezdeményt! És persze a jutalom sem maradhat el: igazi udvari lakoma, mazsola és alma.
Felmászok ügyesen a mazsolás tál mellé, de mire az asztal végébe kúszom, már tök üres. Mohó egy társaság. Büntetésből végig kell nézniük a Corvina-kiállítást.
Van, aki múzeumi törzslátogatóhoz méltóan, egészen közelről élvezi a látványt. Vérprofi.
Közben megérkezik Joli is a terem elé, aminek mindenki örül, mert tudják, megyünk ebédelni! Útközben aktív telefoncsevely, mi van a mi kis házi puruttyánkkal. A dokit még mindig nem sikerült elérni, de kiderült, hogy a fél tábort bevitte a mentő. Megnyugszom. Akkor legalább nem unatkozik. De ha az osztályfőnök mindenkinek azt a szöveget tálalta, amit nekünk, akkor most nagyon csuklik… Kaja után a szokásos párnacsata, majd rákészülés a délutáni programokra.
Beborítjuk az asztalokat védőpapírral és lerohanok a feldolgozókhoz Pinkert Anikóért, hogy felcipeljük a cuccokat. Anikó kézműveskedik, csak ez pont akkor derült ki számomra, mikor tavaly véget ért az első tábor. Mondtam neki, hogy idén megkeresem, mert kell nekünk. Csodálkozott is júniusban, mikor rárontottam, hogy mit is fog akkor csinálni?! Elkértük a főnökétől pár órára, s épp ideje, hogy a Rejtelmek, ha fénylenek: Kő – Papír – Üveg – Fa fedőnevű hadműveletet elkezdje.
Vele párhuzamosan Gondos Gábor izmozik baromi nagy táskáival, amikben a csodás kirakóit hozza.
A régieket, az újakat – s mint később kiderül – egy prototípust is. A társaság egyik fele rögtön ráront, a másikat igyekszünk kordában tartani, mert a festés macerás egy dolog. Főleg, ha valaki fehér pólóján landol a világítós kence. Ami tényleg világít! A kétkedőkkel bebújunk egy pokróc alá, s elragadtatott Jéééé!-kkel tudatjuk a kívül rekedtek számára, hogy csoda történik éppen odabent.
Úgyhogy beindul a nagyüzem, üvegre, kavicsra, famintákra és mindenre, ami csak kenhető. Közben az agyvérzés kerülget, mert a sulit éppen csak alulról érintők két perc alatt kirakják azt a Corvina-mintás logikai izét, ami nekem két napig szokott tartani, akkor is segítséggel. Brrrrrrrrr……..
Közben uzsonna, s lassan kiderül, ki nem mosott kezet kaja előtt. Néhány szendvics világítani kezd. (Csak reménykedhetünk, hogy a festék.) S mivel szép lassan közeleg a távozási idő, jó szokás szerint a szülők is kezdenek meg-megjelenni, kitúrni a gyerkőcöket a székről, és elkezdenek játszani. Tiszta népfőiskola.
Utolsó mohikánként egy rongydarabbal végigkússzuk a folyosót, a teremtől a budiig, és eltüntetjük a piszkos vizet eltüntetők nyomait. Nem kezdhetjük maszatosan az utolsó napot!
Hazafelé telefonértekezlet. Mondom, nem kell parázni, ezek már rég partiznak a kórteremben. Otthon végre sikerül a gyereket is elérnünk telefonon, de a háttérzajoktól alig érteni. Kb. annyit fogunk, hogy ne hívogassuk, mert zavarjuk a kaszinó-feelinget… Nesze neked egész napos aggódás! Javaslatom, hogy keressük meg és bontsuk fel azt az üveg csokilikőrt, amit hónapokkal ezelőtt ajándékba vettünk valakinek, nyitott fülekre talál. És szomjas torkokra. Megünnepeljük az utolsó előtti nap végét, és leápoljuk a stresszhelyzet okozta traumát is. Jézusom, ezek után mi lesz majd a második turnusban?!
Kötél Emőke
1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
