„felejtsd el arcom romló földi mását” – Dsida Jenő születésnapja

2013. május 17. 07:48 - nemzetikonyvtar

Dsida Jenő (1907–1938) a két világháború közötti erdélyi és az egyetemes magyar költészet kiemelkedő alakja. Az avantgárd vívmányait is alkalmazó kiváló formaművész és a klasszikus hagyományok megújítója, amely a Nyugat folyóirat nagy lírikusainak rokonává teszi. Szívelégtelensége miatt korai halálának tudatában alkotott. Költészete sem betegsége, sem pedig megpróbáltatásokkal teli kisebbségi sorsa ellenére nem komor hangvételű, nagy érzékenység, elmélyültség és a teremtett élet iránti szeretet és derű jellemzi.

Dsida Jenő – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?”

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

---

„Dsida Jenő költői pályája tehát mindössze egy évtizedre tehető. (Igaz, hogy erre a rövid pályafutásra gondosan felkészült; diákkori zsengéinek, korai műhely-gyakorlatainak száma eléri az ötszázat.) Erdélyi írótársai elismerték tehetségét, formaművészetét, de szélesebb körben, a magyar irodalom egészében csak halála után kezdték felfedezni. A Nyugat, melynek irányához legközelebb állt, egyetlen versét sem közölte, sem kritikát köteteiről. Az 1940-es években két ígéretes jele is van »a költő feltámadásának«, ahogy egyik versében a posztumusz elismertséget nevezte. Egyik Válogatott verseinek budapesti megjelenése 1944-ben Rónay György szerkesztésében és előszavával, a másik Vajthó László 1941-ben megjelent Mai magyar költők című antológiája, melyben József Attilával azonos terjedelemben szerepel. A költőnek így induló elismerését azonban megszakította a fegyverek zaja, majd a háború utáni politikai változások.”

Láng Gusztáv: Dsida Jenő élete és költészete. Bevezető tanulmány részlete a Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

screen-capture-68.pngDsida Jenő. Zsögödi Nagy Imre tusrajza,1938. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?”

Dsida Jenő: A sötétség verse. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

---

„Ezt a kávéba mártott cukrot, ezt megnézte Dsida Jenő. Egyébként mindnyájan megnéztük. A hasonlatok e csoportjának jellegzetessége, hogy nem a meglepetéssel dolgozik, hanem a ráismertetéssel. Hát persze – gondoljuk. De még mennyire – gondoljuk. És nem adunk számot róla, hogy észrevételeinknek milyen óriási, szürke csoportjából emelte ki a képet a költő, és szögeztette rá a szemünket. Kivágott valamit a környezetből, kinagyította, észrevétlen tussal utánahúzta a körvonalait (ilyen tus vagy retus Dsida versében néhány jelző, mily sunyi-resten… keserű éjjelébe), aztán odakapcsolta a kivágatot, egy vers határáig tartó végérvényességgel, a hasonlítotthoz. Lehet különben, hogy nem ebben a sorrendben csinálta. Hanem fordítva. Vagy egyszerre. Ami az eredmény szempontjából teljesen mindegy. Mindenesetre verssé élesítette a látványt, összekavarva egy kávéscsészében a cukrot a halálfélelemmel.”

Nemes Nagy Ágnes: A költői kép. A tárgyak. Liliom és kockacukor. (Részlet) In. Uő.: Szó és szótlanság, Budapest, Magvető, 1989. – Törzsgyűjtemény 

Dsida Jenőről készült tréfás felvétel. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Semmikép sem bírom magam rávenni,
– jaj-jaj!! –
nem merek a túloldalra átmenni,
– zirr-zurr –
szeretem az életet általában,
– tú-tú! –
drága nekem nyakam, kezem és lábam,
– cirr-cirr! –
Örzőangyal, akihez hajdanában
– zirr-zurr! –
fohászkodtam sötét gyermekszobában,
– töf-töf –
nagyon kérlek, az Úrjézus nevére:
állj kicsit a sarki rendőr helyére!”

Chanson az őrangyalhoz. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

---

„A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.”

Dsida Jenő: Túl jégmezőkön. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Dsida Jenő: Gyakran várlak. (Autográf verskézirat) – Kézirattár

Gyakran várlak. Elüldögélek olykor
órák hosszat is így: a messze hamvas
kékjét nézem, az ösvényt és az ormot.
Elfáradt szememet mihelyt lehúnyom,
érkezel... Ragyogó, napos mezőről
lassudan közelegsz: a régi hellén
földek játszadozó pásztor leánya.
Kebleden kifeszül habkönnyű inged.
Tejfehér, pamacsos bárányka kisér
mindenütt. Csupaszon tapossa tiszta,
barna lábad a friss füvet, dalolva
állsz meg kis kalyibám előtt s köszöntesz...

Gyakran várlak. Elüldögélek. (Részlet) In. Dsida Jenő összegyűjtött versei. Új összegzés, szerk.: Láng Gusztáv és Urbán László, [Szombathely], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

screen-capture-67.pngDsida Jenő síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben. − Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Ha felmegyünk a házsongárdi temető domboldalára Kolozsvárt, ott, a sok évszázadra emlékező, méltóságos sírkövek között, ott, a nagy törzsű, nagy lombú fák félsötétjében, amely csak foltokban engedi át a napfényt, amely növeli, burjánoztatja az árnyékkedvelőket: mohákat, páfrányokat, repkényeket, ott, abban a fölhabzó sűrű-zöldben rátalálhatunk erre a sírfeliratra:
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.”

Nemes Nagy Ágnes: Dsida Jenő. (Részlet). In. Uő.: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992. – Törzsgyűjtemény 

komment

A gyónási titok vértanúja – Nepomuki Szent János

2013. május 16. 08:00 - nemzetikonyvtar

Nepomuki Szent János (†1393) ünnepe. A 14. században élt papnak, akit – legendája szerint – IV. Vencel cseh király dobadott a Moldva folyóba, mert nem volt hajlandó elárulni a gyónási titkot, a prágai Szent Vitus székesegyházban őrzik földi maradványait. Legendája azt is elbeszéli, hogy szentté avatása (1729) előtt, amikor az eljárás során sírját föltárták, a nyelvét mint a szentgyónás titkainak megőrzőjét, épen találták meg. Nepomuki Szent János Csehország védőszentje. A szent Közép-Európában, s így Magyarországon is általános és elterjedt tiszteletéről tanúskodik, hogy szobra – mint a hajósok, a vízimolnárok, hídvámosok és az átkelés védőszentje – számos helyen áll az utak szélén, folyók partján és hidakon. A barokk korban elterjedt és azóta is egyik gyakori ábrázolása szerint, János pap mutatóujját ajkára téve, csendre inti magát és másokat.

Nepomuki Szent János szobrának részlete, Monor, Nagyboldogasszony-főplébániatemplom (Digitális Képarchívum)

„Pap lett belőle. Fényes tehetsége, jámbor élete hamar kitűnvén, a prágai székesegyház kanonoka, hitszónoka, a királynak alamizsnaosztogatója, az erényes királynénak pedig gyóntatóatyja lett. A kegyetlen természetű király Jánostól meg akarta tudni, hogy felesége miről gyónik neki, de hiába faggatta. Egy alkalommal az udvari szakács nem a király szájaíze szerint sült kappant szolgált föl, mire Vencel a boldogtalan embert nyársra kötöztette és elevenen kezdte süttetni. Az udvari emberek megrettentek, de szólani senki sem mert. János azonban keményen megdorgálta, mire a király börtönbe vetette, és ott számos napig éhen-szomjan tartotta.
Vencel azt hitte, hogy Jánost most már szóra tudja bírni. Követet küldött hozzá, aki elmondta neki, hogy a király bánja, amit hirtelenségből elkövetett és ebédre kéreti. Jánost a király nagy tisztelettel fogadta, de utána négyszemközt megint a királynéról, gyónásairól kérdezgette, ő azonban a gyónás szentségi pecsétjére hivatkozva, most sem árult el semmit. Erre Vencel kegyetlenül megkínoztatta, de cselekedetétől maga is megrettenve, elbocsátotta.
János ezután elzarándokolt a boleszlávi búcsújáróhelyre, ahol eljövendő, előrelátott újabb szenvedéseihez Mária segítségét kérte. Visszatérvén Prágába, a király megfenyegette: hallod-e pap, meg kell halnod, ha mindjárt elő nem számlálsz mindent, valamit néked gyónt Johanna. Haszontalan minden mentséged, el kell veszned. Az Istenre esküszöm, vizet iszol. Ezzel előre jelezte, hogy milyen halállal akarja elemészteni.
Elközelgetvén az éjszaka, kivezetteték Szent János a Moldava vizén való hídra, és megkötöztetett kezekkel és lábakkal, a király parancsolatja szerént, kegyetlenül a Moldava vizébe vetették. Krisztus Urunk mennybemenetele előtt való éjszakán, 1383. esztendőben. Így nyeré el a mártíromságnak koronáját.”

Május 16. (részlet) – Bálint Sándor: Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A prágai székesegyház szentélye  – In: Lovagkirályok: Az Anjou- és Zsigmond-kor Magyarországon (1301–1437) CD-ROM,. Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1997. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„E szobrokhoz még a 20. században is sok helyen az ünnepen vagy annak nyolcadán a templomból körmenet indult. A hívők a szobornál énekeltek, litániát imádkoztak, majd megkoszorúzták azt. Az ájtatos szertartást így emlegették: Szent Jánost járunk.
Baja városában századunk közepéig virágzott a Jánoska-eresztés szokása. Nepomuki Szent János ünnepén litánia után, estefelé a szent faszobrát egy feldíszített dereglyén vagy kompon sok kivilágított és feldíszített csónak kíséretében végigvitték a Sugovicán. Elsősorban a vízimolnárok kísérték. Részt vettek az ünnepségen a város vezetői és papjai is. A vízi körmenet után nagy mulatozás kezdődött a főtér alatti Sugovica-parton.”

Nepomuki Szent János, május 16. (részlet) – In: Magyar néprajz, VII. kötet, Folklór 3. népszokás, néphit, népi vallásosság (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Fellner-Schweiger: Nepomuki Szent János szobor, Tata, 1770 – In:. A Habsburg-uralom Magyarországon (1699–1790) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2000. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

[…] „És igaz, hogy a gyónási titok olyan szent, ahogy tanítjátok? – kérdezte aztán, rám villantva apró szemét, mely alig látszott ki arca vastag párnái közül.
Ettől a kérdéstől lepődtem csak meg igazán, hiszen testvéröcsém mindeddig soha, semmilyen érdeklődést nem tanúsított vallásunk szentségei iránt. S bár nem tudtam elképzelni, hová kíván kilyukadni, kötelességemhez s az igazsághoz híven azt feleltem, hogy valóban így van. A gyónási titok szent és sérthetetlen. A pap a gyóntatófülkében tudomására jutott vallomásokat soha, senkinek, még magának a Szentatyának sem árulhatja el. – Tehát csak amit a gyóntatófülkében hallasz? – kérdezte öcsém bizalmatlanul. Siettem megnyugtatni, hogy ez csak képletesen értendő; Isten mindenütt jelen van, s felkent szolgáját minden esetben kötelezi a titoktartás tőrvénye, bárhol is hallgatja meg a bűnbánók szavait. Öcsém erre több történelmi példát sorolt fel, amikor egyes megtévedt lelkipásztorok mégis megszegték ezt a törvényt. Ezeket az eseteket nem tagadhattam – meg kell vallani, hogy igen jól ismerte szegény a történelmet –, de felhívtam a figyelmét arra az ugyancsak letagadhatatlan tényre, hogy ilyesmi már évszázadok óta nem fordult elő, s akkor is olyan borzalmas eszközökkel kényszerítették szerencsétlen testvéreinket erre az eléggé nem kárhoztatható bűnre, amilyeneket ma már elképzelni sem lehet. Épp ezért napjainkban semmiképp sem adódhat ilyen helyzet. – És ha mégis? – kérdezte öcsém, szerintem túlzott gyanakvással. – Akkor – mondottam szent meggyőződéssel – kötelességünk inkább a halált is vállalni, mintsem hogy eme parancsolat megszegésére vetemedjünk.”

Gyurkó László: Bűnösök (részlet) – In. Uő: A halál árnyéka – Bűnösök – Csütörtök – Halálugrás. Budapest, Magvető, 1982. 140–141. o. (Törzsgyűjtemény)

−s−

komment

„fagyos ujjal ölelgetnek” – a fagyosszentek

2013. május 12. 08:00 - nemzetikonyvtar

Szent Pongrác, Szent Szervác, Szent Bonifác, (néhol Szent Orbán is) az ún. fagyosszentek közé tartozik. A népi megfigyelések szerint május12.,13., 14. ill. 25. környékén az időjárás hirtelen hűvösre fordul, sokszor még fagy is jön, amely a rügyeket, a virágokat és a sarjadó vetést tönkreteheti.

„Göcsejben fagyosnapok néven tartja számon Pongrác, Szervác, Bonifác (máj. 12, 13, 14) alakját és napjait a közép-európai, tehát a hazai néphagyomány is. […] Mindszent idősebb népe úgy véli, hogy e szentek úgy fagytak halálra: nyomorult betegeket a maguk ruhájába takargattak. Ezek megmaradtak, ők azonban belehaltak a névünnepükön hirtelen támadt hidegbe. A szegedi tanyák öregjei szerint a garabonciások valamikor el tudták űzni a fagyosszentek haragját, mert ezekben a napokban könyvükből ráolvastak az időre.
Pereked baranyai faluban mondogatják: sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken sem látsz. A rábaközi Vág népét a környékbeliek azzal ugrasztják, hogy a fagyosszentek nevét és ünnepét furfangosan decemberre írták át. Ha májusi fagy éri a szőlőt, Eger szőlőművesei így fakadnak ki: a fagyosszentek megszüreteltek.
Ha a fagyosszentek napjaiban az idő hidegre fordult, az eleki németek trágyát égettek és félreverték a harangokat.”

Bálint Sándor: Fagyosszentek – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Szent Pongrác ókeresztény vértanú volt, akit a Diocletianus császár nevéhez fűződő üldözésekor fogtak el és a Via Aurelia mentén fejeztek le (†304), Szent Bonifác szintén Diocletianus és Maximianus császárok idején Tarsus városában szenvedett vértanúhalált a 3 és a 4. század fordulóján, Szent Szervác püspök pedig – legendája szerint – pünkösd hétfőn halt meg (†384) és sírját soha nem fedte be a hó.

Inc 162 - Pongrác[Szent Pongrác] fametszet – In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298) Legenda aurea sanctorum, Nürnberg, 1475. (Régi Nyomtatványok Tára)

„Pongrác igen nemes szülőktől származott. Frígiában veszítette el atyját és anyját. Ekkor Dénes, atyai nagybátyja gyámságára maradt. Együtt tértek vissza Rómába, ahol atyja nagy öröksége várt rájuk. Az ő negyedükben bujkált híveivel Kornél pápa, s tőle vette fel a keresztséget Dénes és Pongrác. Végül Dénes békében elhunyt, Pongrácot pedig elfogják, és a császár elé hurcolják. Pongrác ekkor mintegy tizennégy éves volt.

Azt mondja neki Diocletianus császár: „Gyermekem, nem szeretném, gonosz halállal kellene meghalnod! Te még kisfiú vagy, könnyen rá lehetett szedni téged. Mivel nemes vagy és egy számomra oly kedves embernek voltál a fia, kérlek, hagyj föl ezzel az őrültséggel! Úgy fogok bánni veled, mint saját fiammal.” Pongrác erre így válaszolt: »Ha a testem szerint gyermek vagyok is, szívemben vénséges vén vagyok. Az én Uram, Jézus Krisztus erejénél fogva annyit számít nekem a ti fenyegetésetek, mint ez a képmás itt, amit nézünk. Ezek az istenek, akiket szerinted tisztelnem kellene, csalók és saját nővéreik megrontói, akik még szüleiknek sem irgalmaztak. Ha ma ugyanez valamelyik szolgádról derülne ki, rögtön megöletnéd. Csodálom, hogy nem szégyelled tisztelni ezeket!« A császár látta, hogy a gyermek legyőzte, s parancsot adott, hogy fejezzék le a Via Aurelián. Ez az Úr 287. esztendeje táján történt. Pongrác testét Cocavilla, egy szenátor felesége temette el nagy buzgósággal.”

Szent Pongrác [május 12.], részlet (fordította: Madas Edit) – In: Legenda Aurea. Budapest, Helikon, 1990. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Inc 162 Szervác[Szent Szervác], fametszet – In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298) Legenda aurea sanctorum, Nürnberg, 1475. (Régi Nyomtatványok Tára)

„Szervác a rajnavidéki Maastricht püspöke volt (†384). Pünkösd hétfőjén halt meg, amely akkor május 13-ára esett. A legenda szerinte szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó, bár körülötte magasan állott a hóesés. Később templomot emeltek föléje és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai, éspedig Szent Anna húgának ivadékai..”

Május 13. (részlet) – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtár

„[Bonifác] Egy Aglaes nevű nemes hölgy vagyonának volt a sáfára, akivel paráznaságba keveredett. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűnüket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, engedelmesen szolgálván, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Néhány nap múlva megérkezett Bonifác Tarsus városába, és azt mondta társainak: „Menjetek és kerítsetek szállást, én pedig megkeresem azokat, akik után nagyon vágyódom: a küzdő vértanúkat.” Odasietett tehát, és látta a boldogságos vértanúkat: az egyiket a lábánál fogva akasztották fel és tüzet gyújtottak alája, a másikat négy fa közé feszítve lassan kínozták, egy harmadikat vaskarmokkal hasogattak […] Bonifác távolról szemlélte őket, és Krisztus szeretetétől hevítve kiabálni kezdett: „Nagy a szent vértanúk Istene!” Odafutva leült lábaikhoz, bilincseiket csókolgatta, és szólt: „Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.”

Szent Bonifác vértanú [május 14.], részlet (fordította: Sarbak Gábor) – In: Legenda Aurea. Budapest, Helikon, 1990. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Meggyfavirágzás (Digitális Képarchívum)

„Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik. Erre vall a magyar nevükön a »fagyosszentek« címén kívül az is, amelyet Dél-Németországban viselnek, ahol »Eismänner« (jégemberek) néven ismeretesek, holott Észak-Németországban „Die drei gestrengen Herrn” (a három rideg nagyúr) a még ünnepélyesebb titulusuk.”

A „fagyosszentek” – Katona Lajos Folklór-kalendárium című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Harangvirág csöngettyűz,
apró csengők nyelvelnek.
Harangvirág a pohárban,
mint a szelek viharában,
békét kondít egeknek.

Meggyfa: fehér menyasszony,
kivirul minden tavaszon,
nem tudja, miért fakasszon

öntestéből virágokat,
semmiből, magból világokat
s ősszel veszítsen lombokat,

csak növeszti méhnek, égnek,
zümmögve nyarat ígérnek –
súlyos mámornak, holdtöltének;

s még jönnek a fagyosszentek,
fagyot hoznak, rendet tesznek,
fagyos ujjal ölelgetnek

Csukás István: Harangvirág, meggyfa – In: Uő.: Csukás István Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth, 1996. (Törzsgyűjtemény)

−s−

komment

„Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!” – Boldog Salkaházi Sára

2013. május 11. 08:17 - nemzetikonyvtar

Május 11-én született Salkaházi Sára szerzetes, a Szociális Testvérek Társasága tagja, akit 1944. december 27-én az általa bújtatottakkal együtt a nyilasok lőttek agyon a Duna-parton. Örökfogadalmas szerzetesként választotta mottóként: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!). 1943-ban tudatosan felajánlotta életét az üldözöttekért:

„Tele van a szívem-lelkem lobogó lelkesedéssel! – Az indítást, hogy életemet, ill. halálomat ajánljam fel a testvérekért, követhetem. Előterjesztettem elöljáróknak, lelkiatyának, s engedélyt kaptam! S a boldogságnak első mámorában eltűnt az a természetes borzongás, ami eddig kavargott bennem. De arra számítok, hogy újra előjön. Nem baj. A fölajánló imát már összeállítottam. Most még meg kell várnom Margit testvért. S akkor, akkor felajánlhatom magam. Hála Neked teljes Szentháromság!”

[1943. szeptember 14.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 48. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi SáraSalkaházi Sára 14 éves korában Szűzanya éremmel – In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, Szent István Társulat, 2006. (Törzsgyűjtemény)

„Ahová viszel, oda akarlak követni. Örömmel, boldogan, készségesen szabadon. … Teljesedjék bennem és általad a Te akaratod. Legyen bármily nehéz, szeretni és imádni kívánom a Te akaratodat! Akarategység Veled, én Jegyesem, én Szerelemem.”

[1937. július 27.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 48. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi Sára (1899–1944) 1929-ben lépett be a Szociális Testvérek Társaságába. A II. világháború idején óriási kockázatot vállalva menekítette az embereket, elsősorban az öregeket, a betegeket és a gyengéket: üldözött zsidók, nők és gyerekek százait rejtegette budapesti rendházukban. Miután valaki följelentette őket, a nyilasok – az általa bújtatottakkal együtt – a Duna-partra hajtották utolsó állomáshelyéről, a Bokréta utcából…

„1944. december 27-én a nyilasok … körülzárták a Bokréta utcai munkásnőotthont, amely Sára testvér vezetése alatt állt. Zsidók után kutattak, s négy gyanús személyt, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt őrizetbe vették. Sára testvér éppen nem tartózkodott a házban, csak végszóra érkezett meg. Kikerülhette volna a letartóztatást, de nem tette meg. Mint az otthon felelős vezetőjét, őt is elhurcolták, s egy szemtanú szerint még aznap este mind a hatukat – mezítelenre vetkőztetve – a jeges Dunába lőtték Budapesten, a Szabadság-híd lábánál. A kivégzés előtti percben Sára testvér gyilkosai felé fordulva letérdepelt, és égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára. Isten elfogadta felajánlását, vértanúsága beteljesedett.”

Salkaházi Sára életútja – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 48. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi SáraSalkaházi Sára szociális testvér – In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, Szent István Társulat, 2006. (Törzsgyűjtemény)

„Mindentől elszakadni. Mindentől szabadnak lenni! Ne kössön se anyagi, se szellemi, se vérségi kötelék! Egyedül a szeretet kössön!” 

[1943. november 24.] – A szeretet tüzével. Válogatás Salkaházi Sára naplójából. Budapest, Új Ember, 2008. 74. o. (Törzsgyűjtemény)

2006. szeptember 17-én, XVI. Benedek pápa felhatalmazásával Erdő Péter bíboros, prímás, esztergomi érsek a Szent István-bazilika előtti téren a boldogok sorába emelte Salkaházi Sára vértanút, szociális testvért. (Salkaházi Sára boldoggá avatása azért is jelentős esemény, mert kilencszáz év elteltével ez volt az első boldoggá avatás Magyarországon. Hasonló szertartás legutóbb 1083-ban volt, amikor Szent Istvánt és fiát, Szent Imre herceget, valamint az őt nevelő Szent Gellért püspököt avatták boldoggá.)

Salkaházi Sára boldoggá avatás [A Szentszék hivatalos levele a boldoggáavatásról] – In: Boldog Salkaházi Sára Emlékkönyv. Budapest, Szent István Társulat, 2006. (Törzsgyűjtemény)

„Megfosztottak ruháidtól,
s Te beburkolóztál a keresztbe.
Úgy tekintettél rájuk, mintha drága ékszerrel is
felékesítettek volna,
térden állva fogadtad a menyegzős köntöst
s hozzá a koronát, amit készített neked a Mester,
s éppen általuk, akik nem tudták mit cselekszenek,
éppen általuk s talán értük is,
meg azokért, akiket magfosztottak ruháiktól,
mielőtt hosszú sorokban elhajtották őket a soha
vissza nem térés kapujáig […]”

Schéda Mária: X. állomás. Salkaházi Sára emlékére (részlet) – In: Uő. Boldog vagy, Sára? Salkaházi Sára útja a vértanúságig. Budapest, Új Ember, 2006. 112. o. (Törzsgyűjtemény)

Salkaházi Sára szerzetes emlékét tábla hirdeti a Szabadság-híd pesti hídfőjénél és a Bokréta utca 3. alatt.


Nagyobb térképre váltás

„Magyarországon először emel az Egyház a boldogok sorába egy egyszerű, középosztályból származó nőt, aki nem királylány, nem főnemes. Salkaházi Sára valóban testvérünk, kortársunk és sorstársunk, aki arra hív bennünket, hogy győzzük le a korszellemet, hiszen élni csak másokért érdemes.” – írják egykori rendtársuk boldoggáavatása kapcsán a szociális testvérek honlapjukon. 

−s−

komment

„Egykönyves” klasszikusunk – Ottlik Géza születésnapja – 1912

2013. május 09. 07:40 - nemzetikonyvtar

Ottlik Géza író matematika–fizika szakon végzett a budapesti egyetemen a világhírű Fejér Lipót matematikus tanítványaként, aki szerinte „Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye.” Ottlik életének meghatározó élményei mégis a kőszegi katonai alreáliskolában, majd a budapesti katonai főreáliskolában 1923-tól eltöltött négy évhez kötődnek, melyek sorsdöntően határozták meg írói magánmitológiáját is. Alkotói módszere volt, hogy műveit évtizedeken át érlelte és többször átírta. Teljes, csupán néhány kötetes életműve mintha ugyanazt a mindent meghatározó kérdéskört boncolgatta volna egy témára írt sokszínű variációkként, kommentárokként. A fő mű az 1959-ben megjelent. Iskola a határon  volt, és az maradt a Tovább élők címmel 1948-ban elkészült első változat 1999-es első kiadása, valamint az ikerdarab, a Buda című nagyregény megjelenése (1993) után is.

Ottlik Géza arcképe. In: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Trezor, 1995. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„A hálóteremnek három irányba néztek az ablakai, délnyugatra, északnyugatra és északkeletre. M. az egyik délnyugati, vagyis az épület homlokzata felőli ablakban könyökölt. Alkonyodott. A nap már lebukott a hegyek mögött, de még nem volt este. Egyáltalán nem volt este, majdnem világos nappal volt. A napot csak eltakarták a Keleti Alpok nyúlványai, de voltaképpen még nem szállt le. Tisztán meg lehetett különböztetni odalent a színeket, a lombok zöldjének többféle árnyalatát is. Csak a főalléba kezdett betelepülni lassacskán az esti sötétség, amelyet a fasor gyéren elhelyezett vasoszlopos lámpái sem tudnak majd eloszlatni. Erős hegyi levegő mart jólesően M. arcába; elkalandoztak a gondolatai; elindultak kifelé a hosszú főallén, a százéves fák emeletmagas sátra alatt, vissza az úton, amerre reggel befelé jött az anyjával; keresztül a park ölén, ki a főkapun, át a patak kis hídján meg a másikon, a felduzzasztott malomág kőhídján s a sikátorszerű utcácskán vissza a kisvárosba, végig a főutcán, elhagyva a várfal maradványait, a templomot, a bencés gimnáziumot meg a kis tér sarkán az Arany Strucc Szállodát, ahol az előző éjszakát töltötték, ki az állomásra és még tovább, az ismeretlen-ismerős nagyvilágba, amely Verne-regények tájaiból, francia nyelvkönyve képeiből, emlékeiből és vágyaiból tevődött össze, végtelen volt és rejtélyesen izgalmas, s melyet egy szokatlan arc, furcsa világítás, új íz vagy ismeretlen szag bármikor fel tudott idézni. M. távoli, magányos lovasokra gondolt, a trieszti öbölre, egy régi-régi, talán három vagy négy évvel ezelőtti karácsony éjszakára, a tegnap esti kocsizásra a városka aszfaltos főutcáján, Kehrling Béla teniszbajnokra, kovászos uborkára, mohos sziklára, fehér vitorlára; így jött az esti lehűlés. De még nem volt este, csak leszállt a nap a hegyek mögé. M. nézte az eget, és látta is, amit néz. Közel kilencszázszor fog még így leszállni a nap az Alpok nyúlványai mögé, de ő soha többé, vagy legalábbis rettenetesen sokáig nem fogja látni, amit néz.”

Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

A Nyugat folyóirathoz való kötődéséről így írt Ottlik: „Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint »a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő«”. Bár a Nyugatba is keveset írt, 1939 júniusában itt jelent meg A Drugeth-legenda című elbeszélése. Nyugatos szerzővé azonban csak a folyóirat megjelenésének utolsó évében, 1941-ben vált, amikor második itt megjelent elbeszélésével, a Hamisjátékosokkal  egyértelműen kivívta Babits tetszését. Mesterei is a Nyugat köréhez tartoztak, Márai és Kosztolányi prózája jelentettek kezdetben döntő élményt a számára. A kortárs magyar irodalom meghatározó alakjai, mint Tandori Dezső vagy Esterházy Péter pedig őt tekintették mesterüknek. Az utóbbi Ottlik hetvenedik születésnapjára egy képet készített: egyetlen papírlapra leírta az Iskola a határont, egymásra másolva annak sorait.

Ottlik egyike volt azoknak az íróknak, akik a Nyugat újraindítását tervezték, és ennek hagyományát folytatva a szellemi Magyarország értékeit szerették volna minél szélesebb körben elterjeszteni a háború utáni Magyarországon.

Ottlik tág érdeklődési körű, sokoldalú személyiségét mutatja, hogy nemcsak a matematika és általában a természettudományok iránt érdeklődött, hanem a sport is vonzotta, fiatal korában versenyszerűen atletizált, valamint a bridzs legnagyobb magyarországi szakértője is volt. Egyetemistaként a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette, és az 1934-es bécsi Európa-bajnokságról is ő tudósította a lapot. Adventures in Card Play címmel 1979-ben angol nyelvű szakkönyvet is írt a bridzsről szórakoztató szépprózai stílusban. (Szerzőtársa Hugh Kelsey volt.) A könyv Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel 1997-ben magyarul is megjelent.

Bridge 02Az Ottlik szerkesztette bridzsrovat a Budapesti Hírlap Vasárnapi Újságjában, 1934. június 22. (Törzsgyűjtemény)

A Magyar Rádió dramaturgjaként 1946-ban írta meg hangjáték formájában természettudományos krimijét A Valencia-rejtélyt, mely azonban csak húsz év késéssel, 1988-ban jelent meg. Az ötvenes években sok írótársához hasonlóan ő is fordításokból élt. Többek közt Gottfried Keller és Thomas Mann elbeszélései, Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye, továbbá Bernard Shaw és Osborne színművei mellett mindenekelőtt Dickens regényeit fordította szívesen és dolgozott át már meglevő fordításokat (A Jarndyce-örökösök; Martin Chuzzlevit élete és kalandjai; Copperfield Dávid; A Pickwick Klub; Twist Olivér.) Fordítói munkájának elismeréseképpen az angol kormány meghívására 1960 őszén londoni tanulmányútra utazott. 1957-ben publikálhatott újra, ekkor jelent meg elbeszéléseivel együtt Hajnali háztetők című kisregénye.

„Egyszer láttam Petárt komoly arccal. Kőszegen egyszer almát loptunk az intézeti kis kórház kertjében, és Péter leesett a fáról. Nem nagyon magasról, de elég szerencsétlenül. Beakadt a lába, és a fejére esett. Elvesztette az eszméletét; ketten cipeltük fel a hálóterembe, rettenetesen meg voltunk ijedve, ma sem értem, hogy sikerült észrevétlenül feljutnunk vele a második emeletre. A faágak összekarcolták, s az arca véres volt és sáros. Törölgettem egy vizes törölközővel. Az volt a baj, hogy a vér és a sár alatt krétafehér, szederjes, penészes-sajtszínű volt ez az arc; ettől rémültem meg igazán, mert még mindig nem tért magához. Halottnak hittem, de nem volt szép halott. Duzzogó, komoly, sajtszerű, csúnya arca volt.”

Ottlik Géza Hajnali háztetők című kisregénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

A gyanútlan olvasót már-már becsapja Ottlik Géza novelláskötete, a Hajnali háztetők. Azt hiheti, könnyed, fordulatos elbeszéléseket olvas, amelyhez tárgy szerint – ha ugyan egyáltalában szabad akár novellák, akár versek tárgyát lemeztelenítve összefoglalni – nagyobbrészt a két háború közti korszakkal foglalkoznak, s szinte el is kápráztatnak az író pazar életismeretével. Mindezt – folytathatná elmélkedését – olyan előadásban, mintha az író megfogadta volna egyik hősének tréfás tanácsát a modern prózaírás módszeréről: látszatra csakugyan „összekuszálja az időrendet”, „belekever kívülálló személyeket”, „oda nem tartozó dolgokról bölcselkedik”, de aztán egy mozdulatára az egész mégis összeáll, s nagy hirtelen befejeződik, hogy az ember (mármint az a bizonyos olvasó) töprenghet: hát mi is volt ez? Miféle ravasz vibráltatása az élet felszínének? Vitorlázásoknak, pezsgőzéseknek, kávéházi beszélgetéseknek és külföldi bolyongásoknak? Miféle pazar, néha nosztalgikus, néha meg viszolyogtató felszín? De aki jobban odafigyel, vagy aki ismeri már Ottlik Géza írásművészetét, olvasta nagyszerű regényét, az Iskola a határon-t – azt nem téveszti meg a felszín csevegése, az tudja, hogy itt másról van szó. Miről is? Valami nagyon erős, nagyon tartós erkölcsi mélységről, amely a csillogó és érzékletes külszín mögött elmondja a világról a maga ítéletét.

Lengyel Balázs: Ottlik Géza elbeszélései. In. Uő.: Hagyomány és kísérlet, Budapest, Magvető, 1972. (Részlet.) 

1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új, amely azonban egyike remekműveinek.

