Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti- és Zeneműtár munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény egyik díszlettervéről.

Valódi ritkaság: az „opera varázslója”, Oláh Gusztáv saját kezűleg szignált díszletterve került úgy tizenöt éve Színháztörténeti Tárunk Szcenikai Gyűjteményébe, mondhatni, a véletlennek, s tegyük hozzá, a figyelő, műértő szemnek is köszönhetően.

Oláh Gusztáv díszletterve – Színháztörténeti- és Zeneműtár. KE 18.257 (2005)

Oláh Gusztáv (1901. augusztus 20., Budapest – 1956. december 19., München) személyi és tervezői hagyatékát, melyből csak a terv közel kétezer darab, a nemzeti könyvtár Színháztörténeti- és Zeneműtára őrzi. Oláh Gusztáv rövid építészeti és a zeneakadémiai tanulmányok után korának egyik legkiemelkedőbb díszlettervezője, Kéméndy Jenő tanítványa, szcenikai asszisztense lett az Operaházban, ahol azután harmincöt évet töltött. Közben Hevesi Sándor hívására dolgozott a Nemzeti Színháznak is. 1926. október 30-án Az ember tragédiája új bemutatójához az új díszleteket, „misztériumkeretet” Tolnay Pállal együtt ő valósította meg. Korai sikerei elismeréséül már 1927-ben az állami színházak szcenikai főfelügyelőjévé nevezték ki. Jelentős szerepe volt többek közt a Szegedi Szabadtéri Játékok létrehozásában. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is számos felejthetetlen előadást tervezett, rendezett, emellett több külföldi munkája is emlékezetesnek bizonyult.
A szóban forgó díszletterv már első látásra is feltételezhetően Velencét ábrázolja. Valójában a kép színvilága s a nagy térhatás keltett gyanút, hogy a kép Oláh Gusztáv (vagy ahogy – édesapjától, a Pszichiátriai Intézet igazgatójától megkülönböztetendő – akkor írták: ifj. Oláh Gusztáv) díszletterve lehet. A mű pedig, melyhez készült, az Othello. S bár a tervező elsődlegesen a pesti Magyar Királyi Operaház, vagyis az Opera „főszcenikusa”, később főrendezője és balettigazgatója is volt, ez a díszletterv nem a Verdi-operához, hanem az annak is alapjául szolgáló Shakespeare-színdarab előadásához készült, a Nemzeti Színház színpadára.
Oláh Gusztáv ekkor már több, a Nemzeti Színházban színre vitt (és legtöbbször Hevesi Sándor által rendezett) Shakespeare-darabhoz készített terveket: az 1922. december 12-én bemutatott Lear királyhoz, az 1923. április 6-án (Csathó Kálmán rendezésében) színre került A velencei kalmárhoz, az ugyanez év április 27-én és október 15-én színpadra állított III. Richárdhoz, illetve Antonius és Cleopatrához (mely utóbbinak nemcsak rendezője, hanem a fordítója is Hevesi Sándor volt), valamint az 1924. november 8-án bemutatott A makrancos hölgyhöz. Az 1928. május 25-én színre került Szentivánéji álomhoz a díszletek mellett a jelmezeket is Oláh Gusztáv tervezte, csakúgy, mint az 1929. május 24-én bemutatott A windsori víg asszonyokhoz (fordította és rendezte Hevesi Sándor). A korabeli fényképeknek köszönhetően a mai kutató is láthatja, hogy működött a forgószínpad.

• 
• 

A színpadtervezés jobb megértéséhez egy korabeli dokumentum: az Oláh Gusztáv által tervezett Bánk bán-előadás díszletterve nyújthat segítséget.

• 
• 

A színpadi díszlettervezésről és a színpadi díszletfestésről álljanak itt a korszak legavatottabb szaktekintélye, Oláh Gusztáv gondolatai:

Ajánlott irodalom:

• A Színháztörténeti Tárunkban őrzött Oláh Gusztáv-alkotásokról szép keresztmetszetet nyújt: Burda Zita Az opera varázslója című összeállításában.
• Oláh Gusztáv díszletterveiről is szól a Bartók születésének 125. és Oláh Gusztáv halálának 50. évfordulójára megjelentetett díszes kötet: Burda Zita – Kis Domokos Dániel: Bartók a színpadon. Osiris Kiadó, Bp. 2006. Online elérés
• Oláh Gusztáv rövid életrajza, tervezéseinek adattára: Oláh Gusztáv (1901–1956) tervezései – rendezései. (Adattár.) Összeállította, a bevezetőt írta: Alpár Ágnes. Magyar Színházi Intézet, Színháztörténeti füzetek 58. szám, Bp. 1975. Online elérés
• Oláh Gusztáv, ifj.: Színpadi díszletfestés; Színpadi díszlettervezés. In. Színészeti lexikon. Színjátszás, színpadművészet, rendezés, film, tánc, varieté, színészies népszokások. Szerkesztette Németh Antal. 1-2 köt. Győző Andor Kiadása, Bp. 1930. 2. köt. 908–909, 909–911. Törzsgyűjteményünkben.

Folytatjuk...

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti- és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 9. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az Ipoly által körülölelt völgyben fekszik a valamikori Nógrád vármegye kulturális központja, az 1848–49-es szabadságharc mártírvárosa, Losonc. A császári önkény elleni küzdelem végnapjaiban, 1849. augusztus 1-jén, a város piacterén egy magyar gerillacsapat rajtaütött egy, a városon átvonuló kisebb létszámú orosz különítményen. A fegyveres összetűzésben három cári tiszt és három közlegény életét vesztette. Ez az eset annyira felbőszítette az orosz csapatokkal Miskolc mellett tartózkodó Grabbe tábornokot, hogy azonnal Losonc ellen vonult. Augusztus 7-én a várost körbezárta, megsarcolta, majd két napos szabad rablást engedélyezett a katonáinak. A minden vagyonukból kifosztott, megvert, meggyalázott vétlen lakosságra utolsó csapásként mérték, hogy a házaikat felgyújtották és az egész várost porig égették. Ekkor pusztult el Kubinyi Ferenc losonci háza is, benne páratlan őslénytani gyűjteményével és könyvtárával.
Losonc viszonylag hamar kiheverte a pusztítást, de a város polgárainak közösségi tudatában mély nyomot hagyott a tragédia emléke. Ezért sem meglepő, hogy a kiegyezés után Magyarország városai közül elsőként választották meg Kossuth Lajost díszpolgárrá. Ezt maga Kossuth is számon tartotta. Egy 1887. március 20-án keltezett számvetésében mintegy 30 települést sorolt fel, amelyek őt díszpolgárrá választották, de mind közül kiemelte a nógrádi várost ezt írva:

Losonc, Kossuth Lajos utca. (Az utcát 1892-ben, 90-ik születésnapján nevezték el a volt kormányzóról) – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista Gyűjtemény: P 45 115.

Ahogy ilyenkor lenni szokott, a „szükséges pénz” csak lassan gyűlt össze. Végül 1908-ban, egy rosszul sikerült pályáztatási kísérlet után, a Párizsból hazatérő losonci származású szobrászt, Csordás Józsefet bízták meg a szobor elkészítésével. A szoborterv Kossuthot a szokásos pózban, toborzó beszéde közben ábrázolta volna. Megvolt hát a szobrász és a terv, csak még a pénz egy része és a város főterének rendezése hiányzott. Ezért a szoborbizottság újabb buzgó pénzgyűjtésbe kezdett, és a városban gőzerővel nekifogtak a Kubinyi tér megújításának. A szobor felavatását 1909 augusztusára tervezték.

Losonc főtere – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista Gyűjtemény: P 45 109.

A lázas készülődést a szobrászművész váratlan, tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála szakította félbe. A művész özvegye, hogy a pályáztatással járó ismételt adminisztratív procedúrától a bizottságot megkímélje, javasolta, hogy elhunyt férjének barátját, Holló Barnabást kérjék fel a szobor elkészítésére. A szoborbizottság a javaslatot elfogadta és felkeresték a budapesti szobrászművészt, aki elvállalta a megbízást. Így mindössze egy év késéssel, 1910. szeptember 19-re tűzték ki a szobor leleplezésének új időpontját.
Holló a korban megszokott ábrázolásokhoz képest teljesen más Kossuthot mintázott meg. A kormányzó tekintélyt parancsoló nyugodt pózban, levett kalappal, összekulcsolt kezeit kardján nyugtatva, gondolataiba mélyedve tekint a jövőbe. Losonc 1849-es tragédiáját közvetlenül a talapzat mellékalakja szimbolizálta, a zászlót görcsösen magához szorító haldokló honvéd személyében.

A losonci Kossuth-szobor – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: L 459.

Az ünnepség előestéjén a Losonci Újság rendkívüli kiadása címoldalán nemzetiszín kerettel jelent meg. A bibliai hasonlatokkal megtűzdelt, emelkedett stílusú szöveg is jól tükrözi a kor hangulatát, és azt a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítatot, amellyel Kossuthot a magyarok Mózeseként méltatták.

Losonci Újság, 5. évf. 40. sz. (1910. szeptember 18.) – Törzsgyűjtemény

Az ünnep díszvendége természetesen Kossuth Ferenc volt, aki Budapestről érkezett pártja több tagjának kíséretében. Ezt követően a helyi lap még hosszan sorolta a vendégek nevét, akik a Kubinyi téren felállított emelvény körüli sátrak alatt gyülekeztek. Nógrád vármegyét Nagy Mihály alispán képviselte. Az ünnepi beszédet Beniczky Kálmán főgimnáziumi igazgató tartotta, akinek szónoklata végén hullt le a lepel a szoborról.

Képek a losonci Kossuth-szobor leleplezési ünnepéről. In: Vasárnapi Újság, 57. évf. 39. sz. (1910. szept. 25.) 803. – Elektronikus Periodika Archívum

A szobor leleplezését követően a vendégeket a Vigadó épületében 300 terítékes díszebéddel fogadták. A függetlenségi párti újság nem tett említést arról, hogy valaki is mondott volna a királyra pohárköszöntőt (ahogy azt korábban Rozsnyón tették).

• 
• 
• 

 

Sajnos azonban ez a szobor sem kerülhette el sorsát, és azt a vak dühöt, amellyel a várost megszálló cseh légiósok viseltettek minden magyar emlékjel iránt. 1919. január 3-án vonultak be a városba, és egyik első ténykedésük Holló Barnabás művének porba döntése volt. A szobrot január 12-én virradóra tüntették el.

Az üres talapzat egy darabig a helyén maradt, majd 1925. március 15-én a losonciak keserű ünnepi megemlékezésként olvashatták a helyi lapban:

Az indoklásból az is kiderült, hogy Kossuth a szlovák nép ellensége volt. A szomorú közlemény hangulatát a helyi lapszerkesztő szöveg közé biggyesztett ironikus megjegyzései oldották kissé.
A haldokló honvéd kőalakjának dr. Szilassy Béla földbirtokos biztosított menedéket kastélya parkjában. A Kossuth-szobornak pedig nyoma veszett.
1939-ben az első bécsi döntés következtében visszatért Losonc főterén újra felállították a Kossuth-szobor talapzatát. Mivel a szobor hollétéről nem volt információ, a talapzatra az Országzászlót helyezték.

Losonc főtere 1939-ben – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: L 448.

A losonci Kossuth-szobor torzója. A kép forrása: Puntigán József: Mi történt Losoncon 100 évvel ezelőtt. V. rész, 2019. jan. 13. In. Körkép.sk hírportál

Bízzunk benne, hogy a szobor újraállítására nem kell már sokáig várni.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harminckettedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Arady Kálmánt és gyűjteményét mutatja be.

Vízkeleti dr. Arady Kálmán (1893–1964) Szentesről származó orvos, művészettörténész, a régi magyar ex librisek tudós szakértője. Elemi és középiskoláit Szentesen végezte, majd Budapesten folytatott orvosi tanulmányokat. A fővárosban letelepedve mint klinikai, kórházi orvos praktizált. Az I. világháborúban a harctéren szolgált. Emberségével, szaktudásával nagy megbecsülést szerzett. Orvosi témájú írásai számos hazai és külföldi szaklapban (Orvosi Hetilap, Zeitschrift für klinische Medizin) megjelentek.

Földes Imre grafikája. Jelzet: Exl.A/178 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Külföldi utazásai mélyítették el a művészetek, főként a grafika iránti érdeklődését. Az első világháború után hazánkban visszaeső ex libris gyűjtés élénkítése érdekében részt vett a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének (MEGE) megalapításában 1932-ben. A MEGE 1932. decemberi alakuló ülése megválasztotta Lyka Károly elnök mellé ügyvezető alelnöknek, mely tisztségét megtartotta az egyesület 1947. márciusi feloszlatásáig. A MEGE folyóiratának, a MEGE Kisgrafikának a megindítása is az ő nevéhez fűződik, Pinterits Tibor mellett az 1937–1944-ig fennálló lap szerkesztője volt. A szerkesztésen túl maga is sokat írt az újságba, a vezetéknevével, illetve annak rövidítésével (A.) szignált, és a szignálatlan cikkek mellett időnként Barna Barnabás álnéven. Alapos felkészültségű írásaival, beszámolóival, híreivel nagy szolgálatot tett a magyar ex libris ügyének úgy belföldön, mint külföldön. A magyar események mellett írt a külföldi egyesületek működéséről, kiadványairól is. Érdekes kérdést vetett fel az 1938-ban megjelent Magyarul c. cikkében: az ex librisek feliratát elemezgetve azt szorgalmazta, hogy – mivel a latint kevesebben ismerik – térjünk át teljesen a magyaros írásmódra, azaz az „Ex libris X Y” helyett az „X Y könyve” szerkezetet használjuk. Az Arady nevére készült ex librisek többsége megfelel ennek a kívánalomnak, bár ő – orvos lévén – a magyar mellett több latin nyelvű könyvjegyet is készíttetett.

A[rady Kálmán]: Magyarul!, MEGE Kisgrafika, 1938/4. szám, 1.

1936-ban felvételt nyert az osztrák ex libris egyesületbe, az Österreichische Exlibris-Gesellschaftba (ÖEG). Ekkoriban állította össze Radványi-Román Károly kisgrafikai alkotásjegyzékét, mely a MEGE kiadásában a Kisgrafika különszámaként látott napvilágot 1937-ben, Radványi 171 alkotásának (ex librisek, alkalmi grafikák) időrendi felsorolásával. A köztük lévő jó kapcsolatot mutatja, hogy Radványi sok ex librist készített Arady nevére.

Radványi-Román Károly grafikája. Jelzet: Exl.A/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Arady Kálmán a modern, 20. századi ex librisek vizsgálata mellett nagy elmélyültséggel foglalkozott a korábbi századok magyar ex libriseinek felkutatásával, gyűjtésével. Disszertációját is ebből írta: Ex libriseink a mohácsi vésztől 1900-ig (Pázmány Péter Tudományegyetem, Budapest, 1948) címmel. A mű kéziratát az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára megvásárolta.
Arady a MEGE mellett 1941 őszétől a debreceni Ajtósi Dürer Céh tisztikarában is fontos pozíciót töltött be: Nagy József elnök segítőjeként az egyik alelnökké választották (a másik G. Szabó Kálmán lett). Arady Kálmán 1935-ben vált aktív ex libris gyűjtővé. Gyűjteménye darabjaival – Bottlik Tibor klisényomataival – részt vett az Ajtósi Dürer Céh első nagy kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban.
Teljes ex libris gyűjteménye kb. 40 ezer darabot tett ki. Ebben hazánk mellett Svájc, Olaszország, Csehszlovákia, Észak-Amerika, Ausztrália alkotói szerepeltek jelentős számban. Gyűjteményét mintaszerűen rendezte, kartonokra ragasztva, nemzetek szerint külön tokokba helyezve a lapokat. A jó kereshetőség érdekében a nemzeteken belül a művészek, egy-egy művészen belül pedig a tulajdonosok betűrendjében tárolta a grafikákat.

Adolf Kunst rézkarca. Jelzet: Exl.A/189 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az Österreichische Exlibris-Gesellschaft cserelistáján 1936-ban harminc rézkarccal, fametszetekkel és klisékkel szerepelt, melyek duplum cserelapjai voltak. A magyar gyűjtők közül – Lustig István és Réthy István mellett – Arady rendelkezett a legtöbb saját névre szóló lappal, kb. 140 ex librisszel, melyek példányait (némelyikből akár több száz is készült) aktívan terjesztette a gyűjtők körében. Az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárának ex libris anyaga ebből több mint 40 különféle ex librist őriz, melyek főleg az orvosi hivatásra, az élet-halál küzdelemre utalnak, emellett gyakoriak a népies motívumok, illetve a történelmi Magyarországot idéző, irredenta ex librisek. A grafikusok: Balázsfy Rezső, Földes Imre, Gáborjáni Szabó Kálmán, Haranghy Jenő, Makkai Piroska, Menyhárt József, Nagy Árpád, Nagy Árpád Dániel, Petry Béla, Radványi-Román Károly, Sassy Attila, Vadász Endre, a német Adolf Kunst stb.

Sassy Attila grafikája. Jelzet: Exl.A/176 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bizonyos ex librisek feliratukban is utalnak a gyűjtő által kedvelt könyvtípusokra, gyűjtőkörökre: ex libris medicinis, ex libris irredent, ex bibliotheca Italiana, erdélyi könyvei stb.
Arady Kálmán a második világháború után már főként csak a régi magyar ex libriseket gyűjtötte. Az 1959-ben megalakuló Kisgrafika Barátok Köre vezetőségi tagja lett, de egészségi állapota miatt ritkábban tudott részt venni a kör életében. Szakírói tevékenységét ekkoriban is folytatta, az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején a Magyar Könyvszemlében, a Művészettörténeti Értesítőben, az Orvosi Hetilapban jelentek meg írásai a könyvjegyek, grafikák témájában. Orvosi és művészettörténeti érdeklődése összekapcsolását jelentette az orvosi témájú ex librisek, illetve a magyar orvosok ex libriseinek bemutatása, utóbbi vonatkozásban 1959-ben publikált az Orvosi Hetilapban. A Művészettörténeti Értesítőben 1960-ban Szelepcsényi György egy ismeretlen munkáját mutatta be. Régi magyar emlékexlibrisek című, a Magyar Könyvszemlében (1962) közölt cikke az ex librisek címben jelzett típusát követi nyomon, számos példával.
Régi ex libris gyűjteménye (több száz eredeti könyvjegy és száz feletti fotómásolat) halála után, 1969-ben az Országos Széchényi Könyvtár Régi és Ritka Nyomtatványok Tárába került, fontos részét képezve a korai magyar ex libris állománynak.
Arady Kálmán a két világháború közti magyar ex libris élet kiemelkedő egyénisége volt, emlékét írásai mellett ex librisei, illetve az azokat birtokló magánszemélyek és intézmények (köztük az OSZK) őrzik.

Irodalom:

• Galambos Ferenc: Dr. Arady Kálmán, Kisgrafika Értesítő, 1965. április, 154–159.
• Galambos Ferenc: MEGE, Kisgrafika Értesítő, 1970. április, 634–644. 
• Hírek, Kisgrafika Értesítő, 1969. december, 618.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 20–21. (Arady Kálmán-szócikk)

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Bánfi Szilvia, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoportjának munkatársa tesz fel kérdéseket a „Noli altum sapere”-nyomdászjelvényről.

A nyomdászjelvények használatának általános elterjedését az a szándék mozgatta, hogy a nyomtatóműhelyek egyértelműen megkülönböztessék magukat szakmabeli társaiktól. E szokásnak köszönhetően a 16. századtól hazánkban is hamar gyakorlattá vált a nyomdászjelvény használata. Az egyes műhelyek készletében megtalálható fametszetes dúcok nemcsak a sokszorosított grafika szempontjából figyelemre méltóak, hanem hasznos segítséget nyújtanak az impresszum nélküli, illetve a nem a valós adatokat – megjelenés helye, ideje – közreadó impresszummal rendelkező nyomtatványok esetében. Napjainkban az 1488-tól 1920-ig terjedő időszak magyarországi kiadói és nyomdái által alkalmazott jelvények számbavétele V. Ecsedy Juditnak és Simon Melindának köszönhetően megtörtént. Vizsgálódásuk eredményeit tartalmazó, tudományos igénnyel közreadott köteteik nélkülözhetetlen kutatási segédletei a könyv- és nyomdatörténet iránt érdeklődőknek. Segítségükkel az egyes nyomdászjelvények beszédesen vallanak a kézisajtó korának hazai nyomdái és nyomdászai közötti viszonyokról, aminek köszönhetően a korabeli források hiányában is bővülhet tudásunk.

 „Noli altum sapere” nyomdászjelvény

A 16‒17. században a fát ábrázoló nyomdászjelvények népszerűek lettek Európa nyugati részén. Nyomdászaink – követve a holland, francia kiadók és nyomdák gyakorlatát – szívesen alkalmazták ezeknek a fa motívumú nyomdászjegyeknek utánmetszett változatait. Ilyen például a párizsi Rémy Soubert kiadói jelvénynek tükörfordított, csonkított utánzata, amely a francia Estienne család „Noli altum sapere” (’Ne fuvalkodjál fel!’) jelvényét másolta, ám üres írásszalaggal. Az eredeti Estienne-féle jelvényen ugyanis ezek a szavak voltak az írásszalagon. A Szent Pál levelére (Róm 11, 20) utaló, négyszögű, stilizált levelű olajfát ábrázoló, 29 × 48 mm-es nyomdászjelvény bal oldalán taláros férfialak áll. Feje felett a magyarországi használatban az üres írásszalag. Jobb oldalán letört ágak hullnak alá. Hogy miért említjük mégis a címben jelölt nyomdászjelvényt „Noli altum sapere”-ként, annak ellenére, hogy Magyarországon üres írásszalaggal fordult elő, arra a későbbiekben még visszatérünk. E nyomdászjelvény először Andreas de Moscorow Lachovius kolozsvári unitárius lelkésznek 1667. április 2-án Kolozsvárott Margareta Kroner felett mondott gyászbeszéde nyomtatott példánya címlapján (Régi Magyarországi Nyomtatványok – a továbbiakban RMNY – 3349) szerepelt. Ezt a nyomtatványt feltehetően még Brassai Major Máté, a gyulafehérvári fejedelmi nyomda irányítója adhatta ki az 1667-tól Kolozsvárra költöztetett egykori nyomdai készlettel, még ugyanabban az esztendőben. A taláros férfialakot ábrázoló nyomdászjelvény eredete nem ismert. Érdekessége, hogy ez a dísz korábban sem a gyulafehérvári fejedelmi tipográfia felszerelésének nem volt része, sem a kolozsvári nyomdában nem volt meg, sőt más hazai officina sem alkalmazta. 1667 után tizenkét évig előfordulásáról nincs tudomásunk. Majd csak 1679-ben a debreceni városi nyomda kiadványában, Diószegi K. István Kiosztatott talentom című művében (Régi Magyar Könyvtár – a továbbiakban RMK I 1229) bukkan föl ismét.

A Rosnyai János által Kolozsvárról elhozott nyomdászjelvény első debreceni előfordulása. Diószegi K. István: Kiosztatott talentom, 1679. – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: RMK I 1229

Debrecenbe kerülése minden bizonnyal Rosnyai Jánosnak, az egykori sárospataki fejedelmi nyomdásznak köszönhető. A Sárospatakról a rekatolizáció következményeként elűzött Rosnyai János ugyanis 1671 végétől 1677-ig Kolozsvárott tartózkodott, és Veresegyházi Szentyel Mihály nyomdavezető mellett a református országos nyomdában dolgozott. A francia Estienne család nyomdászjelvényét másoló fametszet dúcát Kolozsvárról ő hozhatta magával Debrecenbe, amelyet első alkalommal a fentebb hivatkozott 1679-es évben alkalmazott is. Ettől kezdve a debreceni városi nyomda használatában e nyomdászjelvény a 18. század elejéig megvolt. Az 1683. esztendő elején egyetlen alkalommal, a Rosnyai János özvegyének neve alatt kiadott Lisznyai K. Pál Professionvm scholasticarum opera & studio…prima pars című tankönyv címlapján (RMK II 1519) szerepelt, majd Kassai Pál nyomtatványain tűnt fel 1686 és 1694 között, végül Vincze György díszítette vele több kiadványát. Utolsó alkalommal 1703-ban Kocsi Major Ferenc disszertációjának címlapján (RMK II, 2147) látható. A kuruc–labanc háborúskodás miatt, az 1705-ben elpusztult debreceni városi nyomda készletével együtt e nyomdászjelvény is odaveszett.
De a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény nem-használata is árulkodó, amit az 1682 és 1685 között a debreceni városi nyomdát irányító Rosnyai Jánost követő Töltési István tevékenysége során tapasztaltunk meg. Bár Töltési is alkalmazott háromféle, fát ábrázoló nyomdászjelvényt, ám a debreceni városi nyomda készletében meglévő „Noli altum sapere” jelvényt nem használta. A Régi Magyarországi Nyomtatványok munkatársai az 1645-ben Amszterdamban a Jansonius-nyomda által kiadott magyar nyelvű Biblia számbavétele kapcsán figyeltek fel az Egyetemi Könyvtár példányára (RMNy 2091, B variáns), amelynek első öt hiányzó levelét pótlólag újraszedték. V. Ecsedy Judit a betűtípusok ismeretében az újraszedett változat nyomtatójának az ekkor Debrecenben működő Töltési Istvánt vélte. A debreceni városi nyomda készletének immár részletes vizsgálata során viszont megállapítható volt, hogy a hiányzó leveleket Rosnyai János nyomtatta.
A „Noli altum sapere” nyomdászjelvény használatának ismerete segített pontosabban meghatározni a pótlólag újraszedett nyomtatvány megjelenésének körülményeit, továbbá Kolozsvár és Debrecen viszonylatában ismertté vált e jelvény vándorlásának története is.

Robert Estienne eredeti nyomdászjelvénye

Végezetül visszatérve a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény magyarországi használatára, felmerül a kérdés, miért alkalmazták üres írásszalaggal? Csak találgathatunk, az okát nem tudjuk. Az írásszalag megléte bizonyítja: készítője eredetileg szöveggel kívánta ellátni. Miért maradt mégis üres? Talán más bibliai hivatkozással, vagy esetleg az eredeti latin helyett a magyar nyelvű megfelelővel kívánta kitölteni az írásszalagot? Mindenesetre a reformátussá lett, Genfbe menekülő francia tudós nyomdász, Robert Estienne szándéka akkor és azóta is érvényes: Pál apostol által int alázatosságra mindnyájunkat.

Bánfi Szilvia (Régi Nyomtatványok Tára, Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

A hivatkozott kötetek:

• Ecsedy Judit, Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1488–1800, Bp., Balassi, 2009.
• Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1801–1900, Bp., Balassi, 2012.
• Simon Melinda, Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1901‒1920, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2019.

 

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Kossuth Lajos 1894. március 20-án Torinóban bekövetkezett halála után kultusza szerte a hazában új lendületet kapott. A települések számos esetben egymással versengve kívántak emléket állítani a szabadság apostolának. A világháború kitöréséig – röpke két évtized alatt – Kossuth alakját száznál is több köztéri képzőművészeti alkotásban örökítették meg. Ezek az alkotások Kossuthot szinte kivétel nélkül pátoszi pózban mint forradalmárt, mint a népét fegyverbe szólító kiváló szónokot ábrázolják. A kultusz nagysága abból a szempontból is mérhető, hogy olyan magyar városok is köztéri emléket állítottak Kossuthnak, ahol a kormányzó sohasem járt. Az emlékművek jelentős száma miatt döntöttünk úgy, hogy a Kossuth-szobrokat a szabadságharc emlékjeleitől leválasztva, külön tematikus csoportban mutatjuk be.
Gömörországban, a Sajó felső folyása mentén fekszik a felvidéki bányaváros, Rozsnyó. A középkorban német telepesek által alapított kisváros a trianoni döntésig 90 %-ban magyarok lakta település volt, amely hűséggel ápolta a nemzeti hagyományokat.

Rozsnyó látképe. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 356

Ezért nem meglepő, hogy Kossuth Lajos születésének 100-ik évfordulója alkalmából, 1902. szeptember 21-én, a rozsnyói polgárok a helyi társasegylet szervezésében nagyszabású ünnepséget rendeztek. Ahogy a Rozsnyói Társalgási Egylet krónikása, Pósch József írta:

Rozsnyó főtere. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 390

A centenáriumi ünnepély után, az emlékbizottság megbízásából Terray Gyula evangélikus főesperes és Réz László református lelkész gondozásában kiadták az esemény emléklapját, amelynek az eladásából származó bevételt a Kossuth-szobor megvalósítására szánták.
A szoborbizottság mindvégig a realitás talaján maradt, nem lépte át a kisváros anyagi áldozatvállalásának lehetőségeit, ezért is döntöttek úgy, hogy pályázat meghirdetése nélkül, egy már elkészült szobor másolatát rendelik meg. A választás Róna József 1898-ban Miskolcon felállított alkotására esett. A bizottság megkereste a szobrászművészt, aki a rendelkezésre álló anyagi fedezet ismeretében elvállalta a műalkotás ismételt bronzba öntését. Így már nemcsak a Sajó kötötte össze a két várost, Rozsnyót és Miskolcot.
Az eredetileg 1907. május 20-ra tervezett rendezvény időpontját a meghívott díszvendég, Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter miatt néhány nappal későbbre kellett halasztani, mert aznap Karcagon Horvay János Kossuth-szobrának avatásán vett részt. Ezért az emlékmű leleplezésének ünnepére május 26-án került sor Rozsnyó főterén, a Rákóczi téren.

A szoboravató ünnepség Rozsnyón 1907-ben. In. Vasárnapi Újság, 54. évf. 23. sz. (1907. jún. 9.), 465. (A kép jobb oldalán Kossuth Ferenc, az emelvény mögött díszmagyarban Róna József és felesége látható) – Elektronikus Periodika Archívum

Az ünnepségre Kossuth Ferencet pártjának több országgyűlési képviselője is elkísérte. Jelen volt Fáy Gyula főispán és Bornemissza László alispán is. A rendezvényt a szoborbizottság elnöke, Dr. Pósch Dezső tisztifőorvos nyitotta meg, az ünnepi beszédet Réz László református lelkész mondta.

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 1907-ben. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 425

Ezt követően…

Az illusztris vendégek délután különvonattal hazatértek Budapestre.

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 1918-ban. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 426

Kossuth szobra mindössze 12 évig állhatott háborítatlanul Rozsnyó főterén. Még a trianoni diktátum előtt, 1919 júniusának egyik éjjelén cseh légionisták ledöntötték talapzatáról és a városháza fészerébe száműzték. A talapzat egy ideig üresen állt, majd Milan Rastislav Štefánik szobrát állították fel rá. A Felvidék 1938. novemberi visszacsatolásakor a várost elhagyó csehszlovák közigazgatási apparátus a szobrot leszereltette és magával vitte. A talapzat most már nem állt sokáig üresen. 1939. június 25-én Jaross Andor felvidéki miniszter jelenlétében, eredeti helyén újra felavatták Róna József Kossuth-szobrát.

Jaross Andor felvidéki miniszter a rozsnyói szoboravatáson 1939-ben. In: Képes Vasárnap. A Pesti Hírlap melléklete, 1939. július 16., 4. – Törzsgyűjtemény

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 1939-ben. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 404

A szobor mindössze hat évig állhatott Rozsnyó főterén. A második világháború után visszatérő csehszlovák közigazgatás ismét a városháza fészerébe száműzte a műalkotást.

Tököly Gábor, a 2006-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt rozsnyói régész, művészettörténész fent idézett írásából azt is megtudhatjuk, hogy ezt követően kijavították a Kossuth-szobor korábbi sérüléseit, és egy lakótelepi kazánház raktárába vitték. A helyi magyarság minden évben március 15-én itt róhatta le kegyeletét.
A magyar szervezetek évekig tartó küzdelmet folytattak a szobor köztéri felállításáért.

A fent idézett kiadvány – az elődök példáját követve – abból a célból jelent meg 1000 példányban, hogy a könyvek eladásából származó tiszta haszon elősegítse a Kossuth-szobor köztéren történő harmadszori felállítását. A kitartó küzdelem meghozta gyümölcsét, a rozsnyói magyarok 2004. február 7-én újra felavathatták Kossuth Lajos szobrát. Igaz nem az eredeti helyén, a főtéren, hanem a Bányászati Múzeum Šafárik utcai épületének oldalában kialakított kis parkban.

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 2019-ben. Fotó: Füzesi Magda

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Ki ne ismerné a szolmizációs hangokat? Sokak emlékezetében talán még fel is sejlik a szolmizáció említése kapcsán az iskolai énekkönyvből Arezzói Guidó neve és Keresztelő Szent János himnuszának első versszaka:

Jelentése Sík Sándor fordításában:

A himnusz szapphói strófában íródott, szerzője a VIII. században élt longobárd szerzetes, a Karoling-reneszánsz jeles költője és történetírója, Paulus diakónus.
Keresztelő Szent János himnuszát két alkalommal énekelték a liturgikus esztendőben. Először június 24-én, Szent Iván születésének és neve napjának ünnepén, másodszor mártíromságának napján, augusztus 29-én. A nép ezt a napot nyakvesztő Jánosnak is hívta. A himnuszt a liturgián kívül az iskolákban is nagy előszeretettel használták a középkorban és a kora újkorban.
Keresztelő Szent János himnusza a zenetörténet egyik legfontosabb szövegének tekinthető.
Arezzói Guidó, a XI. század első felében élt bencés szerzetes eme himnusz első versszakára épített fel egy dallamot oly módon, hogy a himnusz egyes szótagjai fölé mindig egy fokkal magasabb hangot írt. A hangokhoz rendelt szótagok lettek az akkor használatos hatfokú skála egy-egy fokának nevei. Magának a dallamnak a szerzősége bizonytalan, mivel más szövegekkel is felbukkant a későbbiekben. Guidó idejénél korábbról viszont nincs használatára utaló forrás, ezért valószínűsíthetően Arezzói Guidó a dallam szerzője.

Az Arezzói Guidó-féle dallam

Az így kialakított szolmizációs hangok rendszerének segítségével könnyebben meg lehetett tanulni a különböző hangközöket, és sokkal rövidebb idő alatt és pontosabban lehetett elsajátítani új, ismeretlen dallamokat. A hatfokú skála, melynek hangjai az ut-re-mi-fa-sol-la, idővel hétfokúra bővült. A hetedik foknak a nevét, a si-t a Sancte Ioannes kezdőbetűiből vonták össze később, a 18. században.
Mindezeket korábbról akár már ismerhettük, az „újdonság” ezután következik.
Az 1496-ban, Kölnben, Heinrich Quentell műhelyében készült ősnyomtatványunkban is megtalálható Keresztelő Szent János himnusza. A fatáblás, vaknyomással díszített bőrkötéses könyv egy kommentárokkal ellátott himnuszgyűjtemény (Expositio hymnorum cum commento), melyben a nyomtatott magyarázatokat további lapszéli bejegyzésekkel egészítette ki egyik régi olvasója.

• 
• 

Az Fiij folió rectójára, a himnusz mellé, a jobb margóra egy 15. századi kézírással lejegyzett dallam Keresztelő Szent János himnuszának első versszakával és egy rövid, magyarázó jegyzet is rákerült.
Ez a dallam viszont az általunk már ismert Arezzói Guidó-féle dallamnál sokkal egyszerűbb.
Vajon mi célból kerülhetett fel a lapszélre?
Ha megnézzük a bejegyzést, láthatjuk, hogy a leírt dallam első részét háromszor kell „szolgaian” egymás után elénekelni. Mivel az ilyenfajta ismétlés nem nagyon fordul elő a középkori himnuszdallamok között – ahhoz túlságosan egyszerű megoldás –, elvethetjük azt az ötletet, hogy liturgikus dallamról lenne szó.

Bejegyzés a margóról

A lejegyzett dallam ritmusa pontosan megegyezik a szapphói strófa ritmusképletével. A verslábak határait jelölő pöttyök szintén arra engednek következtetni, hogy a bejegyző számára fontos volt a dallam ritmikája.
A megoldáshoz még közelebb visz minket, ha sikerül megfejteni a dallam mellé lejegyzett szöveget:

A bejegyzés fordítása:

A magyarázó szövegből rögtön láthatjuk, hogy a szapphói strófa jellemzésébe botlottunk bele. A strófa három szapphói sorból áll, melyek egyenként öt verslábból épülnek fel, és trocheusi a lejtésük. A strófa negyedik sora egy adóniszi sor, mely két verslábból áll.

A kép forrása: Falus Róbert, Az antik világ irodalmai. Budapest: Gondolat, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tehát nagy valószínűséggel egy zenés verstani segédletet találtunk az ősnyomtatvány feldolgozása során. Az egykori bejegyző, feltehetően diák, a szapphói strófa megtanulásához készített magának egy emlékeztetőt, melyben leírta a ritmusképlethez kapcsolódó számára fontos adatokat és ehhez egy tandallamot is megörökített. Hisz ne felejtsük, énekben mindig könnyebb memorizálni, mint prózában!
A lejegyzett dallamba sikerült lelket is lehelnünk. Ha figyeljük az éneket, végig jól követhető a szapphói strófa ritmusa.

Keresztelő Szent János himnuszát már a második évezred elejétől használták példaként különböző grammatikai traktátusokban. Ahogy láthatjuk, ősnyomtatványunk olvasója is ennek a himnusznak a szövegét választotta, hogy eligazodjék és jártas legyen a metrumok világában. Leporolva régi bejegyzését egy hasznos segédeszközhöz jutottunk, mely akár most, ötszáz évvel később is segítségünkre lehet a verstan világában.
A himnusz szerencsére nem felejtődött el az évszázadok során, a mai napig él és hat. Számos nyelven több fordítása, parafrázisa látott és lát napvilágot.
Végül a himnusz egy nemrég született parafrázisát szeretnénk bemutatni. Subicz-Marsi Edit szolfézstanárnő fordításváltozatának köszönhetően mostantól nemcsak latinul, hanem magyarul is elénekelhetjük Keresztelő Szent János himnuszát úgy, hogy a szövegben a szolmizációs hangok nevei is benne foglaltatnak.

A szerző köszöni Madas Editnek a bejegyzés feloldásában nyújtott segítségét, Szoliva Gábriel testvérnek a zenei rész értelmezésében nyújtott gondos eligazítását, Subicz-Marsi Editnek a bejegyzés dallamának átírásában, a dalok betanításában, a kották és a hanganyag elkészítésében nyújtott segítségét, valamint a hiánypótló magyar parafrázist, a Budavári Nagyboldogasszony-templom plébániájának a segítségét, hogy a felvételhez rendelkezésre bocsátotta az altemplomot és végül, de nem utolsó sorban Gál Kingának, hogy nyári kézműves táborában lehetővé tette a gyakorlást, és a táborban résztvevő önkéntes kis énekeseknek: Csapodi Veronikának, Csáky-Semsey Ilkának, Lengyel Annának, Lengyel Borbálának, Pomozi-Soós Annának, Rónaszéki Villőnek és Takácsy Hannának a lelkes közreműködését.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincegyedik. részében Kopcsay Ágnes, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának tizedik folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. Az Állatkert is ilyen, Budapest egyik legrégebbi intézménye, amely a történelem viharaitól függetlenül minden időben a gyerekek és a felnőttek kedvence. Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!
Az Állatkerti Részvénytársaság 1865-ben alakult, 800.000 forint alaptőkével. Pest városa 32 holdat engedett át díjtalanul a részvénytársaságnak 30 évi használatra, a tulajdonjogért mindössze évi egy aranyat kötött ki. A részvénytársaság első elnökének Xantus Jánost választották, igazgatónak pedig Fitzinger Lajos zoológust hívták meg. Az Állatkert 1866. augusztus 9-én nyitott.

Pesti Állatkerti Részvényrészlet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Részvény 1.

Nyitáskor az Állatkertben száznál is több faj került bemutatásra, 300–600 állatot láthatott a korabeli érdeklődő. A hazai fajokon kívül sok más mellett számos ritka majom- és makifajtát, papagájokat, tevéket, kengurukat és más különleges állatokat csodálhattak meg. Az első zsiráf 1868-ban érkezett, Ferenc József ajándékozta az Állatkertnek, Erzsébet királyné közbenjárására. Az első évtizedekben az Állatkertben oroszlánház épült, tigrisek, elefánt és orrszarvú is „beköltözött”. 1893-ban érkezett az egyik leghíresebb állat, Jónás, az első nílusi víziló.

Állatkert – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1926/348 – Magyar Digitális Képkönyvtár

1872-ben átalakult a részvénytársaság Állat és Növényhonosító Társulattá, és így állami támogatásra is számíthattak. 1873-ban Serák Károlyt választották igazgatóvá, aki 33 évig vezette az intézményt. Közel két évtizeden át fejlődés, sőt, anyagi sikerek jellemezték az Állatkertet, ami azonban már nemcsak állatok otthona és bemutatóhelye volt. Az Állatkert területén cirkusz és az Ős-Budavára elnevezésű mulatóhely is működött. Ezek bevételéből az Állatkertet is fenn lehetett tartani, ám sok helyet foglaltak, lezüllesztették a kertet, és a város vezetése már nem kulturális intézményként, hanem bevételi forrásként tekintett az Állatkertre, ami végül csődbe juttatta a Társaságot.

Ős-Budavára. Plakát. Grafikus: Tolnay Ákos (1861–?) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1914e/342. – Magyar Digitális Képkönyvtár

Az Állatkertet 1907-ben a főváros, Budapest vette át. A város közgyűlése elhatározta, hogy:

Az átépítés, felújítás 1909-től 1912-ig tartott, ez alatt a kert zárva tartott. Az újbóli megnyitásra 1912. május 20-án került sor. Európa egyik legszebb és legkorszerűbb állatkertjévé vált az intézmény ekkor. Az építmények közül e sorok írójának különösen kedves a Főkapu, mert annak és a szerző gyönyörű szülőházának, s közel harminc évig otthonának is, Neuschloss Kornél (1864–1935) volt a tervezője.

Budapest Állatkert Főbejárat. Képeslap. Fotó: Knöpfmacher J., 1929/36 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Klap.Bp. 1.602 – Hungaricana, Képcsarnok

Természetesen az újranyitáshoz rengeteg új állat is érkezett a világ minden tájáról. A legérdekesebb talán a négy zsiráf érkezése lehetett.

• 
• 

A fejlődést az első világháború, és a világgazdasági válság megszakította, de aztán újra komoly fejlesztések kezdődtek. Az Állatkert 1927-ben megjelent útmutatójában olvashatjuk, hogy a mókusoktól a szarvasokig, a bölényektől a tevékig, a zebráktól a tigrisekig, a vidráktól a jegesmedvékig, a tavi madaraktól a sasokig, a struccokig, nem beszélve a krokodilokról mennyi állatot lehetett megismerni ezekben az években a budapesti Állatkertben! Csere útján jutottak hozzá az elefánthoz, de zebrákat, fókákat is sikerült beszerezni. 1930-tól Nádler Herbert lett az igazgató, és nevéhez az Állatkert átszervezése, korszerűsítése fűződik, a szűk ketrecekből ekkor kezdték kialakítani az állatok igényeinek megfelelő tereket.

• 
• 
• 

A második világháború során súlyos bombatámadások érték az Állatkertet, az állatok és az épületek java elpusztult, az ostrom után pedig a kiéhezett lakosság végzett az állatokkal. A háború előtt 2500 példány élt a kertben, a háború végére 15 maradt életben! Mindennek ellenére az intézmény dolgozóinak köszönhetően 1945. május elsején újra megnyitották az Állatkertet. A fejlődés új lendületet Anghi Csaba igazgatósága idején (1956–1967) vett, aki tudományos alapokra helyezte a kert működését, és rövidesen újra Európa egyik legmodernebb állatkertjévé tette a budapesti Állatkertet. Több állat is érkezett ekkor ajándékba Európa állatkertjeiből, Prágából például egy ázsiai vadló. A centenáriumra kapott állatok közül őt láthatta a közönség legtovább, egészen 1990-ig volt a kert lakója.

• 
• 

1994-ben nevezték ki az Állatkert főigazgatójának prof. dr. Persányi Miklóst, akinek vezetése alatt hatalmas változások történtek a kertben. Például, ahol csak lehetett, felszámolták a rácsokat.

• 
• 
• 
• 

Az elmúlt több mint 20 évben az Állatkert összes állatháza, létesítménye és állattartó tere újjászületett. A műemlék épületeket felújították, a régi szűk ketrecek helyett pedig tágas kifutókban élnek az állatok. A létesítmények megújítása természetesen mindig együtt járt az állattartó helyek korszerűsítésével is, az állatok igényeinek jobban megfelelő terek kialakításával, és az állatok természetszerűbb környezetben való bemutatásával. Az állatállomány is nagyot változott. Sok olyan fajt szereztek be, amelyek évtizedek óta hiányoztak: indiai antilop, mókusmajom, vombat, hangyászsün, óriásteknős, földimalac jelent meg újra Budapesten. De olyan állatok is láthatók, melyek még sosem voltak az Állatkert lakói: komodói varánusszal, indiai oroszlánnal, takinnal, és koalával is lehet találkozni az Állatkertben.

• 
• 
• 

Az Állatkert hosszú idő óta az ország leglátogatottabb kulturális intézménye, évente több mint egymillióan keresik fel a több mint 10 ezer állatot. Az állatok megismerése mellett gyönyörű természeti és épített környezetben családi kikapcsolódás, romantikus séta, játék, tanulás, szórakozás színhelye, az állatvilág sokszínűségének megismeréséhez segít hozzá. Menjünk a budapesti Állatkertbe minél többször!

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Forrás: História hétről hétre. Jubileumi cikksorozat a Fővárosi Állat- és Növénykert honlapján

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 4. rész: Corvin; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 11. rész: Szalámi

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Rétfalvi P. Zsófia, a Kutatásszervezési Osztály munkatársa tesz fel kérdéseket a Vasárnapi Ujság egyik írásáról.

Kimnach László (1857–1906) festőművész, grafikus 1883. február 11-én közölt képsorozatot és hozzá kapcsolódó cikket a Vasárnapi Ujságban az alsósztregovai Madách-kastélyról. Ebben az évben a Tragédia költőjével kapcsolatban több írás is megjelent. Aktualitásukat az adta – ahogy erről a február 11-i lapszám is beszámol –, hogy Paulay Ede hozzáfogott Az ember tragédiája színpadra állításához, melynek ősbemutatóját 1883. szeptember 21-én tartották. (Ezért e dátumot 1984-től A magyar dráma napjaként tartják számon.)
Kimnach László ebben az időben – több korabeli lap mellett – a Vasárnapi Ujság egyik illusztrátora is volt. A sztregovai kastélyról készült rajzainak keletkezési helyéről azt írja, hogy népéleti tanulmányai során jutott el oda. A környék kevéssé jeleskedett a természeti szépségekben, és modellt drága pénzért sem talált, ezért úgy döntött, hogy a költő egykori lakhelyét örökíti meg. Beszámol odaérkezésének viszontagságairól, valamint a kedves fogadtatásról, amelyben a költő fia, Aladár és felesége részesítette. Velük kapcsolatban több ízben utal boldog házasságukra is.
A cikkből már ekkor – Madách halála után alig húsz évvel – egyértelműen kitűnik a kultusz jelenléte, főként az Alsósztregovát körüllengő szakrális tér kapcsán:

Ezzel szemben mégis különösnek mondható a költőről szóló zsánerképe, melyben elsősorban Madách barátságos jellemét, emberszeretetét emeli ki. Ezt azáltal is érzékelteti, hogy a kastélyról készült képek mindegyikén embereket ábrázol, jelezve, hogy Madách megnyitotta a nép számára a birtokát:

Sztregova – Madách Imre lakhelye – (Kimnach László rajza). In. Vasárnapi Ujság, 30. évf. 6. sz., 1883. február 11., 89. – Digitális Képarchívum, DKA-055089

Az életrajzok alapján azonban egészen más kép rajzolódik ki Madách jelleméről. Bérczy Károly emlékbeszédétől kezdve vannak jelen azok az elemek, melyek a későbbi biográfiákban bevett formulákká válnak:

Valamint pesszimizmusra hajló természetéről is ír, és úgy véli, hogy ugyanez az életforma az okozója a hideg és tartózkodó modorának is. Palágyi Menyhért, Madách első életrajzírója is a legtöbb esetben a zárkózottságot emeli ki a karakterében, s emellett egy ízben ír a társadalmi intézményrendszerekből kiábrándult tizenkilenc éves költő embergyűlöletéről is:

Ettől kezdve ezek a leggyakoribb jellemzések vele kapcsolatban. Ifj. Balogh Károly szerint:

Voinovich Géza véleménye annyiban tér el, hogy azt is megjegyzi, mennyire nem tudta jól érezni magát társaságban, valamint kritikával illeti a humorát is:

Ezekkel az állításokkal szemben viszont a költő unokaöccse, id. Balogh Károly egészen más véleményt fogalmaz meg emlékirataiban:

Id. Balogh Károly állítása azért is meglepő, mert a fia (szintén Balogh Károly), aki a későbbi Madách az ember és a költő című monográfiát írta, amelynek legfőbb forrásaként apja visszaemlékezéseit említi, egészen más képet rajzol a költőről. A miértre a válasz egyrészt a kultusz által konstruált „költő-filozóf” sztereotípiájában is keresendő, másrészt talán abban, hogy Madách jellemét gyakran a felesége, Fráter Erzsébet személyiségével ellentétbe állítva ábrázolják. A tragikus házasság vége többszörösen kötődik a sztregovai helyszínhez. Épp ezért meglepő, hogy Kimnach több alkalommal is említi a költő fiának boldog kapcsolatát feleségével – mintha a fiúéban igyekezne rehabilitálni az apa házasságának történetét.
Id. Balogh Károly jellemrajza tehát erősen egybevág Kimnach László Madách-portréjával. Úgy gondolom, hogy a festőművész írása azért lehet érdekes, mert másféle kultikus beszédmóddal ír Madáchról, mint a megszokott. A sokoldalú, derűs földbirtokos gazda képében jeleníti meg a költőt, mely narratívában még a házassági tragédia is más hangsúlyt kap.

Rétfalvi Petra Zsófia (Kutatásszervezési Osztály)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Hat évtized alatt nagyot változott az a festői, vadregényes táj, amely keretbe foglalta Vasvári Pál és szabadságharcos társainak végzetük felé vivő útját. 1914-ben Ruzicska Béla kolozsvári egyetemi tanárnak olvashatjuk lelkes természetjáró beszámolóját a vidékről az Erdélyi Kárpát Egyesület lapjában.

