Mohács mítosza - a meseszerű halál

2011. augusztus 30. 09:10 - nemzetikonyvtar

1526. augusztus 29-én tragikus vereséget szenvedett a magyar haderő a mohácsi csatatéren, s a menekülő II. Lajos magyar király a kiáradt Csele-patakba fulladt. Már a csata utáni napokban lábra kelt mindenféle rémhír, miszerint a király vesztét a környezetében lévő magyarok okozták volna.

A tegnapi írás folytatása.

A csatavesztést követő hónapban II. Lajos sorsát illető bizonytalanságok kiváló táptalajt nyújthattak a különböző mendemondák keletkezésére, amelyeket azután beépítették dalaikba az országban vándorló énekesek. A népmesei, mondai elemek – mint például a ruhacsere, holttest elrejtése, titkos éjjeli összeesküvés egy kastélyban, rejtélyes sebhely a holttesten, baljóslatú jel az ütközet előtt – és az állandó szófordulatok mindegyik ismert történetben megtalálhatók. A királygyilkosság klasszikus forrása Szerémi György udvari káplán különös munkája, amelyet Verancsics Antal esztergomi érsek felkérésére írt meg. Szerémi kézirata 1840-ig gyakorlatilag ismeretlen volt, mígnem Gévay Antal  orientalista rá nem bukkant Bécsben. Első feldolgozását Jászay Pálnak köszönhette, aki hat évvel később már beszámolt a királygyilkosság elméletéről. Szerémi négyféle forrásra alapozhatott: régebbi szóbeli hagyományra, egykorú szóbeli vagy írásbeli értesülésre, személyes tapasztalatra illetve az általa kitalált történetekre. Történeti munkájában négyszer említette meg II. Lajos halálát, kétszer a Csele-patakba fulladt bele, kétszer Szapolyai György ölte meg a magyar királyt. A 19. században komoly szakirodalmi vita folyt arról, hogy ki is írhatta Szerémi művéhez csatolt rejtélyes Tatai Miklós-féle levelet, amelyben részletesen beszámol a magyar király meggyilkolásáról. Eszerint a vesztes csata után II. Lajos Dunaszekcsőn pihent meg, s mikor hű embere, Tomori Pál kalocsai érsek magára hagyta, Szapolyai György nekitámadt a királynak. „Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot.” S leszúrta egy háromélű cseh karddal.Szádeczky Lajos bizonyította be, hogy ezt a Kesergő levelet maga az udvari káplán írta, aki a hitelesség látszatát fokozandó Tatai Miklóst tüntette fel szerzőnek. Minthogy azonban a 19. századi (majd későbbi latin és magyar) kiadások csonkán jelentek meg, mindegyiknek a végéből hiányzott a krónikaíró önvallomása: „Írta mindezeket Szerémi György pap, aki káplánja volt egykor az ifjú Lajos királynak.” Szerémi szövegeiben jól felismerhetők a népénekek, a hírlapok és a krónikák rémhírei, amelyeknek nem is nagyon titkolt célja volt a magyar trónra jelentkező Szapolyai János megvádolása a gyilkosságban való közvetett részvétellel.

Képkönyvtár
Régi Nyomtatványok Tára, App. H. 2617. Johann Sibmacher: I. Szulejmán portréja (1620).

A Mohácsi-vész toposza meghatározó volt a magyar irodalomban évszázadokon keresztül, a 19–20. századi literatúránknak pedig jellegzetes közhelye lett. Feltételezhető, hogy már a tragédia után nem sokkal keletkezhetett krónikás ének magyar nyelven is, de sajnos ezekből egy sem maradt az utókorra. Mégis néhány forrásból – közvetett módon – képet kaphatunk ezekről az elveszett dalokról. A Mohácshoz kapcsolható legkorábbi irodalmi alkotás egy humanista költői antológia, a Georg Wernher szerkesztette Pannoniae luctus(Krakkó, 1544). A magyarországi humanisták és külföldi barátaik által írt 84 latin és 4 görög gyászköltemény a Mohácsnál elesetteket és az elveszített városokat siratja el. Magyar nyelven csak a 17. századból maradt fenn irodalmilag jelentős alkotás, Listius Lászlónak a mohácsi csatát elbeszélő eposza. A Magyar Márs avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete (Bécs, 1653) című kötetében közzétett 4242 soros, Balassi-strófákban írt Clades Mohachiensae-ben szorosan követi Bordaricsot. Ugyancsak a 16. századi humanistára támaszkodott Etédi Sós Márton is Magyar gyász, vagyis második Lajos királynak a mohácsi mezőn történt veszedelme című 18. századi eposzában. Megjelenése után néhány évvel (1795) Etédi eposzát átdolgozta Ihászi Imre  drámaíró. Mohácsi veszedelem című ötfelvonásos (ma lappangó) darabját be is mutatták Pesten.

Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 21. Martino Rota: Verancsics Antal portréja (1571).

Történetíróink, kiváltképpen Istvánffy Miklós ugyancsak Brodarics emlékiratát használta a csata leírásához, így a királygyilkosság legendája fel sem merülhetett. Zrínyi Miklós a Vitéz hadnagyban felhívta a figyelmet, hogy bármennyire is meseszerű Lajos halálának a körülményei, ennek ellenére igaz a történet.

Mohács fogalma a 19. század elejére vált történelmi kultuszunk tárgyává, beágyazódva a reformkor szellemi mozgalmába. Ezt támasztotta alá híres szállóigénk„Több is veszett Mohácsnál”  története, amelynek első, elég kései említése 1844-ből való (Arany János). Mohács mítosza Szerémi kéziratának felbukkanásáig megmaradt orális hagyományban élő, nehezen rekonstruálható legendás történetnek, s csak az utóbbi két évszázadban vált (a herderi jóslat, a vesztes szabadságharc, Trianon és 1956 következményeként) a magyar történelmi mitológia–szimbólumrendszer szerves részévé.

Farkas Gábor Farkas 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr33187283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.