„Istenem, gondolta, jártam ezen a földön. Láttam érdes követ horzsoló alkonyati napfényt. Mutattál nekem füvet, kavicsot, gyereket popók közt. És almát, ablakot. De mire ismertem rá ebben a kőben? Álltam egyszer ebben a kapuban márciusban, utazás előtt voltunk, és ráismertem egy előbbi márciusra: és most ráismertem erre a régebbi ráismerésre. Vagy valamire, aminek még a halmazállapotára, még a mivoltára sincs szó az emberi nyelvben. Érzés, állapot, éghajlat? Főnév, jelző, ige, határozószó? Talán, gondolta Jacobi, a teremtés egyetlen pillanata, a maga néven nevezhetőség előtti teljességében, egyszerűségében. Megelőzi a nyelvet, a hegedűszót, hogyan jelentsem hát az angyaloknak? Be kell érnem a pillanat megfogható parányi részecskéivel.”

Ottlik Géza Minden megvan című novellája a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

Ottlik Géza emléktáblája Budán a Krisztinavárosban, az Attila út 45. számú ház falán – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Ahová olyan csodálatosan visszakerültünk, Buda a magyar fővárosnak a Duna folyam jobb partján fekvő része. Ősi település. Már a bronzkorban város volt. Túlélte sorra a lakóit, keltákat, rómaiakat, hunokat, gótokat, longobárdokat, avarokat, valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is, és mindig fiatal maradt, mert folyton lerombolták. Első kerület: Vár, Krisztinaváros, Tabán. Második kerület: Víziváros, Országút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. »Kadétiskola!« – mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy szobortalapzatnál gyülekeztünk. Szeptember elején jártunk. Ebben az évben, a locarnói szerződés ratifikálása után, és az angliai általános sztrájk előtt, R. A. Locke Nebraskában húsz ötöt futott kétszázon, ami három tizeddel jobb volt Paddock világrekordjánál. Mindenki Szeredy új gitárját próbálgatta.”

Ottlik Géza: (Új szeptember). Részlet a Buda című regényből – Magyar Elektronikus Könyvtár

Összeállította: M. J.

komment

„Szinte sercent, hogy nőtt a fű”

2013. május 07. 12:21 - nemzetikonyvtar

Pünkösd hava – Tavaszutó – Ígéret hava

„A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el. Valószínűbb azonban, hogy a régi római Maia istennő vagy férfi párja Maius volt a névadó. A görögöknél Maia a pleiászok egyik csillaga volt, Zeusz szeretője, és a főistennek együtt töltött éjszakák eredményeként Hermész (latin Mercurius) anyja. Ez a planétaistenfi az asztrológia májusi Ikrek jegyében van „otthon”. […] A görög maia „anyácskát”, „dajkát”, „bábát”, a dór nyelvjárásban „nagyanyát” jelentett, s abból kiindulva, hogy az istennő a 12 olümposzi egyikének volt az anyja, fel kell tételeznünk, hogy neve magának a Nagy Istennőnek egyik megszólítása volt. Maia a növekedés és a szaporulat felett bábáskodott, s a május valóban a növekedés hónapja. Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.”

Május (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

MájusFalinaptár egy lapja. A Plakát- és Kisnyomtatványtár falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja.

„Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.”

Ady Endre Májusi zápor után című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

„Ej-haj, gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
Ha kertedbe mehetnék,
Piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna.

Ej-haj, gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Levendulavirág.
Ha kertedbe mehetnék,
És ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék.”

Az Ej-haj, gyöngyvirág kezdetű népdal a Magyar Elektronikus Könyvtárban

„Kettős hóban vidámodván
Plánta, állat párral szép.
Párost tojik, párosodván,
Párost költ a tollas nép.
Most palántot ültetgettess,
Kendert, lent vess, téglát vettess,
Rajzik a méh, fogj rajat,
Sajtot nyomj, köpülj vajat.”

Földi János Május, az égi jegy szerént Kettős hava című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Fehér orgona – Digitális Képarchívum

„Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyült a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sürü méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körűl, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.”

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag (részlet). In. Szabó Lőrinc összes versei, szöveggondozás: Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina, Budapest, Osiris, (Osiris klasszikusok), 2000. – Törzsgyűjtemény

„Örök tavaszban járnék, melyben a rügyek barna
Puháján új levél görbül már szeliden,
Mint enyhe nap verőjén, ha kismacska pihen,
S bársony talpából lágyan ferdül ki gyenge karma...
Tavaszban, amikor a hősugár se karmol,
Csak mintha illatos közelü szűzkisasszony
Csiklándná pajkosan lágy fűszállal az arcom:
A zsenge napsugár, mely barnára se kormol...”

Tóth Árpád: Örök tavaszban járnék című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

komment

Gyűjtjük, feldolgozzuk, őrizzük, mutatjuk

2013. május 06. 12:33 - nemzetikonyvtar

Könyvtárunkban rendszeresen kiállításokon mutatjuk be a magyar és a magyar vonatkozású kulturális örökség legszebb darabjait. A gyűjteményünkben őrzött több mint tízmillió könyvtári dokumentum és a kiállításokra kölcsön kapott további értékes tartalmak így nem csupán a kutatók számára érhetők el, bárki megtekintheti azokat a különböző összeállításokban, a változatos tárlatokon. Kövesd könyvtárunkat Twitteren és Facebookon, hogy azonnal értesülj új programjainkról, kiállításainkról! Ha beiratkozol, minden kamarakiállításunk ingyenes, az olvasójeggyel nem rendelkező látogatóink pedig 400 Ft-os jegy ellenében láthatnak – most éppen tíz tárlatot.

Hasonmáskiállításunkon látható a Gutenberg Biblia másolata, még megnézheted B. Müller Magda filmforgatásokon készült standfotóit, s nemrég nyílt Tóth István fotókiállítása is. Könyvtárunkban most kézműves termékekkel is találkozhatsz, s megnézheted az eredeti Kossuth-bankókat és egy különleges régészeti felfedezés dokumentumait is. Érdemes elutazni Zircre is, hiszen kiváló előadássorozat is hallható a műemlékkönyvtárunkban.

Filmgyári capriccioJúnius elsejéig látható a nagy magyar játékfilmek rendezőit, operatőreit, színészeit munka közben bemutató standfotókból készült kiállítás.

Ajánlataink:

Árvízi krónika – az 1838-as pest-budai jeges ár
A VII. emeleti katalógustérben tekinhető meg július 13-ig. 

Zágon Géza Vilmos – kamarakiállítás
Május 31-ig látható a Zeneműtár folyosóján.

Hasonmások – Válogatás az OSZK gyűjteményeiből
A katalógustérben július 13-ig látható.

Magyar kézművesség – 2013. Szent István és kora – kézműves szemmel
Megtekinthető június 1-jéig a Corvina termekben. 

Tóth István fotóművész kiállítása
Június 14-ig látható a Nemzeti Ereklyetérben. 

Talpra magyar! – Kultusz és emlékezet
Megtekinthető június 22-ig a Nemzeti Ereklyetérben. 

"Monumentum Ancyranum – kiállítás
Megtekinthető a Kézirattár folyosóján, június elsejéig. 

Filmgyári capriccio – fotókiállítás
Június 1-jéig látható az Ars Librorium kiállítótérben.

Szemelvények a középkori magyar egyháztörténetből – előadás-sorozat Zircen
Folyamatos programok október 11-ig. Zirc, Rákóczi tér 1., Országos Széchényi Könyvtár Reguly Antal Műemlékkönyvtár

Állandó kiállításaink, A nemzet könyvtára – a szolgálat műhelye. Válogatás az Országos Széchényi Könyvtár Múzeumának anyagából az V. emeleti főlépcső melletti folyosón, A Budavári Palota – a világörökség része című tárlatunk a gyorslift folyosóján, Bolgár Imre minikönyvgyűjteménye a VII. emeleti könyvkiadóval szemben tekinthető meg. 

Kiállításaink 9 és 18 óra között láthatók keddtől szombatig.

Szeretettel várunk a nemzeti könyvtár programjaira!

MegnyitóIllyés Boglárka a Zágon-tárlat megnyitóján.

komment

„szűzesség kinyilt virága” – Anyák napja – A születés hete – Az anya nélkül nevelkedő gyermekek napja

2013. május 05. 08:09 - nemzetikonyvtar

Az Anyák napját Magyarországon minden évben május első vasárnapján ünnepeljük. Az amerikai eredetű hagyományt Magyarországon a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt honosította meg. Az első megemlékezést 1925-ben szervezték.

Az anyák napjával kezdődik A születés hete, melyet 2003-ban rendeztek meg először. Az országos rendezvénysorozat célja, hogy a várandósok és családjaik minél szélesebb körű tájékoztatást kapjanak választási lehetőségeikről a szülés módjának, helyének, valamint a „kísérő” kiválasztásának tekintetében. A szervezők bemutatják a különböző lehetőségeket, a hazai ellátás hagyományos és újszerű alternatíváit, a megfelelő döntést elősegítő kutatási eredményeket és a nemzetközi egészségügyi szervezetek ajánlásait.
A nevelői közösségek Nemzetközi Szövetségének magyar tagszervezete, a Nevelőotthonok Magyarországi Egyesülete 1990-ben emlékezett meg először Az anya nélkül nevelkedő gyermekekről, kiknek kiemelt napja minden évben az anyák napját követő hétfő. Azokról a gyerekekről szól ez a nap, akiknek, mivel anya nélkül nőnek fel, hiányzik életükből az egyik legfontosabb kötelék és szeretetforrás, amely csak részben pótolható, de sohasem helyettesíthető.

Virágzik a májusi gyöngyvirág. Fénykép a Digitális Képkönyvtárban. 

„Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.”

József Attila: [Töredékek] (részlet) – József Attila összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

„Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!”

Komjáthy Jenő: Anyámhoz (részlet) – Komjáthy Jenő összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Ellinger Ede: Anya két gyermekével. Budapest, 1870 és 1885 között. Fotó. Fénykép- és Fotóművészeti Tár 

Termő ékes ág, te,
jó anya,
életemnek első
asszonya,
nagy meleg virág-ágy,
párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely,
benned kaptam első
fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,
én s nem-én közt nem volt
mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

Weöres Sándor: Anyámnak (részlet) In. Uő.: Egybegyűjtött költemények, [Budapest], Helikon, [2008–2009]. – Törzsgyűjtemény


Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év (részlet) – Radnóti Miklós válogatott költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Anya és gyermek. Síremlék a Farkasréti temetőben. Varga József fotója. 

Árvácska szót fogadott, kiment háromszor körüljárta a kutat, akkor visszafelé ment a házba. Azt hitte, hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szikrázik is. De nem gondolt semmire, hogy tűz van; neki most be kell menni, gondolta, hát be is ment.
Már akkor az egész tető égett. A kamara egészen ki volt már gyúlva, és odabent a kislány mondani akarta, hogy nagyon nagy fényesség volt odakint a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. Azt hitték, csak jár a szája, mert valamit álmodott a csillagok alatt. Akkor éjjel megindult a hóesés. A fekete karácsony átváltozott szép fehér karácsonnyá. Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket. Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.

Móricz Zsigmond: Árvácska (részlet) – Móricz Zsigmond művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

„Adsza bátyám arany vesszőt,
Hadd csapjam meg a temetőt.
– Kelj fel, kelj fel, édesanyám,
Mer elszakadt a gyászruhám.

– Nem kelhetek, édes fiam,
Mert megnyomott a föld muha,
S vagyon nektek mostohátok,
Aki fehért ad reátok.”

Tova vagyon egy divófa… (Három árva), Kászonújfalu (Csík) – Magyar népballadák a Magyar Elektronikus Könyvtárban

„Mint magzatvízben az embrió,
fülelek a dajkáló világra,
vidám trillákra tanít a rigó,
„Legyél rigó!” – azt kiabálja.
Lehetnék rigó is, miért ne,
elröppenve Isten tenyeréből,
mindörökre derűsen kilépve
a gúzsbakötő sejt-szövevényből.”

Csukás István: Mint magzatvízben az embrió. In. Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth, 1996. – Törzsgyűjtemény

Goszleth István: Anya gyermekével. Budapest, 1880 és 1906 között. Fotó. Fénykép- és Fotóművészeti Tár 

Az ablakhoz viszlek. Besüt a januári nap.
Hadd nézlek, pöttöm újszülött:

a fénybe tartalak.
Anyádra ütsz-e vagy reám?

Keresem, kutatom:
kettőnk közül ki jön veled

a földi utakon?
Vagy választásod szuverén:

nem kell sem ő, sem én,
hogy szabadon és biztosan

járhass e sártekén?


Faludy György: Újszülött fiamhoz (részlet) – In. Uő.: Versek,  [Budapest], Magyar Világ, 1995. – Törzsgyűjtemény

komment

II. Erzsébet királynő az OSZK-ban

2013. május 04. 10:48 - nemzetikonyvtar

II. Erzsébet királynő és Fülöp herceg húsz évvel ezelőtt, 1993. május 4-én könyvtárunkban járt. Először publikáljuk a Történeti Interjúk Tárának tegnap digitalizált felvételét.

Karsay Orsolya, a Kézirattár akkori vezetője - Poprády Géza főigazgató és Göncz Árpád köztársasági elnök kíséretében - kalauzolta a királynőt.

A királyi pár a könyvtár megtekintése mellett egy kifejezetten a tiszteletükre összeállított kiállítást nézett meg. A válogatás kiemelkedő darabjai voltak pl. a Képes Krónika és nyolc Corvina a magyar királyok ábrázolásával.

screen-capture-38.pngAZ OSZK évkönyvében tévesen, 5. szerepel a látogatás napjaként. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1991-1993 Elektronikus Periodika Archívum

A királyi látogatás alkalmából szintén a könyvtár gyűjteményéből kiállítottak egy XVI. századi könyvet is, amely metszeteket tartalmaz, köztük Oxfordról és a királynő által különösen kedvelt Windsori-kastélyról is. A kiállítás második része II. Erzsébet magyar származású szépanyjára, Rhédey Claudiára emlékezett, akinek unokája, Queen Mary V. György felesége, II. Erzsébet nagyanyja volt.

screen-capture-39.png

A kiállítás megtekintése után a királynő és férje, valamint a kíséretükben lévő magyar és angol vendégek átmentek a könyvtár előadótermébe, ahol a brit nagykövetség rendezésében álló sajtófogadásra került sor. A körülbelül százhúsz meghívott hazai és külföldi újságíró libasorban elhaladt a királynő előtt, aki mindenkivel kezet fogott. E ceremónia után félórás társalgás folyt, a királynő az újságírókkal beszélgetett. A fogadás, menetrend szerint pontosan négy óra­ kor ért véget, ekkor hagyta el a királyi pár az Országos Széchényi Könyvtárat. A királynő tiszteletére rendezett kiállítás, amely iránt rendkívül nagy volt az érdeklődés, május 16-ig volt megtekinthető a Széchényi Könyvtárban.

Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2. évf. 6. sz.(1993. június), 3. o. Elektronikus Periodika Archívum

komment

„Jó szent Flórián, büszke égi szent” – A magyar tűzoltók napja

2013. május 04. 08:05 - nemzetikonyvtar

1991 óta – az újjáéledő régi hagyomány szerint – ismét május 4-én, a tűzoltók védőszentjének napján ünnepeljük A magyar tűzoltók napját.

Alig akad olyan magyar helység, amelynek templomában, valamely házán vagy útja mentén meg ne találhatnánk Szent Flórián ábrázolását. A 17. században terjedt el a szent katonaruhában való megjelenítése égő házzal, melyre dézsából vizet önt…

„Flórián, akit a régi naptár május 4-én ünnepelt, római katonatiszt volt Noricumban, a mai Ausztriában. Diocletianus uralkodása idején szenvedett keresztény hitéért vértanúságot. Legendája szerint, amikor Florianus megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (Lorch) elfogtak 40 (!) keresztényt, maga is megvallotta hitét. Aquilinus bíró megbotoztatta, s arra ítélte, hogy nyakában malomkővel az Enns hídjáról lökjék a folyóba. Tetemét egy sas őrizte mindaddig, amíg el nem temették. […]
A mondottakból következően Flórián tisztelete elsősorban Ausztriában és a környező országokban virágzik a késő középkor óta. Szent Ágota őrhelyére állítva tűz és árvíz ellen hívták segítségül. A legenda szerint már gyermekkorában megmentett egy égő házat az elhamvadástól. Úgy is szokták ábrázolni, amint római tiszti egyenruhában egy cseber vízzel egy hozzá képest pirinyó házacska vagy városka tüzét kioltja. Amint ez várható, a tűzzel dolgozók (tűzoltók, serfőzők, fazekasok, pékek, kéményseprők) védőszentje lett, de a gyakori tűzesetek miatt a barokk kortól kezdve már minden tehetősebb polgár házának homlokzatán fülkébe állították szobrocskáját. Neve napján népszokásai is a tűzzel kapcsolatosak. Egyes falvakban ekkor nem raktak tüzet, kenyeret nem sütöttek, a kovácsok sem dolgoztak, másutt viszont épp ezen a napon gyújtottak új tüzet, ősi módon: például két fadarab összedörzsölésével.”

Virágos „negyven” napok (részlet) – Jankovics Marcell: Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Szent Flórián-szobor, képes levelezőlap Kassa, 1909., Plakát- és Kisnyomtatványtár (Digitális Képkönyvtár)

„Az egyik legfélelmetesebb elemi erőtől, a tűztől való rettegés keltette életre Flóriánnak, a »tűz katonájának«, »Isten tűzoltójának« alakját. Kultusza a középkorban terjedt el, amikor a tűz terjedésének kedvező építkezési viszonyok, kezdetleges oltófelszerelések következtében a legkisebb tűzből is egész házsorokat elpusztító, hatalmas tűvészek fejlődhettek ki. Vödörlánccal és vízipuskával szinte kilátástalan volt a favázas, egymásba épült házak tüzeinek az oltása. A tüzek akkori oltóinak emberfeletti, halált megvető bátorságára volt szükség ahhoz, hogy életeket és javakat mentsenek. Így érthető, hogy a tűzkatasztrófa elkerüléséért egy szenet hívtak segítségül, Szent Flóriánt, aki a legenda szerint embertársiért, egy közös ügyért áldozta az életét i. u. 304-ben.”

Szent Flórián a tűzoltók patrónusa, [Budapest], BM Tűzoltóság Országos Parancsnoksága, [1991]. 1. o. (Törzsgyűjtemény)

screen-capture-35.pngAz Est 17. évf. 86. sz. (1926. április 17.) Elektronikus Periodika Archívum

„Számos Flórián-emlékkel találkozunk a barokk Pestbudán. Legnevezetesebb Christ Antal vízivárosi pékmester alapítása, a Fő utcai Flórián-kápolna (1759). […]
Egy szerényebb kép a kapucinusok templomában is látható: EX VOTO DIE 5 SEPTEMBRIS ANNO 1810. Flórián szobor áll még a belvárosi templom külső szentélyfalán, továbbá az óbudai Flórián téren és bizonyára még a főváros más helyein is.”

Május 4. (részlet) – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

florian_szobor.jpgWeber József Lénárd: Szent Flórián vértanú szobra (1760) a budai Szent Flórián-templom falán – In: Legeza László: A budai Szent Flórián-templom, Budapest, Mikes, 2011. 9. o. (Törzsgyűjtemény)

A tűzoltók hivatása napjainkban is kihívásokkal teli, veszélyes vállalkozás, melynek tengelyében az emberiesség, a másokért való cselekvés és a bátorság Szent Flórián-i hármas eszméje áll. A Magyar Tűzoltó Szövetség 1870-ben jött létre, a szervezet a tűzvédelem eszköz- és követelményrendszerének kidolgozásával, saját szaklap és segélyegylet alapításával, 1936-ban az első tűzvédelmi törvény kiharcolásával alapozta meg tekintélyét. 
Az új katasztrófavédelmi törvénnyel az eddigi, önkormányzati fenntartású hivatásos tűzoltóságok a katasztrófavédelmi szervezet részévé váltak. Munkájukat számos önkéntes tűzoltó egyesületek segíti.

A Nyitrai Önkéntes Tűzoltó Testület Sportosztálya […] football mérkőzése…, grafikai plakát, 1914. Plakát- és Kisnyomtatványtár (Digitális Képkönyvtár) 

„Jó szent Flórián, büszke égi szent,
neved kocsmánk cégére volt:
római díszben, ős rangod szerint,
védted a káptalani bort.
Dús köpenyed, mint kotlós szárnya
fölöttünk hűsen szétszaladt,
s néma bánatunkat halkan nyeltük
e szentfényű cégér alatt.

[…]

»Majd, ha kigyúl fölöttünk a sorsunk,
s bennünket már senkise szán,
Te öntsd ránk az első csöbör vizet
tűzoltó égi Flórián!«”


Takáts Gyula: A pécsi Flórián kocsmában. – In. Uő.: Százhúsz vers, Budapest, Magvető, 1980. 204. o. (Törzsgyűjtemény)

-s-

komment