Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat huszonnyolcadik részében E. Mester Magdolna, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa régi balatoni idegenforgalmi plakátokat mutat be.

A Balaton – mindenki Balatonja, a mi „magyar tengerünk”. Sokan sokféle módon közelítettek már hozzá, vizsgálták a tájegység művelődéstörténetét, infrastrukturális fejlődését, bor- és fürdőkultúráját, idegenforgalmi jelentőségét.
Az egyik legismertebb munka Eötvös Károly korabeli útikönyve, amelyet olvasva anekdotákkal fűszerezett időutazást tehetünk a XIX. századi Balaton körül.
A valódi utazáshoz persze közlekedési eszközök is kellenek, és a térség népszerűvé válásához hozzájárult a jobb megközelíthetőség is: az 1847-i indulást, majd a szabadságharc alatti kényszerű szünetet követően 1852-től újra rendszeres gőzhajójárat indult a Balatonon, 1861-ben pedig Buda és Nagykanizsa között megépült a déli vasútvonal.
Rendszeres hajójáratot hirdet Siófok-Füred-Almádi között az a századfordulón készült plakát, amelyet az 1889-ben alakult Balatontavi Gőzhajózási Részvénytársaság adott ki. A részletes kidolgozású, festményszerű plakát nyugodt, derűs képet sugároz: halakat formázó, indás, tavirózsás keretbe foglalja a felhők mögé bújt lenyugvó nap által megvilágított vizet. Az enyhén fodrozott víztükrön három vízi alkalmatosság is látszik: a bal szélen kis vitorlás, előtte két halász foglalatoskodik a hálójával, a kép középpontjából pedig maga a reklámozott gőzhajó siklik felénk. Felirata a magyar mellett franciául és angolul is hívogatja a potenciális utasokat. 

K. J.: Balatontavi Gőzhajózási Rt, [1910]. Grafikai plakát – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1914e/599 – Magyar Digitális Képkönyvtár

Egy emberöltővel később született, és merőben más az „akciós” vasúti utazást hirdető kereskedelmi plakát: Bortnyik Sándor és Berény Róbert 1931-ben készült munkája. A plakát magán viseli a korra jellemző újszerű tervezőgrafikai megoldások jegyeit: használja az absztrakt művészet lehetőségeit, látszólag egyszerű, jelzésértékű megoldásokkal, erős körvonalakkal dolgozik. A víz és az égbolt egybeolvadó szépségét a plakát sötétkékből világosba olvadó alapszíne reprezentálja. A távolból kis vitorláshajó csalogatja a nézőt, a sötétből fürdőtrikós férfi és nő sziluettje rajzolódik ki: „láblógázós”, romantikus Balaton-parti estet idézve. A legnagyobb hangsúlyt mégis maga a reklámozott árucikk kapja: a jegy és az aktuális kedvezmény. Az előtérben az egyes számnál jóval nagyobb méretű kettes a reklámpszichológia egyik alapvető eszközét alkalmazva hirdeti, hogy most a szokásosnál többet kapunk a pénzünkért. A reklám elsősorban a külföldi utazókat szólítja meg, a német címen kívül ezt a célt szolgálja az előtér diszkrét piros-fehér zöld színösszeállítása is. A célközönség mégsem kizárólagos: a plakát alcím és erőltetettség nélkül szól a belföldi utazókhoz is, hiszen magán a reklámozott jegyen jól olvasható a „Ketten egy jeggyel” felirat.

Berény [Róbert]–Bortnyik [Sándor]: 2 mit 1 karte, [1931]. Grafikai plakát – Plakát- és Kisnyomtatványtár  Jelzet: PKG.1931/135 – Törzsgyűjtemény

Voit Ervin (1882–1932) munkája a balatoni fürdőket reklámozó képeslap. Kiadója, az 1904-ben létrejött Balatoni Szövetség, amely alakulásakor céljául tűzte ki a balatoni fürdőélet fejlesztését, a fürdők közös érdekének megóvását és általában a Balaton-parti gyarapodás előmozdítását...
A grafika vonzó nyári foglalatosságként mutatja be a tó egyik jelképét, a vitorlázást. A kettesben hajózgatás lehetőséget ad a flörtre is – ezt sugallja a férfi élénk, figyelmes és a nő könnyed, elnyúló testtartása A víz itt kifejezetten zöld színűnek látszik, ahogy néha a valóságban is, de ez az ötlet lehetőséget ad a nemzeti színek érvényesülésére: piros a betűk mögötti háttér és a plakát kerete, sőt a hajó belső része és az emberek bőre is (!), fehérek a betűk, a középpontban elhelyezett hajó és vitorlája, a tajték a vízen, valamint a fiatal férfi és nő ruhája is. Ezt a háromszínűséget koronázza meg az égbolt és a távoli hegyek kékje-lilája.

Voit Ervin: Balatoni fürdőkben nyaraljunk, [1910]. Képes levelezőlap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: B 736 – Hungaricana/Képcsarnok

A régi balatoni képeslapokat nézegetve a hagyományos vízparti és vitorlással tarkított ábrázolásoknál még érdekesebbek a szinte teljesen felöltözött „napfürdőzőket” és a vízben óvatoskodva beszélgető kalapos hölgyeket és csíkos trikós urakat bemutató fotók.

• 
• 

A korszakban elterjedt az a tévhit, hogy a tó vize gyógyító hatású. A balatoni fürdőhelyek kiadványai táblázatokkal és statisztikákkal támasztották alá ezt az elképzelést. A választható egészségkúrák (tejkúra, szőlőkúra, masszázskúra) mellé így a Balatonban való fürdést is melegen ajánlották. A korabeli felfogás szerint a napfény jótékony hatással van az anyagcserére és vérkeringésre, továbbá csökkenti a zsírok lerakódását.
A balatoni nyaralások természetesen nem merültek ki vízparti sétákban és fürdőzésekben. Szükség volt a kényelmi szempontokat szolgáló szolgáltatásokra, épületekre.
A fürdővendégek nehezményezték, hogy Balatonfüreden hiányoznak az olyan fedett közösségi terek, amelyek külföldön már minden nevesebb fürdőhelyen megtalálhatók, ahol a vendégek olvashatnak, zongorázhatnak, táncolhatnak.
1877 szeptemberében megkezdődött az építkezés, majd elkészült a Gyönyörde, amelynek neve – bár urak számára létesített pajzán szórakozóhelyet sugallna – valójában a Nagyvendéglőt összekötő kávécsarnokot jelenti. 1879-ben az egyemeletes gyógyterem is megépült, és ezzel valóban első osztályú gyógyhellyé változott Füred.

Balatonfüred Milleker Kávéház a gyönyördével, [1915]. Képes levelezőlap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. jelzet: B 1.217 – Hungaricana/Képcsarnok

A könnyed, szórakoztató nyaralások krónikása a következő három képeslap. Az első, a lusta levélírók álma – a klasszikus Balatonon úszó vitorlás képe mellett – az aláhúzható mondatokat kínáló képeslap. „Elfoglalt emberek levelezőlapja” hirdeti a cím elnézően. Azok számára, akik bővebben szeretnék kifejteni, hogy mit takar a „lumpolok” vagy „üldöznek a férfiak” kifejezés, a képeslap hátoldalán hagyományos írófelület is rendelkezésre áll.

Elfoglalt ember levelezőlapja, [1940]. Képes levelezőlap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: B 494 – Hungaricana/Képcsarnok

A Verne világát idéző „Keszthely 100 év múlva” című 1914-es kiadású képeslap különféle légi és vízi járművektől nyüzsgő víziói nem egészen így váltak valóra – pedig a közlés óta már 100-nál több év is eltelt. Nyilván a levelezőlap ötletessége sok vásárlót vonzott.

Keszthely 100 év múlva, 1914. Képes levelezőlap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. jelzet: K 1.558 – Hungaricana/Képcsarnok

Akárcsak a – szintén humorral megkomponált – tele és üres pénztárcás, megkopasztott látogatót bemutató – ilyen volt – ilyen lett állapotot közvetítő – jelenet, amelyből kiderül, hogy bizony a balatoni nyaralás már akkoriban is költséges mulatság lehetett.

Üdvözlet Keszthelyről, [1908]. Képes levelezőlap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: K 1.550 – Hungaricana/Képcsarnok

A balatoni táj festői szépsége művészeket és civileket egyaránt megérintett. Nem véletlen, hogy számos festőt és tollforgatót ihletett meg egy-egy napszak vagy évszak a Balatonnál.
Érdekes, látványos vállalkozás a 2003-ban megjelent „Jer, nézd a Balatont” című összeállítás, amely a művészetek találkozási pontjaként egy-egy balatoni témájú verset és egy-egy hozzá illő festményt állít egymás mellé.
A Balaton legnagyobb festőjének Egry Józsefet, az egyetlen irányzathoz sem tartozó „nagy magányost” szokták nevezni. Képein a fény és a színek kapnak nagy szerepet.
Devecseri Gábort Balatoni hajnal című versében szintén a hajnali színek kavalkádja indította meg.

Hasonló hangulatot idéz az alábbi „Balaton. Napkelte” című képeslap is:

A Balaton. Napkelte, 1913. képes levelezőlap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: B 609 – Hungaricana/Képcsarnok

Végezetül érdemes felidéznünk Kossuth Lajos minden reklámnál erősebb, hívogatóbb, rajongó sorait:

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat huszonhetedik részében Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa Weöres Sándor egyik epigrammájának keletkezési hátterére világít rá.

Egy hagyaték előrendezése közben akadtunk arra a dokumentumra, mely felkeltette az érdeklődésünket, s melynek nyomán kezünkbe került egy érdekes aprónyomtatvány. Jórészt tehát, amit itt felvázolunk a kíváncsi színház- és operarajongó előtt, egy 1974-ből való ismertetőből idézzük, segítségül híva egy kortárs kritikát, hogy a végén teljes nyugalommal átadhassuk a szót a Költőnek.
Beaumarchais híres színdarabját, s főleg Rossini közismert operáját, A sevillai borbélyt nem kell különösebben bemutatni. A Pesti Műsor akkori számából idézzük föl röviden a mű tartalmát:

A Nemzeti Színházban, vagyis még a Pesti Magyar Színházban 1837. augusztus 29-én csendült föl először, utoljára pedig 1884. június 30-án ez az opera. Miért utoljára? – mert ezután különvált a drámai és operai társulat, a továbbiakban az operákat már az Ybl Miklós által tervezett, mindenki által jól ismert Operaházban játszották, de tudjuk, hajdanán Dérynének is parádés szerepe volt a darab hősnője, Rosina... Miért is olyan lényeges ez, túl a történeti érdekességen? Természetesen azért, mert épp az Állami Déryné Színház egyik operaismertető füzetét (aprónyomtatványát) tartjuk a kezünkben, hiszen ebben a színházban, 15 év után, 1974. április 27-én ismét műsorra tűzték a darabot, igaz, most már a Rossini-operát. Ezt is az akkori főrendező, Kertész László rendezte.
A színház mint Állami Faluszínház 1951-ben jött létre. 1955-ben vette föl Déryné nevét. 1978-ban az addigi szervezeti formában megszűnt, együttese beleolvadt az akkor kialakított Népszínházba.
Kertész László (Budapest, 1915. augusztus 27. – Budapest, 2004. július 19.) rendező, zeneigazgató. Jászai Mari-díjas, érdemes művész. A Zeneművészeti Főiskola hegedű tanszakán végzett, majd a Színművészeti Főiskola rendező szakán képezte tovább magát. 1937-től 1944-ig a Budapesti Hangversenyzenekar, a Székesfővárosi Zenekar hegedűse, majd több más kulturális zenei beosztás után végül 1951-től 1956-ig az Állami Bábszínház, majd 1956-tól 1977-ig az Állami Déryné Színház rendezője. Később a társulaton belül megalapítja az operatagozatot. 1978-tól 1989-ig a Népszínház operatagozatának művészeti vezetője. 1987-től 1990-ig kialakítja a Diákopera vállalkozást. Felesége Ács Kató írónő volt.
Míg a Déryné Színház 15 évvel ezelőtti, 1959. április 4-én – lévén faluszínház – először Mezőszilason bemutatott prózai előadását, a Beaumarchais által írt vígjátékot Dobossy László és Weöres Sándor fordításában játszották nagy sikerrel (kísérőzenéjét Láng István komponálta), a mostani operaelőadáskor Harsányi Zsolt fordítását alkalmazta kamaraszínpadra Weöres Sándor.
Az akkori előadás helyett némileg kárpótolva magunkat, idézzük fel a jeles zenekritikus, Boros Attila néhány gondolatát az egyik legrangosabb zenei folyóirat, a Muzsika lapjairól:

A kettős szereposztásban felújított opera-előadás karmestere László Endre és Orosz István volt. A főbb szerepekben pedig: Gróf Almaviva Iván László, illetve Németh József; Bartolo, az orvos Nagy Miklós, illetve Magasházi István; Rosina, Bartolo gyámleánya Kálny Zsuzsa, illetve Perei Irén; Figaro, a borbély Bordás Dezső, illetve Nagy János; Basilio zenemester pedig Vajda Dezső. A díszlettervező Sostarics Zsuzsa, a táncvezető Barta Judit, a jelmeztervező pedig a Jászai-díjas Rimanóczy Yvonne.

Rossini: A sevillai borbély.  Nagy Miklós mint Bartolo doktor. Állami Déryné Színház. Bemutató: 1974. április 27. Fénykép – Színháztörténeti és Zeneműtár

A rendező munkatársa Torday Ilona, s mint már mondtuk, az előadást Kertész László rendezte. S itt meg is állhatunk, tulajdonképp a végéhez is értünk a műsorfüzetnek, melyet nyilván szintén a rendező állított össze jó érzékkel, hiszen az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárába került hagyatékában leltünk rá az ismertető teljes dokumentumanyagára, a lefényképezett régi, 1884-es, képben is közölt nemzeti színházi színlapra, a közölt fényképekre, a méretek bejelölésével, s itt találtunk rá a hasonlóan a nyomdai előmunkálatokat magán viselő kis epigrammára is, melyet Weöres Sándor saját kezével, hogy jól látható legyen, vastag kék filctollal vetett papírra.

Weöres Sándor: Bartolo doktorhoz. Kézirat – Színháztörténeti és Zeneműtár

Rossini: A sevillai borbély. Bemutató: 1974. április 27. A műsorfüzet vonatkozó oldala – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Illyés Boglárka, a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa tesz fel kérdéseket Hubay Jenő hagyatékának egyik érdekes darabjáról.

Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában több száz kotta található Hubay Jenő (1858‒1937) hegedűművész, zeneszerző hagyatékából, aki 1919 és 1934 között a Zeneakadémia főigazgatója volt. Ezek közül a Suite sur le Roi de Lahore de J. Massenet pour violon et orchestre autográf kézirata különleges darab: egy zenei kooperáció emlékét, Jules Massenet (1842‒1912) francia komponista és Hubay kézírását együtt őrzi.
De vajon mikor és hogyan ismerkedett meg Hubay Massenet-val és operájával? Mit árul el a dokumentum a mű keletkezéséről, illetve céljáról? És vajon elérte-e a célját, azaz előadták-e, kiadták-e a kompozíciót, és volt-e ennek hatása Hubay pályájának alakulására?

Hubay‒Massenet: Szvit Massenet Lahore királya című operája nyomán, a zenekari partitúra címlapja ‒ Zeneműtár

A két muzsikus életre szóló kapcsolatának kezdete Hubay korai párizsi éveire nyúlik vissza. Miután hazájában már nevet szerzett mint hegedűvirtuóz, és Carmen-fantáziájával (1876) zeneszerzőként is felhívta magára a figyelmet, 1878 májusában, a világkiállítás idején utazott első alkalommal Párizsba, Liszt Ferenc biztatására. A tehetséges és ambiciózus fiatal művész útját addig a nagy zeneszerző egyengette, akivel rendszeresen fellépett zeneakadémiai matinékon, házikoncerteken.

Az ifjú Hubay Liszttel a Kreutzer-szonátát játssza. Hubay Cebrián Andor rajzának fotóreprodukciója ‒ Zeneműtár

A Liszttől kapott ajánlólevelek egyike Camille Saint-Saënsnak szólt, akinek hétfői zenés estjein Hubay a francia zenei élet több kiválóságát ismerte meg, köztük Gabriel Faurét. Később további hírességekkel ismerkedett meg Érard zongoragyárosnál ‒ akinél párizsi tartózkodása idején Liszt lakott ‒, a Munkácsy házaspár palotájában és más szalonokban (Charles Gounod, Ambroise Thomas, Léo Delibes stb.). Párizsban került kapcsolatba Henri Vieuxtemps belga hegedűvész-zeneszerzővel is, aki tanítványul és barátjává fogadta. Kapcsolatai révén elérte, hogy fellépő művészként hívják meg az előkelő párizsi szalonokba. Első koncertjét ‒ az időközben ugyancsak Párizsba érkezett Aggházy Károly zongoraművésszel ‒ 1879. január 22-én adta az Érard-teremben, ekkor még „Eugène Huber” néven. Muzsikustársával rendszeresen koncertezett a Pleyel-teremben is: kamarazenei hangversenyek sorát követően először 1880. április 13-án, a Colonne-zenekarral léptek fel egy jelentős zenekari koncerten, amelynek műsorán többek közt saját Carmen-fantáziája is szerepelt.
Jóllehet Hubay népszerűséget szerzett, még nem érte el célját, amiért muzsikustársaihoz hasonlóan Párizsba ment, és többször visszatért oda.

A világhírnév felé vezető úton Massenet indította el, akivel a Lahore királya révén került közeli kapcsolatba 1880-ban. A francia zeneszerző számára ez az 1877. április 27-én bemutatott egzotikus nagyopera hozta meg az áttörést, s ekkor már külföldön is ismert, beérkezett mesternek számított. Massenet 1878 óta a párizsi Conservatoire zeneszerzéstanára, és az Académie des beaux-arts (Francia Szépművészeti Akadémia) tagja volt. Műve Budapesten is tetszést aratott a Nemzeti Színházban 1879. január 25-én tartott bemutatóján, és évekig repertoáron maradt.

Hubay‒Massenet: Szvit Massenet Lahore királya című operája nyomán, a zenekari partitúra utolsó kottás oldala ‒ Zeneműtár

Hubay visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Párizsban, Vieuxtemps ajánlására látta a világkiállítás sikerdarabját, majd 1880 nyarán Munkácsyné colpachi kastélyában időzve, az asszony zongoráján talált rá a Le roi de Lahore kottájára. A zongorán lejátszott dallamok egy hegedűszvit (tulajdonképpen fantázia) megírására inspirálták, melynek kéziratát az ősszel Párizsban elvitte Massenet-hoz. Miután együtt eljátszották a darabot, a fellelkesült Massenet felajánlotta, hogy meghangszereli a kíséretet, és kieszközli a mű bemutatását Jules Pasdeloup-nál, a párizsi Cirque d’hiverben (Téli Cirkuszban) rendezett, többezres nézőközönséget vonzó Concerts populaires igazgatójánál. A Pasdeloup-zenekar „népszerű koncertjei”, amelyek minden korábbinál szélesebb körben ismertették a német szimfonikus repertoár mellett a kortárs francia zene újdonságait, ekkoriban valóságos intézménynek számítottak.
Mint az itt bemutatott dokumentum elárulja, Massenet nem csupán átírta nagyzenekarra a zongorakíséretet, hanem át is dolgozta némileg, javítgatta a darabot. A lila tintával írt zenekari szólamok az ő kézírását őrzik, a hegedűszólamot fekete tintával Hubay jegyezte be a kottába. Massenet bejegyzéseiből kiderül, hogy a munkát 1880. november 21-én, vasárnap kezdte el Párizsban (Passy-negyed), és a november 30., keddről december 1., szerdára virradó éjszaka fejezte be. Hubay szvitjét Massenet akkori kiadójánál, Georges Hartmann-nál mutatták be Pasdeloup karmesternek, aki az ifjú hegedűvirtuózt szerződtette az 1880. december 19-i nagy koncertre, majd annak fényes sikerét látva egy következőre. Massenet támogatása, illetve a Concerts populaires-en való fellépés az események láncolata folytán további ajánlatokat eredményezett Hubay számára, melyek közül a brüsszeli konzervatórium első hegedűtanári állását fogadta el, Vieuxtemps örökébe lépve. A két komponista együttes művét, amely ebben a változatban nem jelent meg nyomtatásban, Hubay 1924. március 4-én mutatta be a budapesti Zeneakadémián egy magyar‒francia est keretében.

Massenet‒Hubay: Két Massenet-dal. Alkony. Szerenád. Kottacímlap ‒ Zeneműtár

Miután a Lahore-szvit zenekari változatából nem készült hangfelvétel, ehelyett egy Massenet-dal Hubay által készített átiratát ‒ a Molière-költeményt megzenésítő Sérénade-ot (1880) ‒ ajánljuk meghallgatásra Szecsődi Ferenc és Kassai István előadásában.

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár) 

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

 

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a vinilhanglemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A nyolcadik részben Szegedi-Szabó Béla, a Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály munkatársa a nyugati magyar emigrációból a Zeneműtár lemezgyűjteményébe érkezett vinillemez-ritkaságokat mutatja be.

Kiváló vinillemezekkel gyarapodott az OSZK Zeneműtárának gyűjteménye a Mikes Kelemen Programnak köszönhetően. Eddig 516 lemeznyi új gyarapodásról tudunk beszámolni, amelyekből korábban nem volt példányunk. A tengerentúlról és nyugat-európai országokból érkező analóg „adattárolók”, vagyis korongok a korabeli amerikai zenei élet minden műfaját lefedik az emigráció zenei életének és működésének sokszínűségét tükrözve – a szórakoztató zenén át egészen a jazz és klasszikus muzsikáig.  
A kiadványok között érdekességeket és ritkaságokat is találunk, például a HAZÁM Records kiadó lemezeit. A kiadó néhány kiadványa már eddig is megtalálható volt az állományunkban, amit most a program révén sikerült újabb tételekkel gyarapítani.
Teljesen ismeretlenek voltak számunkra a Csillag Records, Csárda Kiadó és a Kék Madár Records, ám most már ezek lemezei is szerepelnek katalógusunkban.
A Paprikás lemezek / Paprikás Kiadó 78-as fordulatszámú gramofonlemezei valódi ritkaságok, amelyek a gyűjtők számára is izgalmas anyagot jelentenek.
A dedikált lemezek különleges értéket képviselnek, kortörténeti dokumentumok. A Mikes-programmal hazaérkezett lemezek – a könyvekhez hasonlóan – bővelkednek személyes hangú dedikációkban, és arról tanúskodnak, hogy a magyar közösségek szívesen foglalkoztatták az emigrációban élő magyar művészeket, de az óhazából is meghívták az általuk kedvelt és tisztelt személyiségeket. Erre emlékeztetnek pl. Szeleczky Zita, Horváth Pista, Jancsó Adrienne saját kezűleg dedikált lemezei. Szeleczky Zita különösen szívesen dedikálta lemezeit, számos kiadvány érkezett be a kézjegyével.

Szeleczky Zita: Magyar Rozika Amerikában. Eredeti színházi felétel, ZL LP, 1970. Lemezborító

Az audiofilek körében nemrég újra divatba jöttek a vinillemezek, ezen belül is az USA-ban forgalomba hozott, kiváló minőségű korongok. Ezért fontos kiemelni olyan világhírű kiadókat, mint az RCA Victor, a Columbia Masterworks, a Decca – és még sorolhatnánk.
Mint tudjuk, a pezsgő magyarországi zenei élet számos képviselője – énekes, zeneszerző, karmester, zenész – emigrált az elmúlt században az Egyesült Államokba és más nyugati országokba, és ott valamennyien színes és gazdag művészi pályát futottak be. Amerikában jó néhány magyar származású karmester élte virágkorát. Hatalmas lemezgyárak stúdióiban dolgozott és készített felvételt többek között Reiner Frigyes, Széll György, Ormándy Jenő, Doráti Antal, Kertész István, Solti György. Bartók Kontrasztok című zeneművét is elsőként az amerikai Sony stúdiójában rögzítették: a szerző mellett olyan zenésztársak közreműködtek, mint Benny Goodman és Szigeti József. Megemlíteném a zongoraművész Sándor Györgyöt, aki úgyszintén az USA-ban élt, és nem utolsósorban Bartók műveinek hiteles, szakavatott tolmácsolójaként vált ismertté.A karmesterek közül a legizgalmasabb Reiner Frigyes személye, aki többek között Füst Milánnal ápolt jó barátságot, hiszen gyerekkoruk óta ismerték egymást. Füst Milán így emlékezik régi barátjára, akire mindig csodálattal tekintett:

Megjegyzem, Füst Milán is kiváló érzékenységgel rendelkezett, ami a zenéről való elmélkedést illeti, hiszen ő írt elsőként Szigeti József hegedűművész világraszóló tehetségéről.

• 
• 

A karizmatikus Reiner Frigyes hatalmas karriert futott be, miután 1922-ben az USA-ba költözött. Méltán híres felvételei ennek a legfőbb bizonyítékai, amelyek azóta sem veszítettek semmit frissességükből. Lemezeit a magyar zenehallgatók köre is jól ismeri, hiszen az RCA Victornál megjelent Living Stereo címkével ellátott kultikus sorozat mai napig jelen van a nemzetközi piacon, ez jól példázza, hogy az a zenekari hangzásvilág és minőség, amit a budapesti születésű, jeles karmester neve fémjelez, cseppet sem veszített erejéből. A magyarországi hifisták nagy becsben tartják e Reiner-féle felvételeket, már csak az analóg hangzás lelket simogató varázsa miatt is.
A nyugati magyar emigráció berkeiből érkező hanglemezek méltó helyre kerültek megőrzésre, mostantól az OSZK lemezgyűjteményét gazdagítják.

Szegedi-Szabó Béla (Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; ; 11/2. rész; 12. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

1849. február 4-én Vízaknánál Bem József erdélyi serege súlyos vereséget szenvedett, maga a vezérőrnagy is megsebesült. A Piskiig tartó folyamatos visszavonulásban többször megütköztek a császári csapatokkal és a román felkelőkkel. A vízaknai csatatéren több mint 300 honvéd esett el, akiket a román felkelők, a végtisztesség megadása nélkül, öltözetüktől megfosztva egy elhagyatott mély tárnába, a Nagyaknába dobtak.

A vízaknai csata. Képeslap, Budapest, Divald Károly, 1896–1905. Piarista képeslapgyűjtemény – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: P5/22 – Magyar Digitális Képkönyvtár

Vízakna, ez a Nagyszebentől mindössze 18 km-re fekvő kis bányaváros a XIX. században fokozatosan a Monarchia egyik népszerű fürdőhelyévé alakult át. Ezen a területen már a rómaiak is sót bányásztak. A kitermelést időnként a betörő víz akadályozta meg. Később az így kialakult magas sókoncentrációt tartalmazó tavak köré, a pihenni és gyógyulni vágyók kényelmére fürdőházakat, panziókat és gyógyszállót építettek.

• 
• 
• 
• 

1880-ban a helyi plébános, Bakk Endre kezdeményezésére a temetetlen hősöknek méltó megemlékezést és síremléket terveztek. Február 4-én requiemet tartottak az elhunytak lelki üdvéért, majd szeptember 26-án a hamvak felett, a Nagyakna peremén felszentelték az elesett honvédek közös sírját. Október 3-án a parkosított és vasráccsal körülvett sírhelyen felavatták a honvédek kőből faragott síremlékét.

Vizaknai honvédemlék. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár Jelzet: V 1.212

A honvédemlék pontos leírását és feliratát Bakk Endrének az emlékmű felavatásának alkalmából kiadott könyvében olvashatjuk:

Az 1848-49-iki szabadságharc alatti események Vizaknán című kötet címlapja – Törzsgyűjtemény

1890. július 3-án hatalmas felhőszakadás következtében az aknák beomlottak és a mélyből feltörő víz hat honvéd holttestét hozta a felszínre a fürdővendégek nem kis megrökönyödésére és ámulatára. A csodát az okozta, hogy a halottak testét a só teljes mértékben konzerválta. A hat honvédet megfelelő tiszteletadás mellett az emlékmű háta mögött temették el és az egyéves évfordulóra egy újabb felirat került az emlékoszlopra:

A Nagy-Akna és a Honvédemlék. In: Vasárnapi Újság, 37. évf. 33. sz. (1890. aug. 17.) 532. – Elektronikus Periodika Archívum

Az esetből újkeletű mondák születtek, kutatók orvostudományi és földrajzi értekezéseket írtak.  Rákosi Viktor tömör megfogalmazásában:

Dr. König Henrik professzor az egyik honvédtetemet boncolja. In: 1848–49. Történelmi Lapok, 3. évf. 3. sz. (1894. feb. 1.), 25. – Törzsgyűjtemény

Az emlékmű Trianon utáni sorsáról keveset tudunk. Ha Murádin Jenő elpusztult emlékművekről összeállított repertóriumát vesszük alapul, akkor a történetet egy mondattal lezárhatjuk. Az emlékművet a közhatalom-változás után lerombolták. (A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma, Kolozsvár, Kriterion, 2008. 114. )
De ez változat kevéssé valószínű. Inkább elképzelhető, amit Polcz Alaine gyermekkoráról írt visszaemlékezésében olvashatunk. Az írónő az 1920-as években kisgyerekként és később is többször nyaralt Vízaknán a rokonoknál. Nem kutatott különösebben az események után, ezért a leírásai pontatlanok és a helyszínek is keverednek, a Nagyakna- (később Honvéd-) tavat például a Thököly-tóval cseréli fel, és itt írja le a vízből fölbukkanó honvéd tetemek esetét. Ezért nagyon valószínű, hogy az általa megnevezett Thököly-oszlop is valójában a honvéd emlékmű volt.

Nagy valószínűséggel ez egyszer nem a hatalomváltás, hanem a hanyagság és a természet ereje okozta az emlékmű pusztulását.
Vízaknán ma már csak két jel emlékeztet 1849 vérzivataros napjaira. A Petőfi-emléktábla annak a háznak a falán, ahol költő az ütközet előtti napokban megszállt, illetve egy kopjafa, amelyet a csatában elhunyt hősök emlékére állítottak 2010. március 15-én a református templom kertjében. 

Petőfi-emléktábla Vízaknán. A kép forrása: Csedö Attila blogja

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat huszonhatodik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának kilencedik folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!

A Dreher névről elsősorban a sör jut az eszünkbe, de régebben egyéb termékek is fűződtek a márkanévhez. 2019-ben volt 165 éves a Dreher, és ebből az alkalomból több kiadványt is megjelentettek. Ezúttal ezek közül az egyikből vett idézeteket olvashatják, kis kiegészítésekkel. Elsősorban nem a cég és a márkanév történetét mutatjuk be, hanem érdekességekre hívjuk fel az olvasó figyelmét a kiadvány segítségével.

165 év, 165 minisztori. Írta és szerkesztette: Sziklainé Lengyel Zsófia, Budapest, Dreher Sörgyárak Zrt., 2019. – Törzsgyűjtemény

A cég alapítója, Dreher Antal (1810–1863) Ausztriában, Münchenben, majd Angliában tanulta ki a mesterséget. A szigetországi mesterek féltett titkainak ellesésében – a legenda szerint – üreges sétapálcájába rejtett sörminták is segítették.

Dréher Antal serfőzdéi R.T. Kőbányán. Dreher-féle Szent János sör. Jelzet: PKG.én/13. – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

Az első világháború előtt már 800 munkást alkalmazott a gyár és termelése elérte az évi az évi 600.000 hektolitert. (Megjegyzés a szerkesztőtől: az elméleti kapacitás volt egymillió hektoliter, de ezt a háború miatt sosem érték el.)

Dréher Antal Serfőzdéi R.T. Kőbányán: Karnevál sör. Jelzet: PKG.én/14. – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

A cég 1907-től Dreher Antal Serfőzdéi Rt. néven működött.

• 
• 

Az 1930-as évektől hódított Magyarországon a nagy tápértékű, alacsony alkoholtartalmú Nektár sör, amit egészen az 1960-as évekig gyártottak Kőbányán. Így ír a Nektár sör jótékony hatásairól egy korabeli szórólap:

• 
• 

Az első világháborút követő erőteljes kereslet-visszaesés kivédésére három nagy sörfőző vállalat előbb az 1920-as években kartellbe tömörült, majd 1933-ban egyesült Dreher-Haggenmacher-Első Magyar Részvény Serfőzde Rt. (DHRS) néven.

• 
• 

A Dreher 1923-ban a német Maul céggel közösen hozott létre például csokoládégyárat.

A Dreher és Maul Kakaó és Csokoládégyárban készült először a csokis parány.

• 
• 

1949-ben – egy évvel az államosítás után – a DHRS gyárat további 3 kőbányai sörgyárral összevonva hozták létre a Kőbányai Sör- és Malátagyárat. A gyár adta akkor a hazai sörtermelés 87 százalékát, s az 1980-as évek elejéig meg is tartotta ezt a nagyságrendet. 1992-ben részvénytársasággá alakult, 1993-ban a világ harmadik legnagyobb sörgyártója, a dél-afrikai South African Breweries (SAB) többségi tulajdonába került, s az addig Kőbányai Sörgyár néven működő vállalat 1997-ben megvásárolta a „Dreher” nevet a családtól, azóta Dreher Sörgyárak Rt. néven működik. A sörgyár napjainkban is Kőbányán üzemel, ahol a helyreállított ipartörténeti értékű épületekben a legmodernebb technológiai eljárásokkal készülnek a különböző sörök.

• 
• 

Duplán nyerhet! Jelzet: PKG.2005/299 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 4. rész: Corvin; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 10. rész: Állatkert; 11. rész: Szalámi

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat huszonötödik részében Sánta Sára, a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa Kazinczy Ferenc széphalmi könyvtárának egyik féltve őrzött ősnyomtatvány-kolligátumát és annak a tulajdonosi bejegyzéseit ismerteti.

A Régi Nyomtatványok Tárában sokrétű munkánk (amelyről a Tetris Challenge keretében be is számoltunk tavaly) egyik legizgalmasabb része a gyűjteményünkben található nyomtatványok feldolgozása. A katalogizálás közben természetesen megvizsgáljuk a műben található bejegyzéseket is, amelyek közül a tulajdonbejegyzéseket fel is tüntetjük a katalógustételben. Ezeken kívül a régi könyvekben számos olyan bejegyzést találhatunk, amelyek művelődéstörténeti jelentőséggel bírnak, a katalógusba azonban terjedelmi korlátok miatt nem kerülhetnek be. Ilyen az a bejegyzés is, amelyet az Inc. 1163 jelzetű ősnyomtatvány-kolligátum katalógustételeinek kiegészítése és ellenőrzése közben találtam.

A kolligátumba négy ősnyomtatványt kötöttek:

• Inc. 1163 (1): Johannes Versor, Commentum super Donatum minorem, Heidelberg: [Friedrich Misch], 1489.
• Inc. 1163 (2): Alexander de Villa Dei, Doctrinale, Cum commentario (Glossa notabilis) Gerardi de Zutphania, Strassbourg: Martin Flach, [1488.]  
• Inc. 1163 (3): Alexander de Villa Dei, Doctrinale, Cum commentario (Glossa notabilis) Gerardi de Zutphania, accedit commentum valde utile, Köln: [Heinrich Quentell], 1489.
• Inc. 1163 (4): Pescennio Francesco Negro, Grammatica, Basel: Jacob Wolff von Pforzheim, [21. Mart.] 1500.

Az előzéklapon a következő kézírásos szöveget olvashatjuk:

Igazi bibliofil bejegyzés, amely magyarul így hangzik: A nyomda-művészet két ősnyomtatványa, egyik az 1488. évből, a másik az 1489. évből. Majd ezt követően: Ősnyomtatványnak nevezik a könyvbarátok azokat a könyveket, melyeket 1500. előtt nyomtattak és melyeknek értéke megegyezik a kézzel írt kódexekével.

Az Inc. 1163 jelzetű ősnyomtatvány-kolligátum előzéklapjának kézírásos bejegyzése

A Régi Nyomtatványok Tárában található kolligátum tehát egykor Kazinczy Ferenc hatalmas széphalmi könyvtárának részét képezte. A fent idézett bejegyzés tanúsága szerint a híres tulajdonos azt is fontosnak tartotta, hogy nevének feltüntetése mellett a kötetbe foglalt nyomtatványok eszmei értékét is regisztrálja. Kazinczy gyerekkorától kezdve gyűjtötte a könyveket, és – noha anyagi helyzete nem kedvezett bibliofil szenvedélyének – nemegyszer vagyonokat költött tartalmára nézve igen sokszínű gyűjteménye gyarapítására.
Érdekes, hogy az első mondat két ősnyomtatványt említ, holott a kolligátum négy részből áll, amelyek közül három (az 1., 2. és a 4.) címlapján megtalálhatjuk Kazinczy 1808-as possessor-bejegyzéseit. A bejegyzésnek többféle magyarázata lehet, azonban a legvalószínűbb a következő. Az ősnyomtatványok eredetileg külön-külön voltak Kazinczy könyvtárában, az első kettőt egybeköttette, majd ezek elé került az előzéklap a két ősnyomtatványra vonatkozó bejegyzéssel. Ezt követően – nem tudjuk, mikor – köthették melléjük a (3)-as és (4)-es kolligátumot. A kötet egyes kolligátumai egyébként ma is igen ritkák: jelenleg mindegyikből ez az egyetlen ismert példány Magyarországon.

Az Inc. 1163 jelzetű ősnyomtatvány-kolligátum első kolligátuma címlapján olvasható tulajdonbejegyzések

Az első kolligátum címlapján − ahogy azt a katalógustételben is feltüntettem − négy tulajdonbejegyzést találunk, ezek közül számunkra most kettő érdekes:

Alatta pedig, szintén kézírással:

Az örökös anyagi problémákkal küzdő Kazinczy még életében arra kényszerült, hogy nagy gonddal gyűjtött könyvtárát eladja a Sárospataki Református Kollégiumnak 2000 forintért, egy hegyaljai szőlő áráért. Az első kolligátumunk címlapján található tulajdonbejegyzésből (Kazinczy Gáboré 1834) azonban azt láthatjuk, hogy a kötet még Kazinczy 1831-es halála után is a család tulajdonában volt. Különösen közel állhatott tehát a szívéhez, hiszen anyagi gondjai ellenére is megtartotta, noha – amint az általa írt megjegyzésben olvashatjuk – az ára megegyezik a kézzel írt kódexekével.
A Kazinczy-utódok valóban kincs gyanánt tekinthettek a kötetre. A címlapon Ernst Lajos műgyűjtő pecsétes ex librise is megtalálható, a családtól talán hozzá, majd 1939-ben pedig az ő gyűjteményéből került a Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárába ez a ritka ősnyomtatvány-kolligátum.

Sánta Sára (Régi Nyomtatványok Tára)

Irodalom:

• Szentimrei Mihályné, A Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának rövid története. In Gyenyijeva, Jekatyerina Jurjevna – Kiss Ilona – Monok István (szerk.), Translatio Librorum. Budapest: OSZK, 2017, 17–23.
• Kiss Endre József, Kazinczy Ferenc sárospataki könyvei. In Gyenyijeva, Jekatyerina Jurjevna – Kiss Ilona – Monok István (szerk.), Translatio Librorum. Budapest: OSZK, 2017, 139–145.

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal V. Ecsedy Judit, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoportjának nyugalmazott munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény egyik nyomdászjelvényéről.

A nyomdászjelvényen taláros férfialakot látni fa alatt, az írásszalagon a „Non Solus” latin szavak olvashatók. Ha valakinek ismerős ez a jelvény, elárulhatjuk, hogy a híres hollandiai Elzevier nyomdász- és kiadócég emblémájáról van szó, csakhogy itt nem hollandiai nyomtatványon szerepel, hanem egy Kolozsvárott 1669-ben kiadott erdélyi törvénygyűjteményen.

A kolozsvári nyomdász által használt Elzevier-jelvény – az eredeti holland jelvény magyarországi másolata. Fotó: Karasz Lajos

Ez az erdélyi törvénygyűjtemény – amely egyébként latin címe ellenére (Compilatae constitutiones Regni Transylvaniae et partium Hungariae eidem annexarum) magyar nyelvű – az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárában az RMK I. 1085 jelzet alatt található.

Compilatae constitutiones Regni Transylvaniae, Kolozsvár, Veresegyházi Szentyel Mihály, 1669. Címlap. Fotó: Karasz Lajos – Törzsgyűjtemény

A nyomdászjelvény szilfát ábrázol, törzsére tekeredő szőlőindával, egyik oldalon taláros férfialak nyúl a szőlőtőke felé, a másik oldalon írásszalagban a „NON SOLUS” szavak olvashatók. A kép egyes elemeinek értelmezésére többféle lehetőség adódik. Az egyik megfejtés szerint az Elzevier név az Elmsvuur rongált alakja, amely az „elmus” (szilfa) és a „vuur” (tűz) szavakból tevődik össze, és így kerülne a nyomdászjelvénybe a szilfa. Másrészt a szilfa az a mindig megújuló fa, amely egy hajtásból is megered. A szőlőtő értelmezésére bibliai értelmezés kínálkozik, az Újtestamentumban olvassuk, hogy „Én vagyok az igazi szőlőtő” (Jn 15,1–2). Ugyanakkor a szőlő az eucharisztiára, az úrvacsorára is utal. A magányos alakra vonatkozik az írásszalag szövege, értelmezése az Újtestamentum Jn 16,32 helye lehet: „…nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” Olyan magyarázatot, amely egyaránt magyarázná a szilfát és a fára tekeredő szőlőtőt és a magányos alakot, nem találunk. Tehát itt egy nagyon sokféleképpen értelmezhető, összetett jelvényről van szó, amely önmagában is szép, dekoratív, alkalmas akár egy egyszerű címlap díszítésére is.
Ezt a jelvényt a leideni és amszterdami Elzevier család tagjai egyaránt használták 1620 és 1712 között. Minthogy nagyon pontos másolata a kiváló váradi nyomdász, Szenci Kertész Ábrahám kiadványaiban fordul elő itthon legsűrűbben, felmerül annak a lehetősége, hogy esetleg a németalföldi Elzevier-officinák valamelyikében tanulta a nyomdászatot. Erre azonban semmi bizonyítékunk nincs, mint ahogy arra a gyakorlatra sincs, hogy valaki más országban, a saját műhelyében alkalmazza egy másik, jól ismert, működő officina emblémáját.
Amikor a kolozsvári nyomdász 1669-ben a szép, fólióalakú nyomtatvány nyomdai cifrákkal keretezett címlapjára tette, akkor ez az embléma már legalább 19 éve használatban volt Magyarországon. Utóélete még ennél is hosszabb, hiszen ezután még legalább nyolcvan évig előfordul Kolozsvárott, sőt még a nyomda 1805-ös leltárkönyvében is szerepelt (ekkor ez a dísz már legalább 155 éves volt). Ha meggondoljuk, hogy egy törékeny fadúcról van szó, amely egy körülbelül 4x3 cm-es fakocka, akkor joggal csodálkozunk. Ha sorra vesszük, hogy ez a fadúc hány helyen fordult meg életében, akkor az erdélyi könyvnyomtatás egy szeletét is áttekintettük, sőt, a 17. századi erdélyi történelmi eseményekből is ízelítőt kapunk.
A jelvény legelőször 1650-ben Váradon tűnt fel, és Szenci Kertész Ábrahám, a református egyház nyomdásza használta először, majd még tizenhárom alkalommal mindaddig, amíg Váradot a törökök el nem foglalták 1660 augusztusában. Ekkor a nyomdát és a félig kész váradi biblia példányait nagy váltságdíj ellenében kimenekítették a várból. A nyomdafelszerelés egy évre Kolozsvárra került, itt fejezte be Szenci Kertész a Biblia nyomtatását. Innen azonban továbbment Szebenbe, amelyet sarc ellenében a törökök megkíméltek. Haláláig, 1667-ig itt működtette tovább nyomdáját, a Non Solus jelvény az itteni nyomtatványokon is látható.
Szenci Kertész halála után Apafi fejedelem az egykori váradi nyomdát Kolozsvárra rendelte (ebből az időből származik az a nyomtatvány, amelyet bemutatunk, az erdélyi törvénygyűjtemény), és itt mint a református országos nyomda működött, a jelvény pedig továbbra is használatban volt. Tótfalusi Kis Miklós is szívesen felhasználta címlapjai díszítésére. A Várad–Szeben–Kolozsvár útvonalon tehát ez a fametszetes dísz végigkísérte az egykori váradi nyomdát.
Érdemes megjegyezni, hogy más hazai nyomdák is használták, igaz ritkábban, ennek a Non Solus emblémának a változatait, más metszésben. Így a sárospataki fejedelmi nyomda, a lőcsei Brewer-nyomda és Töltési István 18. századi komáromi nyomdája is, egyszer-egyszer. Közkedveltségére, a magyarországi használat okára még mindig keressük a magyarázatot…

V. Ecsedy Judit (Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

 

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A hetedik részben Sárközy Réka, a Történeti Fénykép- és Videótár munkatársa Schüszler Lajos építészmérnök által újságcikkek kivágataiból és saját fényképeiből összeállított háromkötetes albumát ismerteti, amely az amerikai magyar közösségek kezdeményezésére felállított New York-i Kossuth-szobor 1928-as avatását örökítette meg.

1928-ban az amerikai magyar közösségek szobrot állítottak Kossuth Lajosnak New Yorkban. A szoborállításról Schüszler Lajos építészmérnök háromkötetes albumot állított össze az újságcikkek kivágataiból és saját fényképeiből. A gyűjtemény az Amerikai Magyar Alapítványhoz került New Brunswickba, valószínűleg összeállítója halála után. Deák Nóra 2018-ban a Mikes Kelemen Program keretében az alapítvány levéltárában felkutatta, lemásolta és előkészítette szakszerű digitalizálásra. Ennek révén a dokumentum digitális másolata hazakerült Magyarországra, az Országos Széchényi Könyvtárba. Az albumokat eredetileg pdf-formátumban digitalizálták.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Schüszler Lajosról és az albumról Fejős Zoltán írt tanulmányt, az alábbiakban ez alapján foglalom össze, miért értékes mikrotörténeti forrása ez a gyűjtemény a magyar diaszpórakutatásnak.
Schüszler Lajos valamikor az 1920-as évek második felében kezdett fényképezni. A Kossuth-szobor avatásakor még csak kísérletezett a technikával, képei kicsit bemozdulnak, elmosódottak. A képeket feliratokkal látta el, azonosítható ezekből, hogy milyen eseményen, hol készültek, és kik a rajta szereplő vendégek. A képek mellé szerkesztett újságcikkek, meghívók, programfüzetek alapján elénk tárul az amerikai magyar diaszpóra társasági élete, főbb szereplői, kapcsolatai – a társadalomtörténet aranybányája. Nem volt amatőr, de életének csak egy szakaszát szentelte a fényképezésnek. Fotográfusi karrierjének legfőbb dokumentumát az a több ezer felvétel képezi, ami New York City parkfelügyelőségének archívumában található. A felvételek Robert Moses nagyszabású parkrekonstrukciós munkáit dokumentálják, amelyek a roosevelti közmunkaprogram részeként 1934-ben indultak, s az öt városrész egységes fejlesztésével újrarendezték és jelentősen kiépítették New York köztereit, közösségi pihenő övezeteit. Amikor Schüszler 1944-ben megnősült, felhagyott a fényképezéssel. A három Kossuth-albumot forrásértéke teszi életművének fontos részévé.

• 
• 
• 
• 
• 

Az albumok magyar és angol nyelvű lapkivágatokból és túlnyomórészt 6×9 cm-es fényképnagyításokból állnak. Megvan bennük a szoborleleplezési ünnep magyar motívumokkal díszített tizenkét oldalas programfüzete, amelyben a szoborról „Aloysius Schuszler Registered Architect” dombornyomásos pecséttel szignált felvétele szerepel. Figyelmet érdemel a Hotel Commodore-ban tartott 1600 terítékes díszvacsora programfüzete, „ültetési listája” és a Magyar Amerikai Kereskedelmi Kamara által Hegedüs Lóránt tiszteletére a Waldorf Astoriában adott ebéd brosúrája, valamint a szoborbizottság által munkájáért Schüszlernek kiállított díszoklevél is. A magyar cikkek az Amerikai Magyar Népszava közleményei, beszámolói, a Kossuth-szoborbizottság megalakulásától a szobor 1930-as kicseréléséig bezáródóan. Saját fényképeinek első, 15 képből álló sorozata a szobor 1927. november 5-i alapkőletételének megörökítésén készült. A teljes anyagban van hat dombornyomásos kerettel kivitelezett 20×12 cm képméretű saját nagyítás, melyek mind szignáltak. Ezek a reprezentatív képek, tömeges jeleneteket, felvonulókat és a szobor zászlókkal fedett, illetve a leleplezés utáni állapotát rögzítő képek. Minőségükben kiemelkednek a többi közül, bár ezek is elsősorban dokumentatív értékűek. Összesen 145 képet tartalmaznak az albumok, de ezek között sok az életlen, rosszul exponált felvétel. Az összeállításban vannak üdvözlőlapok, köszönőlevelek, újévi s más ünnepi kártyák, névjegyek, amiket Schüszler cserébe kapott a Magyarországra visszatért „zarándokoktól” a nekik megküldött képekért. A Kossuth-szobor avatáskor készült felvételeit s néhány más magyar tárgyú fényképét Schüszler megküldte a Magyarok Világkongresszusa Állandó Szervezeti Irodájához is. Ezek bizonyára szerepeltek a magyarok 1938-ban tartott második világkongresszusa alkalmából a Pesti Vigadóban rendezett kiállításon. Ebből nyolc felvétel a Világszövetség szintén erősen szórványos anyagával a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába került. Ezek mind azonosak a Kossuth-albumban szereplő megfelelő képekkel. Schüszler Lajos 1966. június 1-jén hunyt el utolsó lakhelyén, az Ohió állambeli Cleveland Heightsban.

Sárközy Réka (Történeti Fénykép- és Videótár)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; ; 11/2. rész; 12. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az 1848–49-es szabadságharc egyik tragikus eseménysorozata az 1848 októbere és 1849 januárja között lezajlott dél-erdélyi vérengzés volt. Az osztrák csapatok által felfegyverzett román felkelők több ezer magyart, fegyvertelen férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket gyilkoltak le válogatott kegyetlenséggel. Erdély Trianonja, az etnikai arányok erőszakos megváltoztatása már bő száz évvel a békediktátum előtt elkezdődött. Ráadásul a dél-erdélyi magyarságnak Abrudbányától Nagyenyedig hatvan év után újra el kellett szenvednie az 1784-es Horea-féle felkelés borzalmait.
Az Erdélyi-érchegység keleti felében, az Ompoly völgyében fekvő bányaváros, Zalatna magyarságnak kálváriája 1848. október 23-án kezdődött.

Zalatna látképe. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Z 273.

A nemzetőrök el tudták érni, hogy a román felkelők a templomokba menekült több mint 800 főt kitevő magyar polgári lakosságot futni engedték a menedéket jelentő Gyulafehérvár felé. A várost ugyanakkor felprédálták, a házakat kifosztották és felgyújtották. Majd az öregek és gyerekek miatt lassan mozgó csoport után vetették magukat. A menekülőket Preszáka (Ompolygyepű) határában érték utol, ahol újabb alkudozás kezdődött a román felkelők és a nemzetőrök között. Előbbiek követelték, hogy utóbbiak tegyék le a fegyvert, cserébe ők majd biztosítják, hogy a csapat épségben eljusson Gyulafehérvárra. Végül a nők könyörgésének engedve, akik a fegyveres összetűzést remélték ezzel elkerülni, a nemzetőrök letették a fegyvert, és éjszakára a csoport letáborozott az Ompoly partján. Az egész napos meneteléstől elcsigázott, alvó emberekre hajnalban törtek rá az ígéretüket megszegő martalócok, és több mint 700 embert kegyetlenül lemészároltak. Mintegy százan tudtak elmenekülni, közöttük az alig egy éves Lukács Béla (a későbbi kereskedelemügyi miniszter) akit román dajkája mentett ki az öldöklésből.

Lukács Béla szülőháza és szobra Zalatnán. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Z 275.

Lukács Béla nem felejtette el a szülővárosát, és miniszterként a települést érintő több fejlesztést is támogatott, többek között az 1894-ben létesített Kőfaragó és Kőcsiszoló Ipari Szakiskolát. Tragikus halála után három évvel, 1904-ben, a hálás zalatnai polgárok a város híres szülöttének és jótevőjének szobrot állítottak. A műalkotás Gárdos Aladár szobrászművész munkája volt, a talapzatot az iskola növendékei faragták. Az emlékműről bővebben itt olvashatunk.
Ez a szobor sem kerülte el sorsát: 1919-ben ledöntötték. Legalábbis ez áll Murádin Jenő elpusztult erdélyi szobrokról készített repertóriumában.

• 
• 

 

A tömegmészárlás után néhány nappal a holttesteket helyiek földelték el, később a területet szántóföldnek használták.
Ötven év elteltével, 1898-ban az országút és a vasúti pálya rendezése céljából kisajátították a községtől ezt a területet. Majd az ásatásokat követően pontosan behatárolták a földi maradványok helyét. Az országút két oldalára kőkereszteket állítottak. Egy harmadik sírkőre a következő feliratot helyezték el:

Ugyancsak ezen a helyen, Lukács Béla, aki ekkor a párizsi világkiállítás kormánybiztosa volt, saját költségén a szülei, testvérei és a zalatnai áldozatok emlékére egy 9,5 méter magas emlékoszlopot emeltetett. Az obeliszk díszítő elemeit a zalatnai kőfaragó iskola végzős növendékei készítették 1898-ban.

Ompolygyepű (Preszáka) A zalatnai áldozatok 1848-as emlékműve. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Z 268.

Az obeliszk országút felé eső oldalán egy egyenlő szárú kereszt alatt a PAX felirat olvasható. Alatta, a talapzatra a következő szöveggel ellátott táblát erősítették:

Az oszlop hátsó oldalán egy homokóra látható, alatta mindössze két évszámmal: 1848–1898. Alatta, a talapzatra helyezett táblára a következőt írták:

Ompolygyepű (Preszáka). A zalatnai áldozatok emlékművének felavatása. In. Vasárnapi Újság, 46. évf. 35. sz. (1899. aug. 27.), 584. – Elektronikus Periodika Archívum

Az emlékmű felavatására ünnepélyes keretek között, 1899. augusztus 11-én került sor, a felirat intelme szerint, a béke, az emlékezés és a kiengesztelődés jegyében.
Látszólag három egyszerű szó, de betartani mégis nagyon nehéz. Húsz év után ez az emlékmű is „kényelmetlenné” vált, olyan eseményre emlékeztetett, amelyet az új államalakulat keretében szerettek volna elfeledtetni, és eltüntetni, ezért a feliratokat levésték, csak a jelentésében kiüresedett szó: PAX, és az évszámok maradhattak meg. Néhány éve, a nagyon elhanyagolt állapotban, bokrokkal benőtt emlékművet és környékét a Vas megyei hagyományőrzők csapata megtisztította és rendbe rakta.

Az ompolygyepűi emlékmű ma. A kép forrása: Utazzerdelybe.hu

A zalatnai áldozatok névtelené tett emlékéhez hasonlóan Nagyenyed pusztulását is mindössze egy szerény emlékmű jelzi a vár északi falában, a Bethlen kollégiummal szemben. A táblán csupán ennyi olvasható: MDCCCXLIX. Január 8.
Ez annak a szörnyű éjszakának a dátuma, amikor a városra rászabadult az Axente Sever és Prodan Simion vezette martalóchad. Több mint ezer embert, nőket, gyerekeket és öregeket mészároltak le különös kegyetlenséggel. A közeli erdőkbe hiányos öltözékbe kimenekült emberekre a fagyfalál várt. Három napig tartott az öldöklés, rablás és fosztogatás. Felprédálták a kollégium gyűjteményeit, melynek híres könyvtára is a tűz martaléka lett. A megrázó eseményeket gyerekként átélő református lelkész, Szilágyi Farkas Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben című visszaemlékezésében írta meg a történteket.
Az emléktábla egyúttal sírkő is. Alatta, a várfal tövében, egy tömegsírban nyugszik több mint háromszáz a nagyenyedi áldozatok közül.

Az áldozatok emléktáblája Nagyenyeden. A szerző felvétele

Elbe István

Irodalom:

• Szilágyi Farkas: Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben. Korrajz, Nagy-Enyed, Wokál Ny., 1891.
• A preszákai emlékoszlop. In. Vasárnapi Újság, 46. évf. 35. sz. (1899. aug. 27.), 583–584. 
• Lukács Béla szobra Zalatnán. In. Vasárnapi Újság, 51. évf. 35. sz. (1904. aug. 28.), 597.
• Zalatna és Abrudbánya pusztulása 1848/1849-ben. Bölöni Mikó Samu szemtanú egykori kéziratából leírta és előszóval ellátta Marjalaki Kiss Lajos. Miskolc, Magyar Jövő Ny., [1927].
• Murádin Jenő: A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma, Kolozsvár, Kriterion, 2008.
• Székely Miklós: Kőfaragók, minták, emlékek – kőfaragás-oktatás Zalatnán 1894–1918 között. In. „egy egészen új ornament előállítása”. Az egykori zalatnai Kőfaragó és Kőcsiszoló Ipari Szakiskola gipszminta- és kőfaragvány-gyűjteményének katalógusa, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet, 2019, 7–47.

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.