„Szentkatolnai Bálint Gábor fő célja volt, hogy a korabeli mongol nyelveket dokumentálja a kalmükök és a keleti mongolok között”

2018. május 16. 13:44 - nemzetikonyvtar

Birtalan Ágnes előadásával folytatódik május 23-án az Orientalisták az OSZK-ban című előadássorozatunk, ahol többek között szó lesz a Dzsingisz-hagyomány 19. századi továbbéléséről, a buddhista és sámánista vallás megítéléséről, a mandzsu birodalmi keretekben élő mongolság identitástudatáról és politikai próféciáiról. Az ELTE Mongol és Belső-ázsiai Tanszékének tanszékvezetőjével Szent Dzsingisz kán fekete könyvéről beszélgettünk.

A Szent Dzsingisz kán fekete könyve című mű mitől egyedülálló a mongol szóbeli és írásos hagyományban?

Egy magyar kutató, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) gyűjtötte az akkori mongol fővárosban, Urgában, 1873-ban. Az eredeti címe úgy hangzik: „Dzsingisz kán fekete könyvéből”, amely arra utal, hogy létezhetett egy írásbeli változata. Az említett mű Bálint egyik szóbeli gyűjtése során hangozhatott el, amikor a legfőbb adatközlőjétől, egy mongol buddhista szerzetestől, különböző, a folklórhoz és a mongolok hagyományos életmódjához kapcsolódó anyagokat gyűjtött. Ez a mű, egy, a kutató által lejegyzett, tíz oldalas kézirat, amely Bálint többi anyagával együtt tükrözi az 1870-es évek keleti (halha) mongol nyelvének sajátosságait. Tartalmát tekintve, a benne található adatok nem fordulnak elő más, a Dzsingisz-hagyományhoz kapcsolódó írásos forrásokban. Szentkatolnai Bálint Gábor fő célja az volt, hogy a korabeli, tehát a XIX. században beszélt, élő mongol nyelveket dokumentálja a Volga-menti kalmükök között és Mongóliában. Sajnos, ezeket a mongol anyagait soha nem adta ki, bár valószínű, hogy a kazáni tatár gyűjtése mellett ez életművének a legértékesebb része. Bálint már ekkor a magyar és a nemzetközi orientalisztika élvonalában járt, ugyanis rajta kívül senki nem gyűjtött élő nyelvi mongol anyagokat. Ennek egy darabja a Szent Dzsingisz kán fekete könyve.

Tartalmát tekintve az egyik legfontosabb gondolata az, hogy a korabeli, vagyis XIX. század végi mongolságnak egyfajta buddhista vallási legitimációs hátteret ad.

A mongolok ekkor már közel három évszázada a mandzsu Csing birodalom keretein belül éltek. A Bálint által lejegyzett mű Dzsingisz kán tevékenységéhez köti a buddhizmus kialakulását és megjelenését Belső-Ázsiában, valamint a mongolok között. Ez a mű nem történeti munka, hanem szóbeli hagyomány lejegyzése, mely a korabeli mongolság identitástudatának fontos elemét tartalmazza. A kézirat másik érdekes tartalmi szegmense az uralkodói legitimáció, mely a krónikairodalomhoz hasonlóan egyfajta „intelmeket” is közöl arról, hogy milyen az ideális uralkodó. A szöveg egy rövid próféciával zárul, amely arról szól, milyen lesz a mongolok sorsa a Dzsingisz káni birodalom széthullása után, egészen a XX. századig. Ennek egyik érdekes pontja, hogy az ilyen jellegű prófécia tipikusan buddhista műfaj. Sárközi Alice a magyar kutatók közül – és nemzetközileg is – elsőként foglalkozott részletesen az úgy nevezett mongol politikai próféciákkal.

birtalan_a_gnes.jpgBirtalan Ágnes Fotó: ELTE

Bálint beszámolóiból ismert, hogy a kazáni tatárok és a Volga-menti kalmükök között elsősorban tanintézetekben gyűjtött anyagot, a keleti mongolság körében viszont megváltoztatta addigi kutatómódszerét és nem keresett magának oktatási intézményt, hanem egyetlen adatközlőre, egy szerzetesre támaszkodott. Miért váltott a bevált kutatási módszerről?

A naplótöredékeiből és a beszámolóiból nem derül ki a válasz. Korábbi kalmük gyűjtéseiről ő maga így fogalmazott: „hogyha a jurták között járnék, és a jurtákban élnék, akkor sem tudnék több anyagot gyűjteni, mint az asztrahányi kalmükök között egy iskolában, ahol különböző vidékekről származó ifjak és tanárok gyűltek össze”. Bálint jó ajánlólevelekkel érkezett Szentpétervárról Mongóliába, az urgai orosz konzulátuson rögtön fogadták, ott kapott szobát és maga a konzul, Sismarjov, ajánlotta neki azt a szerzetest, aki az adatközlőjévé vált.

Az elméleti képzettsége talán kevésbé volt mély, viszont nagy tehetséggel rendelkezett a nyelvek megfigyelésében és leírásában. 1879-ben bejelentette, hogy „önkéntes száműzetésbe” vonul és el is hagyta az országot. Mi ennek az oka?

A korabeli tudományosságban helye lett volna beszélt nyelvi kutatásával, hiszen egy olyan területet kezdett el feltárni, amely nemzetközileg is fehér foltnak számított. A beszélt nyelveket pontosan lejegyezte és a népi kultúrát az adott nyelv terminológiájával mutatta be: például egy mongol lakodalmi rítust mongolul, egy kalmük temetési szertartást kalmükül. Az Akadémiától kapott szerény anyagi támogatást, és anyagait be kellett mutatnia a tudós társaságnak. A kazáni tatár anyag feldolgozása elkészült és ki is adták (később, 1988-ban Berta Árpád szegedi altajista-turkológus újra publikálta és korrigálta hibáit). Ezt követte volna a mongol anyag feldolgozása, amelyből egyetlen olyan kézirat készült, amely kiadásra alkalmas lett volna.

A kalmük, illetve a mongóliai gyűjtés alapján, angol nyelven megírt egy összehasonlító nyelvtant; ebből látszott, hogy nemzetközi karrierre készül, ám végül ez akkor nem jelent meg.

Egy biztos: ebben a nyelvtanban már találhatók olyan etimológiai azonosítások, amelyeket később Bálintnak, joggal, a szemére vetettek. Későbbi műveiben olyan nyelvrokonításokat és nyelvhasonlításon alapuló őstörténeti ötleteket írt le, amelyek tudományosan nem igazolhatók. Elsősorban emiatt kezdték el támadni, ami olyan mélyen érintette, hogy távozott az országból azzal, hogy nem ismerik el a munkásságát. Ha a mongolisztikai tevékenységét nézzük, akkor részben igazat adhatunk neki, mert egy olyan kutatási területet nyitott meg (a mongol beszélt nyelvek és pontos lejegyzése és kutatása), amivel az elődei közül senki nem foglalkozott ilyen pontossággal, de nem volt hajlandó mások – esetleg tudományosabban megalapozott – ötleteit elfogadni, beépíteni. Ekkor folyt az „ugor–török háborúnak” nevezett nyelvrokonítási, illetve az őshazával foglalkozó tudományos, vagy időnként már inkább az érzelmek alapján zajló vita, amibe eleinte bekapcsolódott, ellene volt az „ugor” oldalnak, de ugyanakkor a „török” tábor nézeteivel sem tudott teljesen azonosulni. Később részt vett két expedícióban (1877 Széchenyi Béla expedíciója, 1895 Zichy Jenő kutatóútja) és különleges nyelvtehetsége folytán nagyon sok további nyelvvel is foglalkozott. Eljutott az indiai tamilig, és feldolgozott kaukázusi nyelveket is, amelyekről írásos elemző anyagokat is készített, de a mongolhoz nem tért vissza többé. Ez azért sajnálatos, mivel ő még emlékezhetett sok, a gyűjtése során felmerült részletre, ami ma már a kézirat alapján nehezen megfejthető.

Bálint a mongol népek között két gyűjtőmunkája alapján elkészített egy összehasonlító nyelvleírást. Nemzetközileg is ez az első mű, amely beszélt mongol nyelvek terepen gyűjtött adatait veti össze.

Ezt úgy nevezte el, hogy Keleti és nyugati mongol nyelvek összehasonlító nyelvtana, mely nemcsak egy „klasszikus” összehasonlító, leíró nyelvtan, hanem egy kis „kresztomátiát” is mellékelt hozzá, amelynek anyagát a keleti mongol (halha), illetve a kalmük gyűjtéseiből emelte ki. Ez némileg leegyszerűsített, kevésbé pontos átírással készült, mint maga a gyűjtéseket tartalmazó két kézirat, viszont a legtöbbhöz saját, angol nyelvű fordítást mellékelt, s látszik rajta, hogy nagyon jól ismerte az általa dokumentált nyelveket.

A folklórműfajok mellett a hagyományokról is gyűjtött anyagokat. Utóbbiak mennyire adnak részletes képet a mongol szokásvilágról?

A XVIII. századtól nagyon sok gyűjtés készült a különböző mongol népek hagyományos műveltségéről. Többnyire orosz, német, majd később japán kutatóexpedíciók is jártak a területen és dokumentálták a nomád életmód és számos részletét. A Bálint-anyag azért különleges, mert eredeti nyelven készült. Ő úgy írta le egy házassági szokás menetét, ahogy azt neki elmondják, időnként érződik rajta, hogy diktálták neki a szöveget. Ennek ellenére a párhuzamanyagok között nagyon jól megállja a helyét, nincs benne hibás vagy félreértett adat, ami azt jelenti, hogy Bálint nagyon pontosan jegyzetelt és mélységeiben megismerte a nomádok hagyományos kultúráját.

„Szent Dzsingisz kán Fekete könyve - Birtalan Ágnes előadása

„Szent Dzsingisz kán Fekete könyve - Birtalan Ágnes előadása

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr3113964144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.