Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Zsupán Edina filológus-kodikológus, az MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport munkatársa tesz fel kérdéseket a Ransanus-corvináról.

Ki gondolná, hogy a középkori kódexek kutatása semmiben sem különbözik a nyomozók munkájától? A kézzel írt, díszített és bekötött könyvek egyedi kézműves termékek, amelyek magukon viselik készítőik keze nyomát. A szakemberek az egykori alkotók sajátos kézjegyeiből próbálják rekonstruálni az elmúlt időknek azt a szeletét, amelyet egy-egy több száz éves kötet megőrzött az utókor számára rejtett, kódolt formában. Ezt a kódot kell feltörni ahhoz, hogy feltáruljon a titok, a múltunkról való értékes tudás.
Egy-egy kódex számos szempontból megszólítható. Sajátos üzenetet hordoz az anyaga, amelyre írták, az írás jellege, díszítése és kötése, maga a tartalom és az olvasók bejegyzései. Mindegyik kötet más és más kérdéseket vet fel. Ám jó kérdések sem születhetnek egykönnyen. Feltételük egyfajta előzetes tudás, valamiféle kontextus, aminek a segítségével a kutató a helyes úton indulhat el, jó kérdéseket, majd jó válaszokat fogalmazhat meg. E kérdések gyakran apró, jelentéktelen elemekből bomlanak ki, ám mégis fontos felismerésekhez vezethetnek.
Rövid írásunkban az egyik különleges corvinánk, Pietro Ranzano magyar történelme díszítésének egyetlen apró elemét tesszük vizsgálat tárgyává, egy kitöltetlen közepű kis kört, amely megoldotta ennek a kódexnek a legfontosabb kérdéseit. Választ kaptunk arra, hogy hol keletkezett, kik díszítették, s mit kezdjünk az elejéhez fűzött pótlás csúnyácska miniatúrájával. Segítségével sikerült meghatározni a Mátyás király alatt Budán működő királyi műhely egyik termékeny, ám a kutatás előtt mostanáig rejtve maradó miniátorszemélyiségét, és alapvető megállapításokat tehettünk a műhely működési módjáról. Mindennek jelentőségéhez fontos tudnunk, hogy a korábbi kutatás ezt a kódexet egyáltalán nem tudta elhelyezni, keletkezését leginkább Itáliában, Nápolyban képzelte el.
Kitöltetlen kör. Hol is találjuk meg a kódexben? Először a 60. levél iniciáléjában bukkan fel az arany „I” betű hátterében pontokkal kialakított rozetták – stilizált virágfejek – közepeként.

1. kép. Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 60r, részlet

Ez önmagában még semmit sem jelent, az azonban már sokkal inkább, hogy a korábbi fejezetekben nem találkozunk vele, a rozetták közepe ott tömör pont volt.

2. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 119v, részlet

Az „I” betű hátterének kompozíciója is lazább, hanyagabb. A 137. levéltől immár rendszeres látogatónk lesz a kitöltetlen köröcske a kevéssé precízen megrajzolt rozetták közepén, s nem csak ott, hanem a margó virágmotívumainak tollal megrajzolt vékony, fekete díszítésében is.

3. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 141v, részlet

A korábbi oldalakon e finom indák nem rejtettek hasonlót, ott tömör, fekete pont sűrítette a tollrajzokat. (L. a 2. képet) Ha jobban megfigyeljük, most a színezés is változik: dominál a bordó, a világoskék és az okkersárga, s visszahúzódik a zöld. Nem mással állunk itt szemben, mint két különböző mester munkájával, s bár a második, az üres köröket rajzoló kéz megpróbálta utánozni elődjének stílusát, saját keze vonását és jellegzetességeit nem tudta elrejteni.
A kódex belső kezdőlapjának miniatúrája jó ismerősünk: Mátyás és Beatrix a trónteremben fogadja a mű szerzőjét, Pietro Ranzano lucerai püspököt, híres történetírót és diplomatát, aki 1488 és 1490 között Beatrix királyné apjának, Ferrante nápolyi királynak követeként tartózkodott a magyar királyi udvarban.

4. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r

Most koncentráljunk a méltóságteljes ábrázolás egy látszólag jelentéktelen elemére, a trónus vörös baldachinjának arany cirádájára!

5. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r, részlet

Nem nehéz felismernünk, hogy a díszítősort a már ismerős rozetták alkotják, melyek közepe kitöltetlen kör. Következtetésünk nyilvánvaló: a második mester nemcsak az említett iniciálékon dolgozott, hanem a kódex legjelentősebb miniatúráján is. Ugyanakkor azonban, ha az oldal sűrű virágdíszítésére pillantunk, nem kitöltetlen köröket, hanem tömött fekete pontokat látunk a tollal megrajzolt díszítővonalkák végén, ami viszont az első miniátor jellegzetessége. Egyértelmű tehát: a díszes kezdőoldal és szemben elhelyezkedő párja két mester munkájának eredménye.
Az első mester azonosítása sem volt magától értetődő. Őt is apró, rejtett egyéni jellegzetességei alapján azonosíthattuk az „első címerfestő” szükségnevű miniátorral. Hoffmann Edith kutatásai óta tudjuk, hogy ez a firenzei kismester a budai királyi udvarban tevékenykedett Mátyás idején, méghozzá az 1480-as évek legvégén. Ebben a kódexben azonban ő is rejtőzködni próbált. Saját stílusát háttérbe szorítva francia és németalföldi kódexek stílusában próbált meg alkotni. Ha végiglapozzuk a kódexet a 137. levélig – eddig terjednek az ő iniciáléi –, azt láthatjuk, hogy mesterünk hamar kifogyott az idegen motívumkincsből, és fokozatosan visszatért saját firenzei repertoárjához. Az „első címerfestő” franciás stílust utánzott tehát, a második mester pedig az első stílusát. Utánzás, imitáció a kódex díszítési módjának kulcsszava. A motívumok persze kölcsönözhetők, de az egyéni jellegzetességek, a vonalvezetés mikéntje, az erő, amellyel ki-ki a tollat rányomja, az ecsetet használja, a kompozíció sűrűsége aligha. S éppen ezek a mindig azonos sajátságok segítenek a rejtőzködő mesterek leleplezésében.
Az első mester egy firenzei származású budai miniátor volt. De mégis ki lehetett a második, az, aki az üres köröket kedvelte? Érdemes közelebbről megnéznünk a tróntermi jelenet alatt található baloldali címert. (L. a 4. képet) A szívpajzsban a fehér lengyel sas arról árulkodik, hogy bár a miniatúra Mátyást és Beatrixet ábrázolja, a címer festésének idején a király már II. Ulászló volt. Az arannyal keretezett, zárt címerkompozíció, a fekete kontúr az aranyvonal mellett, a heraldikai ezüst helyettesítésére használt fehér szín, az oroszlánok vékony testalkata nagyon közel viszi ezt a címert egy olyan címertípushoz, amelyet jól ismerünk a corvinákból: a „második címerfestő” címereihez. Ez a mester szintén budai miniátor volt, alakját ugyancsak Hoffmann Edith körvonalazta, ám sajátos címerein kívül mind ez ideig semmit sem tudtunk róla.

6. kép: Tacitus-corvina – ELTE Egyetemi Könyvtár, Cod. Lat. 10., f. 1r, részlet

Nos, most már tudjuk, hogy dolgozott a Ransanus-corvinában is. A kódex díszítése a két budai kisebb mester közös munkája volt. Elvethetjük tehát az itáliai kifestés elméletét. E kódexben egy tőlük idegen, franciás stílust próbáltak követni, ez rejtette el, s tette nehezen azonosíthatóvá őket.
A kifestett, ám bekötetlen kódexet Ranzano 1490 őszén magával vitte Itáliába. A palermói domonkos kolostorban található hagyatékában lelte fel rokona és szerzetestársa, Johannes. Átnézte a szöveget, dicsőítő előszót írt hozzá, és Bakócz Tamásnak ajándékozta valószínűleg akkor, amikor a főpap pápai aspiránsként Itáliában tartózkodott, 1512/13 környékén. A kötet így visszakerült Magyarországra. Minden bizonnyal Bakócz gondoskodott arról, hogy Johannes előszavának kezdőoldalát is kidíszítsék, s fessék a kötetbe az ő címerét is. (L. 6. kép) A bíborosi kalapos címerek az első levélen, valamint a Mátyás és Beatrix tróntermi jelenetét ábrázoló fő miniatúra alatt, a jobb oldalon találhatók. (Ez utóbbi helyére eredetileg Beatrix címerét szánhatták.) (L. 4., 7. kép)
A toldalék címlapjának díszítése és az eredeti tróntermi jelenet között feltűnő a kompozíciós hasonlóság – a könyvajándékozás motívuma –, ám az új címlap kvalitásában messze elmarad a korábbitól. Mégis van egyetlen árulkodó elem a képen, ami kétségtelenné teszi a két címlap rokonságát: Bakócz díszes székének háttámláján megjelenik ismerős rozettánk, közepén az üres körrel, nyilvánvalóan ugyanaz, mint az eredeti címlapon is, s a margón futó virágos díszek között ott sorakoznak a tollal megrajzolt üres körök.

Ámulva kell levonnunk a következtetést: évtizedek elteltével ugyanaz a mester festette ki a kiegészített kódex új címlapját is, mint aki az eredeti rétegen dolgozott, a „második címerfestő”. A motívumok, a színek azonban már mások, s a díszlap egy öregedő, talán egyre ritkábban festő kéz bizonytalanságait is magán hordozza. Az eredeti rétegnél használt konkrét előkép, a kompozíciós támpont sem volt már releváns, a mesternek saját kútfejére kellett hagyatkoznia, legfeljebb korábbi munkáját, a főminiatúrát utánozhatta.
Mindezek alapján fel kell tételeznünk, hogy a „második címerfestő” Mátyás halála után még hosszú ideig hazánkban tartózkodott, ami érdekes új elem az udvari művészet kontinuitása terén a Mátyás- és a Jagelló-kor viszonylatában.

Arról, hogy ki is volt valójában a „második címerfestő”, és milyen további érvek segítették az azonosítását:

• Zsupán Edina, A budai műhely = „Az ország díszére”: A Corvina könyvtár budai műhelye. Kiállítási katalógus, szerk. Zsupán Edina, Bp., OSZK, 2020, 21– 62.

A két címerfestő azonosításáról részletesen:

• Zsupán Edina, A Corvina Könyvtár „első” címerfestője: stílushűség és imitáció. A Philostratos- és a Ransanus-corvina provenienciájához, Művészettörténeti Értesítő 66(2017), 273‒302.
  
  

A teljes kódex megtekinthető a Bibliotheca Corvina Virtualis honlapon.

Zsupán Edina

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész