A méhek napja Magyarországon

2013. április 30. 09:00 - nemzetikonyvtar

Az Országos Magyar Méhészeti Egyesület kezdeményezésére a méhek napját 1994-től április 30-án ünnepeljük.

A kiemelt nap célja, hogy a tavaszi virágzás idején különösen is felhívja a figyelmet a méhek természetben betöltött alapvető fontosságú szerepére – hiszen a méhek virágokat beporzó munkája nélkül nem lenne élet. Az elmúlt esztendőkben többször hallottunk a méhek tömeges pusztulásáról is, melynek összetett, de a környezetszennyezéssel nyilvánvalóan összefüggő okait számos szakember vizsgálja már napjainkban. A méhek napja célja az is, hogy felhívja a figyelmet a méz és méhészeti termékek fogyasztásának jótékony hatásaira, előmozdítva ezzel a hazánkban még mindig alacsony mézfogyasztást.

„Tavasz beköszöntével, a téli nyugvás után szárnyra kelnek ismét a méhek. Elsőbben – még a nagyböjt idején – kitakarítják a kaptárt – ez a megtisztulásuk ideje, ahogy hajdanán mondták –, aztán felkészülnek az új ivadékok érkezésére, majd mikor már virágzik az erdő, mező, kirajzanak. A méh háziasítása az I. e. 6–4. évezredben mehetett végbe, és a vadméhek lépeit már az előember is fosztogatta. A méhet nemcsak mézéért, hanem viaszáért is nagyra becsülték. A méhállam szervezettsége, a méhkirálynő herék és munkások fölötti »felsőbbrendűsége«, az a vélt képessége, hogy »szűzen« is korlátlanul ad életet újabb és újabb rovarnemzedékeknek, már a háziasítása előtti időben foglalkoztatta az embert.”

Jankovics Marcell: A méh (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Cod. Lat.345.A méhkaptár – Hunyadi Mátyás egykori Corvina-könyvtárának egyik emblémája – a Damaszkuszi Szent János (†760 k.) és Canterbury Szent Anzelm (†1109) teológiai értekezéseit tartalmazó Corvina díszes címlapjának részlete; Cod. Lat.345. (Kézirattár)

A reneszánszban az uralkodók gyakran alkalmaztak emblémákat, közismert tárgyakat, eszközöket, állatokat, melyekhez emberi tulajdonságok és erkölcsi mértékek voltak rendelve. A holló, a kaptár, a hordó, a kút, a homokóra, a kovakő, az armilláris gömb és a sárkány a Corvinák egyértelmű azonosító jegyei közé tartoznak. A kaptár a buzgóság, a szorgalom jelképe vagy a tudás édességét szimbolizálja. Más értelmezésben szénakazal is lehet, mely a magyar föld termékenységére utalna, bár a lábakon álló ábrázolás ennek ellent mond.

Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Engem az illatnak szédíte meg árja, csapongót,
S melyet nem sejték, a tövis éle megölt.

Vörösmarty Mihály: Méh  – Vörösmarty Mihály összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
Repkedvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És időjártával
Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára, Az ő szép szájára
Vénus sokat tetézett.

Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz
Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész
Sehol, mint a tiétek.

Csokonai Vitéz Mihály: A méhekhez  – Csokonai Vitéz Mihály összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Méh az almafa virágán – (Digitális Képarchívum)

„Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány,
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha' százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.”

Arany János: A méh románca (részlet) – Arany János összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Varjúháj és méh  (Digitális Képarchívum)

Nők, ide tekintsetek. Íme a kaptár, a legősibb nő-állam, ahol föltétlenül mi uralkodunk s minden értünk, miattunk történik. Mi, államalkotó asszonyok, éles tűvel szájunkban dolgozunk imádott Királynénkért, virágport gyűjtünk, mézelünk, viaszkolunk, sejteket építünk a jövendőnek, a termékenységnek. Körülöttünk sete-sután lézengenek bamba hímjeink. Esténként, ha a munkából fáradtan hazatérünk - egy átszállóval -, a henye férfiak részegre isszák magukat azzal a mézzel, melyet mi gyűjtöttünk s horkolva alszanak el. Egyelőre tűrt elemek ebben a mintaszerű társadalomban, de aztán, hogy a nászrepüléskor elvégezték egyetlen föladatukat s Királynőnket megtermékenyítették, könyörtelenül szíven szúrjuk őket, hulláikat pedig kidobjuk a kasból. Dolgozó nők, orvosnők, hivatalnoknők, gépírónők, takarítónők s minden más nővéreink a világon, meddig tűritek még zsarnok férjetek basáskodásait?  

Feministák, egyesüljünk! Méh  – Kosztolányi Dezső: Zsivajgó természet című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

komment

„Az isteneknek is kedves a tánc” – A tánc világnapja

2013. április 29. 09:29 - nemzetikonyvtar

Április 29-én, 1727-ben született Jean-Georges Noverre (†1810) táncos, balettmester és koreográfus, aki pályája során és írásainak köszönhetően a táncot önálló színpadi művészetté tette. 1982-ben az UNESCO Nemzetközi Táncbizottsága a kiemelkedő hatású táncművész születésnapját olyan világnappá tette, melyen a táncra mint önkifejező-önépítő s egyúttal közösségi élményre és mint univerzális művészetre koncentrálhatnak a világ táncosai, közönségük, valamint az oktatással és a kultúrával foglalkozó döntéshozók. A tánc világnapján szerte a glóbuszon nemcsak tánceseményekre és -produkciókra, ünnepi gálaestekre és díjkiosztókra kerül sor, hanem évről évre a táncnak valamilyen különös, jellemző jegyét, hatáspontját emelik az ünnep fókuszába.

„Azontúl, mielőtt dallamot választottam, hogy a lépéseket ahhoz alkalmazzam, mielőtt a lépéseket tanulmányoztam, hogy belőlük alakítsam az akkor balettnek nevezett táncot, témát kerestem a mesében, történelemben vagy végül saját képzeletemben, olyan témát, amely nemcsak arra való, hogy alkalmat adjon táncra és ünnepélyekre, hanem kibontakozásában cselekvés van és fokozatos érdeklődést kelt. Ha aztán megfogamzott a költemény, akkor a gesztusokat, mozdulatokat és mindazokat a kifejezéseket tanulmányoztam, amelyek vissza tudják adni a témából születő szenvedélyt és érzelmeket. Csak ezután hívtam segítségül a zenét. A muzsikusnak bemutattam táncjelenet vázlatát és minden egyes részletnek, minden érzelemnek megfelelő zenét kértem. Ahelyett, hogy meglevő dallamhoz alkalmaztam volna lépéseket, mint ahogy ismert dallamhoz írnak szöveget, én hogy úgy mondjam: megkomponáltam balettem párbeszédét s megírattam a zenét minden egyes kifejezéshez és gondolathoz.”

J. G. Noverre: Levelek a táncról (részlet), Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2008 (Törzsgyűjtemény)

Az 1983 óta megrendezett világnapokon szó esett már a világnapi üzenetekben a tánc szerepéről az oktatásban, a tánc nemzetköziségéről és az összefogás lehetőségeiről, fölhívták már a figyelmet a táncra mint önálló művészetre és intézményeire, foglalkoztak a gyerekek táncélményeivel, a táncos-képzéssel is. A 2013. évi világnapi üzenet a tánc egyetemességéről és időtlenségéről, az ember testének és lelkének, érzéseinek örök magasságairól és mélységeiről szól. A tajvani táncos-koreográfus, Lin Hwai-min fogalmazta szóba, képbe, gondolatba és mozdulatba.

Sirató Ildikó – Színháztörténeti Tár

Lin Hwai-min üzenete – 2013

Ahogy az Énekek Könyvének Nagy Előszava a Krisztus előtti 10-7. századi kínai versgyűjteményben mondja: „Az érzelmek kavarognak s szavakban is testet öltenek. Ha a szavak nem elegendőek, akkor a beszéd sóhajjá alakul. Ha a sóhaj nem elég, dalra fakadunk. Ha az ének nem elég, akkor önkéntelenül a kezünkkel táncoljuk el, s a lábunkkal dobogjuk ki az érzéseinket.”
A tánc erőteljes kifejezési eszköz. Megszólítja az eget és a földet. Szól örömeinkről, félelmeinkről és vágyainkról. Megragadja a megfoghatatlant, fölfedi az emberek lelkiállapotát, megmutatja a népek temperamentumát és karakterét. Mint sok kultúrában a világon, Tajvan őslakosai is körben táncolnak. Őseik hite szerint így tartják távol a gonoszt. Összekulcsolt kezeik által megosztják egymás melegét, míg a közös lüktetésben együtt mozognak. A tánc összehozza az embereket. Azon a ponton jelenik meg, ahol a dolgok megsemmisülnek. A mozdulatok abban a pillanatban eltűnnek, mihelyt megjelennek. A tánc csak ebben a röpke pillanatban létezik. Fölbecsülhetetlen érték. Magát az életet jelképezi. A mai digitális korban a mozdulatok milliónyi formát öltenek. Lenyűgöző. De a képi ábrázolások sohasem helyettesíthetik a táncot, mert a képekből hiányzik a lélek. A tánc az élet ünneplése. Gyere, kapcsold ki a TV-t, kapcsold ki a számítógépet, és táncolj velünk! Fejezd ki önmagad ezen az isteni és méltóságteljes eszközön keresztül, ami a testünk! Gyere, táncolj, és csatlakozz hozzánk a lüktetés hullámán! Ragadd meg ezt az értékes és elillanó pillanatot! Gyere, ünnepeljük az életet tánccal!

Bajor Gizi mint PierretteBajor Gizi mint Pierrette 1927-ben – egy ritkán látható – műtermi felvételen. – A Pierrette fátyola c. előadás bemutatója 1927. április 8-án volt az Operaházban. Az előadás rendezője Márkus László, a koreográfus Guerra Miklós volt (Színháztörténeti Tár)

„Az isteneknek is kedves a tánc,
Hol ifjú szíveknek új ritmusa ver,
Hol lejt az öröm és szökell a vágy...
Fel hát, fiatalság, fel, táncra fel!
Ujjongjon az ének, dobogjon a föld,
Lobogjon a hajban a tirzusz, a zöld!
Evoé, éljen az élet, a szent,
Elég pihenőnk lesz majd odalent!”

Juhász Gyula Görög prológ (részlet) – Juhász Gyula összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Landau Lázár és fia ... táncintézetem vezetését átvettem ...– grafikai plakát, 1905. (Plakát- és Kisnyomtatványtár) 

„Most kezdődik a,
Most kezdődik a,
Most kezdődik a tánc.

Így állítja, de rosszul mondja a nóta: nem most, az ősidőkben kezdődött a tánc, és nem mulatságként járták akkoriban. A primitív kultúrákban a tánc kultikus rendeltetésű. Mágikus szimbólum-cselekedetek sorozata alakította sokféle típusát a varázsló tánctól kezdve az avató, termékenység, harci táncon át a temetési és asztrális táncig. Belőlük fakadt aztán a fejlődés során a népies és a társasági, illetve a színpadi, művészi tánc.
A magyarságnál is ez volt a folyamata alakulásának. Sámánjaink voltak az első táncosok. A Hunor-Magyar monda az ősanyai tánc emlékét őrzi. A szentgalleni kalandról szóló feljegyzés pedig azt sejteti, hogy a honfoglalás korában a tánc már nemcsak kultikus jellegű volt. Az Érdy-kódex adatából meg, mely szerint Szent István halálakor 3 évre az egész ország területén megtiltották a táncot, arra következtethetünk, hogy abban az időben általánosan dívott már a népi tánc. Viszont a kultikus jellegű tánc is hosszú életű maradhatott a városokban is, mert az 1279. évi budai zsinat többek között meghagyta a plébánosoknak, hogy a polgárokat ne engedjék a templomokban és a temetőkben táncolni. Arra pedig, hogy egyesek igencsak értettek a tánchoz, utal az, hogy a táncos jelzőből személynév lett. Az elsőt, Táncos Lászlót 1350-ből ismerjük.

A tánc szavunk egyébként a középfelnémet Tanz szó közvetlen átvétele. Magyar származású megfelelője a tombolás szó volt, a tomb ige származéka, mely továbbél a tobzódik, toporzékol igéinkben.”

A tánc (részlet) – Bogdán István Régi magyar mulatságok című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Vasmegyei csárdás – Szöllősy Róza és Szöllősy Piroska jelenetképe 1861-ből A Hölgyfutár 1861. évf. melléklete. – A bemutató előadás 1861. szeptember 14-én a Budai Népszínházban volt. A táncjáték koreográfusa Szöllősy Szabó Lajos. Színháztörténeti Tár 

„Ugrótáncot jókedvemből,
édes rózsám, járok,
országút visz Fehérvárig,
széles a két árok.
Így tedd rá, úgy tedd rá,
Rozika, Terike, Marcsa,
kinek nincsen tíz tallérja,
kötőféket tartsa.”

Weöres Sándor: Ugrótáncot jókedvemből (részlet)

komment

Egy elfeledett ifjú tehetség, Zágon Géza Vilmos

2013. április 26. 08:05 - nemzetikonyvtar

A századfordulón élt zeneszerzőnek 1912-ben a bírálóbizottság egyhangúlag ítélte oda a „Ferenc József Koronázási Jubileum-díj” alapítványból a zenei szakot két esztendőre megillető díjat. Az erről szóló hír ma 101 évvel ezelőtt jelent meg a Fővárosi Közlönyben. 

2013. május 31-ig még nyitva tart Zágon Géza Vilmos Párizsban 1912–1914 című kamarakiállításunk  a Zeneműtárban.

Fővárosi Közlöny, 23. évf. 33. sz.Fővárosi Közlöny, 23. évf. 33. sz. – Törzsgyűjtemény

41.042/1912-XIV.szám. A „Ferenc József koronázási jubileum díj” zenei díjakra hirdetett pályázat alkalmával a kitűzött határnapig, 1911. június 26-ig, kilenc szabályszerűen felszerelt pályázati kérvény érkezett be. A tanács a kérvényeket beható áttanulmányozás és véleményes jelentéstétel végett kiadta a tanácsi XIV. (szociálpol-i és közművelődési) ügyosztályba beosztott zenei szakelőadónak. Az előadói jelentés beterjesztése után 1912. febr. 24-én egybegyűlt a bíráló bizottság, az alapító okirat rendelkezéseinek betartásával a jelentés alapján elbírálta a kérvényeket és az 1911-1912 évekre szóló kétszer 1600, össz. 3200 koronás díjat szavazás alapján egyhangúlag a legméltóbbnak talált zeneszerzőnek, Zágon Géza Vilmosnak ítélte oda.
A díj első részlete azonnal, második részlete pedig egy újabb komoly irányú zeneszerzemény bemutatása után fog kiadatni Zágon Géza Vilmosnak.
A tanács a bíráló bizottság döntését tudomásul vette és azt tudomásulvétel céljából bejelenti a törvényhatósági bizottság közgyűlésének.

Tanácsi előterjesztés a Ferenc József koronázási jubileumi díj alapítványból a zenei szakot megillető díj odaítélése ügyében. (Előadó: dr. Wildner tanácsnok).

Zágon Géza VilmosZágon Géza Vilmos (1889-1918) zeneszerző, zongoraművész, zeneíró – Zeneműtár

De mi is volt ez a díj és ki volt ez a mára elfeledett ifjú tehetség?

A Fővárosi Tanács által az uralkodó koronázásának negyedszázados évfordulója alkalmából, 1892-ben alapított díj a tehetséges fiatal művészek – festők, szobrászok, építészek, muzsikusok –, valamint gyáriparos vagy kereskedő ifjak külföldi tanulmányait kívánta elősegíteni a francia Római díjhoz hasonlóan. A századelőn nem minden évben írtak ki pályázatot a zenészeti szakon, és a jelentős pénzösszeggel járó, két évre szóló díjat (illetve eleinte díjakat) elsősorban zeneszerzők nyerhették el. Az első díjazottak között volt Dohnányi Ernő (1897), Bartók Béla (1906), Weiner Leó és Kálmán Imre (1907), hogy csak az ismert neveket említsük. Általában véve elmondható, hogy a századelő polgári elitjének életérzését kifejező művészek részesültek a támogatásban.

Mivel az 1909-ben meghozott döntés nyomán sok kritika érte a közgyűlési képviselőkből alakult bírálóbizottságot, hogy nem rendelkezik a szükséges szakértelemmel, illetve elegendő információval a jelöltek működéséről, a zenei pályázat 1911. május 13-i meghirdetésekor már belevették a pályázati szövegbe azt a kikötést, hogy a zeneszerzők mutassák be szerzeményeiket, az előadóművészek pedig kötelesek képességeiket a bizottság előtt való játékkal bizonyítani. Újdonság volt az is, hogy a tanács a pályázati kérelmeket előzetes véleményezésre kiadta az újonnan felállított XIV. ügyosztály zenei szakelőadó-igazgatójának, Kacsóh Pongrácnak.

A díjazott, Zágon Géza Vilmos 1889. október 3-án, Budapesten született egy német anyanyelvű zsidó bornagykereskedő család legkisebb gyermekeként. Az ekkor még Zerkovitz Vilmosnak nevezett fiú – Zerkovitz Béla zeneszerző első unokatestvére – 1907 és 1909 közt a Zeneakadémián végzett zeneszerzés-tanulmányokat. Tehetségét – a Zeneakadémia titkára, Moravcsik Géza ajánlására elnyert díjon kívül – mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a modern francia zene nagy tekintélyű mestere, Debussy is tanítványul, sőt barátjának fogadta. A kiváló zongoraművészként is számon tartott Zágon, aki hangszeres tanulmányait Gobbi Henriknél, a Zeneakadémia nyugalmazott tanáránál folytatta, 1910–1912 között több budapesti hangversenyen szerepelt saját és mások műveinek előadójaként. Kompozíciói közül különösen az 1911-ben nyomtatásban is megjelent Poèmes, az UMZE koncertjein bemutatott Desz-dúr szonáta és egyik Ady-dala aratott sikert, de bemutatásra került az Albert Giraud verseire komponált és Debussy által főként prozódiailag javítgatott dalciklusa, az 1908–1909 közt komponált Pierrot lunaire is. A fiatal muzsikus végül zenei írásaival is felhívta magára a figyelmet, értékes szakcikkeket írt a Zeneközlöny, A Zene és az Auróra című lapokba.

A Pierrot lunaire szerzői kézirataA Pierrot lunaire szerzői kézirata  Zeneműtár

A jelentős pénzösszeggel járó művészeti elismerés révén Zágon két évet töltött Párizsban, melynek pezsgő kulturális élete mágnesként vonzotta a korszak fiatal művészeit. Itt alkalma nyílt arra, hogy közvetlen közelről tanulmányozza és ismertesse az avantgárd művészet legújabb fejleményeit – jelen volt például Stravinsky Sacre du printemps-jának száz évvel ezelőtti botrányos bemutatóján –, miközben zeneszerzőként, illetve Bartók, Kodály és saját művei előadójaként is sikerrel mutatkozott be. Jeux de vagues című művét 1913-ban a párizsi Mathot kiadó jelentette meg. A zenei élet vele kapcsolatban álló nagyjai egyenrangúként és az új magyar zene követeként tekintettek rá, többek közt Bartók is hosszan levelezett vele.

Bartók levele Zágonhoz [1913. április]Bartók levele Zágonhoz, 1913. április - Kézirattár

Zágon felívelő karrierjének az első világháború, illetve a follinai katonai kórházban 1918. október 21-én bekövetkezett korai halála vetett véget.