A fakitermelő telepet és környékét, a Meleg-Szamos felső folyását borító fenyveseket az 1910-es évek elején megvásárolta egy örmény származású gazdag fakereskedő fia, Urmánczy János. Az új földbirtokos itt telepedett le és alapított családot. Házasságukat a Vasvári-kápolnában kötötték és 1912-ben, Jósikafalva felett egy dombtetőn fölépítették romantikus stílusú kastélyukat.

Jósikafalva – Urmáczy-kastély – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. J 162.

A kastély jóformán még el sem készült, amikor a domboldalban egy új katolikus templom építésébe kezdtek. (Ennek az alapozása látható a fenti kép bal oldalán.) A falu gyarapodásával a hívek létszáma is megnövekedett és a kis kápolna már szűknek bizonyult. A kőből épült kis templom vált az új Vasvári-emlékhellyé.

Az Urmánczy-kastély az új kápolnával. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19) 121. o. előtt – Törzsgyűjtemény

1914-ben Erdély még Magyarország része volt, amikor Ruzicska Béla feleségével és tanártársával felkereste Vasvári Pál elestének helyét. Az emlékhely leginkább egy vastag gerendákkal körbekerített karámra hasonlított. Így lehetett megvédeni azt a parányi területet a 65 éve szűnni nem akaró gyűlölettől.

Vasvári Pál sírja 1914-ben. In. Erdély, 23. évf. 5. sz. (1914), 69. – Törzsgyűjtemény

Vasvári Pál sírja 1918-ban. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19), 127. – Törzsgyűjtemény

Ez az utolsó kép az emlékhelyről. A történelem vihara mindent elsodort. Ez a vihar itt sokkal dühödtebb volt annál, hogy bár csak egy kis fakereszt is állva maradjon, amely Vasvári és társai elestének a helyét jelölné.
1918 novembere Jósikafalva történetének vészterhes hónapja volt. Míg Budapest utcáin az őszirózsás forradalom pacifizálta a frontról hazatérő katonákat, addig az Erdélyi-szigethegységben az obsitos bakákból fegyveres csapatok verődtek össze, amelyek feldúlták az udvarházakat, öltek és raboltak. Egy ilyen, a monarchia hadseregéből hazakerült, többségében román nemzetiségű rablócsapat támadta meg az Urmánczy kastélyt is Jósikafalván. A földesúrnak a személyzettel és a faluban tartózkodó csendőrökkel együtt volt ideje elbarikádozni magát az erődszerű udvarházban és segélykérő üzenetet küldeni testvéröccsének, Urmánczy Nándornak Budapestre. A több napig elhúzódó csetepatéban a rablók felgyújtották az egész fatelepet és megöltek hat alkalmazottat. Urmánczy Nándor nem késlekedett, toborzó felhívást tett közzé a Budapesti Hírlap 1918. november 7-i számában és néhány nap múlva már egy különítménnyel a helyszínre érkezett. Jósikafalván és környékén statáriálisan kivégezték azokat, akiknél fegyvert találtak. Eközben Aradon folytak a román és a magyar nemzeti tanácsok közötti tárgyalások Erdély sorsáról. A román fél a jósikafalvai eseményeket is bizonyítékként hozta fel arra, hogy miért szükséges Kelet-Magyarország 26 vármegyéjében bevezetni a román közigazgatást. (l. Kolozsvári Hirlap, 1918. nov. 14. 3.)
Nagy valószínűséggel ezekben a vérzivataros napokban pusztult el a Vasvári-templom belső berendezése is az oltárképpel együtt. Csak az emléktáblát sikerült megmenteni. Ennek történetét Abaházy János pécsi nyugalmazott pénzügyi igazgató 1969-ben tett vallomásából ismerhetjük meg, melyet Okos Márton közölt Vasvári Pálról írt könyvében.
A tanúságtevő szerint bátyja az impériumváltást követően Jósikafalván dolgozott műasztalosként és itt került birtokába a kallódó tábla. Abaházy János ekkor már áttelepült a trianoni Magyarországra, de 1921-ben hazalátogatott és ekkor hozta el a testvérétől az emléktáblát.

Ezt követően az így álcázott emléktáblát Abaházy János átcsempészte a határon és Tiszabüdre, Vasvári szülőfalujába vitte, ahol átadta a főjegyzőnek. Tiszabüd ma már Tiszavasváriként nevében viseli híres szülöttének emlékét. Már csak az emléktábla megtekintése végett is érdemes ide ellátogatni.
Az impériumváltástól eltelt száz év óta a táj és a település is nagyon sokat változott. Jósikafalvát inkább már Bélisként emlegették és az egykor Vasvári emlékét őrző templom is az ortodox hívek használatába került. A nagy változás az 1970-es évek elején érte a települést. A Meleg-Szamosnak ezen a szakaszán víztározót építettek, a falut felköltöztették a dombhátra és a folyó vizét felduzzasztották.

• 
• 

 

A Fântânele-i víztározó (vagy Bélesi-tó) ma inkább a turizmusáról ismert. A természetjárók közül a biciklitúrázóknak, de a búvároknak is kedvelt célpontja. A Jász Búvár SE honlapján például ezt olvashatjuk:

Amikor tavasszal vagy kora nyáron leengedik a tó vizét, a templom előbukkan és mementóként emlékeztet a márciusi ifjú váteszi szavára:

A jósikafalvai Vasvári-templom napjainkban. A kép forrása: Magyargyerőmonostor – Református Egyházközség honlapja

A rendszerváltás után újra megalakult Erdélyi Kárpát Egyesület felélesztette az elődök által 1892-ben életre hívott Vasvári-emlékkirándulások hagyományát, és immár sokadik alkalommal szervezi meg a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúrákat. Érdemes részletesen áttanulmányozni a túrakalauzt.
A kerékpáros túra kapcsolódik ahhoz a megemlékezéssorozathoz, amelyet minden évben Vasvári Pál halálának napján, július 6-án tartanak Körösfőn. A rendezvények fő szervezője és mozgatórugója Péntek László, a Rákóczi Kultúregylet elnöke, aki a kalotaszegi település alpolgármestereként kezdeményezője volt a helyi Vasvári-kultusz ápolásának. Ezekhez a megemlékezésekhez rendre csatlakozik Budapest XVIII. kerületéből a Vasvári Pál Polgári Egylet, nem véletlen tehát, hogy Pestszentlőrinc – Pestszentimre és Körösfő testvértelepülések.
Körösfőn 1995-ben Vasvári tiszteletére kopjafát állítottak, amelyen a hős domborműves arcképe látható. A kopjafa tövében magyar és román nyelven egy Vasvári-idézetet olvashatunk:

A Vasvári-kopjafa Körösfőn 2008-ban. Fotó: Bordás Csaba.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Zsupán Edina filológus-kodikológus, az MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport munkatársa tesz fel kérdéseket a Ransanus-corvináról.

Ki gondolná, hogy a középkori kódexek kutatása semmiben sem különbözik a nyomozók munkájától? A kézzel írt, díszített és bekötött könyvek egyedi kézműves termékek, amelyek magukon viselik készítőik keze nyomát. A szakemberek az egykori alkotók sajátos kézjegyeiből próbálják rekonstruálni az elmúlt időknek azt a szeletét, amelyet egy-egy több száz éves kötet megőrzött az utókor számára rejtett, kódolt formában. Ezt a kódot kell feltörni ahhoz, hogy feltáruljon a titok, a múltunkról való értékes tudás.
Egy-egy kódex számos szempontból megszólítható. Sajátos üzenetet hordoz az anyaga, amelyre írták, az írás jellege, díszítése és kötése, maga a tartalom és az olvasók bejegyzései. Mindegyik kötet más és más kérdéseket vet fel. Ám jó kérdések sem születhetnek egykönnyen. Feltételük egyfajta előzetes tudás, valamiféle kontextus, aminek a segítségével a kutató a helyes úton indulhat el, jó kérdéseket, majd jó válaszokat fogalmazhat meg. E kérdések gyakran apró, jelentéktelen elemekből bomlanak ki, ám mégis fontos felismerésekhez vezethetnek.
Rövid írásunkban az egyik különleges corvinánk, Pietro Ranzano magyar történelme díszítésének egyetlen apró elemét tesszük vizsgálat tárgyává, egy kitöltetlen közepű kis kört, amely megoldotta ennek a kódexnek a legfontosabb kérdéseit. Választ kaptunk arra, hogy hol keletkezett, kik díszítették, s mit kezdjünk az elejéhez fűzött pótlás csúnyácska miniatúrájával. Segítségével sikerült meghatározni a Mátyás király alatt Budán működő királyi műhely egyik termékeny, ám a kutatás előtt mostanáig rejtve maradó miniátorszemélyiségét, és alapvető megállapításokat tehettünk a műhely működési módjáról. Mindennek jelentőségéhez fontos tudnunk, hogy a korábbi kutatás ezt a kódexet egyáltalán nem tudta elhelyezni, keletkezését leginkább Itáliában, Nápolyban képzelte el.
Kitöltetlen kör. Hol is találjuk meg a kódexben? Először a 60. levél iniciáléjában bukkan fel az arany „I” betű hátterében pontokkal kialakított rozetták – stilizált virágfejek – közepeként.

1. kép. Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 60r, részlet

Ez önmagában még semmit sem jelent, az azonban már sokkal inkább, hogy a korábbi fejezetekben nem találkozunk vele, a rozetták közepe ott tömör pont volt.

2. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 119v, részlet

Az „I” betű hátterének kompozíciója is lazább, hanyagabb. A 137. levéltől immár rendszeres látogatónk lesz a kitöltetlen köröcske a kevéssé precízen megrajzolt rozetták közepén, s nem csak ott, hanem a margó virágmotívumainak tollal megrajzolt vékony, fekete díszítésében is.

3. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 141v, részlet

A korábbi oldalakon e finom indák nem rejtettek hasonlót, ott tömör, fekete pont sűrítette a tollrajzokat. (L. a 2. képet) Ha jobban megfigyeljük, most a színezés is változik: dominál a bordó, a világoskék és az okkersárga, s visszahúzódik a zöld. Nem mással állunk itt szemben, mint két különböző mester munkájával, s bár a második, az üres köröket rajzoló kéz megpróbálta utánozni elődjének stílusát, saját keze vonását és jellegzetességeit nem tudta elrejteni.
A kódex belső kezdőlapjának miniatúrája jó ismerősünk: Mátyás és Beatrix a trónteremben fogadja a mű szerzőjét, Pietro Ranzano lucerai püspököt, híres történetírót és diplomatát, aki 1488 és 1490 között Beatrix királyné apjának, Ferrante nápolyi királynak követeként tartózkodott a magyar királyi udvarban.

4. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r

Most koncentráljunk a méltóságteljes ábrázolás egy látszólag jelentéktelen elemére, a trónus vörös baldachinjának arany cirádájára!

5. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r, részlet

Nem nehéz felismernünk, hogy a díszítősort a már ismerős rozetták alkotják, melyek közepe kitöltetlen kör. Következtetésünk nyilvánvaló: a második mester nemcsak az említett iniciálékon dolgozott, hanem a kódex legjelentősebb miniatúráján is. Ugyanakkor azonban, ha az oldal sűrű virágdíszítésére pillantunk, nem kitöltetlen köröket, hanem tömött fekete pontokat látunk a tollal megrajzolt díszítővonalkák végén, ami viszont az első miniátor jellegzetessége. Egyértelmű tehát: a díszes kezdőoldal és szemben elhelyezkedő párja két mester munkájának eredménye.
Az első mester azonosítása sem volt magától értetődő. Őt is apró, rejtett egyéni jellegzetességei alapján azonosíthattuk az „első címerfestő” szükségnevű miniátorral. Hoffmann Edith kutatásai óta tudjuk, hogy ez a firenzei kismester a budai királyi udvarban tevékenykedett Mátyás idején, méghozzá az 1480-as évek legvégén. Ebben a kódexben azonban ő is rejtőzködni próbált. Saját stílusát háttérbe szorítva francia és németalföldi kódexek stílusában próbált meg alkotni. Ha végiglapozzuk a kódexet a 137. levélig – eddig terjednek az ő iniciáléi –, azt láthatjuk, hogy mesterünk hamar kifogyott az idegen motívumkincsből, és fokozatosan visszatért saját firenzei repertoárjához. Az „első címerfestő” franciás stílust utánzott tehát, a második mester pedig az első stílusát. Utánzás, imitáció a kódex díszítési módjának kulcsszava. A motívumok persze kölcsönözhetők, de az egyéni jellegzetességek, a vonalvezetés mikéntje, az erő, amellyel ki-ki a tollat rányomja, az ecsetet használja, a kompozíció sűrűsége aligha. S éppen ezek a mindig azonos sajátságok segítenek a rejtőzködő mesterek leleplezésében.
Az első mester egy firenzei származású budai miniátor volt. De mégis ki lehetett a második, az, aki az üres köröket kedvelte? Érdemes közelebbről megnéznünk a tróntermi jelenet alatt található baloldali címert. (L. a 4. képet) A szívpajzsban a fehér lengyel sas arról árulkodik, hogy bár a miniatúra Mátyást és Beatrixet ábrázolja, a címer festésének idején a király már II. Ulászló volt. Az arannyal keretezett, zárt címerkompozíció, a fekete kontúr az aranyvonal mellett, a heraldikai ezüst helyettesítésére használt fehér szín, az oroszlánok vékony testalkata nagyon közel viszi ezt a címert egy olyan címertípushoz, amelyet jól ismerünk a corvinákból: a „második címerfestő” címereihez. Ez a mester szintén budai miniátor volt, alakját ugyancsak Hoffmann Edith körvonalazta, ám sajátos címerein kívül mind ez ideig semmit sem tudtunk róla.

6. kép: Tacitus-corvina – ELTE Egyetemi Könyvtár, Cod. Lat. 10., f. 1r, részlet

Nos, most már tudjuk, hogy dolgozott a Ransanus-corvinában is. A kódex díszítése a két budai kisebb mester közös munkája volt. Elvethetjük tehát az itáliai kifestés elméletét. E kódexben egy tőlük idegen, franciás stílust próbáltak követni, ez rejtette el, s tette nehezen azonosíthatóvá őket.
A kifestett, ám bekötetlen kódexet Ranzano 1490 őszén magával vitte Itáliába. A palermói domonkos kolostorban található hagyatékában lelte fel rokona és szerzetestársa, Johannes. Átnézte a szöveget, dicsőítő előszót írt hozzá, és Bakócz Tamásnak ajándékozta valószínűleg akkor, amikor a főpap pápai aspiránsként Itáliában tartózkodott, 1512/13 környékén. A kötet így visszakerült Magyarországra. Minden bizonnyal Bakócz gondoskodott arról, hogy Johannes előszavának kezdőoldalát is kidíszítsék, s fessék a kötetbe az ő címerét is. (L. 6. kép) A bíborosi kalapos címerek az első levélen, valamint a Mátyás és Beatrix tróntermi jelenetét ábrázoló fő miniatúra alatt, a jobb oldalon találhatók. (Ez utóbbi helyére eredetileg Beatrix címerét szánhatták.) (L. 4., 7. kép)
A toldalék címlapjának díszítése és az eredeti tróntermi jelenet között feltűnő a kompozíciós hasonlóság – a könyvajándékozás motívuma –, ám az új címlap kvalitásában messze elmarad a korábbitól. Mégis van egyetlen árulkodó elem a képen, ami kétségtelenné teszi a két címlap rokonságát: Bakócz díszes székének háttámláján megjelenik ismerős rozettánk, közepén az üres körrel, nyilvánvalóan ugyanaz, mint az eredeti címlapon is, s a margón futó virágos díszek között ott sorakoznak a tollal megrajzolt üres körök.

 

• 
• 

Ámulva kell levonnunk a következtetést: évtizedek elteltével ugyanaz a mester festette ki a kiegészített kódex új címlapját is, mint aki az eredeti rétegen dolgozott, a „második címerfestő”. A motívumok, a színek azonban már mások, s a díszlap egy öregedő, talán egyre ritkábban festő kéz bizonytalanságait is magán hordozza. Az eredeti rétegnél használt konkrét előkép, a kompozíciós támpont sem volt már releváns, a mesternek saját kútfejére kellett hagyatkoznia, legfeljebb korábbi munkáját, a főminiatúrát utánozhatta.
Mindezek alapján fel kell tételeznünk, hogy a „második címerfestő” Mátyás halála után még hosszú ideig hazánkban tartózkodott, ami érdekes új elem az udvari művészet kontinuitása terén a Mátyás- és a Jagelló-kor viszonylatában.

Arról, hogy ki is volt valójában a „második címerfestő”, és milyen további érvek segítették az azonosítását:

• Zsupán Edina, A budai műhely = „Az ország díszére”: A Corvina könyvtár budai műhelye. Kiállítási katalógus, szerk. Zsupán Edina, Bp., OSZK, 2020, 21– 62.

A két címerfestő azonosításáról részletesen:

• Zsupán Edina, A Corvina Könyvtár „első” címerfestője: stílushűség és imitáció. A Philostratos- és a Ransanus-corvina provenienciájához, Művészettörténeti Értesítő 66(2017), 273‒302.
  
  

A teljes kódex megtekinthető a Bibliotheca Corvina Virtualis honlapon.

Zsupán Edina

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész