5. nap. 2015. július 3.

„1,5 És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.” – Na, sok mindent érzek reggel, elkülönülten, tiszta éleslátásssal, de ma, mintha egybefolyna a setétség a világossággal… A vonatlámpákat is már csak akkor észlelem, mikor totál közelről vágnak a szemembe. Hm… Hiába, no, péntek… azon agyalunk hajnalok hajnalán, hogy lemenjünk-e a gyerekért Kaposvárra, vagy hagyjuk ott aszalódni? Mivel jó olasz család módjára szeretünk emelt hangon vitázni, nem meglepő, ha a Nyugatinál már a fél vonat adja nekünk a kéretlen tanácsokat. Bekötött szemmel odatalálnánk, több útvonalon is. És mivel természetesen megint nekem volt igazam, nem is kapok kávét az állomáson. Beérve az OSZK-ba megpróbálok bánatos szemeket vágni, hátha a cellatársam megdob egy friss kávéval. Adri ért a tekintetből, és különben is, rég vihogott ennyit, mint ezen a héten. Szóval, éledés és rohanás le. Furcsa, de valahogy egyre többen leszünk: a terem előtt elkap Lukács Bea, hogy van két gyakornoka, rengeteget melóztak, jutalomból – és persze okulás céljából – beülhetnek-e hozzánk. Mondjuk neki, persze, hogy! Ha kellően stabil az idegrendszerük, miért is ne!

Aztán megjelenik Bori/Lili anyukája: „Még sosem voltam könyvkötésen. Ha meghúzom magam, én is csinálhatok egyet?” Vigyorgunk. És nagylelkűek vagyunk.

Plussz két újabb vendégjátékos: Marci és Máté, akik megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. Nem sokáig tart a megilletődöttség. A kisebbik szemén kezdettől látszik a vágyakozás: „Ilyet is szabad?!” Nem viszik a bűnbe, hamar odatalál magától is. A fiúk azonnal befogadják.

Utolsó napra hagytuk a kihagyhatatlant: kötészet és restaurátorok. Teljes időben. Mivel tavaly annyira belendültek, hogy alig akarták abbahagyni a foglalkozást: szórták a jobbnál jobb ötleteket, amit szépen le is gyártott mindenki. Horváth Pál és Csillik Máté jönnek fel 10-re, aztán majd alakul, ahogy alakul a további rész. Az utolsó falatokat tömi mindenki a szájába, mikor begurulnak a megrakott kocsival. Az asztalokat gyorsan összetoljuk, és kezdődhet a móka.

Nincs figyelmetlenség, nincs rakoncátlankodás – híjnye, kezdek én is félni. Csillik tanár úr olyan határozottsággal dirigál, hogy még véletlenül se meri senki másra használni az ollót, mint amire való.

Szegény Pál próbál enyhíteni a szigoron, és lelkesen mutogatja, melyik tűbe melyik fonal való.

Székről székre ülve vándorolnak a krampuszok, és gyártják rendületlenül a vékony füzetet, a vastag füzetet, a kis könyvet. „Pál bácsi, csinálhatok még egyet?!”

Telnek az asztalok, meg az idő, és ideje indulni a műhelybe, terepszemlét tartani. Meg ki akarják vinni őket a 3. emeleti teraszra is, valami buborékfújásra, amit természetesen ők gyártanak le előtte. Remélem, csak a buborék fog szállni. A kinti helyszínek mindig traumatikus pontok.

Ebéd előtt megszabadulunk a ránk rakódott ragasztóktól. Útközben felhívjuk a prücskök figyelmét arra az apró kis tényre, hogy ez lesz az utolsó közös ebéd, mi lenne, ha kivételesen kedvesen, szépen, aranyosan – csúnya szóval – normálisan viselkednénk? Leszavaznak. Össznépileg. Ez van. ☺

Visszaérkezve Joli elköszön, utazik Zágrábba konferenciázni. (A mázlista.) Mivel rövid nap, néhány szülő korán beóvatoskodik, aztán gyermeke vasvilla tekintetétől fordul is kifelé: „Jól van, akkor még várok kicsit!” Közben elszaladok a meglepetésért. Fazokas Eszter, a táborszervezés felügyelője, idén is sütött egy klassz kis túrótortát. Úgy vetik rá magukat, mintha nem ebédeltek volna… Már nem a ragasztótól tapadunk. Egy élmény lesz a cukormázas padokat lesikálni… Közben megdumáljuk, milyen is volt a hét, miket csináltunk. Bori felnyalábolja a héten készített összes motyóját, és közli, hogy elviszi haza. Mondom neki, hogy akkor Lajos bácsi nem fogja tudni beszkennelni a képeket. A gyerek nem hagyja magát, és kitör belőle az öntudat: „Akkor Lajos bácsi így járt. Mert ezeket én csináltam, az enyém, viszem!” Vannak makacs tények, melyekkel nehéz vitába szállni. Másikuk meg nem akar elmenni. Abbahagyhatatlanul zokog.

Az itt maradtak vigasztalják: „Kéred az utolsó szelet tortát?” A sírástól nem tud enni szegény, kénytelen vagyok feláldozni magam. Aztán szép lassan elcsitulnak a kedélyek, eltünedeznek a népek. Páran még megfenyegetnek, hogy jönnek jövőre is, ha lesz. Janka és a másik két grácia is odasunnyog: a következő turnusnak is tartunk üvegfestést? Mert akkor szeretnének eljönni, befejezni, amit tegnap nem tudtak.

Megint mások kifejtik, hogy Joli milyen aranyos, és milyen kár, hogy nem maradt itt végig. Na, köszi szépen. Én meg mi vagyok? Krumplistészta? (Nem, vizesnyolcas.) Néhány szülő hálaimát rebegve köszöni meg az egész hetet. És felhősödő homlokkal mesélik, hova utaznak szabi alatt. (Nem értem a célzást és nem hatnak meg: pont akkor és pont ott nem fogok ráérni babysintérkedni.)

Mindeközben összevágjuk a termet, vagyis már Termet, elpakoljuk a játékokat leszedjük a telerajzolt papírokat, táblákat. Kell a hely jövő hétre is! Nagy vidáman bezárok – két nap szabadság!!!! Leadom a kulcsot a portán, a biztonságiak kaján megjegyzéseitől kísérve. (Miért vigyorog mindenki a héten, ha ránk néz?) S mivel időközben kiderült, hogy a saját koboldot még két napig infúziózzák, nem engedik haza, felhőtlen a szabadságélményem. Fel is hívom a külön bejáratú pszichológusomat, megváltjuk-e a világot ma délután? […] Miután kirendeljük az első kör gyógyhatású készítményeket, és beszámolok neki a héten történtekről, megkérdezem volt kollégánkat, Pétervári Kingát, hogy amikor anno megterveztük és kidolgoztuk a gyerektábor prototípusát, hagytunk-e a szervezőknek rekreációs időt? Magától értetődő természetességgel feleli: azt hívják második turnusnak. – Így bízzon az ember a baráti szolidaritásban.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész