Kollégákkal jártunk a Kerepesi temetőben – 2. rész

2016. november 02. 07:07 - nemzetikonyvtar

Október 14-én könyvtárunk néhány munkatársával a Nemzeti Sírkertben jártunk. Az 1847 óta létező Fiumei (Kerepesi) úti temető, számos híres művész, tudós, államférfi nyughelye. Mindenszentek és halottak napja kapcsán néhány fotóval és idézettel emlékezünk minden halottunkra.

József Attila költő (1905–1937) Ime, hát megleltem hazámat kezdősorú utolsó versét 1937 novemberében írta. A költő tehervonat kerekei alatt fejezte be életét 1937. december 3-án, Balatonszárszón. Első nyughelye is Balatonszárszón volt. 1942-ben a budapesti Kerepesi úti temető 35. parcellájába vitték át hamvait, majd 1959-ben onnan helyezték át temető Munkásmozgalmi Pantheonjába. Korábbi nyughelyére családja kérésére került vissza 1994-ben. Megújított síremlékét születésének centenáriuma évében, 2005. december 3-án avatták fel.

József Attila sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

József Attila: [Íme, hát megleltem hazámat...] (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

József Attila sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Szerb Antal (1901–1945) író, irodalomtörténész, az 1920-as és 1930-as évek fordulóján jelentkező ún. esszéíró nemzedék (Németh László és Halász Gábor mellett), a Nyugat folyóirat felől nézve a „második nemzedék” legjelentékenyebb alakja. A holokauszt áldozataként halt meg a balfi munkatáborban.

Egyszerre megint megnyílt mellettem a föld. Az örvény ezúttal annál plauzibilisabb volt, mert csakugyan magaslaton álltam. Minthogy akkor már többször találkoztam az örvénnyel, nem voltam annyira megrémülve, sőt bizonyos flegmával vártam, hogy majd már újra összenő a föld, és az örvény eltűnik. Így vártam egy ideig, nem tudnám megmondani, meddig, mert ilyenkor éppúgy elhagyja az embert az időérzéke, mint álmában vagy szeretkezés közben. De annyi bizonyos, hogy ez az örvény sokkal tovább tartott, mint az előzők. Már besötétedett, és még mindig örvény volt. Ez a mai örvény nagyon makacs, gondoltam. És akkor rémülten vettem észre, hogy az örvény növekszik, hogy már csak mintegy tíz centiméter választ el a szélétől, és az örvény lassan-lassan közeledik a lábam felé. Még néhány perc, és végem, lezuhanok. Görcsösen belekapaszkodtam a korlátba. És azután csakugyan elért az örvény. Lábam alól kicsúszott a föld, és ott lógtam az űrben, kezemmel a vaskorlátba fogózkodva. Ha a kezem elfárad, gondoltam, le fogok esni. És csendben, rezignáltan, imádkozni kezdtem, készültem a halálra.
Akkor arra eszméltem, hogy Ulpius Tamás áll mellettem.
– Mi bajod? – kérdezte, és vállamra tette kezét.
Az örvény abban a pillanatban elmúlt, és én összeestem volna a fáradtságtól, ha Tamás meg nem fog.

Szerb Antal: Utas és holdvilág (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szerb Antal sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Radnóti Miklós költő, műfordító (1909–1944) a holokauszt egyik magyar áldozata két hónappal utolsó, harmadik munkaszolgálatára való bevonulása előtt 1944. március 20-án versei és naplója kéziratát átadta az Országos Széchényi Könyvtárnak, hogy biztonságban tudja őket. Vácról marhavagonban utazva a jugoszláviai Bor közelében különböző lágerekbe vitték kimerítő fizikai munkára. A lágerben írta utolsó verseit egy kis jegyzetfüzetbe, az ún. Bori noteszbe. Szeptember közepétől erőltetett menetben terelték a partizánok elől visszavonuló katonai alakulatok észak felé. 1944. november 4-én vagy november 9-én Abda község határában lőtte le a magyar honvédsereg egy ötfős alakulata a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt. Hamvait 1946. június 23-án exhumálták az abdai tömegsírból, ekkor találták meg zubbonya zsebében a Bori noteszt. Harmadik temetése 1946. augusztus 14-én volt a Kerepesi úti temetőben. Sem emlék, sem varázslat című versét 1944. április 30-án írta.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Radnóti Miklós sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Faludy György (1910–2006) költő, író, műfordító első emigrációja 1938-tól 1946-ig tartott. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, az ÁVH börtöneiben, illetve kistarcsai internálótáborban és a recski kényszermunkatáborban élt 1953-ig. Az 1956-os forradalom leverése után ismét emigrált. Londonban, Firenzében, Máltán élt, majd Torontóban, Kanadában és az Egyesült Államokban a nyugati magyar emigráció kulturális életének meghatározó alakjaként. 1987-ben tért haza Budapestre, és – kései sikertörténetként – hosszú élete utolsó két évtizedében itthon élte meg rehabilitációját és költői sikerét.

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.

Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,
– az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.

Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,

nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?

Faludy György: Halottak napja – Digitális Irodalmi Akadémia

Faludy György sírjának részlete a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter