„Egykönyves” klasszikusunk – Ottlik Géza születésnapja – 1912

2013. május 09. 07:40 - nemzetikonyvtar

Ottlik Géza író matematika–fizika szakon végzett a budapesti egyetemen a világhírű Fejér Lipót matematikus tanítványaként, aki szerinte „Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye.” Ottlik életének meghatározó élményei mégis a kőszegi katonai alreáliskolában, majd a budapesti katonai főreáliskolában 1923-tól eltöltött négy évhez kötődnek, melyek sorsdöntően határozták meg írói magánmitológiáját is. Alkotói módszere volt, hogy műveit évtizedeken át érlelte és többször átírta. Teljes, csupán néhány kötetes életműve mintha ugyanazt a mindent meghatározó kérdéskört boncolgatta volna egy témára írt sokszínű variációkként, kommentárokként. A fő mű az 1959-ben megjelent. Iskola a határon  volt, és az maradt a Tovább élők címmel 1948-ban elkészült első változat 1999-es első kiadása, valamint az ikerdarab, a Buda című nagyregény megjelenése (1993) után is.

Ottlik Géza arcképe. In: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Trezor, 1995. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„A hálóteremnek három irányba néztek az ablakai, délnyugatra, északnyugatra és északkeletre. M. az egyik délnyugati, vagyis az épület homlokzata felőli ablakban könyökölt. Alkonyodott. A nap már lebukott a hegyek mögött, de még nem volt este. Egyáltalán nem volt este, majdnem világos nappal volt. A napot csak eltakarták a Keleti Alpok nyúlványai, de voltaképpen még nem szállt le. Tisztán meg lehetett különböztetni odalent a színeket, a lombok zöldjének többféle árnyalatát is. Csak a főalléba kezdett betelepülni lassacskán az esti sötétség, amelyet a fasor gyéren elhelyezett vasoszlopos lámpái sem tudnak majd eloszlatni. Erős hegyi levegő mart jólesően M. arcába; elkalandoztak a gondolatai; elindultak kifelé a hosszú főallén, a százéves fák emeletmagas sátra alatt, vissza az úton, amerre reggel befelé jött az anyjával; keresztül a park ölén, ki a főkapun, át a patak kis hídján meg a másikon, a felduzzasztott malomág kőhídján s a sikátorszerű utcácskán vissza a kisvárosba, végig a főutcán, elhagyva a várfal maradványait, a templomot, a bencés gimnáziumot meg a kis tér sarkán az Arany Strucc Szállodát, ahol az előző éjszakát töltötték, ki az állomásra és még tovább, az ismeretlen-ismerős nagyvilágba, amely Verne-regények tájaiból, francia nyelvkönyve képeiből, emlékeiből és vágyaiból tevődött össze, végtelen volt és rejtélyesen izgalmas, s melyet egy szokatlan arc, furcsa világítás, új íz vagy ismeretlen szag bármikor fel tudott idézni. M. távoli, magányos lovasokra gondolt, a trieszti öbölre, egy régi-régi, talán három vagy négy évvel ezelőtti karácsony éjszakára, a tegnap esti kocsizásra a városka aszfaltos főutcáján, Kehrling Béla teniszbajnokra, kovászos uborkára, mohos sziklára, fehér vitorlára; így jött az esti lehűlés. De még nem volt este, csak leszállt a nap a hegyek mögé. M. nézte az eget, és látta is, amit néz. Közel kilencszázszor fog még így leszállni a nap az Alpok nyúlványai mögé, de ő soha többé, vagy legalábbis rettenetesen sokáig nem fogja látni, amit néz.”

Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

A Nyugat folyóirathoz való kötődéséről így írt Ottlik: „Ma is féltékenyen óvom az irodalomtörténeti skatulyában a helyemet, mint »a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó elbeszélő«”. Bár a Nyugatba is keveset írt, 1939 júniusában itt jelent meg A Drugeth-legenda című elbeszélése. Nyugatos szerzővé azonban csak a folyóirat megjelenésének utolsó évében, 1941-ben vált, amikor második itt megjelent elbeszélésével, a Hamisjátékosokkal  egyértelműen kivívta Babits tetszését. Mesterei is a Nyugat köréhez tartoztak, Márai és Kosztolányi prózája jelentettek kezdetben döntő élményt a számára. A kortárs magyar irodalom meghatározó alakjai, mint Tandori Dezső vagy Esterházy Péter pedig őt tekintették mesterüknek. Az utóbbi Ottlik hetvenedik születésnapjára egy képet készített: egyetlen papírlapra leírta az Iskola a határont, egymásra másolva annak sorait.

Ottlik egyike volt azoknak az íróknak, akik a Nyugat újraindítását tervezték, és ennek hagyományát folytatva a szellemi Magyarország értékeit szerették volna minél szélesebb körben elterjeszteni a háború utáni Magyarországon.

Ottlik tág érdeklődési körű, sokoldalú személyiségét mutatja, hogy nemcsak a matematika és általában a természettudományok iránt érdeklődött, hanem a sport is vonzotta, fiatal korában versenyszerűen atletizált, valamint a bridzs legnagyobb magyarországi szakértője is volt. Egyetemistaként a Budapesti Hírlap bridzsrovatát szerkesztette, és az 1934-es bécsi Európa-bajnokságról is ő tudósította a lapot. Adventures in Card Play címmel 1979-ben angol nyelvű szakkönyvet is írt a bridzsről szórakoztató szépprózai stílusban. (Szerzőtársa Hugh Kelsey volt.) A könyv Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel 1997-ben magyarul is megjelent.

Bridge 02Az Ottlik szerkesztette bridzsrovat a Budapesti Hírlap Vasárnapi Újságjában, 1934. június 22. (Törzsgyűjtemény)

A Magyar Rádió dramaturgjaként 1946-ban írta meg hangjáték formájában természettudományos krimijét A Valencia-rejtélyt, mely azonban csak húsz év késéssel, 1988-ban jelent meg. Az ötvenes években sok írótársához hasonlóan ő is fordításokból élt. Többek közt Gottfried Keller és Thomas Mann elbeszélései, Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye, továbbá Bernard Shaw és Osborne színművei mellett mindenekelőtt Dickens regényeit fordította szívesen és dolgozott át már meglevő fordításokat (A Jarndyce-örökösök; Martin Chuzzlevit élete és kalandjai; Copperfield Dávid; A Pickwick Klub; Twist Olivér.) Fordítói munkájának elismeréseképpen az angol kormány meghívására 1960 őszén londoni tanulmányútra utazott. 1957-ben publikálhatott újra, ekkor jelent meg elbeszéléseivel együtt Hajnali háztetők című kisregénye.

„Egyszer láttam Petárt komoly arccal. Kőszegen egyszer almát loptunk az intézeti kis kórház kertjében, és Péter leesett a fáról. Nem nagyon magasról, de elég szerencsétlenül. Beakadt a lába, és a fejére esett. Elvesztette az eszméletét; ketten cipeltük fel a hálóterembe, rettenetesen meg voltunk ijedve, ma sem értem, hogy sikerült észrevétlenül feljutnunk vele a második emeletre. A faágak összekarcolták, s az arca véres volt és sáros. Törölgettem egy vizes törölközővel. Az volt a baj, hogy a vér és a sár alatt krétafehér, szederjes, penészes-sajtszínű volt ez az arc; ettől rémültem meg igazán, mert még mindig nem tért magához. Halottnak hittem, de nem volt szép halott. Duzzogó, komoly, sajtszerű, csúnya arca volt.”

Ottlik Géza Hajnali háztetők című kisregénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

A gyanútlan olvasót már-már becsapja Ottlik Géza novelláskötete, a Hajnali háztetők. Azt hiheti, könnyed, fordulatos elbeszéléseket olvas, amelyhez tárgy szerint – ha ugyan egyáltalában szabad akár novellák, akár versek tárgyát lemeztelenítve összefoglalni – nagyobbrészt a két háború közti korszakkal foglalkoznak, s szinte el is kápráztatnak az író pazar életismeretével. Mindezt – folytathatná elmélkedését – olyan előadásban, mintha az író megfogadta volna egyik hősének tréfás tanácsát a modern prózaírás módszeréről: látszatra csakugyan „összekuszálja az időrendet”, „belekever kívülálló személyeket”, „oda nem tartozó dolgokról bölcselkedik”, de aztán egy mozdulatára az egész mégis összeáll, s nagy hirtelen befejeződik, hogy az ember (mármint az a bizonyos olvasó) töprenghet: hát mi is volt ez? Miféle ravasz vibráltatása az élet felszínének? Vitorlázásoknak, pezsgőzéseknek, kávéházi beszélgetéseknek és külföldi bolyongásoknak? Miféle pazar, néha nosztalgikus, néha meg viszolyogtató felszín? De aki jobban odafigyel, vagy aki ismeri már Ottlik Géza írásművészetét, olvasta nagyszerű regényét, az Iskola a határon-t – azt nem téveszti meg a felszín csevegése, az tudja, hogy itt másról van szó. Miről is? Valami nagyon erős, nagyon tartós erkölcsi mélységről, amely a csillogó és érzékletes külszín mögött elmondja a világról a maga ítéletét.

Lengyel Balázs: Ottlik Géza elbeszélései. In. Uő.: Hagyomány és kísérlet, Budapest, Magvető, 1972. (Részlet.) 

1969-ben megjelent elbeszéléskötetében csak a könyv címét is adó Minden megvan volt új, amely azonban egyike remekműveinek.

„Istenem, gondolta, jártam ezen a földön. Láttam érdes követ horzsoló alkonyati napfényt. Mutattál nekem füvet, kavicsot, gyereket popók közt. És almát, ablakot. De mire ismertem rá ebben a kőben? Álltam egyszer ebben a kapuban márciusban, utazás előtt voltunk, és ráismertem egy előbbi márciusra: és most ráismertem erre a régebbi ráismerésre. Vagy valamire, aminek még a halmazállapotára, még a mivoltára sincs szó az emberi nyelvben. Érzés, állapot, éghajlat? Főnév, jelző, ige, határozószó? Talán, gondolta Jacobi, a teremtés egyetlen pillanata, a maga néven nevezhetőség előtti teljességében, egyszerűségében. Megelőzi a nyelvet, a hegedűszót, hogyan jelentsem hát az angyaloknak? Be kell érnem a pillanat megfogható parányi részecskéivel.”

Ottlik Géza Minden megvan című novellája a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (Részlet.)

Ottlik Géza emléktáblája Budán a Krisztinavárosban, az Attila út 45. számú ház falán – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Ahová olyan csodálatosan visszakerültünk, Buda a magyar fővárosnak a Duna folyam jobb partján fekvő része. Ősi település. Már a bronzkorban város volt. Túlélte sorra a lakóit, keltákat, rómaiakat, hunokat, gótokat, longobárdokat, avarokat, valószínűleg túl fog élni bennünket, magyarokat is, és mindig fiatal maradt, mert folyton lerombolták. Első kerület: Vár, Krisztinaváros, Tabán. Második kerület: Víziváros, Országút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. »Kadétiskola!« – mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót. A kert közepén, egy szobortalapzatnál gyülekeztünk. Szeptember elején jártunk. Ebben az évben, a locarnói szerződés ratifikálása után, és az angliai általános sztrájk előtt, R. A. Locke Nebraskában húsz ötöt futott kétszázon, ami három tizeddel jobb volt Paddock világrekordjánál. Mindenki Szeredy új gitárját próbálgatta.”

Ottlik Géza: (Új szeptember). Részlet a Buda című regényből – Magyar Elektronikus Könyvtár

Összeállította: M. J.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr755287838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.