A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenegyedik rész folytatásában munkatársunk, Sághi Ilona írását olvashatják Kemény György, az Amerikába kivándorlók életét dokumentáló verseiről.

Kemény Györgynek számos publikációja jelent meg a korábban már említett Szabadságon túl egyéb lapokban is, így például Az Amerikai Magyar Népszava jubileumi díszalbumában, ahol már mint „az egész amerikai magyarság egyik legismertebb emberé”-t méltatják (210. o.), aki 1909-ben elindította a Képes Családi Lapok című szépirodalmi lapot is.

Képes Családi Lapok, 1. évf., 1. sz., 1909. dec. Címlap – Törzsgyűjtemény

Kemény György életének 77 éve alatt rendkívül sokrétű tevékenységet fejtett ki az amerikai magyarság kulturális életének szervezése terén. Kultúraszervező munkássága tág horizontú és magas szintű volt: elnöke volt a Clevelandi Magyar Önképző Körnek, az Amerikai Magyar Sajtó Egyesületnek, fontos szerepet játszott az Amerikai Magyar Szövetség szervezetében. Folyamatosan kapcsolatban volt a magyar irodalmi élettel, 1925-ben tagja lett a Petőfi Társaságnak, 1926-ban a Gárdonyi Géza Irodalmi Társaságnak, 1947-ben a Szent István Akadémia III., Irodalomtörténet és nyelvészet, esztétika, művészettörténet és szépirodalmi osztálya is kültagjává választotta. Kemény György impozáns munkássága során nemcsak rendkívül termékeny költő, író, újságíró volt, de kapcsolatokat kezdeményezett a magyar irodalmi élet kiválóságaival is: az OSZK Kézirattára őrzi a Babits-hagyaték részeként néhány levelét, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig megtalálhatóak Móricz Zsigmondhoz írott levelei.
Jótékonysági munkája is nagyon jelentős: vezetője volt a Jószív mozgalomnak, bányász árvák megsegítésére és szibériai magyar hadifoglyok kiváltására is gyűjtéseket szervezett, utóbbira 200 millió korona gyűlt össze.

„Apponyi és társai Klevelandban” 

Kemény György oszlopos tagja volt az 1904 szeptemberében az Apponyi Albert grófot és az interparlamentáris konferenciára érkező társait fogadó bizottságnak is. Az Interparlamentáris Unió 1889-ben alakult meg Párizsban, kilenc ország, köztük Magyarország részvételével. A magyarországi csoport első elnöke Jókai Mór volt, neves tagja a két világháború között gróf Apponyi Albert. A Budapesti Hírlap újságírója így számol be az eseményről:

Két nappal korábban, ezzel a kommentárral közölte a tudósító Kemény beszédét:

Apponyi gróf hasonlóan ékesszóló beszédében többek között a következőket mondta:

Móricz és az Amerikai Magyar Költők

1920 november havában datálta Apponyi Albert az Amerikai magyar költők című a kötet előszavát. Igen érdekes Radványi Kálmán megállapítása, aki a gyűjteménnyel kapcsolatos tanulmányában a következőket fogalmazza meg:

A kötetben Kemény Györgynek tizenkét verse kapott helyet, többek között a már említett South Bendi köszörűsök, a Gyár tövében, a Sivár a bányavidék is.
Móricz Zsigmond a Nemzeti irodalom című Nyugatban megjelent írásában – olvasva a fent említett gyűjteményes verseskötetet – egyenesen így fogalmaz:

Kemény Györgynek számos verse, elbeszélése látott napvilágot Magyarországon és Amerikában, a közösség nagyra becsült tagja volt. 1944-ben megjelent fél évszázados költői munkásságát összefoglaló verseskötete Élet könyve – Book of Life 1892–1942 címmel, amelynek kiadójaként az amerikai magyarság (Published by Magyars in America) szerepel. Puskás Julianna alapművében így jellemzi Kemény Györgyöt:

Kemény György – George Kemény. Kemény János rajza. In. Élet könyve. 1892–1942. Kemény György 50 éves költői jubileumára kiad. az amerikai magyarság Book of life, Detroit, [Mich.], Published by Magyars in America, [1944], 3. – Törzsgyűjtemény

„A beszélő szobor”

Mint a közösség kiemelkedő tagja, nemcsak küldöttségeket fogadott, számos beszédet mondott, de a Dongó „vezércikkeként” elolvashatjuk azt az 1902 szeptemberében írt és elszavalt versét is, amelyet az amerikai magyarok által elsőként Clevelandban állított Kossuth-szobor avatása alkalmából írt a politikus látogatásának ötvenedik évfordulója alkalmából.
A Kossuth szobrot elevenné varázsolva szól a küldöttekhez, e helyen is kiemelve választott hazája erényeit:

A clevelandi Kossuth-szobor leleplezési ünnepélye. In. Vasárnapi Ujság, 49. évf. 44. sz. (1902. november 2.), 720. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA 066618

A fentiekben rendkívül elnagyolt pillantást vethettünk a 19. század végén, a 20. század elején Amerikába kivándorolt magyarok életére Kemény György munkásságának, sokféle erényének bemutatásán keresztül, akinek – Móricz méltató szavait ismerve sem túlzás talán így fogalmazni – kultúra-és irodalomszervező, lapszerkesztő tevékenysége a legfigyelemreméltóbb.

Sághi Ilona

Szakmai lektor: Sárosi Attila

Összeállításunk első része itt olvasható.

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 12. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az elkövetkezőkben egy olyan emlékműről, pontosabban annak hiányáról lesz szó, amely a kiegyezés után sem valósulhatott meg, legalábbis nem ott és nem olyan formában, ahogy azt eltervezték. Míg Petőfi Sándor halálának helyét több emlékmű is jelöli, és ezt csak kis mértékben befolyásolták az impériumváltozások, addig Vasvári Pál elestének helyszínén már a monarchia idején sem lehetett tartós emlékjelet állítani.
Petőfi Sándor és Vasvári Pál életében és halálában több hasonlóság van. A márciusi ifjak tagjaiként együtt élték át a pesti forradalom legszebb napjait, majd egy évre rá, 1849 júliusában mindkettőjük fátuma Erdélyben teljesedett be.

Vasvári Pál portréja. In: Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918/19), 124. – Törzsgyűjtemény

Bánffyhunyadról a Gyalui-havasokba a Kalota partja mellett vezet az út. Jobbra a Vigyázó (Vlegyásza) 1836 méter magas csúcsa kíséri az utazót, balra a valkói ősi erődtemplom jelzi Kalotaszeg magyar településeinek déli határát. Kiskalotától a románok lakta Mócvidék kezdődik. Az út hamarosan szűk szurdokvölgybe, a Meleg-Szamos felső folyásához ér.
Ebbe az irányba indult el végzetes útjára Vasvári Pál az általa toborzott szabadcsapat élén 1849 júliusának első napjaiban.
Bem feltett szándéka volt, hogy leszámol az Avram Iancu vezette román felkelőkkel, akik 1848 őszétől több települést kiraboltak, felgyújtottak és a magyar lakosság ellen szándékos népirtást hajtottak végre. A Rákóczi szabadcsapat (amelynek néhány hónappal előbb még Nagyváradon szentelték fel a Teleki Blanka által készített zászlaját) is részese volt annak a hadműveletnek, amely célul tűzte ki a Mócvidék megtisztítását a román felkelőktől. A zászlóalj kiegészülve még néhány századdal, Vasvári Pál vezetése alatt, parancsba kapta, hogy Bánffyhunyadról vonuljon Havasnagyfalura, arra a hegyhátra, amely a Meleg-Szamos és a Hideg-Szamos völgyét egymástól elválasztja. Itt kellett volna találkozniuk a Gyalu felől érkező zászlóaljjal. Az akciót utolsó pillanatban az orosz intervenció miatt lefújták, és erről futárok útján értesítették a csapattesteket. Vasváriékhoz nem jutott el időben a hír.
A csapat elindult végzetes útjára. Leereszkedett a Meleg-Szamos meredek, mély völgyébe és a folyó túloldalán, egy szűk szurdokon át felkapaszkodott a platóra.

A hegyszorosban gyilkos közelharc bontakozott ki. Túlélő szemtanúk szerint Vasvári egy felborult ágyú megmentéséért küzdött, megsebesült és a lovát is kilőtték alóla. Még élt, amikor egy román felkelő lándzsája átdöfte a szívét. A márciusi ifjúval együtt mintegy 300, ruháitól megfosztott honvéd holtteste maradt temetetlen a fântânele-i harcmezőn.
A csata helyszínén a mócok a saját halottaikat eltemették és később az emlékükre egy keresztet állítottak, ahol az ütközet napján minden évben megemlékeztek diadalukról.

Emlékkereszt a fontanele-i magaslaton. In: Erdély, 1. évf. 7. sz. (1892. aug.) – Törzsgyűjtemény

Vasvári emlékét Hory Farkas gyerőmonostori református lelkész, valamint gyermekei, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka és Hory Béla tartották életben. Jelentős szerepük volt abban, hogy a kiegyezés után kultusza kibontakozhatott. Az ügy másik mozgatórugója, Kuszkó István, az Országos Ereklye-Múzeum igazgatója, az intézmény frissen indított folyóiratában, az 1848-49. Történelmi Lapok második számában (1892. febr. 15.) vezércikkben szólította fel Kolozsvár és egész Erdély polgárait Vasvári emlékének ápolására. Ezt követően a lap hasábjain több levél és visszaemlékezés is megjelent Vasvári halálának körülményeiről és időpontjáról. Lövei Klára például felelevenítette azt a szomorú eseményt, hogy amikor Teleki Blankával hírül vették Vasvári halálát, azonnal a helyszínre indultak, de Bánffyhunyadnál tovább nem jutottak, mert a havasokra menni a felbőszült mócok miatt még igen veszélyes lett volna. (1848-49. Történelmi Lapok. 1892. aug. 15., 148.) Bizonytalan volt a csata időpontja is. Hory Béla, Kolozsvármegye árvaszéki elnöke, apja jegyzeteire hivatkozva 1849. július 13-ra tette a szomorú eseményt. Más visszaemlékezések július 6-át jelölték meg a végzetes csata napjának. A további kutatások és a román szemtanúk nyilatkozata is inkább az utóbbit igazolta. A fent említett keresztnél a mócok is évente július 6-án tartották a megemlékezéseket.
1892. július 16–17-én Kuszkó István, az egy évvel korábban alakult Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaival közösen kirándulást szervezett a Gyalui-havasokba azzal a céllal, hogy Vasvári Pál elestének helyét megjelöljék. A népes társaság a korabeli beszámolók alapján, a fântânele-i tetőtől leereszkedve a Meleg-Szamos völgye felé, a La Grinzi nevű területen kőhalmot és egy ideiglenes keresztet állított. Itt határozták el azt is, hogy megalapítják a Vasvári Kört, amely célul tűzi ki a hősi halált halt márciusi ifjú emlékének ápolását. Elnökének Hegyesi Márton nagyváradi ügyvédet választották.

Vasvári Pál elestének helye. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 1. évf. 5. sz. (1892. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Azon a nyáron egymást érték az emlékhelyet felkereső csoportok. A kőhalmot és a keresztet minden egyes alkalommal újra kellett állítaniuk, mert ahogy a kirándulók elmentek, a környékbeliek szétdúlták azt. Augusztus 6-án egy Bánffyhunyadról érkezett társaság már egy jóval nagyobb emlékjelet hozott.

 

Az alábbi képen, alig egy évre rá, már ezt az emlékművet is megrongálva látjuk. A kereszt „haránt ágát” letörték.

Vasvári síremlékénél. 1893. júl. 9. (Első sor balszélen Kuszkó István, jobbszélen Hegyesi Márton) In: 1848–49. Történelmi Lapok, 2. évf. 15. sz. (1893. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Az 1890-es években, a csata helyszínének közelében, a Meleg-Szamos völgyében fafeldolgozó telepet létesítettek, amelyet hamarosan megvásárolt a Kalotaszegi Erdőipar Rt. Idővel az üzem körül az itt dolgozók házaiból kis község alakult ki Jósikatelep vagy Jósikafalva néven.

Jósikatelep – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/016

A tragikus esemény ötvenedik évfordulóján, 1899. július 9–10-én már ennek a fafeldolgozó üzemnek az igazgatója, Kollmer Hermann fogadta és látta vendégül a népes vendégsereget. A németföldről származó gyárigazgató lelkes pártolója lett a Vasvári-kultusznak. Az újonnan létrejött telepen saját költségén 1903-ban katolikus kápolnát építtetett.

Jósikatelep a kápolnával – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/018

Mivel a fenyvesekkel körülölelt tisztáson lévő Vasvári-emlékhelyet a mócok rendre szétdúlták, ezt a kis faszerkezetű kápolnát szentelték Vasvári és az itt elesett honvédek emlékének.

Vasvári-kápolna Jósikatelepen – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. V 453.

Az oltárképet, Vasvári apoteózisát, egy Csehországból elszármazott művész, Melka Vince festette. A képen a haldokló hős jobb kezében törött kardot, baljában zászlót szorongat. A zászló szalagján a végzetes helyszín és dátum olvasható. Háttérben az ágyú, amelyért a végső küzdelem folyt. Vasvári fölött, az oltárkép középpontjában, a Magyarok Nagyasszonya a hős lelkét az Úr kegyelmébe ajánlja.

A kápolna oltárképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/020

Sajnos az oltárkép első világháborút követő sorsa ismeretlen, valószínűleg elpusztult. A festményről üveglemezre készült jó minőségű fotót a kolozsvári Egyetemi Könyvtár őrzi.

Melka Vince: Vasvári apoteózisa. A kép forrása: Péntek László: Vasvári emlékezete. In. Budapest Főváros XVIII. Kerületi Önkormányzat honlapja, 2018.02.27.

Ugyanakkor a kápolnának fennmaradt az eredeti, fatáblára festett felirata, amely most is megcsodálható Vasvári Pál szülőhelyén, Tiszavasváriban, a róla elnevezett múzeumban.

Vasvári-emléktábla. Vasvári Pál Múzeum, Tiszavasvári. (Ezúton köszönöm Majoros Tibornak, a múzeum munkatársának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a jó minőségű felvételt.)

Hogy mily módon került Jósikafalváról Tiszavasváriba az emléktábla, megtudhatjuk a folytatásban.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Tóth Zsuzsanna, könyvtárunk Állományvédelmi és Restauráló Osztályának munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény corvina-kötéseiről.

Egy jellegzetes bőr corvina-kötés (A Cod. Lat. 370 háttáblája). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Kevesen ismerik a bőrkötésű corvinák díszítésének e jellegzetes elemeit és még kevesebben tudják, hogy ezek a pöttyök rátétdíszek.

A rátétdíszek (Cod. Lat. 370). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Egy-egy kötésen több száz is lehet belőlük, a motívumnak megfelelően egyesével felragasztva, sajnos ennek technikáját pontosan nem ismerjük. Tény, hogy a – hivatalos nevükön – körök és kettőskörök két méretben, aranyozott és festett változatban kerültek a kötésekre. Anyaguk nagyon vékony világos bőr, azért, hogy színe ne befolyásolja a festékek vagy az arany színét.

Körök és kettőskörök a kötésen (Cod. Lat 345). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Feltehetően az előre megfestett vagy bearanyozott bőrdarabból lyukasztóval vágták ki a köröcskéket, és ezután ragasztották fel valamilyen szerszámmal, ami a kötésbőrön is kör vagy kettőskör benyomódást okozott. Ez a lenyomat jól megfigyelhető a lepergett rátétek helyén.

Lepergett rátétek lenyomata a kötésbőrön (Cod. Lat 422). Fotó: Tóth Zsuzsanna

A körök sorának helyét halvány karccal jelölték ki a kötéstáblán.

A körök sorát kijelölő karc (Cod. Lat. 427). Fotó: Tóth Zsuzsanna

A táblák gondosan megtervezett díszítésébe a kivitelezéskor néha hibák is kerültek, melyeket hol javítottak, hol nem, de ezek az apró eltérések a kötések összképét nem befolyásolják.

• 
• 

A festett rátétdíszek kék és zöld színben készültek, a fonatmintába ragasztott apró körök színe viszont bizonytalan, a kérdést talán majd egy későbbi anyagvizsgálat döntheti el. Valószínűleg a kötésbőr vörös színétől erősen elütő, talán fényérzékeny színnel voltak megfestve vagy esetleg ezüstözve. Mára csak az alapbőr színe és némi szürkés szennyezőanyag figyelhető meg rajtuk. Ezeknek a köröknek az átmérője csupán 2mm, a nagyobbaké is csak alig 4…

• 
• 
• 

A bőr corvina-kötések előképei kétségtelenül az itáliai reneszánsz kötések, melyeken szintén megjelennek a körös rátétek, bár kevésbé hangsúlyosan, mint a corvinákon.

• 
• 

A Budán készült corvina-kötések is feltehetően itáliai vagy Itáliában tanult mester keze nyomát viselik. A műhelyről sajnos csak közvetett információk, inkább csak információmorzsák maradtak fenn. A hasonlóságok ellenére a corvinák a kötéstörténetnek egy jól elhatárolható csoportját alkotják. A bőr corvina-kötések hatása azonban a magyar reneszánsz kötéseken is kimutatható, egyes példányain a rátétes körök is megjelennek, természetesen a királyi reprezentációra szánt kötésekénél jóval szerényebb mértékben.

• 
• 

A corvina-kötések készítésének Hunyadi Mátyás halála, a magyar reneszánsz kötésekének Mohács vetett véget.

Tóth Zsuzsanna (Állományvédelmi és Restauráló Osztály)

Ajánlott tartalomszolgáltatás a témában: Bibliotheca Corvina Virtualis

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincadik részében Bakonyi Zsuzsanna, a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa bejegyzését közöljük Bécs 1683-as török ostromának 337. évfordulója alkalmából.

1683-ban Kara Musztafa nagyvezér ostrom alá vette Bécset, s a több hetes küzdelemben a várost védő Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf és a Lotaringiai Károly és Jan Sobieski lengyel király által vezetett egyesült keresztény felmentő sereg győzelmet aratott a támadó törökök felett. A diadal híre gyorsan terjedt Európában, és a sajtó szorgalmas munkájának eredményeképpen különféle híradások: röplapok, újságok, úti beszámolók és levelek tájékoztatták az érdeklődőket a legfrissebb eseményekről.
A török kérdés a 17. század folyamán mindvégig a figyelem középpontjában állt, mégpedig nemcsak a katonailag érintett területeken, mivel az Oszmán Birodalom jelenléte Európában a gazdasági és a politikai életben is meghatározó tényezőként szerepelt. A többi európai nemzethez hasonlóan az angol sajtó is éberen figyelte a helyzet alakulását, szempontjukból Bécs ostroma azért számított kiemelkedően fontosnak, mert a Habsburg Birodalom a hatalmi egyensúly fenntartásában játszott szerepet azzal, hogy a növekvő francia befolyást ellensúlyozta.
A könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárában található Apponyi Hungarica gyűjteményt számos magyar vonatkozású történeti mű gazdagítja. A kiválasztott levélgyűjtemény az 1683-as bécsi ostromban és az azt követő hadműveletekben passzív szerepet játszó Thököly Imre fellépése révén került közéjük. Az App. H. 1124 jelzeten található könyv az ex libris tanúsága szerint Apponyi Sándor példánya volt, az ő adományával került 1925-ben a nemzeti könyvtárba. A mű a Bécs 1683-as ostromában részt vevő császári hadvezér, Francis Taaffe írásait gyűjti össze, amelyekben részletesen beszámol a történtekről; a leveleket fivérének, Nicolas Taaffenak címezte Londonba.

Taaffe, Count Francis: Count Taaffe’s letters from the Imperial Camp…, London, 1684. App.H. 1124. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára

Az ír származású Francis Taaffe – a mű szerzője –, császári hadvezérként szolgált, aki az olmützi egyetemen végzett tanulmányai után inasként került III. Ferdinánd környezetébe Bécsben. Katonai karrierje a francia–holland háborúban (1672–1678) indult, ahol szoros barátságot kötött IV. Károllyal, Lotaringia hercegével. Taaffe a törökök ellen vívott számos háborúban kitüntette magát, így Bécs 1683-as ostromában és Buda 1686-os visszafoglalásánál is. Közel harminc évet töltött császári szolgálatban, katonai és diplomáciai sikereinek elismeréseképpen 1699-ben az Aranygyapjas Rend tagjai közé választották.

Francis Taaffe portréja. In. Karl Taaffe: Memoirs of the family of Taaffe, Vienna, M. Auer, 1856. A kép forrása: Internet Archive

A könyvben tizenegy levél olvasható, kilencet Francis Taaffe írt, kettőt pedig egy angol nemes, a császári sereg önkéntese, aki valószínűleg Charles Lansdownnal azonos. Lansdown Taaffe leveleinek gyakori szereplője, seregének fiatal és bátor katonája. A címzettek nagyrészt családtagok: Lansdown édesapjának ír, míg Taaffe általában fivérének Nicholas Taaffénak, valamint egy-egy levelet Otón Enrique de Carrettónak Spanyol-Németalföld kormányzójának és Charles Granville-nek, Bath második grófjának, Lansdown apjának.
A kötet elején a kiadó azt ígéri, hogy olyan leírást tesz közzé:

Az írások az ostrom előtti gyülekezéstől kezdve (1683. július) Esztergom elfoglalásáig (1683. október 27.) tárgyalják az eseményeket, főként katonai vonatkozásban. Ám az irategyüttes legnagyobb érdeme talán mégsem a hadmozdulatok pontos bemutatása, sokkal inkább annak a hangsúlyozása, hogy a győzelem szoros összefüggésben áll egy nemzet erkölcsi tisztaságával. A kiadó szavai szerint:

Milyen módon igyekszik a kiadó rávenni a 17. század végi ifjúságot arra, hogy a kocsma helyett a kardot válasszák? A mű írója és egyben főszereplője, egy kellően ismert, népszerű és feddhetetlen személy által, aki részt vett a keresztény világ legújabb, nagy és sikeres cselekedetében, vagyis Bécs védelmében. Lord Taaffe leveleiben pedig nem saját magát, hanem V. Károly Lotaringia hercege, III. Jan Sobieski lengyel király és Charles Lansdown tetteit tartja követendőnek. Róluk, és nem magáról beszél, hogy szavai hitelesnek hassanak. A császári hadvezér három tulajdonságot tart katonai szempontból kiemelkedően fontosnak az értékes élethez, a dicsőség megszerzéséhez. Az első és legfontosabb a bátorság. Bécs ostromakor a hadsereg vezetői jeleskedtek a személyes példamutatás terén, így űzték el katonáik félelmét, és öntöttek beléjük bátorságot. A levélíró − az egyesült keresztény sereg bátorságát kiemelendő − az ellenség gyávaságát is hangsúlyozza. A második és harmadik tulajdonság szorosan összefügg egymással, ez a mértéktartás és a fegyelem. Lotaringiai Károly és Sobieski katonái mindaddig nem nyúltak a zsákmányhoz, még a nagyvezér táborának elfoglalása után sem, amíg meg nem győződtek a teljes győzelemről. A mértéktartás tekintetében a szerző különbséget tesz a keresztény seregen belül a német és a lengyel csapatok között. A német katonák semmihez sem nyúltak, míg a lengyelek szerettek zsákmányolni, és királyuk alkalmanként eleget is tett követeléseiknek.

Leander Anguissola – Bartholomaeus Camuccius: Bécs 1683. évi török ostromának térképe, Viennæ, Typis Leopold Voigt, [1683]. A kép forrása: Kincsek gróf Széchényi Ferenc Könyvtáralapító gyűjteményéből – Egy kozmográfiai atlasz különlegességei (virtuális kiállítás)

Így tárja az értékes életre adott példát az olvasók, köztük az ifjúság elé a kiadó. Meghalni ugyan mind a harcmezőn, mind a kocsmában egyaránt lehet, a különbség mégis óriási. A kereszténység védelméért folyó háborúban elesve dicsőséget lehet szerezni, amely nemcsak arra száll, aki a dicső tettet végrehajtotta, hanem családjára, utódaira és egész nemzetére. A kocsmai verekedésben elhunytra ezért a tettéért senki sem emlékezik. A hősi cselekedetek végrehajtása emléket állít a tett végrehajtójának, nyomot hagyva belőle a világban. Francis Taaffe levelei és a kiadó előszava ugyan csupa nemes és elvont fogalmat használva igyekeznek meggyőzni a fiatalokat a katonai szolgálat vállalásáról, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a sikeres katonai karrier általuk ugyan nem említett, de legalább ennyire vonzó velejáróiról: az anyagi gyarapodásról és a ranglétrán való előmenetelről sem. Hogy a fiatalok aztán az esetleges vagyon és előmenetel megszerzése vagy a nemzet dicsőségének fényesebb ragyogása érdekében választották a kardot a kocsma helyett, azt mindenki maga döntse el.

Bakonyi Zsuzsanna (Régi Nyomtatványok Tára)

Irodalom:

• Antal Judit: A török elleni felszabadító háború magyarországi vonatkozásai az angol sajtóban, Belvedere, 2005/ 3–4. sz., 18–37.
• Battlefield Emotions 1500–1800: Practices, Experience, Imagination, Ed.: Erika Kuijpers, Cornelis van der Haven, London, Palgrave Macmillan, 2016.
• Ghobrial, John-Paul A.: The Whispers of Cities: Information Flows in Istanbul, London, and Paris in the Age of William Trumbull, UK, Oxford, 2013.
• Gömöri György: Angol források a 17. század második felének török háborúiról, Korunk, 2015/6. sz., 86–93.
• G. Etényi Nóra: Hadszíntér és nyilvánosság. A magyarországi török háború hírei a 17. századi német újságokban, Budapest, Balassi, 2003.
• Imre Mihály: „A török–magyar háborúk témája a 16–17. századi nyugat-európai retorikai irodalomban” In: Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde. Tanulmányok a 16–18. századi protestantizmus irodalmáról, Nemzet, egyház, művelődés 7, Sárospatak, Hernád Kiadó, 2012, 15–44.
• Kiss Farkas Gábor: Politikai retorika a törökellenes irodalomban. In: A magyar irodalom történetei: A kezdetektől 1800-ig, szerk. Jankovits László és Orlovszky Géza, Budapest, Gondolat, 2007, 204–216.
• Oross András: Ír ezredek Magyarországon. Adalékok az állandó hadsereg téli beszállásolásának gyakorlatához az 1690-es években. Hadtörténelmi Közlemények 2011/1. 117–144.
• Taaffe, Count Francis: Count Taaffe’s letters from the Imperial Camp…, London, 1684.
• Taaffe, Karl: Memoirs of the family of Taaffe, Vienna, 1856.
• Varga J. János: Válaszúton. Thököly Imre és Magyarország 1682–1684-ben. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2007.
• Worthington, David: British and Irish Experiences and Impressions of Central Europe, c.1560–1688, Ashgate, 2012.
  
  

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenegyedik részben munkatársunk, Sághi Ilona írását olvashatják Kemény György, az Amerikába kivándorlók életét dokumentáló verseiről.

Hunky-k a tengeren túl

Az Európából a tengeren túlra tartó nagy kivándorlási hullám Írországból, Angliából indult az 1820-as években, majd az 1880-as, 1890-es évektől elérte az Osztrák–Magyar Monarchiát is. Ettől kezdve Közép- és Kelet-Európából származott az emigránsok nagy része.
A kivándorlás dinamikája 1844 és 1913 között négy nagy szakaszra bontható, csúcspontját 1903 és 1913 között érte el, amikor több mint 10 millió ember remélt bebocsátást az Egyesült Államokba. Az „Amerika” vonzerejére magyarázatot keresők az okok között egyaránt rámutatnak a „push” és „pull” tényezőkre: az európai demográfiai változások egybeesése a korábbi struktúrákat megváltoztató társadalmi változásokkal (iparosodás pl.) éppúgy generálta a folyamatot, mint a „lehetőségek országának”, a „világ kertjének” (Charlotte J. Erickson) – a feltöretlen föld vonzereje –, a kezdetben az ipari forradalom nem kívánt hatásai elől is menekülők számára. Később éppen az ipari munka magas díjazását és az ebből fakadó egzisztenciális előrejutás lehetőségét kínálta a hatalmas ország. Ebben az időszakban nagyon sokan a magyarok közül csak dolgozni, pénzt gyűjteni szerettek volna néhány évig, majd visszatérni és itthon boldogulni. Az Újvilágban született magyar lapok, versek, írások, összejövetelek erőteljes motívuma a kemény ipari munka megörökítése, a tisztelet az Újhazának és a föld/óhaza („ókontri”) utáni vágyódás (ilyen képeket mutat fel Oravecz Imrének a témát tényekre alapozottan, ám magával ragadóan és megindítóan feldolgozó, néhány éve megjelent nagyregénye, a Kaliforniai fürj is).

A magyar közösségek nagyon hamar megteremtették saját fórumaikat: az első magyar nyelvű újság a New York-i A Magyar Száműzöttek Lapja 1853. október 15-én jelent meg tótváradi Kornis Károly szerkesztésében. Ezt követően azonban több mint húsz évig nem jött létre magyar nyelvű lap, csak 1879-ben jelent meg a Magyar Amerika, majd 1883-ban szintén New Yorkban az Amerikai Magyar Nemzetőr. A magyar emigránsok másik központja Cleveland volt. 1891-ben itt alapította Kohányi Tihamér a Szabadság című lapot, amely – ellentétben számos egyéb újsággal – hosszú évtizedekig megjelent, majd a másik hasonlóan stabil lappal, az Amerikai Magyar Népszavával olvadt össze. Sárosi Attila, könyvtárunk egykori munkatársa, a hungarica periodikumok szakértőjének becslése szerint összességében 1500–1800-féle emigráns magyar lap jelent meg a világban a 19. század közepétől napjainkig, ám nagy részük olyan gyorsan szűnt meg, ahogyan keletkezett. A Szabadság az 1910-es évekre igen tekintélyes heti-, majd napilap lett. Kohányi Tihamér ösztönzésére született meg az első amerikai magyar témájú regény, a Weinerék Amerikában és a lapon keresztül szorgalmazta az első amerikai Kossuth-szobor állítását is Clevelandben. A Szabadság az Újhazában kibontakozó amerikai magyar irodalom fóruma, a „Hunky-k”, a bányákban, acélgyárakban dolgozó, és egyéb kemény ipari munkát végző bevándorolt magyarok életének tükre lett, teret adva az újvilági magyar – sokszor a kétkezi munkáslétet is megtapasztalt – újságíróknak és íróknak, többek között Kemény Györgynek, Reményi Józsefnek, Szécskay Györgynek. Az ő közreműködésük, munkájuk, szervező erejük, a széles körben elérhető lapban megjelent publikációiknak köszönhetően nagymértékben járult hozzá az amerikai magyarság életének megismeréséhez, mintegy dokumentálva azt. Ilyen dokumentum az Orgonavirágok című kötet is.

Kemény György: Orgonavirágok. Versek, Detroit, State Press, [1941] – Törzsgyűjtemény

„Magyar szeretettel…” 

„Magyar szeretettel Kemény György Detroit, 1941 máj. 1.” – ez a szép, míves kézírással feljegyzett, ám címzett nélküli ajánlás olvasható az egyszerű kivitelezésű, letisztult grafikával készült verseskötet címoldalán. A karcsúnak tűnő, mégis kicsivel több mint százoldalas könyv bizonyos Gyurka diák kassai fiatalságát, szerelmét, Amerikába utazását, ottani életének kezdeteit meséli el, feleségének ajánlva a visszatekintést. Gyurka diák vélhetően maga a költő, hiszen életútjának állomásai beazonosíthatóak a kötetben – rímekbe szedve.

De ki is volt Kemény György?
145 éve, 1875. július 4-én, az Abaúj-Torna vármegyei Garadnán született. Tanulmányairól annyit olvashatunk A magyar emigráns irodalom lexikonában, hogy Zircen, a ciszterci rendi Hittudományi és Tanárképző Intézetben végzett két évet. A Magyar katolikus lexikonból azt is megtudhatjuk, hogy Kassán és Egerben volt gimnazista, a két év zirci novíciusi élet után kilépett a rendből, és nevelői állást vállalt:

Az Orgonavirágzás című vers feleségével történt megismerkedésének meséje, amelyben bemutat még egy, az életét a továbbiakban meghatározó eseményt is:

„Koldusbérért…”

A 21 éves fiatalembert már Amerikában találjuk, ahova szülei után vándorolt ki. 1896-tól lakóhelye: Cleveland, Ohio. A hosszú, keserves hajóutat, a hamarosan-feleség szőke kislány szomorúságát a szeretteitől való elválás miatt, majd hősies helytállását a nagy úton és az új hazában a szűkös körülmények között, Gyurka diák álláskeresését, elhelyezkedését egy ruhagyárban „A szerelem: sötét verem”, illetve az Amerika című versekben írta meg.

Kemény – mint oly sok versében – itt is megjeleníti az óhazában földeken dolgozó, az újhazában – nyelvtudás és képzettség nélkül kezdetben többségében csak gyári segédmunkásként elhelyezkedni tudó kivándorolt magyarok küzdelmes életét:

Az Orgonavirágok című  kötetben nem szerepel, – de említése nem elhagyható – Kemény György egyik talán legerőteljesebb verse, A South Bend-i köszörűsök, amelyet a gyár látogatása után írt, személyes benyomásait rögzítve:

Visszatérve az Orgonavirágokhoz, ismét fordulóponthoz érkezünk:

Dongó

Így történt, hogy a fiatalember a Szabadság című hetilap segédmunkatársa, majd szerkesztője lett. 1903-ban megalapította és szerkesztette a harminc éven keresztül havonta kétszer megjelenő, így leghosszabb életű és legismertebb amerikai magyar élclapot, a Dongót, amely Az Amerikai Magyar Népszava jubileumi díszalbumában megjelent megállapítás szerint „Amerika minden magyar telepén derüt és humort hoz az idegenben bujdosók szivébe.” (Magyarországon Dongó címmel, francia mintára (Charivari) 1848 júliusától 1848. szeptember végéig jelentette meg az első élclapot Szerelmey Miklós és Lauka Gusztáv.)

                                                                                     Sághi Ilona

Szakmai lektor: Sárosi Attila

Folytatjuk...

Irodalom:

• Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.
• Emigration from Europe 1815–1914. Select documents, ed. Charlotte Erickson, London, Black, 1976.

   

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/2. rész; 12. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A segesvári Petőfi-szobor „utóélete” teljesen eltér az eddig bemutatott esetektől. 1916. augusztus 27-én Románia hadüzenetet küldött az Osztrák–Magyar Monarchiának és még aznap éjjel több ponton átlépte annak keleti határát. A váratlan támadás a magyar határőrséget felkészületlenül érte, a civil lakosság között pedig nagy riadalmat okozott és menekülő családok tömege indult meg nyugat felé. Ezt az eseményt a székelyek a mai napig csak „nagy futás”-ként emlegetik. Bár a román haderő nem jutott el Segesvárig, a magyar hatóságok biztonsági okokból mégis úgy döntöttek, hogy a Petőfi-szobrot leszerelik és Budapestre szállítják.
A szállítást igyekeztek viszonylag titokban lebonyolítani, ennek ellenére a kolozsvári Újság c. lap szemfüles, ám az emlékmű alkotója tekintetében meglehetősen tájékozatlan újságírójának majdnem sikerült meglesnie a szobrot a kolozsvári pályaudvaron.

A fent említett cikkben a kolozsvári kormánybiztosságot arról is megkérdezték, hogy mi indokolta a szobor elszállítását. Az alábbi választ kapták:

Az út viszonylag sokáig tarthatott, mert a Pesti Napló több mint egy hónapra rá tudósított a szobor megérkezéséről:

A szobor maradt tehát Budapesten és az elvesztett háború, a forradalmak és a tragikus trianoni döntés miatt kissé feledésbe is merült. Egészen 1922. január elejéig, ekkor ugyanis a Budapesti Hírlapban érdekes cikk jelent meg:

Valóban izgalmas verseny következett, amelybe menet közben egyre több, Petőfi örökségét magáénak valló magyar város szállt be.

A Petőfi Társaság viszonylag hamar Kiskunfélegyháza javára döntött, és ezt a javaslatot terjesztette be a kultuszminisztériumnak. Erre Pest vármegye közgyűlése rákontrázott és Kiskőrösnek szavazta meg a szobrot. (Budapesti Hírlap, 1922. jan. 11.)

Kiskunfélegyháza látképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, K 2084.

A verseny folytatódott:

Végül Vass József kultuszminiszter meghozta döntését:

Petőfi szobra Kiskunfélegyházán – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, K 2095.

A reverzális többek között tartalmazta azt is, hogy Kiskunfélegyháza megtéríti a szobor budapesti tárolásának költségeit és kötelezettséget vállal arra, hogy ha a történelmi idők változnak, visszaadja a szobrot Segesvárnak.
A szobor ünnepélyes leleplezésére 1922. október 29-én, vasárnap került sor a városháza előtti parkban. A megnyitó beszédet Pakots József író, nemzetgyűlési képviselő mondta.

Petőfi Sándor segesvári szobra Kiskunfélegyházán napjainkban. Forrás: Facebook (Kiskun Múzeum)

Az alföldi város nem felejtkezett el a reverzálisról. Petőfi halálának 150-ik évfordulóján, 1999. július 31-én Fehéregyházán, a sírkertben felavatták a költő egész alakos szobrát, Máté István szobrászművész alkotását, Kiskunfélegyháza hálaajándékát.

• 
• 
• 

Elbe István 

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat huszonkilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel egy alsorozatot indít el a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárban található ex librisek készíttetőiről és gyűjteményükről. Ennek bevezetőjét közöljük.

Az ex libris, magyarul könyvjegy a könyv tulajdonosát megjelölő, gyakran művészi kivitelű kisméretű grafika, melyet rendszerint a könyv kötéstáblájának belső oldalára ragasztottak. A könyvjegy tehát eredeti funkciójában a könyvhöz kötődött, a könyvet díszítette, a könyvművészettel és a bibliofíliával együtt virágzott és újult meg. Az ex libris kifejezés jelentése is erre utal: könyvei közül való, könyveiből. Magyar gyűjtők körében az ex libris X Y mellett az X Y könyve, tulajdona, könyvtárából, könyvei közül, könyvespolcáról, gyűjteményéből szerkezetek is szokásosak, teljes névvel vagy csak keresztnévvel, becézve, néhol rövidítve, monogramszerű jelöléssel. Időnként a felirat tájékoztatást nyújt a tulajdonos foglalkozásáról is.
A technikai kivitelt tekintve az ex libris többnyire grafikai sokszorosító eljárásokkal létrehozott eredeti műalkotás, lehet fa- vagy linómetszet, rézkarc, rézmetszet, kőrajz, és készülhet vegyes eljárással is. Napjainkban terjed a számítógépes grafika.

Sassy Attila grafikája (1912), Jelzet: Exl.A/85 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A műfaj történetében a 19–20. század fordulója, a szecesszió mint nemzeti kereteket átlépő stílusirányzat hozott radikális változást, az ex libris ekkor felszabadulva a könyvhöz kötöttségtől, fokozatosan önálló gyűjtés tárgyává vált. Varjú Elemér (1873–1944) művelődéstörténész már 1895-ben hangsúlyozta az ex librisek, az ex libris gyűjtés művelődéstörténeti jelentőségét, az 1903-as első magyar ex libris kiállítás kapcsán pedig leszögezte:

Ez az időszak a műfaj virágzását, megújulását hozta kiállításokkal, az első ex libris szervezetek – és ezzel a szervezett ex libris gyűjtés – beindulásával. Európában ezek sorát az angliai Ex-libris Society nyitotta meg 1890-ben, majd 1891-ben Németországban, 1893-ban Franciaországban, 1903-ban Ausztriában is megalakultak az első ex libris egyesületek. A magyar gyűjtők kezdetben részben a berlini Exlibris Verein és az Österreichische Exlibris-Gesellschaft kötelékébe csatlakoztak. Aztán megalakultak az önálló magyar gyűjtőegyesületek, elsőként a Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete 1909-ben, melynek grafikai szakosztálya magára vállalta az első hazai ex libris egyesület funkcióját. A céh működését az első világháború után szüntette be. 1932-ben létrejött a MEGE, a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete, mely 1944-ig működött.

Bordás Ferenc alkalmi grafikája (1938) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A debreceni Ajtósi Dürer Céh 1935-től fontos szerepet töltött be a térség grafikai életében, tömörítve a gyűjtőket, grafikusokat. 1949-ig állt fenn. A második világháború okozta átmeneti megtorpanás után az 1950-es évek második felében volt tapasztalható újjáéledés, az 1959-ben megalakuló Kisgrafika Barátok Körével (KBK). A kör a mai napig fennáll, 1989 végétől már Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület néven. A KBK vidéki hálózata is kialakult Szeged, Pécs, Cegléd, Debrecen, Hajdúböszörmény, Eger, Szombathely, Veszprém, Ajka székhelyekkel; ezekből napjainkra a szegedi és ajkai kör maradt aktív. Az egyesület folyóirata, az 1962-től fennálló Kisgrafika újság a mai napig fontos szerepet tölt be a műfaj népszerűsítésében, életben tartásában.

Stettner Béla alkalmi grafikája (1979) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ex libris gyűjtéssel napjainkban főként magánszemélyek, galériák, antikváriusok foglalkoznak. Emellett muzeális intézmények, múzeumok és könyvtárak is szép számban rendelkeznek kisebb-nagyobb ex libris anyaggal, a hazaiak közül kiemelem az Országos Széchényi Könyvtár mellett az Iparművészeti Múzeum és a szegedi Somogyi-könyvtár gyűjteményét.
Jelen sorozatban az OSZK modern, 20–21. századi ex libris anyagát háttérként használva ismert és kevéssé ismert személyek ex libris gyűjteményébe, gyűjtési szokásaiba, egyúttal ez irányú kapcsolati hálójába nyújtok betekintést. Többségük nagyobb, többezres önálló gyűjteményt is létrehozott, illetve komolyabb szerepet vállalt valamely ex libris gyűjtő körben, egyesületben, az ex libris népszerűsítésében; egyesek komoly szakírói munkásságot is kifejtettek. Szakmájukat tekintve a társadalom széles rétegét átfogják, találhatók köztük könyvtárosok, tudósok, tanárok, nyomdászok, orvosok, jogászok, mérnökök, kereskedők egyaránt. E gyűjtőszenvedélyű emberek nem egyszer más területen, például bélyeg-, képeslap- vagy éremgyűjtésben is aktívan tevékenykedtek.

Iván Szilárd grafikája (1930-as évek), Jelzet: Exl.P/287 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A bemutatáshoz a személyes megkereséseken túl fontos forrásként, szakirodalomként szolgálnak a korabeli irattári anyagok, gyűjtőlisták, grafikai folyóiratok, katalógusok, illetve a 2019-ben megjelent Múltunk neves ex libris gyűjtői (szerző: Vasné dr. Tóth Kornélia, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 256 p.) című, általam írt kötet. Emellett maguk az ex librisek, melyek sokrétű feltárásra, oknyomozásra adnak lehetőséget.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban. A tizedik részben Zichy Mihály, Kézirattárunk munkatársa néhány kiemelkedően jelentős emigráns hagyaték tartalmát ismerteti.

A nagyobb emigráns hagyatékok már a ’90-es években, sőt már a ’80-as évek végén különböző utakon-módokon szép lassan megindultak Magyarország felé, és ez a folyamat máig tart. Közöttük vannak magánszemélyektől származó és szervezeti irategyüttesek is.
A Mikes-program keretében behozott kéziratok szorosan kapcsolódnak az Ithaka-program és más programok útján behozott, illetve egyéni úton hozzánk eljuttatott anyagokhoz. Általuk a nyugati emigrációról kapunk mind átfogóbb képet, nem utolsósorban a nem publikált kéziratokon, leveleken keresztül. A Mikes-programban érkezettekkel számos olyan anyag is bejött, amely egy-egy már eleve nálunk lévő iratanyag töredéke, azt kiegészíti.
A Mikes-programból hazaérkező anyagok igen szerteágazó témájúak, magukon viselik – a dolog természetéből adódóan – a véletlenszerűség bélyegét, különösen azoknak a hagyatékoknak az esetében, ahol az iratkeletkeztető már régebben elhunyt, és öröksége a helyi egyesületnek, magyar háznak az adományaként jött Magyarországra. Emellett néhány tudatosan gyűjtött, tudományos értékű iratanyag birtokába is kerültünk. Az emigrációs hagyatékokról néhány dolog általánosan elmondható. Legfeltűnőbb a személyek nagyarányú átfedése az egyes hagyatékokban. Ez részben a már az emigráció előtti kapcsolatokból, részben pedig az emigrációs ismeretségi kör, az emigrációs szervezetek összefonódottságából fakad. Az emigrációs lét írásbeli lecsapódásának másik, legalapvetőbb jellemzője, hogy a hivatalos és magánszféra egyáltalán nem, vagy alig különíthető el egymástól. Sokszor nemcsak egy levelezési viszonylatban, de ugyanabban a levélben is szó van „hivatalos” és magándolgokról. Ugyanis az emigrációs szervezetek jellemzően hivatalosan bejegyzett civil szervezetek, hellyel-közzel némi politikai lobbierővel. Szerveződésük leginkább ismeretségi, baráti kapcsolatokon alapult, érthető tehát, hogy egymás közti leveleikben jól megfér egymás mellett a szervezeti kérdés taglalása és a gyermekek iskolai, hivatali előmenetelének ismertetése. Az emigráció szervezeti életében való ténykedés általában „mellékállás” volt, változó sikerű, de komoly és tiszteletreméltó áldozat.

• 
• 

A Nádas János-hagyaték az Ithaka-programban érkezett 2014-ben, kisebb töredéke a Mikes Kelemen Programban 2016-ban. Részletes képet kapunk belőle olyan, az emigrációban fontos szerepet betöltő szervezetek működéséről, mint a Magyar Társaság, az Amerikai Magyar Szövetség (később Amerikai Magyarok Országos Szövetsége), az Árpád Akadémia, ill. a Magyar Találkozók. Hasonlóképpen a Kézirattár egy másik fondjához, a Teleki Béla-hagyatékhoz, amely által betekintést nyerünk az Amerikai Erdélyi Szövetség, az Erdélyi Világszövetség működésébe, nem összefüggés nélkül a Nádas-hagyatékkal kapcsolatban említett szervezetekkel. A Mikes-programmal beérkező hagyatékok ezt a korábbi együttest gazdagítják jelentős mértékben, ugyanannak az emigrációnak írásbeli örökségeként. A Kézirattár 20. századi magyar emigrációs gyűjteménye mára egységes, a téma kutatásának országos szinten kiemelkedő, elsőrangú forrásbázisává vált. Értéke a tudományos kutatás előtt nyilvánvaló.
A Mikes-program keretében beérkezett hagyatékok közül a következőket érdemes kiemelni: 

András Károly (1917–2004) 1949–1950-ben az Informations Danubiennes szerkesztőjének, 1957–1967-ben a SZER magyar osztálya helyettes igazgatójának, majd a nemzetközi kutatóosztály helyettes vezetőjének hagyatéka. Borbándi Gyula így emlékezett meg róla:

Rendkívül értékes hagyatékának egy része már korábban a Kézirattárba került, majd töredékei a Mikes Kelemen Program keretében két részletben, illetve – legnagyobb részben – magánúton a közelmúltban szintén gyűjteményünk része lett. A terjedelmes hagyaték elsőrangú terep a korszak kutatói számára, leendő publikációs értéke és jelentősége pedig nem szorul bővebb magyarázatra.
A teljes irategyüttest Fond 541 jelzet alatt őrizzük.

Várdy Béla (1935–2018) az ’50-es évektől és az USA-ban élt, ahol 1964-től a német alapítású katolikus Duquesne Egyetemen (Pittsburgh, Pennsylvania), illetve 2001-ben az egyetem római campusán tanított. (1998 óta megkülönböztetett egyetemi tanár, ún. distinguished professor, sok éven át az egyetem Történeti Intézetének igazgatója). Kapcsolata Magyarországgal és a magyar tudományos élettel nem szakadt meg (Történettudományi Intézet, Eötvös Loránd Tudományegyetem). Kutatási területe a magyar történelem. Ugyanakkor a Gulag-kutatás jeles alakja is volt, számos magyarországi konferenciafellépéssel ebben a témában. Számottevő mennyiségű irathagyatéka (Fond 678) rendkívül értékes forrásbázis.

Vászolyi Erik (1933–2013) a permi és az ausztráliai nyelvek tudós kutatója volt. 1959 és 1960 között Komiföldön gyűjtött folklórszövegeket. 1968 után emigrált. Ausztráliába került, a Perthi Egyetemre. Érdeklődése az ausztráliai bennszülöttek felé fordult, jogaiknak szószólójává vált. Hagyatékában a rádióban elhangzott vagy arra szánt történelmi-irodalmi rövid és hosszabb írások, bibliográfiák – tudományos anyaggyűjtés, hangzó anyag, továbbá nyelvészeti munkák találhatók.

Zichy Mihály

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A szabadságharc erdélyi hadszínterének egyik sorsdöntő ütközete 1849. július 31-én Segesvár mellett, a Nagy-Küküllő mentén elterülő síkon, Fehéregyháza határában zajlott. A Bem tábornok vezette magyar sereg súlyos vereséget szenvedett az osztrák–orosz túlerővel szemben. A csata végkifejletében a cári és császári csapatok felmorzsolták a mintegy 6000 főt kitevő honvédséget. A magyarok visszavonulásából, a kozák lovasság gyors támadása miatt, fejveszett menekülés lett Fehéregyháza és Héjjasfalva irányába. Bem seregének egyötöde odaveszett, kevesen múlott, hogy maga a tábornok is fogságba nem esett. A legenda szerint segédtisztje, Zeyk Domokos is hősiesen küzdött a kozák túlerővel szemben, és amikor kardja kettétört, meg nem adta, inkább főbe lőtte magát. Petőfi eltűnéséhez még több legenda fűződik. Az önkényuralom évei után megszólaló szemtanúk különböző helyen és módon látták megsebesülni, illetve meghalni a költőt. Bár a holttestét nem találták meg, mégis több helyen állítottak síremléket neki. A székelykeresztúri temetőben ma is felkereshető Petőfi sírja, bár még az előző századfordulón bebizonyosodott, hogy nem a költő nyugszik benne. A fehéregyházi turulmadaras emlékhelyen több száz névtelen honvéd alussza örök álmát, de Petőfi nincs közöttük. Fehéregyháza és Héjjasfalva között, az országút mentén lévő Ispánkútnál 1963-ban ideiglenes, 1969-ben végleges emlékművet állítottak. Ez ma Petőfi „hivatalos” síremléke. A költő elestének helyét báró August von Heydte császári ezredes 1854-ben tett jelentésére alapozva határozták meg, de a hamvak természetesen nincsenek ott.

Fehéregyházai csatatér – Digitális Képarchívum. DKA-062622. Forrás: Vasárnapi Újság, 44. évf. 33. sz. (1897. aug. 15.) 540. o. – Elektronikus Periodika Archívum

A segesvári csata kezdetén a hadiszerencse a magyaroknak kedvezett. Bem mesterien irányította az ágyúkat, az általa beállított első lövések egyike megsebesítette az egyik orosz hadtest parancsnokát, Szkarjatyin tábornokot, aki még aznap belehalt súlyos sérülésébe.
Néhány évre a szabadságharc leverése után a város határában az osztrákok emléket állítottak a hősi halált halt orosz tábornoknak. A gótikus stílusú emlékmű egy téglalap alakú magas szarkofág, tetején egy síró oroszlánnal. Több mint negyven évig csupán ez az egy műalkotás emlékeztetett a segesvári ütközetre. 2012-ben, a lakóházakkal szorosan körbeépített, felirataitól megfosztott, nagyon lepusztult állapotú síremlék még látható volt Segesvár külvárosában.

Szkarjatyin tábornok emléke. Metszet 45e/119. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. In: Magyarország és Erdély eredeti képekben, írta Hunfalvy János, rajzolta Rohbock Lajos. 3. köt. Erdély. Hasonmás kiad. Budapest, Méry Ratio, 2020 (Eredeti kiadása: Darmstadt, Lange, 1860–1864), 118–119. – Törzsgyűjtemény

A kiegyezést követően először Héjjasfalva és Fehéregyháza magyar lakossága körében fogalmazódott meg Petőfi és a csatában elesett honvédek emlékének méltó megörökítése. Kérésükkel az akkori Felső-Fehér vármegye főbírájához, gróf Haller Ferenchez fordultak, akinek birtokán voltak az elesettek tömegsírjai. A gróf kezdeményezésére Erzsébetvárosban 1869. január 20-án megalakult a Petőfi-síremlék Egylet. A korban szokásos módon, az emlékmű kivitelezéséhez szükséges anyagiakat közadakozásból kívánták biztosítani. 1874-től az ügy fő mozgatórugója Balás Imre fehéregyházi református lelkész lett, akit később az emlékbizottság titkárának is megválasztottak. Az 1876-os közigazgatási átszervezés nyomán létrejött Nagy-Küküllő vármegye Segesvár központtal, az emlékműállítás ügye is ide helyeződött át. Az első évtizedekben az adakozás elég sovány eredményt hozott, komolyabb változás csak az egylet 1887. március 9-én Segesváron tartott közgyűlése után következett be. Az emlékbizottság élére gróf Bethlen Gábor Nagy- és Kis-Küküllő vármegyék főispánja került, és az emlékállítás ügyét országos szintre terjesztették ki. 1895-ben már rendelkezésre állt az a pénzügyi fedezet, amely alapján megkezdték a tárgyalást Köllő Miklós szobrászművésszel.

Az alépítmények megtervezésére Alpár Ignácot kérték fel, akit helyi szinten már jól ismertek, mert néhány évvel korábban ő tervezte a segesvári vármegyeházát és a református templomot.

Köllő Miklós portréja. – Digitális Képarchívum. DKA-042606. Forrás: Vasárnapi Újság, 44. évf. 32. sz. (1897. aug. 8.) 518. – Elektronikus Periodika Archívum

Köllő Miklós megbízása Petőfi Sándor Segesváron, a Várhegy csatatér felé néző oldalán felállítandó egész alakos szobrának és a fehéregyházi emlékoszlop tetején a költő és az ott elesett hősök emlékét őrző turulnak a megformázásáról szólt. A művész 1896 nyarára elkészült a szobormintával, sőt alkotását az ezredéves kiállításon is bemutatta. A kettős emlékműavatásra 1897. július 31-én került sor. Az országos esemény részletes programját az alábbi meghívó tartalmazza:

• 
• 
• 
• 

Az ütközet óta nem népesítette be ennyi ember a segesvári síkot, a fehéregyházi tömegsír környékét. Az Alpár Ignác tervezte 9,3 méter magas gúlaszerű oszlop tetején a csőrében kardot tartó turulmadár messziről hirdette a csata emlékét. Az emlékmű aljára bronztáblát helyeztek a következő felirattal:

• 
• 

1899-ben, a csata 50-ik évfordulója alkalmából a helyszínre országos megemlékezést szerveztek, amelyből később a helyi Petőfi-kultusz kibontakozott. Haller Lujza a honvédsírok köré emlékkertet alakított ki és a környéken beszerzett Petőfi-relikviákból kis emlékmúzeumot rendezett be. A fehéregyháziak és az udvarhelyszéki székelyek minden évben megemlékezést tartottak a helyszínen. Az 1916-os román betöréskor a múzeum ereklyéit Budapestre menekítették és az impériumváltás miatt a tárgyak már nem is kerültek vissza a helyükre. A berendezkedő új hatalom a síremlék jellege miatt a turulmadaras emlékművet nem bántotta, de a múzeum erőteljes hanyatlásnak indult. Gyökeres változás 1945-ben következett be, amikor a román állami szervek hivatalosan is „felkarolták” a kultusz ápolását. A fehéregyházi Petőfi-kultusz alakulásáról bővebben Gagyi József tanulmányában olvashatunk. [Gagyi József: A fehéregyházi Petőfi-kultusz és a nemzeti identitás lokális változatai. In: Kultusz, mű, identitás, Bp., PIM, 2005. 301–310.] Az emlékhely és a kis múzeum ma is látogatható.

• 
• 

1897. július 31-én délben az avatási ünnep a segesvári Várban folytatódott. Bartók Lajos beszéde után mozsárágyúk dörgése és harsogó éljenzés közepette hullott le a lepel a szoborról.

• 
• 

Az első koszorút a magyar országgyűlés képviseletében Esterházy Kálmán helyezte el a talapzatnál. A Vasárnapi Újság tudósítója külön kiemelte, hogy az ország különböző részéből küldött 460 koszorú közül kitűnt a Prielle Kornéliáé. A szobor elhelyezésével kapcsolatban az újságíró egy kritikát is megfogalmazott: Petőfi alakja a csatatérnek háttal áll és a vármegyeháza egyik ablakát nézi, de amint írta, ezt később még korrigálni lehet. A város lakosságának jelentős részét kitevő szászok az ünnepség alatt távolmaradásukkal tüntettek, az utcára sem mentek ki, és középületeiket sem lobogózták fel.

• 
• 

Köllő Miklós tragikus halála előtt még teljesített egy megbízatást: a héjjasfalvi emlékoszlophoz elkészítette Zeyk Domokos portréját. Az emlékművet 1901. október 20-án leplezték le Héjjasfalva határában, azon a helyen, ahol szemtanúk elmondása alapján a Bem szárnysegédje elesett.

Zeyk Domokos domborműve – Digitális Képarchívum. DKA-042847. Forrás: Vasárnapi Újság, 47. évf. 49. sz. (1900. dec. 9.), 820. – Elektronikus Periodika Archívum

Az emlékmű ma is ott áll Héjjasfalva határában a Segesvár felé vivő országút mellett.

Zeyk Domokos emlékműve Héjjasfalván. – Digitális Képarchívum. DKA-065125. Forrás: Vasárnapi Újság, 48. évf. 44. sz. (1901. nov. 3.), 709. – Elektronikus Periodika Archívum

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

„Földabrosz” nevű most induló és folyamatosan bővülő adatbázisunk jelenleg csaknem ezer, 1850 előtt nyomtatott hazai és külföldi térképet tartalmaz, amelynek jelentős része a 18. században készült, de több 17. századi kiadás is gazdagítja a könyvtárunk alapítójától, gróf Széchényi Ferenctől (1754–1820) származó gyűjteményt.
A térképek a forrás megjelölésével szabadon hozzáférhetők, letölthetők és felhasználhatók.

A hazai vonatkozású anyag egyik legkülönlegesebb darabja az az 1670 és 1682 között készült térkép, amely Északnyugat-Magyarországot ábrázolja.

Kisalföld általános térkép, 1670. Eigentlicher Grundtriess, Der Inssel Schiedt, in Ungern Sambt den Herumbgrentzenten Haubt Vestung und Örter, gegen den Türcken, [Nürnberg] [Johannes Hoffmann] [1670–1682]. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A képen az ország nyugati sávjában húzódó – a császári fővárost, Bécset védő – török kori végvárvonal és a Bécsig húzódó mögöttes terület látható. A császári döntéshozók érdeklődésének homlokterébe tartozó vidékről készült műre valószínűleg nagy lehetett a kereslet a polgári lakosság körében is, mivel Érsekújvár elestével mindennapossá vált a török támadástól való félelem. Nem alaptalanul, hiszen 1683-ban a török főerők Bécs ostromára indultak.
A külföldi anyagrészben az európai területek mellett Tűzföldtől Kubán keresztül Szumátráig számos különleges tájat bemutatunk. A válogatás legrégebbi darabja egy 1614-ben készült, az ókori Görögországot ábrázoló történelmi térkép.

Görögország történelmi térkép. Nova Universæ Græciæ adiacentiumq. terrarum, [Strasbourg], [L. Zetzner] [1614]. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A portugálok által a 16. században alapított Olinda (Brazília) holland elfoglalását bemutató 1630-as térkép az úgynevezett újságtérképek egyik példája. Ezek látképeket, térképeket és életképeket esetenként többnyelvű, szöveges ismertetőkkel egyesítő grafikai kiadványok, amelyek a 17. század első felében váltak népszerűvé Hollandiában.

Olinda (környék) hadtörténelmi térkép, 1630. De stat Olinda de pharnambuco, verovert by den e. generael hendrick c. Lonck, Amsterdam, Claes Iansz. Visscher [1630]. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1700-as években megnőtt az érdeklődés az antik – így az ókori római – kultúra iránt, ezért Pompeji feltárása is új stádiumába lépett a 18. század közepére. A munkálatokat 1748-ban kezdték el, de a várost csak 1763-ban, egy ókori felirat alapján tudták végleg beazonosítani, és ekkor vált látogathatóvá is. Pompeji város Francesco Piranesi (1758/1759–1810) alkotta térképe hosszú ideig az egyetlen kartográfiai ábrázolása volt a tragikus sorsú, a Vezúv Kr. e. 79-es kitörése következtében elpusztult városnak, amelyet hatalmas hamu- és kőzettömeg temetett el.

Pompei történelmi térkép 1780. Topografia delle fabriche scoperte nella cittá di Pompei, [Roma ?], [s.n.] 1788. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A térkép 1785 és 1793 között háromszor is megjelent, az adatbázisban látható példány a második, 1788. évi kiadás. A dokumentum kiemelt történeti értékét az adja, hogy pontos képet ad az ásatások akkori állapotáról.
A „Földabrosz” szolgáltatást folyamatosan bővítjük Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárunk változatos gyűjteményének további részeivel, azonos nevű térképtörténeti blogunk pedig megújul, s a későbbiekben az oldal szerves részét alkotja majd.
A célzott kereséshez többszempontú keresőrendszer áll rendelkezésre; a böngészni vágyók földrajzi elhelyezkedés (világ, Európa, Magyarország, távoli tájak) és tematikus csoportosítás (történelmi, hadtörténelmi, város-, hajózási és általános térképek) szerint is válogathatnak. A tájékozódást a térképek részletes bibliográfiai adatainak és tartalmi elemeinek megadásával segítjük.

A térképek nézegetéséhez hasznos időtöltést, eredményes böngészést kívánunk!