A vigasztaló – Arany János-emlékév 2017

2017. február 17. 17:09 - nemzetikonyvtar

Arany János születésének 200. évfordulója tiszteletére könyvtárunk, valamint a Magyartanárok Egyesülete és a Magyar Olvasástársaság „Te aranyok Aranya!” – Arany János-szavalóversenyt hirdet magyarországi és határon túli magyar felső tagozatos (algimnázium) és középiskolás (főgimnázium és szakiskolák) diákok számára.

Az iskolák által nevezett diákok területi döntőkön mérkőznek meg egymással – várhatóan 2017. október 14. és november 17. között. A területi döntőkből 3-3 diák kerülhet az országos döntőbe, melyet 2017. november 25-én tartunk az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében Budán, a Várban. A verseny fővédnöke Kányádi Sándor költő. További részletek a versenyről. 

Arany János Családi Nap 

Sorozatunkban két és fél héten keresztül a középiskolai korosztály számára megadott kötelezően választható versekkel – A lejtőn, A tölgyek alatt, A vigasztaló, A világ, Emlények, Kozmopolita költészet, Névnapi gondolatok, Tamburás öregúr, Válasz Petőfinek, Visszatekintés – foglalkozunk.

Arany János arcképe. Barabás Miklós metszete (1856). Őszikék, virtuális kiállítás – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A vigasztaló című versét a nagykőrösi évek (1851–1860) idején, 1853-ban írta a költő, amely még ugyanabban az évben meg is jelent nyomtatásban.

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Arany János: A vigasztaló 

A vers ars poetica, és egyben lírai vallomás. Címe egyaránt vonatkozhat magára a költészetre, annak vigasztaló szerepére, értelmére, de a vers műfajára is, azaz a vigasztaló versre, abban az értelemben, ahogyan van altató, ringató vagy éppen toborzó vers is. A határozott névelő pedig magára a lírai énre is utalhat, amely önmagát vigasztalja a költészet által. Az első két versszak felsorolásai Shakespeare 75. szonettjének szerelmes kezdősorait juttathatják eszünkbe: „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér / S tavaszi zápor fűszere a földnek”. Arany versében a költészet a vallomás tárgya. Az első versszak első és utolsó sorának – „Mi a tűzhely rideg háznak” és „Mi a balzsam égő sebre” – erős kontrasztjában a harmónia hiánya fogalmazódik meg: a „rideg ház” a magány, az „égő seb” pedig az idült fájdalom kifejezései. A magány azonban később menedékként jelenik meg a versben:

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:

Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei – gyenge rózsák.

Arany János: A vigasztaló 

----

Az életösztön védekezett; Arany abbahagyta a sötétbe futó művét [Bolond Istók] s csak később folytatta, mikor már eljutott a végső bölcsesség megnyugvásához s Byront „hajótörött lángelmé”-nek nevezhette. Most vissza- visszatért családja körébe, gyümölcsfái közé s a költészet vigasztaló álmaihoz. A „Téli vers”, „Juliska elbujdosása”, „Itthon”, „Ősz végén”, „Enyhülés”, „Vígasztaló” a megnyugvást talált kedély egy-egy könnyű, fellélekző mosolyát villantották fel: „Nem törik a szenvedő szív oly könnyen darabbá, Csak ellágyul s az örömre Lesz fogékonyabbá.” Ez a felhők mögül átkéklő méla derű vonja olyan meleg és otthonos fénybe a „Családi kör” boldog békéjét, ez játszik vidámabb surranással „A hegedű”, „A fülemile” és „A bajusz” tréfás képein.

Keresztury Dezső: Arany János, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1937. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A vers képeiben a pálya kései szakaszán keletkezett szintén összegző vers, az Epilogus (1877) képei előlegeződnek meg: „Hiszen az útfélen itt-ott / Egy kis virág nekem nyitott: / Azt leszedve, / Megvolt szívem minden kedve.”

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:

Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Arany János: A vigasztaló 

A vigasztalódás még a szinte egyetlen menedékként megjelenő költészet esetében sem lehet teljes, hiszen balzsama meggyógyítani nem, csak kezelni tudja az égőből már vérzővé vált sebet. A valódi vigasztalás itt éppen a költészetté nemesült fájdalomból születik meg:

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;

Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Arany János: A vigasztaló 

„A kidallott panasz” nem a Petőfi által kárhoztatott „…eldalolni / Saját fájdalmad s örömed”  programját jelenti, hiszen, ahogyan ezt 1854-ben Arany Egressy Gábor színésznek írta: „Én csak bizonyos objektív állapotban tudom kezelni az érzelmeket. Ha valami engem közelről, mélyes sebez, ott hallgatok.” (Idézi Kerényi Ferenc: Arany János és az 1849 utáni lírai korszak) Korántsem az individualizmus költészeteszményét nyújtja tehát A vigasztaló. Arany versében a lét személyesen megélt terhe univerzális értelművé válik. Jól mutatják ezt a versben a mécses és a világítótorony egymással szembeállított képei: kis és nagy perspektíva ütköztetése:

Verseimben van-e érdem:
Sohse’ bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,

Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol…
Elég, ha nekem világol.

Arany János: A vigasztaló 
komment

A bejegyzés trackback címe:

http://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr2312269166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.