A Kossuth Kiadó és az Országos Széchényi Könyvtár közös gondozásában jelent meg az 1868-ban kiadott Honvédalbum hasonmás kiadása, melyet Hermann Róbert egyetemi tanár, a Magyar Történelmi Társulat elnöke mutatott be a közelmúltban. A történésszel az album újbóli megjelenése kapcsán beszélgetett Szilágyi Magdolna.

A kötet az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 20. évfordulójára, az 1868-ban megjelent impozáns kivitelű emlékalbum hasonmás kiadása. Milyen jelentőséggel bír a most megjelent könyv, 150 év elteltével?

A ’48-49-es események hazai bemutatása és felidézése egészen 1867-ig igen nagy nehézségekbe ütközött. Ez az első kötet, amely igazán reprezentatív munka a forradalom és szabadságharc történetéről és kiállítását, valamint színvonalát tekintve egyaránt méltó a választott tárgyhoz.

Ön több, az 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője. Mi vonzza ehhez a korszakhoz?

Az ország ekkor a legjobb arcát mutatta a világ felé, a magyar társadalom pedig egy olyan csoda részese és alkotója volt, amely szinte páratlan a magyar történelemben. Egy elmaradott ország egy nagy lélegzetvétellel hagyta maga mögött a rendi világot, majd hajlandó volt fegyvert fogni vívmányainak védelmében, s ennek során kiemelkedő katonai teljesítményt nyújtott. Emellett ez egy személyes korszak – a szereplőknek arcuk, sorsuk van, olyanok, mint mi, vagy mint amilyenek mi szeretnénk lenni.

A könyvben többek között Jókai Mór, Tompa Mihály, Podmaniczky Frigyes, valamint Asbóth Lajos honvédezredes írásait olvashatjuk. Az emlékezéseik alapján hogyan élték meg ők a szabadságharc mindennapjait?

Mindenki másképp, Jókai március 15-étől egészen a katasztrófáig jelen volt és radikális forradalmárból kormánypárti, majd a forradalmi kormányzat ellenzékének tagja és szócsöve lett. Podmaniczky egy liberális arisztokrata, aki kardot ragad az ügy védelmében, Tompa ezzel szemben alapvetően békés ember, de októberben tábori lelkészként a gömöri nemzetőrökkel részt vesz a schwechati hadjáratban, 1849 tavaszán pedig a világ legrövidebb lánykérőlevelében házasságot ajánl szíve hölgyének. Asbóth nyugalmazott császári királyi tiszt a Bánságban, majd nemzetőrtiszt, egy önálló különítmény parancsnoka, aztán város-, hadosztály-, majd hadtestparancsnok lesz. Majdnem kivégzik Aradon, de végül „megússza” némi várfogsággal – hogy aztán az 1860-as évek elejétől osztrák rendőrbesúgó legyen belőle…

Fotó: Pálfi Károly

„Csak egy ember, csak egy kard. De egy ember és egy kard is elég, hogy olyan gondolatjegyet húzzon a történelem folyamába, mely azt mondja: itt most megállj, más fejezet kezdődik.” – így írt Jókai egy párbajról. Milyen hatása volt ennek az eseménynek a szabadságharcra?

A híres, 1849. április 4-i tápióbicskei párbaj Sebő Alajos és Hermann Riedesel között – bármennyire szeretnénk – nem jelentett döntő fontosságú eseményt. Sebő alakulata, a Császár-huszárezred ugyan megkergette Jellasics báni huszárjait és ezzel egy időre feltartóztatta a győztesen előre nyomuló ellenséget, de aztán maga is hátrálni kényszerült. Mindez azonban mit sem von le Sebő személyes vitézségének értékéből. Az ütközetet végül Damjanich csapatainak beavatkozása döntötte el a magyarok javára.

Egy másik érdekesség a könyvből annak a hajdú leánynak a története, aki férfinak öltözve mentette meg szerelmét és másik 16 honvédet, majd leleplezte önmagát…

A szabadságharc alatt több nő is szolgált férfinak öltözve a honvédseregben, például Lebstück Mária, Bányai Júlia vagy Pfiffner Paulina. A Timkó József elbeszélésben megörökített eset azonban inkább legendának tűnik, mint valóságnak. Annál is inkább, mert a szövegben Bocskai-ezredet említ, mint amelynek katonái bajba kerültek az 1849. április 6-i isaszegi csatában – holott a 17. (Bocskai) huszárezrednek jelen ismereteink szerint egyetlen százada sem volt ott Isaszegnél. Lehet persze, hogy a szerző nem erre, hanem az 52. (Bocskai) honvédzászlóaljra gondolt, amely valóban harcolt Isaszegnél – ez esetben már nem feltétlenül zárnám ki, hogy valami valóságmagva van a dolognak.

Dalmady Győző Holtak harca címmel írt verset a temetői csatáról, amelyet Benczúr Gyula festménye illusztrál, de hogyan is zajlott ez az összeütközés?

Ezt az epizódot még nehezebb konkrét eseményhez kötni. Egy temetőt ugyan hosszan és jól lehet védeni, de jómagam csak arról tudok, hogy 1849. február 27-én a kápolnai csatában a magyar balszárny verte vissza a káli temetőre támaszkodva az ellenséges lovassági támadást. Illetve, hogy Jókai szerint 1849. január 22-én a tarcali ütközetben, a hatalmas ködben az ellenséges tüzérség órákon keresztül lőtte a tarcali temetőt, mert a fejfákat magyar honvédeknek vélték. Emellett csak olyan összecsapásokról tudunk, mint az április 10-i váci vagy a június 16-i semptei ütközet, amikor a császári királyi csapatok foglaltak állást a helyi temetőben.

A Szokoly Viktor szerkesztette Honvédalbumot az illusztrációk emelik ki a többi, a témában készült kötet közül. A könyv illusztrációit többségében pályájuk elején álló művészek – Benczúr Gyula, Jankó János, Liezen-Mayer Sándor, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál és Wágner Sándor – készítették. A festmények nyomán készült fametszetek mennyire adják vissza a szabadságharc hangulatát?

Az alkotók nem konkrét eseményeket, hanem tipikus helyzeteket idéztek meg – néha talán túl romantikusan, mint Munkácsy a honvédtoborzást; de alapvetően olyan zsánerképekről van szó, amelyek hitelesen tükröznek tipikus háborús élethelyzeteket, legyen szó fogolykísérésről, a hőstettek elbeszéléséről, a csatatéri halottszemléről vagy a sebesültek ápolásáról, éppen ezért meglepően jól adják vissza a történéseket.