A Zeneműtár folyosóján május 31-ig látogatható, Zágon Géza Vilmos Párizsban 1912–1914 című kamarakiállítás a párizsi évekre koncentrálva mutatja be a kiváló tehetségű muzsikus szellemi és tárgyi hagyatékát, kulturális közegét, valamint mindazt, ami személyéről tudható.

Illyés Boglárka – Zeneműtár

komment

Szent Márk evangélista

2013. április 25. 08:03 - nemzetikonyvtar

A második, s egyben legrövidebb – a Szent Péter szóbeli tanítása nyomán a Rómában élő első keresztények kérésére írt – evangélium szerzője, Szent Márk (I. sz.) a hagyomány szerint Alexandria közelében április 25-én lett vértanú. Sírját már az V. század elejétől nagy tisztelettel vették körül. Ereklyéit velencei kereskedők 828-ban magukkal vitték, így vált Márk Velence védőszentjévé. Alakját az újszövetségi könyvek megjegyzései és az apokrif hagyomány őrizte meg.

Márk, a négy evangélista egyike, a Bika első dekádjának másik előkelő szentje. Pál és Barnabás apostolokat kísérte volt misszióikon, később Pált Rómába is követte. Zsidó származású volt, eredetileg Johanannak (János) hívták, de mivel nem zsidók között térített, latin nevén (Marcus) vált ismertté. A hagyomány szerint Szent Péter „tolmácsolója” volt, az ő diktálása nyomán írta meg evangéliumát. Állítólag ő volt Alexandria első püspöke, ott is szenvedett mártírhalált április 25-én, húsvét napján (Márk a legkésőbbi szent a naptárban, akinek a névnapja még húsvéttal egybeeshet). Állítólagos maradványait Velence szerezte meg a IX. században, azóta ő a „tenger királynőjének” védőszentje. Attribútuma a szárnyas oroszlán, középkori kommentárok szerint azért, mert evangéliumát Keresztelő Szent János pusztában „bömbölő” kiáltásával kezdi.

Jankovics Marcell: „Márk jő zöld búzával”. In. Uő.: Jelkép-kalendárium. (Részlet), [Debrecen], Csokonai, 1997. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Márk. Roskovics Ignácz falfestménye a budapesti józsefvárosi templomban. Forrás: Vasárnapi Újság, 1895. május 12. – (Digitális Képarchívum)

Az ókeresztény hagyomány szerint Márk Alexandriának volt első püspöke, így az alexandriai egyház alapítója is, ahol valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) a húsvéti ünnepi mise alatt az oltárnál szenvedett vértanúságot.
Márk evangélista, a Lévi törzséből való pap, Péter apostolnak fia a keresztségben s tanítványa Isten igéjében, magával Szent Péterrel ment Rómába. Midőn Péter ott hirdette az evangéliumot, a római hívek megkérték Szent Márkot, hogy írná meg az evangéliumot a hívők örök emlékezetére. Amit mesterének, Szent Péternek szájából hallott, híven lejegyezte, Péter pedig alaposan átvizsgálva azt, a teljes igazságot találta benne, s minden hívőnek elfogadásra ajánlotta. Látva Márk állhatatosságát a hitben, Aquileiába küldte, ahol Isten igéjét hirdetve a népek számtalan sokaságát térítette Krisztus hitére. Azt mondják, hogy ott is lejegyezte evangéliumát, amit különös becsben tartva az aquileiai egyházban mind a mai napig mutogatnak.

Jacobus de Voragine: Szent Márk evangélista. (Részlet).  In. Uő.: Legenda aurea, [Budapest], Helikon, 1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete. Amint Izajás próféta megírta: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! Történt, hogy Keresztelő János a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá egész Júdea vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Miközben megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül, és sáskával meg vadmézzel élt. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket.”

Márk evangéliuma (1,1–8). Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

Márk evangéliumának egyik lapja a XII. században keletkezett Esztergomi evangelistariumban, melyet az Esztergomi főszékesegyház kincstára őriz. Forrás: Szilágyi Loránd: Irodalmunk kezdetei. In. Magyar művelődéstörténet I. Szerk.: Domanovszky Sándor et al., Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1939. – (Digitális Képarchívum)

Jézus négy evangéliumi portréja közül Márk változata mutatja be a legjobban Jézus emberi oldalát. Bár legtöbbször úgy látjuk Jézust, amint az irgalom csodálatos, Istenfiúságát feltáró tetteit viszi végbe, mégis nagyon gyakran jelenik meg emberi Úrként is. Csak Márk őrzi meg azokat a részeket, amelyek kiemelik, hogy Jézus milyen élesen tudott fogalmazni (1,25), milyen mélységesen szomorú, milyen haragos (3,5), vagy felháborodott (10,14) tudott lenni azokkal szemben, akik őt körülvették. A halott kislány feltámasztásának történetében egyedül Márk említi azt a megható részletet, hogy Jézus emlékezteti a gyermek szüleit: „adjanak neki valamit enni” (5,43). Csak Márk Jézusa az, aki „ránézett (a gazdag ifjúra) és megkedvelte” (10,21), mielőtt felszólította volna, hogy adja el mindenét és kövesse őt. Márk Jézusát gyakran elkeseríti, hogy még saját tanítványai sem értik őt és küldetését (pl. 4,13; 8,14– 21). Márk egy olyan Jézust mutat be, aki egyszerre Isten hatalmas Fia és ugyanakkor nagyon emberi személy is. Márk olvasói érezni fogják, hogy ennek az evangéliumnak a Jézusa könnyen megközelíthető, mert ő is megtapasztalta az életet, annak minden csalódásával és szeretetével, örömével és bánatával együtt.

Philip Van Linden, C. M.: Evangélium Szent Márk szerint. Szegedi Újszövetség-kommentár.  – Magyar Elektronikus Könyvtár

----

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen azután, hogy útbaigazítást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról.

Apostolok Cselekedetei (1,1–3). Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

---

A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint ,,Péter tolmácsáról”. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette (50 és 60 között), és Szent Péter prédikációiból összeállította az evangéliumot.
Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevő szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelő Szent János keresztségétől a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál – és csak nála! – amelyek csak szemtanútól származhatnak. Pl. hogy Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó előtt (Mk 1,33), vagy hogy Jézus a hajó végében egy párnán aludt (4,38).
Ha ezt az evangéliumot a másik hárommal összehasonlítjuk, Máté logikusabb rendszert alkotott, Lukács pontosabb időrendet követ, János pedig mintha ki akarná egészíteni az előtte készült három művet. Máté ugyanis 40 körül, Márk 50 és 60 között, Lukács 62 körül, János pedig a század végén, 90 és 100 között írt.

Diós István: Szent Márk evangélista. In. Uő: A szentek élete I. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Márk Velence védőszentje, akinek ereklyéit velencei kereskedők vitték az arabok pusztítása elől városukba 828-ban.

… a velenceiek Alexandriából Velencébe vitték át Szent Márk testét, ahol egy csodálatos szépségű templomot építettek a tiszteletére. Néhány velencei kereskedő ugyanis, akik eljutottak Alexandriába, két papot, akik Szent Márk testét őrizték, kérésekkel és ígéretekkel rávettek, engedjék meg, hogy a testet titokban elemeljék, és Velencébe vigyék. Ám, mikor a testet kiemelték a sírból, olyan erős illat árasztotta el egész Alexandriát, hogy mindenki csodálkozott, honnan ez az édes illat. Mikor pedig a tengeren más hajók utasainak is elmondták, miként hozták el Szent Márk testét, az egyik közülük így szólt: „Meglehet tán, hogy valami egyiptominak a testét adták tinektek, miközben azt hiszitek, hogy Szent Márk testét viszitek.” Erre a hajó, melyben Szent Márk teste feküdt, csodálatos gyorsasággal magától megfordult, s a másik hajóra rátámadva, oldalát egy helyen betörte, s nem engedte el mindaddig, míg azon a hajón mindenki azt nem kiáltotta, hogy ott Szent Márk testét szállítják. Mikor egy éjjel a hajó gyors iramban siklott, s a vihartól megrémült és sötétségbe borult hajósok azt sem tudták, merre tartanak, megjelent Szent Márk a testét őrző szerzetes előtt, mondván: „Mondd meg ezeknek, hogy gyorsan húzzák be a vitorlákat, mert közel a szárazföld!” Miután a vitorlákat bevonták, megvirradt, s ők egy sziget mellett találták magukat. Végighajóztak a partvidéken, s bár szent kincsüket mindenki előtt titkolták, a lakosok kijőve a partra azt kiáltozták: „Ó, mily boldogok vagytok, kik Szent Márk testét hordozzátok! Engedjétek meg, hogy imádsággal hódoljunk előtte!”

Jacobus de Voragine: Szent Márk evangélista. (Részlet). In. Uő.: Legenda aurea, [Budapest], Helikon, 1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Márk oroszlánja a Piazzettán, Velencében. In: Nagy képes világtörténet. VII. kötet: A reformatio kora. Szerk.: Marczali Henrik. Elektronikus kiadás – Magyar Elektronikus Könyvtár

Jesus Evangeliomát Szent Mark meg irta;
Igaz Hit fondamentomát, Ugy ki-atta;
sok társait ahoz szabta.

Eppen Szent Húsvétnek napján, Jesusért szenved;
Oltárnál meg-foggattatván, Jesust hirdet:
Szent Márk mindnyájunk melled vedd.

XXV. apr: Szent Markrol. Notája, Egeknek fényes villámja (Cantus catholici. Kassa, 1674.)  Katolikus egyházi énekek. (Régi magyar költők tára XVII. század), Budapest, Argumentum, Akadémiai, 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

---

Miképpen a ház fundamentum nélkül, a termőfa gyökér nélkül fel nem nevekedhetik: szinte úgy az igaz hit nélkül senki az igazságba fel nem állapodhatik, a boldogságra fel nem nevekedhetik; mert az igaz ember hitből él, lehetetlen a hit nélkül, hogy Istennek kedvébe juthassunk, és aki nem hiszen, immár megítíltetett, azaz, amint Szent Márk magyarázza: elkárhozik, aki pedig üdvözül, a hit által üdvözül, úgymond Szent Pál, és ezáltal jegyzi az Úr magának a mi lelkünket. Mert noha a hit megholt és elégtelen a szeretet nélkül, mindazonáltal oly szükséges az igaz hit, hogy e nélkül az üdvösségre senki nem juthat.

Pázmány Péter Mely szükséges az igaz hit?  In: Pázmány Péter művei, vál., szerk.: Tarnóc Márton, Budapest, Szépirodalmi, 1983. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Márk ünnepén zajlik a búzaszentelés melyet vagy a templomban végeznek vagy a határban a friss vetésnél. A Mindenszentek litániáját éneklő hívek zászlós körmenetben vonultak ki a vetéshez, ahol a pap a négy égtáj felé fordulva szentelt vízzel meghintette a zsendülő búzát. A néphit szerint a szentelt búza különös erejű; a férfiak gyakran a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok pedig az imakönyvükbe tették.

Búzaszentelő körmenet a két világháború között. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Amíg századunk első évtizedeiben a búzaszentelést még nyilvánosan, kint a mezőn körmenettel is megünnepelték, a Szegedalsóvárosi asszonyok közül sokan a maguk földjéből is szoktak vinni zöldbúzát a szentelésre, amelyet aztán jószágaikkal etettek meg. A helybeli kinyérsütögetők, vagyis házikenyeret sütő és piacon áruló felsővárosi asszonyok körében még a múlt század végén is járta, hogy a kovászba Szent György-nap előtti harmatot és búzaszentelőkor szentelt búzaszálakat tettek, hogy a kenyér minél szebbre keljen meg. Régivágású gazdasszonyok ilyen búzaszálat már a készülő komlóba is aprítottak. Amíg a búcsú, azaz a búzaszentelési szertartás tartott, régi szegedi parasztok nem fogtak be és nem kezdtek semmiféle mezei munkához.
Tápén búzaszenteléskor szertartás alatt sok koszorút szoktak készíteni a templom zászlóira, keresztjeire. Nyolc napig ottmarad rajtuk a templomban, utána leveszik, és a szántóföld négy sarkában elrejtik. Jégverésről tartották foganatosnak. A kenyérkosárba is szoktak tenni belőle. Egyes családokban a koszorút beteg feje alá rakták.

Bálint Sándor: Április 25. (Részlet). In. Uő.: Ünnepi kalendárium 1. December 1. – június 30. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából, Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár

---

[Nagy Gergely pápának (590–604)] korába esik a szavahihető hagyomány szerint a tavaszi könyörgő és bűnbánati körmenetek szabályozása is. Ezek közül az úgynevezett „nagyobb litánia” napja, a Szent György napját követő Márk evangélista ünnepére, a „kisebb” könyörgések, vagy „Keresztjáró napok” pedig az Áldozócsütörtök előtti hétfőre, keddre és szerdára esnek. Emezek tehát „mozgó” napok és a húsvét dátumától függnek, míg amaz állandó ünnep. Az előbbi könyörgő körmenet célját eléggé elárulja annak magyar neve, búzaszentelő, amely ugyan valamivel szűkebb értelmű, mint a német, Fruchtweibe, de azon elv szerint, hogy „a potiori fit denominatio” [a leglényegesebb fogalomjegy adja a nevet], elég jól képviselteti az egész nemet a legbecsesebb fajjal. Ez elnevezésben egyúttal a magyar föld legnemesebb, legjellemzőbb terméke, s így a magyar nép életének e földbe nyúló legerősebb gyökérszála jut kifejezésre. Azt tehát kiválóan szerencsés alkotásának, nemzeti szellemünk egyéb analóg nyilvánulásaihoz teljesen méltónak ítélhetjük. Mert habár az egyház e napon a föld összes gyümölcsire lekéri az ég áldását, a magyar mezőgazdának a pap imájához szegődő fohásza elsősorban mégis a neki legdrágább, szívéhez legközelebb álló termés, a búza bőségéért esedezik.

Katona Lajos: Keresztjáró napok. (Részlet). In. Uő.: Folklór-kalendárium, Budapest, Gondolat, 1982. – Magyar Elektronikus Könyvtár

komment

A sárkányölő – aki április régi magyar nevét is adta

2013. április 24. 09:21 - nemzetikonyvtar

Szent György a hagyomány szerint a III. és a IV. század fordulóján élt római katona volt, aki Diocletianus császár uralkodása idején szenvedett vértanúhalált. Tisztelete egész Európában elterjedt a középkorban, s ezzel magyarázható az is, hogy vértanúsága körülményeit sok legendás elemmel szőtték át. A történet, mely szerint legyőzi a sárkányt, majd kiszabadítja a királylányt, valamennyi nép folklórjában megtalálható és az ikonográfiai ábrázolásokon is igen gyakori. Szent György magyarországi tiszteletéről már Szent István király 1080 körül keletkezett ún. Nagy legendája is beszámol: A király a pogánylázadást „a dicsőséges kereszt jelének pártfogásával, Isten szülőanyja, az Örök Szűz Mária érdemeinek oltalmával Isten kedveltje, Márton főpap és Szent György vértanú zászlaja alatt verte le.” A szent későbbi hazai népszerűségét mutatja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta patrónusául a középkorban. A barokk korban aztán kultusza elhalványodott, de a Szent György napjához kapcsolódó néphit és népszokások szerepe igen jelentős maradt. Erre utal az is, hogy április egyik régi magyar neve Szent György hava volt.

„A légiónyi katonaszent legnevezetesebbje Kis-Ázsiában született a legenda szerint, és Palesztinában halt mártírhalált Diocletianus alatt. A IV. századból már tudunk kultuszáról, amely a keresztény légionáriusok révén terjedt el a birodalomban. Előbb a görög részeken, nyugati tisztelete csak a XIII. században vált általánossá. A keleti egyházban Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorral a nagy katonaszentek közé tartozik. Közöttük is ő a »zászlótartó«, hiszen Konstantinápoly védőszentje volt, s az Athosz-hegyi Festőkönyv előírása szerint képének minden templomban ott a helye. A cári birodalom, Bizánc szellemi örököse, Györgyöt a címerébe emelte, s később a legmagasabb katonai rendjelet (györgykereszt) róla nevezte el. Rómában az V. században már temploma volt, a frank Meroving királyok (448?–751) ősatyjuknak vallották. Különös tekintélyre tett szert a Brit-szigeteken. Oroszlánszívű Richárd saját védszentjének választotta, 1222-től pedig Anglia hivatalos patrónusa lett. Jelvényét – fehér, illetve ezüst alapon vörös kereszt – a legelőkelőbb angol rend, a térdszalagrend viseli (alapítását 1345-re teszik), s a brit lobogó is a skót andrás- és az angol györgykereszt kombinációja. A lovagkorban tisztelete általánossá vált, más lovasszentekkel együtt […]”

A sárkányölő (részlet) – Jankovics Marcell: Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Szent György vértanú – Konrad Mörlin imakönyve,Szent György vértanú – Konrad Mörlin imakönyve, Augsburg, 1505; Cod. Lat. 309., f. 141v (Kézirattár)

Szent György zománcképe a magyar Szent Korona alsó részén (corona Graeca) is szerepel. A középkori magyar Szent György-kultuszt pedig jól példázza, hogy Károly Róbert 1326-ban lovagrendet is alapított Szent György-vitézek néven.

„A rendnek ötven tagja volt, aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. Jelszava: IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI, vagyis: valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek. Fogadják, hogy pénteki napon ebédig lovagot vagy mást nem gyaláznak, nem kötekednek. Aki nem vigyáz a nyelvére, annyi hamus kenyérfalatot eszik éhgyomorra, ahányszor mást gyalázott.” […]

A középkori főnemességnek a sárkányrendtől is ihletett eleven Szent György-kultuszáról tanúskodik, hogy a híres Báthoriak a Sárkányölőt választották családi patrónusuknak. A középkori címerükben látható sárkányalak a mondai hagyomány szerint a család ősének, a XIII. században élt Oposnak hőstettét, az Ecsedi-láp félelmetes sárkányának Szent György segítségével való legyőzését idézi. Későbbi Báthori István vajda is Szent György oltalmában bizakodva vív meg Kenyérmezőnél (1479) a pogány török sárkánnyal. Ennek a győzelemnek emlékezetére építi a családi védőszent tiszteletére a nyírbátori, máig álló templomot, a gótika egyik nagy magyar remeklését. Falára került a családi címer sárkány-alakja is.”

Április 24. (részlet) – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A nyírbátori Szent György-templom (Digitális Képarchívum)

Szent György leghíresebb magyar ábrázolása a kolozsvári testvérpár, Márton és György prágai Szent György-szobra. A bronzból készült, egykor aranyozott szobornak másolatai Kolozsvárott és Budapesten is láthatók.

„Márton és György kolozsvári szobrász testvérek […] Sárkányölő Szent György-szobra az ember apoteózisa! Az öntudatos, fegyelmezett, művelt ember dicsőítése, aki nagy szellemi koncentrációval, halálmegvető bátorsággal megsokszorozza fizikai erejét, és legyőzi a sokszoros túlerőt. A hatalmas, kígyótestű, denevérszárnyú, emberevő sárkány már éppen a bátor harci ménen vágtató lovag lábfejébe akar harapni, farkát már a ló mellső lábára tekerte, amikor a Vitéz megállítja lovát, magasra emeli jobbjában lándzsáját, és biztosan célozva a sárkány torkába döfi. Nem csatázik vele, hanem egy perc alatt megöli. E tett végérvényességét hangsúlyozza a kompozíció a függőleges tengelyében: a hosszú lándzsa, amelyet meghosszabbít és ezáltal kiemel a hős magasra nyújtott, energiával teli, lándzsavető jobbja. Ez a jobb kar kapcsolja össze a lándzsát az azt irányító Vitéz – ugyancsak – függőleges alakjával: az értelemtől, szellemtől, megfeszített akarattól sugárzó arcával, a vértbe öltözött, a léleknek engedelmeskedő testtel és a halálos döfés erejét tovább fokozó, a kengyelben szinte felálló, a függőleges irányt erősítő, megfeszített lábszárral. A jelenet bal szélén a ló klasszikus szépségű, ugyancsak izgalomtól feszülő feje és mellső lábszárai is a győztes csapás függőleges irányát hangsúlyozzák.”

Prokopp Mária: Márton és György Sárkányölő Szent György-szobra: 1373 – A Korunk c. folyóirat 2001 júliusi számának digitalizált változata az Elektronikus Periodika Archívumban

Kolozsvári Márton és György Prágában álló Szent György-szobrának egyik másolata Kolozsvárott, a Farkas utcai református templom előtt (Digitális Képarchívum)

„E napot Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon. A rómaiak e napon ünnepelték a Paliliá-t, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat; meghintették vízbe mártott babérágakkal, és a szalmatűz füstjével megfüstölték magukat s jószágukat. A tűzön a nyájat is áthajtották, maguk háromszor ugrottak át rajta, hogy a boszorkányok rontását elkerüljék. A pásztorok áldozatot is mutattak be, majd kezet mostak a reggeli harmatban. Az egyház a legenda szerinti sárkányölő Szent György névünnepét tette erre a napra. A hiedelmek és a népszokások azonban nem a szentre, hanem a római pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán e napon történt az állatok első kihajtása, amely leggyakrabban zöld ággal történt, a hit szerint ez az állatok gyarapodását szolgálja […]”

Szent György napja (részlet) – A Magyar Néprajzi Lexikon V. kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A diófa porzója Szent György napján (Digitális Képarchívum)

„Hazánkban igen jelentős ünnep volt; olyan szerepet töltött be a magyar néphitben, mint május 1. nyugati szomszédainknál. Ez volt a tavaszi gonoszjáró nap, mikor a boszorkányok szabadon garázdálkodhattak. Ilyenkor tüskés ágakat, nyírfaágakat tűztek a kerítésbe, ajtóra, hogy a gonoszt távol tartsák. A régi boszorkányperekben állandóan felbukkan Szent György napja mint olyan időpont, amikor a boszorkányoknak különösen nagy a hatalmuk. Aki ilyenkor a keresztútra ment, megláthatta a boszorkányokat; e nap hajnalán mentek a néphit szerint harmatot szedni. Lepedővel szedték fel a mezőről a harmatot, majd kifacsarták a lepedőt, s az így nyert nedvet megitatták a tehenekkel. Másutt a harmattal együtt a búza hasznát lopták el a boszorkányok másoktól. Közben azonban azt mondogatták: „szedem, szedem, felét szedem”, ezzel jelezve, hogy csak a haszon felére pályáznak, nehogy a hatás nagyon is feltűnő legyen, s kiderüljön a gonoszság.”

Tavaszi népszokások (részlet) – Dömötör Tekla: Magyar népszokások című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A ma 100 esztendeje Nagyenyeden született Jékely Zoltán, könyvtárunk Hírlaptárának egykori munkatársa, több művében is megemlékezik Szent György napi születéséről:

Nemhiába Szent György-napján születtem:
a Sárkány minden évben eljön értem.
Formát változtat és nemet cserélget,
de jön, de jön és rámtámad bizonnyal.

Ki sose tértem! Küzdöttem iszonnyal,
viaskodtam szablyával és szigonnyal,
s noha fejét eddig mindig levágtam,
szívét, belátom, el sosem találtam!

Most tört reám a legnagyobb haraggal!
Megszorított s már-már torkom harapja.
Szörnyű testét, tudom, hiába vágom.
S egyedül vívok vele a világon!

Kolozsvár, 1941. november

Jékely Zoltán: Szent György-komplexum – In: Jékely Zoltán összegyűjtött versei, Budapest, Szépirodalmi, 1988 (Törzsgyűjtemény)

Szent György és a sárkány – a Lechner Ödön tervezte kőbányai Szent László-templom egyik üvegablaka (Digitális Képarchívum)

„Van bűne s büntetést nem ismer,
mert minden bűne szertelen,
égből jött: az itéleten
jelen kell hogy legyen az Isten.

Mert ki teremté ily gonosznak,
hogy éjjel jár, mint denevér,
hogy nem kell földi pályabér
s könnyei örömet okoznak?

Ilyen vásottnak ki teremté,
hogy csak forrásvizet szeret,
s ha nincs, bort iszik, ha lehet,
és a szegénységtől sosem fél?”

Jékely Zoltán: Aki Szent György napján született (részlet) – In: Jékely Zoltán összegyűjtött versei, Budapest, Szépirodalmi, 1988 (Törzsgyűjtemény)

komment

„pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek” - a Föld napja

2013. április 22. 08:13 - nemzetikonyvtar

1970. április 22-én Denis Hayes amerikai egyetemi hallgató mozgalmat indított a Föld védelmében (Earth Day). Azóta a diákból az alternatív energiaforrások világhírű szakértője lett, ötletéből pedig – melyhez már megindulásakor több mint 25 millió amerikai csatlakozott – az egész Földre kiterjedő mozgalom, melynek keretében számos civil kezdeményezés sürgeti az összefogást a környezetet károsító hatások és az ezek okozta sokszor visszafordíthatatlan változások (ipari szennyezés, óceánok szennyezése, őserdők irtása, sivatagok terjeszkedése, üvegházhatás, savas eső, ózonlyukak, veszélyes hulladékok, túlnépesedés) ellen.

Az elmúlt évtizedekben a Föld napja világméretűvé vált. Egyes felmérések szerint ezen a napon több mint egymilliárd ember vesz részt valamilyen a világnaphoz kapcsolódó eseményen.

A Krakkóban első ízben kiadott „Rudimenta cosmographica” két példányához még egy egyleveles nyomtatványt is kötöttek. Ez utóbbi a Föld térképét tartalmazza „Universalis geographiae typus” címmel In: Borsa Gedeon Könyvtörténeti írások - Magyar Elektronikus Könyvtár

„E héten volt a Föld napja, április huszonkettedikén, s mi ismét fogadkoztunk, jók és rendesek leszünk, gondoskodni fogunk róla, hogy még sokáig élhessen. Nem leszünk hálátlanok, hanyagok, felelőtlenek, mondtuk, szeretni fogjuk nemcsak az ünnepén, hanem mindig és szakadatlanul. Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.
Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.
Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt.”

Szakonyi Károly: Földanyánk hátán (részlet) – Uő. Ember az alagútban. Korrajz az átmeneti évekről tárcákban, Széphalom Könyvműhely, 1994. 217. o. (Törzsgyűjtemény)

Vörösiszap-katasztrófa (Digitális Képarchívum) – A 2010. október 4-én kiömlő többszázezer köbméter erősen lúgos, maró hatású ipari hulladék tíz emberéletet követelt, sok sebesülést okozott és felbecsülhetetlen gazdasági és ökológiai károkat okozott az Ajkai kistérségben. A szennyeződés kipusztította a Torna-patak és a Marcal folyó a Torna torkolata alatt fekvő részének teljes élővilágát is.

„Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: »Én más vagyok, mint a tenger.« Vagy a szikra: »Rajtam nem fog a tűz.« De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember.”

Márai Sándor: 9. Arról, hogy az ember része a világnak (részlet) – In: Uő: Füveskönyv, Budapest, Helikon Kiadó 2000. 12. o. (Törzsgyűjtemény)

Az arany Tisza (Digitális Képarchívum) – 2000. január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román-ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel szennyezte a Szamos és a Tisza folyókat Romániában. A szennyeződés február 1–12. között vonult le a Tiszán ökológiai katasztrófát okozva a folyó élővilágában.

„Megállunk a tónál, a töltésen csak egy világosabb vízszintes agyagsáv jelzi az egykori áttörés helyét. A tavat töltés zárja körül, keresünk egy rést a védőhálón és felkapaszkodunk az oldalon. Fenn, a koronán megállunk és körülnézünk: a töltést homokkal kevert agyagból húzták fel, a látszólag száraz talajon lépéseink nyomában kirajzolódik a cipőnk körvonala és feltolul benne a víz.
– Az itt bevezetett technológiát csak sivatagi környezetben, például éppen Ausztráliában lehetne alkalmazni, mert a talajvízszint hirtelen megemelkedése bármikor katasztrófát idézhet elő. Túlfolyás következik be, és a szivattyúk nem győzik átemelni a vizet, elindul a Lápos folyó felé, aztán bejut a Szamosba és a Tiszába – a román mérnök körülmutat. – Egyébként nézze meg: most sem tárolnak itt egyetlen biztosító homokzsákot sem. Nem azon kell csodálkozni, hogy katasztrófa történt, hanem azon, hogy nem következik be minden nap kettő-három.
Maga a tó 109 hektárt tesz ki, a felülete befagyott, állagából semmit sem lehet látni.
– Mennyi aranyat termelnek az »Aurul« gyárban?
– Ez titok, de azt hallani, hogy nem sokat; 150 kilót egy évben.
– És érdemes ezért ekkora környezetszennyezési kockázatot vállalni?
– A román ipar és a mezőgazdaság egyaránt csődbe jutott, az egyetlen biztosnak látszó pénzforrást az ásványi kincsek képezik.
Az ausztrálokon kívül egy angol cég is működik ezen a területen, rezet, ólmot dolgoz fel, elektrolízissel. A régi aranybányát be kellett zárni, illetve csak a fele kapacitással működik, mert az árbevételt kétszer annyi költség terheli. Valamiből élni kell, vállalkozások nem indulnak. 70-80 százalékos munkanélküliséget nem lehet vállalni a környéken, az »Aurul« tovább működik majd. – Hát, így állunk – mondja U. Karcsi –, kártérítést innen nem fogunk kapni. Lehet, hogy jobb lett volna csendben maradnunk, nem beszélni katasztrófáról, talán nem esett volna az idegenforgalmunk. Így senki sem jön hozzánk.”

Moldova György: VI. Hidak a semmibe… Romániai utak. – Uő. Európa hátsó udvara. Riport Keletről, Urbis Könyvkiadó, 2000. II. kötet 152–153. o. (Törzsgyűjtemény)

„Én vagyok a magyarság
Csöndes, nemes folyója,
Kevély, heves folyója,
Anyám csupán ez ország
És ringatóm e róna.”

Juhász Gyula: Tisza (részlet)  – Juhász Gyula összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A magyar országgyűlés 2000. június 16-án elfogadott határozatának 10. pontja értelmében a ciánkatasztrófának külön emléknapja is van: február 1-je, a Tisza élővilágának napja.

„A Föld felszínét borító természetes növényzetet az ember teljesen átalakítja saját közvetlen igényeinek megfelelően. Az átalakítás a szárazföldek vonatkozásában az ezredfordulóra már kb. 50%-os, ugyanennyi őrzi az eredetihez még hasonló vegetációt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a maradék 50% jelentős részben terméketlen sivatagi és sarkvidéki területeket foglal magában, melyek a földi bioszféra működése szempontjából kevésbé fontosak. Európában a legrosszabb a helyzet. Itt alig több mint 10% a természet közeli terület. A 90%-ot épületek, utak, kertek, gyepek, szántók, gyümölcsösök és ültetvényerdők foglalják el.
[…]
Érthetetlen, hogy egy ennyire lényeges, szó szerint életbevágó kérdéssel milyen kevéssé törődünk. Napi gondok, rövid távon elérhető célok megvalósítása köti le az emberek figyelmét. Még a tudományos kutatók között is csak egy elenyésző kisebbség az, aki megengedheti magának a nagy globális kérdések feszegetését.”

Vida Gábor: A vadvirágos réttől a bioszféráig  – Vida Gábor Helyünk a bioszférában című könyve a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Vadalmavirágzás a Gellérthegyen (Digitális Képarchívum)

„Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog”

Tóth Árpád: Áprilisi capriccio (részlet) – Tóth Árpád összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Április 22. nemcsak a Föld napja. Erre a napra virradóra lép át Föld a Kos csillagképből a Bika csillagképbe.

„A Bika (Taurus) a Zodiákus talán legszebb csillagképe. A Kost követi, és az Ikreket előzi meg az állatövi sorban. A Bika jegy az április 21/22. és május 21. közötti időszak „védjegye”. A hozzá fűződő mitologikus és tárgyi emlékanyag igen gazdag. Ennek fő oka az lehet, hogy az ókori magaskultúrák felvirágzása kezdetén az évkezdő tavaszpont még a Bikába esett (kb. i.e. 4400–2200 között). Ez az időszak a bikaistenek és tehénistennők tiszteletének virágkora. Amikor a tavaszpont továbbhátrált a Kos csillagképbe, a bikamítoszok értelme is megváltozott. Sok ismert rege a héroszoknak a bikával vívott küzdelméről szól. Ezek egy része a tavaszpont birtoklásáért folyik a régi tulajdonos, a Bika, és az utód, a Kos képviselője között.”

„…Bika,…” (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Flamand Kalendárium, 1470-es évek; Cod. Lat. 396.,A Bika jegyében – Flamand Kalendárium, 1470-es évek; Cod. Lat. 396., 5r (Kézirattár)

Bika Hóban a’ bikákat
Ismét a’ tsordába verd.
Szőllőt köss, a’ báránykákat
El-választni meg ne merd.
Vess a’ mit még nem vetettél,
Kőfalat most jól kezdettél,
Méheket ki-menni hagyj,
Plántáidnak vízet adj.

Földi János: Aprilis, az Égi jegy szerént Bika hava – Földi János összes költeménye a Magyar Elektronikus Könyvtárban

komment

A harmadikutas író – Németh László születésnapja – 1901

2013. április 18. 10:36 - nemzetikonyvtar

Író, esszéista, műfordító, orvos, pedagógus, a XX. századi magyar próza megújítója és európai szintű művelője. Életműve a tanulmánytól, a kritikától és az esszétől a regényen és drámán keresztül az önéletírásig terjed. Enciklopédikus műveltsége leginkább esszéiben nyilvánul meg, melyeknek tárgyköre az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjed. Igazi harmadikutas, sem a jobb- sem a baloldalhoz, sem a népi, sem pedig az urbánus irányzathoz végleg soha nem csatlakozó, de mindkettővel szót értő, mindkettőre nyitott alkotó ember volt. Az ő pályája is a Nyugatban indult, amelynek novellapályázatát 1925-ben megnyerte a Horváthné meghal című írásával.

Németh László, Illyés Gyula, Babits Mihály, Farkas Zoltánné, Németh Lászlóné, Török Sophie Erdélyi József, Németh Lászlóéknál 1930 szilveszterén. Fotó: Farkas Zoltán – Kézirattár 

Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi nemesi ház, amit az urával szereztek az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.
A szobán nagy-bús csönd gyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: – Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kelebaláltak, s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.
Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet: sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután hazaszedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.

Németh László: Horváthné meghal. (Részlet). In. Nyugat, 1925. 23–24. szám. – Elektronikus Periodika Archívum

Trianon után az új Magyarország megalapításán dolgozó értelmiségiek egyik legtermékenyebbike volt. 1932-ben elindította Tanú című folyóiratát, melyet „egyedül, az idő szükséglete szerint, esszékkel írt tele” négy és fél év alatt tizenhét kötetben. 1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal elindította a Válasz című folyóiratot, a népi írók fórumát. Meghirdette a minőség forradalmának irodalmi és társadalmi programját, eszméjét (tanulmányait 1940-ben e címmel gyűjtötte kötetbe). A Kert-Magyarország terve a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Kiutat keresve az ország magába fordulásának állapotából, érdeklődését kiterjesztette a szomszéd népek és Kelet-Európa népeinek – akiket a sors teremtette közös vonásoknál fogva tejtestvéreinknek nevezett – kultúráira, négy eredeti nyelven tanulmányozva e népek irodalmait. Most punte silta című cikkében, mely a három kelet-európai nyelvcsalád, a szláv, a román és a finn nyelvén ismételte meg a „híd” szót, a kelet-európai népek összetartozásáról írt. 1940-ben a Kelet Népében ő figyelt föl elsőként a horvátok legnagyobb írójára, Miroslav Krležára is.

Tanú. Németh László folyóirata, 1932–1933. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A háború után pedagógiai kérdésekkel is foglalkozott. A hatosztályos elemi és hatosztályos középiskola elkötelezett híveként A tanügy rendezése című írásában az iskolarendszer átalakításának lehetőségeit fogalmazta meg. Bár tanügyi reformelképzelései nem valósulhattak meg, a pedagógiát szívügyének tekintő író 1945 őszétől három éven keresztül egy hódmezővásárhelyi középiskolában tanított. Tanári működésének tapasztalatait számos művében megörökítette. A vásárhelyi gimnáziumban tanítva, óráira készülve mélyedt el Galilei életének történetében. E témából készült drámája lesz az ötvenes évek kényszerű hallgatása után első újabb írói sikere. A Galileit három nappal az 1956-os forradalom kitörése előtt mutatta be a Katona József Színház.

A történelmi dráma Illyés és Németh László műhelyében lesz igazán naggyá. A korszak két kiemelkedő műve, Illyés Dózsája és Németh László Galileije nemcsak megformáltságuk, míves nyelvezetük, a jellemek, az alakok hitelessége és a drámai szerkesztés miatt váltak fontossá a magyar dráma történetében. Hanem azért is, mert mindkét mű, noha a messze múltból veszi tárgyát, a jelenről és a jelennek is szól: a korszak ellentmondásai, társadalmi, politikai válsága fogalmazódik meg bennük – nem az aktualitások közvetlenségével, hanem áttételesen, a jelenségek mélyére hatolva. […] A kiemelkedő történelmi személyiség itt is szemben áll a kisszerű, elmaradott jelennel – ám ezúttal megalkuszik, kompromisszumot köt, hogy személyét megmentse a jövő, a tudomány számára. Van-e értelme a megalkuvásnak? Vállalni kell-e hitünkért, nézeteinkért a megpróbáltatásokat, a kínt, a szenvedést is? Meddig terjedhet a megalkuvás – teszi fel a kérdést Németh László Galilei híres pöre kapcsán.

Erdődy Edit: A sematizmustól az új magyar drámáig: 1949–1975. A történelmi dráma.  In: A magyar irodalom története 1945–1975. III./1–2. kötet. A próza. Szerk.: Béládi Miklós, Rónay László, Budapest, Akadémiai, 1981–1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Németh László: Galilei (autográf fogalmazvány) – Kézirattár 

A Galilei megszületése utáni hónapokban zajlott a dráma „pere”. Sokan – köztük barátok is – azzal vádolták az írót, hogy megrendelésre, utasításra antiklerikális drámával vezekel. Hivatalos szakmai körök pedig a dráma lényeges módosítását, végül pedig az utolsó felvonás teljes átírását várták el Németh Lászlótól. Az író végül engedett és átírta a negyedik felvonást. Az első változatban azzal végződik a dráma, hogy Galileinek érdemes volt megmentenie magát, mert az elkövetkező tíz év munkái igazolják majd őt: ekkor alkotja életművében a legfontosabbat. A második változatban Galilei ráébred, kár volt a gyalázatot vállalnia, a tudományt s a fáklyákat tanítványai nélküle is továbbviszik. A darabot ezzel az új befejezéssel mutatta be 1956. október 20-án a Katona József Színház és később is általában ezt játszották. Történeti drámáinak gyűjteményes kiadásában (1963) és életműsorozatának drámakötetében (1974) is így jelent meg. Németh László nem sokkal halála előtt azt kívánta, hogy egy esetleges későbbi kiadásban mindkét befejezés szerepeljen, ám erre csak 1994-ben került sor.

GALILEI egy ideig némán ül a széken, mindenki szótlanul nézi, aztán maga elé horgasztott fővel, mint aki magának beszél, vallani kezd. Az 1610-es évben a távcső olyan felfedezésekhez segített, amelyek értelmem számára lehetetlenné tették, hogy azokat a ptolemaioszi világképbe beillesszem. Igaz, hogy az emberi elme tökéletlen, s amit ma igaznak hiszünk, egy más kor másképpen látja. De míg ellenfeleim érvelésében a tökéletlenség nyilvánvaló volt, a magaméban, annak az értelemnek a sajátságainál fogva, amely szintén Istentől ered, s amelyet én mint fizikus, fáradhatatlan munkával tökéletesítettem, nem tudtam hibát találni. Ugyanez az értelem a pápai tilalmat, amely Kopernikusz tanát eretnekséggé nyilvánította, fájdalmas hibának tekintette. A teológia hatásköre, úgy gondoltam, ott kezdődik, ahol a természetes vizsgálódás véget ér, s nagy hiba volna egy vasdarabról dogmával bebizonyítani, akár, hogy mágnesezhető, akár hogy nem. Az ilyen tilalomból úgy véltem, nemcsak a tudományra, de az egyház hitelére is nagy kár származik. Épp ezért, midőn őszentsége, VIII. Orbán pápa, a nála járt német tudósoknak a hír szerint azt mondta, hogy ez a tilalom nem tőle ered, s ő sohasem szabta volna ki, más égető terveim félretéve, újra előszedtem s befejeztem Párbeszédeimet, abban a hiú reményben, hogy a tilalom iránti tiszteletet is megőrzöm, őszentségét pedig a tilalom feloldására bírom. Ez az én szerencsétlen szándékom, és munkám legigazabb története. Csönd.
SINCERI. S mért kellett ezt a vallomást szigorú vizsgálattal kiszednünk?
GALILEI. Mert akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít, annak nincs többé megállása, újra és újra hazudnia kell.

Németh László: Galilei. In. Uő: Szerettem az igazságot. Drámák, 1931–1955, Bp., Magvető, Szépirodalmi, 1974. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1956-os forradalmat a beteg, fáradt író újult lelkesedéssel fogadta:

„Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. […] Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolabbi hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak.”

Németh László: Emelkedő nemzet. (Irodalmi Újság, 1956. november 2.) In. Az 1956-os forradalom és szabadságharc története, 1956-os Intézet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Németh László: Ha ma lennék fiatal (gépirat, autográf aláírással) – Kézirattár

… már az 1945 előtt írt regények is két nagyobb vonulatba látszottak rendeződni. Legélesebben a Gyász immanens lélekteremtése és az Utolsó kísérlet elkészült darabjainak szélesebb, szociologikusabb rajzolatú világa jelezte az epikai modell bizonyos kétarcúságát. Később az Iszony és az Égető Eszter mintegy újrafogalmazta a képlet „kettősségét”, sőt, Németh László maga is látott ilyen jellegű különbséget regényei építkezésmódja között.

Kulcsár Szabó Ernő: Németh László. In: A magyar irodalom története 1945–1975. III./1–2. kötet. A próza. Szerk.: Béládi Miklós, Rónay László, Budapest, Akadémiai, 1981–1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Iszony tökéletes regény, az új magyar prózairodalom hibátlan remekműve. Fordulatot hozó jelentősége révén értékét csak a legnagyobb művekhez való hasonlítás fejezheti ki. A Móricz utáni irodalomnak ez a regény a legnagyobb teljesítménye. […] Németh László maga nevezi regényeit „tudatregénynek”, azt értve e meghatározáson, hogy „regényem olvasójának a főhős lelkéből kell kinézni a világra. A főhős megy, vándorol, folyton új élmény rétegekbe fúrja tudatát.” A környezet, a társadalom képe, de a mellékszereplők is mind a főhős szemléletében jelennek meg. Az élményrétegek egybeszövése – az élet különböző síkjainak vagy nézőpontjainak egybejátszása – az Iszonyban járt a legnagyobb sikerrel.

Béládi Miklós: Németh László. In: A magyar irodalom története 6. (1919-től napjainkig), Szabolcsi Miklós, Sőtér István (szerk.), Budapest, Akadémiai, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A legnagyobbat, nőalakjaimat azonban Szophoklésztől s tán Olümpia szobraitól kaptam: attól a férfiak fölé nőtt női nagyságot (mely szép egységet kínált a bennem levő férfiszenvedélynek s nőies érzékenységnek), ezektől a becsvágyat, hogy az emberi külsőhöz ragaszkodva isteni lényeget teremthessenek. Az első mű, amelyben ez, amennyire korunkban lehetséges, sikerült is: a Gyász volt. […] A regény helyes címe mégis inkább „Büszkeség” lehetne; ez dermesztette bele a falu szemétől ellenőrzött parasztasszonyt, aki méltó akart a csapáshoz maradni, a vágyakozó élet egy-egy moccanása után, mind vadabb elzárkózásba, míg csak élő szobor nem lett belőle.

Németh László: Negyven év. Tájékoztató pályámról és munkásságomról, Budapest, Magvető, Szépirodalmi, 1969. – Magyar Elektronikus Könyvtár

——

Alig néhány hónap telt el az ura halála óta, és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyan szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.

Németh László: Gyász. (Részlet) In. Uő.: Negyven év – Horváthné meghal – Gyász. Németh László munkái, Budapest, Magvető, 1969. – Törzsgyűjtemény

——

Nagyon kulturált Don Quijote volt, de olyan Don Quijote, akitől végül is egész nemzete megtanulta, hogy nincs mód Don Quijotének lenni, sőt helytelen is erre törekedni. Élete java részében minden jobboldali baloldalinak, minden baloldali jobboldalinak gyanította vagy éppen vádolta. De még aki vádolta is, első személyes találkozáskor menthetetlenül megszerette, miközben aki rajongott érte, az sem érezhette, hogy mindenben egyetért vele. Mindig azt mondta és írta, amit valóban hitt, nemegyszer nagyon is meghökkentve azokat, akik éppen eszmetársuknak tudták, s nem kevésbé azokat, akik ellenfelüknek hitték azt, aki most csodaképpen egyetért velük. Így azután ez az alkatilag társasági ember, a bölcs igehirdető és kellemes csevegő, akit szakadatlanul népének és az emberiségnek közös gondjai és lehetőségei izgattak, miközben valahogy minden olvasó emberre hatott, végérvényesen légüres térben, elszigetelt magányban tudhatta magát.

Hegedűs Géza: Németh László Tóth Árpád. In: A magyar irodalom arcképcsarnoka. (Arcképvázlat), Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár

M.J.

komment

A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja

2013. április 16. 08:11 - nemzetikonyvtar

1944. április 16-án kezdődött meg a magyarországi zsidók gettókba gyűjtése Kárpátalján. Ezt követően több mint 400 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba, majd hurcoltak el Magyarországról a náci haláltáborokba. 2001 óta ez a nap a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja.

„Az antiszemitizmus tehát, a zsidók ellen elkövetett bűntett révén, az érvényes szerződés és e szerződésre még nagyon is fogékony-érzékeny lélek ellen elkövetett bűntett. Így jelentette be tehát igényét a náci mozgalom az egyetemességre – másrészt így vált halhatatlanná rémtette. Megszegte azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett. Akárhogy analizáljuk is, a holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe a lidérces új fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holocaust első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.”

Kertész Imre: Táborok maradandósága. (részlet) – In. Uő: A holocaust mint kultúra. Három előadás, Budapest, Századvég, 1993. (Törzsgyűjtemény)

A Dohány utcai zsinagógához csatlakozó Hősök udvarában áll a magyar zsidó mártírok emlékműve, az „Emanuel Emlékfa”, (Varga Imre 1990-ben készített alkotása), amelynek „leveleire” a holokauszt áldozatainak neveit jegyezték föl. – Digitális Képarchívum 

„A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok... s nem érdekel, (csak gyakorlatilag »életileg«) hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának, vagy Sós Endérnek. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én »nemzetem« nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el a gyümölcsét.”

Radnóti Miklós: Napló (részlet), Budapest, Magvető, 1989. 210. o – (Törzsgyűjtemény)

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt (borító); [Budapest], A Nyugat kiadása, 1936 – Nyugat-honlapunk galériájában 

„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.
A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben.
Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Pilinszky János: Ars poetica helyett (részlet). – In. Uő: Nagyvárosi ikonok., Budapest, Szépirodalmi, 1970. 146–165. (Törzsgyűjtemény)

Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem is tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.

Pilinszky János Egy KZ láger falára – Pilinszky János Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Az auschwitzi koncentrációs tábor főbejárata. – In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„A diktatúrából a demokráciába
vezető, ingatag palló, a kilencvenes évek –
ki gondolta volna, hogy a fertőző elmebaj
hatvan év után föltámad és újra fertőz,
s hogy Auschwitz után nem csak verset írni,
de ugyanúgy, mint korábban, zsidózni is lehet?
A háborús nemzedék még joggal hihette,
hogy a kazánfűtő okult a hamuvá égett világból;
hiú remény, mint annyiszor – az emberfajt két dolog jellemzi igazán,
a lángesze és sérthetetlen butasága.”

Orbán Ottó: Ostromgyűrűben (részlet) – A kilencvenes évek – In: Uő: Ostromgyűrűben. Versek, Budapest, Magvető, 2002. (Törzsgyűjtemény)

---

„A túlélő a kor emberi állapotának szélsőségesen tragikus hordozója csupán, aki megélte és elszenvedte ennek az állapotnak a kulminációját: Auschwitzot, mely, akár egy elborult elme szörnyű világlátomása mered a hátunk mögötti horizonton, s ahogy távolodunk tőle, körvonalai nemhogy elenyészni nem tudnak, de paradox módon inkább egyre tágulni és növekedni látszanak. Ma már nyilvánvaló: a túlélés nem a megmaradtak személyes problémája, a holocaust hosszú, sötét árnyéka az egész civilizációra rávetül, amelyben megtörtént, és amelynek tovább kell élnie a történtek súlyával és következményeivel.”

Kertész Imre: A holocaust mint kultúra. (részlet) – In. Uő: A holocaust mint kultúra. Három előadás, Budapest, Századvég, 1993. (Törzsgyűjtemény)

Cipők a Duna-parton – CanTogay ötletéből a szobrot Pauer Gyula alkotta. A budapesti emlékhely három pontján öntöttvas táblákon magyarul, angolul és héberül olvasható a felirat: „A nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt áldozatok emlékére állíttatott 2005. április 16-án.” (Digitális Képkönyvtár)

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Pilinszky János: Harmadnapon – Pilinszky János Összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

komment

„Áldott az árnyak test nélküli teste, / Titkos kelméjük lelkemmel rokon”

2013. április 14. 08:00 - nemzetikonyvtar

Tóth Árpád születésnapja – 1886

Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!

Tóth Árpád: Április. [1918.] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A kétségkívül és vitán fölül nagy, de szerény és halk szavú költő életműve a magyar irodalom talán legegységesebb hangú költészete. Babits Mihály ritkaságát is kiemeli, azt az egységességében rejlő harmonikusságot, amely Berzsenyivel, Kölcseyvel rokonítja Tóth Árpád költészetét:

„Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. [...] Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégis csak a »szépségek teremtése«, s amelyhez mind többé-kevésbé hűtelenek lettünk e »káromkodó és nyers-dalú« korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van – kicsiny és szomorú életünk anyagából!”

Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám) 

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Tóth Árpád: Körúti hajnal. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár. A budapesti múzeumkertben (Budapest, 1923. május 30.) Fotó: Török Sophie; az eredeti, sérült üvegnegatívról készített digitális kép – Kézirattár 

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Tóth Árpád: Meddő órán. [1921] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Uralkodó hangja kezdettől végig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága. Állandó gesztusa a lemondás. Az állandóság s a meg-megújuló búcsú azonban maga is jelzi, hogy a költő ragaszkodása álmaihoz sohasem lankad el, hogy bármily befejezettnek tűnik is a lemondás, az élet varázsa változatlanul fogva tartja. A tüdőbaj és a szegénység nyomása alatt él egész életében, de egy nagyszabású haladó szellemi mozgalom, a Nyugat vonzásában, és gazdag belső forrásaiból: a jóságból, az emberségből, a szelídségből is haláláig futotta újulásra. Az egyazon tónus mögött tehát a gazdagodás biztos folyamata zajlik, a lemondás mögött csendes hódítás.”

Kiss Ferenc: Tóth Árpád. In. A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig V. kötet. Főszerk.: Sőtér István, szerk.: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965. 

Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám) 

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Tóth Árpád: Az öröm illan. [1919] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Az elégia a líra műfajának az ókor óta ismert műneme: a szomorúság emelkedett hangú kifejezése, a bánat költészete. A XX. század legnagyobb magyar elégiaköltője Tóth Árpád. A szomorúság olyan egyértelműen jelenik meg költészete nagyobbik részében, mint keveseknél. Ez a bánat azonban pompás, zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyer megfogalmazást. Tóth Árpád a XX. század egyik legnagyobb magyar formaművésze, e téren egyenrangú Babitscsal és Kosztolányival. Ő is a Nyugat nagy nemzedékének első gárdájához tartozik.”

Hegedűs Géza: Tóth Árpád – A magyar irodalom arcképcsarnoka. (Arcképvázlat), Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz. [1917] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád Hajnali szerenád című kötetének borítója (Budapest, Nyugat kiadás, 1913.) - Törzsgyűjtemény 

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

Tóth Árpád: Hajnali szerenád. [1912] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád műfordításai a magyar irodalom remekei, Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait (1923). Az ő fordításában ismerjük Arthur Rimbaud versét, A magánhangzók szonettjét és Paul Verlaine Őszi chansonját. Bár Babits és Kosztolányi mellett ő is a „szép hűtlenekhez” tartozott, fordításaiban nemzedéktársainál nagyobb mértékben törekedett az eredeti visszaadására. Egyikük, Szabó Lőrinc, szintén a műfordítás mestere, aki Tóth Árpád összes verseit 1935-től több kiadásban nagy gondossággal rendezte sajtó alá, így írt barátja műfordítói munkásságáról:

„Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab  rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra!  [...] Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért.

Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító. In. Uő.: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások, Budapest, Magvető, 1984. – Törzsgyűjtemény

A Nyugat folyóirat Tóth Árpád-emlékszámának címlapja (1928. 22. szám, november 16.)  Tóth Árpád: Lélektől lélekig. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

komment

Tatárjárás, tatárdúlás – A muhi csata emléknapja

2013. április 12. 08:20 - nemzetikonyvtar

1242. április 11–12-én Muhi mellett ütközött meg IV. Béla magyar király az országra támadó hatalmas tatár erőkkel. A néhány évtized alatt világméretű hatalommá növekedett Mongol Birodalom támadása voltaképpen nem érte váratlanul Magyarországot. 1223-ban az alánok, a kunok pusztulásáról, majd az egyesült orosz-kun haderő vereségéről, a Kalka menti csatáról is érkezett hír. Később a kun fejedelem (Kötöny, Kuten vagy Köten néven) maradék népével bebocsátást kért az országba, felvéve a keresztény hitet. 1240/41 telén elesett Kijev is.

„Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb volna neked, ha önként behódolnál nekem! Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”

[Batu kán levele Magyarország királyához] – Julianus második útjáról készült jelentése 1237–38-ból a Julianus barát és Napkelet fölfedezése című kötetben a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Magyarországon ekkor indult csak meg a kétségbeesett készülődés. 1241 márciusában a magyar határőrséget legyőzték a tatárok és a Vereckei-hágón át betörtek az országba. IV. Béla Pestre gyűjtötte össze a hadait. Közben a kunok pusztítva kivonultak az országból, mivel a magyar főurak – igaztalanul – a tatárokkal való összejátszással vádolták meg őket. A maradék magyar haderő a Sajó partján, Muhinál véres, megsemmisítő vereséget szenvedett: 1242. április 12-én hajnalban a 20-25 ezer főt számláló sereget bekerítették Batu kán seregei. A király is csak nagy nehézségek árán tudott megmenekülni.

TatárjárásA tatárjárás. Részlet a Képes Krónikából, 1358 után – A középkori magyar történelem eseményeit és egyéniségeit bemutató Képes Krónika 147 forrás értékű miniatúrával. Mind történeti, mind művészeti szempontból gyűjteményünk egyik legbecsesebb dokumentuma; Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

„Maga Batu Magyarország közepébe nyomulva egy folyónál szembe találkozott a két testvérkirály hatalmas seregével: a Béláéval, aki most is uralkodik, és a megboldogult Kálmánéval, aki a folyó hídjáról saját kezűleg döntötte a halál poklába a tatárok fővezérét lovastól és fegyverestől. Így állott ellent másodszor és harmadszor is, mindaddig, amíg a tatárok futásnak nem eredtek. Időközben azonban Batu sereget küldött a folyón át, egy-két napi járóföldre magasabban, mely hátulról rohanta meg a hídnál harcolókat. Így történt, s a dolog szerencsétlen véget ért. A magyarok megvetették Kálmán király intését, s így a tatárok átkeltek a hídon. Maguk a tatárok mesélték, hogy a magyarok elől menekülő tatárokat Batu karddal kergette vissza csatára, és míg a magyarok biztonságban pihenve lebecsülték a tatárokat, az történt velük, mint az egymást lenéző és gyűlölködő lengyelekkel. A tatárok ugyanis megrohanva őket sokakat levágtak, és Béla királyt a tengerig üldözték.”

C. De Bridia jelentése 1247–ből – Julianus barát és Napkelet fölfedezése című kötetben a Magyar Elektronikus Könyvtárban 


apph_0863_p216.jpgIV. Béla magyar király egészalakos, baldachin alatt trónoló képmása; a háttérben, bal oldalon a tatár seregek és az égő város. – In: Nádasdy Ferenc: Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum regni apostolici regum et primorum militantis Ungariae ducum. Nürnberg, 1664; Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára – A kép a Digitális Képkönyvtárban található. 

Ezután kezdődött az a hatalmas vérontás, amelyet a magyar nyelvi emlékezet tatárdúlásnak, tatárjárásnak nevez. 1242 januárjában a tatárok átkeltek a Dunán. A pusztításnak egyedül a jól megerősített kővárak tudtak ellenállni, mint pl. Pannonhalma vagy Esztergom. Az egyik sereg a magyar királyt vette üldözőbe, aki végül Trau (Trogir) váráig menekült.

Ah, kegyetlen tatárok,
Odavannak a várok,
A nemes uraságok,
A szegény jobbágyok,
Ifjak és leányok!
Ti kegyetlen tatárok,
Pokolbeli hóhérok,
Jöjjön rátok az átok!

[Ah, kegyetlen tatárok, …] – Magyar népdalok (Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula) a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

A kétségbeejtő helyzetben a tatár seregek azonban váratlanul kivonultak az országból vélhetően azért, mert teljesítették feladatukat: Megfélemlítették és kifosztották a hódításra kiszemelt országot. A mongol birodalom bomlásának köszönhetően nem került sor második támadásra, amellyel végleg alávetették volna Magyarországot. 

Az emlékmű Muhinál (Digitális Képarchívum)

A történészek körében ma is vita tárgya, hogy mit jelentett az ország számára a tatár pusztítás. Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy szinte csoda, hogy újrakezdődött az élet Magyarországon. Ennek az újrakezdésnek fontos szerepelője a hazatérő király, IV. Béla, „a második honalapító.”

komment