Bartók: „Műveimben a magyar hatás a legerősebb”

2013. október 01. 08:39 - nemzetikonyvtar

A zene világnapja

A Nemzetközi Zenei Tanács negyven esztendeje, az 1973-ban tartott lausanne-i közgyűlés alkalmával nyilvánította október elsejét a zene világnapjává. A kezdeményezés legbefolyásosabb pártfogója a világhírű hegedűművész, Yehudi Menuhin volt, aki az International Music Council tagjaihoz intézett levelében három alapvető célt tűzött ki a zene világnapján tartandó rendezvények számára. Ezek közül a legáltalánosabb a zeneművészet egészének népszerűsítése a társadalom valamennyi rétegében, a legszűkebb körű pedig a Nemzetközi Zenei Tanács tevékenységének promóciója. A harmadik cél a Tanácsot 1949-ben létrehozó UNESCO küldetéséhez kapcsolódik: a kulturális értékek kölcsönös megismertetése, s ezáltal a népek közötti barátság és béke elősegítése.

Yehudi MenuhinYehudi Menuhin az 1940-es évek elején. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Menuhin, Yehudi 1/15

Az utóbbi célkitűzés olvastán a magyar zenebarátok legtöbbjének bizonyára egyetlen név ötlik eszébe: Bartók Béláé. Azé a zeneszerzőé, aki 1931 januárjában egy román zenetörténészhez írott levelében írta le az azóta oly sokszor idézett sorokat: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

Ez az asszociáció pedig annál is indokoltabb, mivel A zene világnapjának célkitűzéseit megfogalmazó Yehudi Menuhin és Bartók Béla a zeneszerző amerikai éveiben személyesen is kapcsolatba kerültek. Mi több, Menuhin egyik leglelkesebb népszerűsítője lett az Amerikában még kevéssé ismert magyar komponista műveinek: nem csupán a Hegedűversenyt adta elő számos alkalommal, de a hasonló közönségsikerrel aligha kecsegtető Első hegedűszonátát is megtanulta. Bartók az utóbbi mű 1943 novemberében lezajlott New York-i előadásakor találkozott először Menuhinnal, és az élményről lelkes hangon számolt be egy amerikai zongoristatanítványához írott levelében: „Valóban nagy művész; ugyanezen a hangversenyen játszotta még Bach C-dúr szonátáját kitűnő, klasszikus stílusban. Az én szonátám előadása is kitűnő volt. Ha igazán nagy művészről van szó, akkor nincs szükség a zeneszerző tanácsára és segítségére, az előadóművész maga is megtalálja a helyes utat.” Menuhin pedig mindenekelőtt azzal fejezte ki nagyrabecsülését Bartók iránt, hogy egy hegedűmű megírására kérte fel – az ennek nyomán 1944 elején komponált szólószonáta az utolsó nagyobb szabású mű, amelyet a zeneszerzőnek 1945. szeptember 26-án bekövetkezett halála előtt még sikerült teljesen befejeznie.

Bartók BélaBartók Béla 1940-ben. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Bartók Béla 1/18

Visszakanyarodva „a népek testvérré válásának” gondolatához, a különféle népzenék eggyé olvasztására Bartók számtalan művéből idézhetnénk példát, e helyütt azonban talán említsük azt a kompozíciót, amelynek eredeti kéziratát maga a zeneszerző ajándékozta az Országos Széchényi Könyvtárnak. Az 1926-ban komponált Zongoraszonáta zárótételében (mint Somfai László fogalmaz) „lényegében minden téma egyetlen alapgondolatra, egy Bartók költötte népdalra vezethető vissza. E téma dallama magyar, ütemváltó ritmusa viszont román kolindákra emlékeztet.” Az efféle, csupán az avatott szakember által szétszálazható stíluskeveredéseknek is köszönhető, hogy a zeneszerző művei a nagyvilágban nem annyira egy konkrét nemzethez kötődő muzsikaként, hanem egy képzeletbeli, univerzális népdalhang képviselőiként váltak népszerűvé.

Bartók: Zongoraszonáta (1926)Bartók: Zongoraszonáta (1926) – a harmadik tétel részlete a szerzői kéziratból. Kottakézirat – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 998

Mégis félreértenénk Bartókot, ha zenéjét csupán egyfajta egyvelegnek fognánk fel, amelyben véletlenszerűen tornyozódnak egymásra a különféle népek dallamai vagy azok egyes alkotóelemei. A stílusok kombinációjának hátterében gyakran nagyon is világos program rajzolódik ki – ugyancsak Somfai László figyelt fel például arra, hogy számos művének lélektanilag leginkább meghatározó, kulminációként értelmezhető pontján Bartók milyen gyakran nyúl vissza egy félreérthetetlenül magyaros hangütéshez. Nem véletlen, hogy a népek testvérré válásának gondolatát kifejtő, fentebb idézett levelének következő soraiban máris visszakanyarodik a maga legmélyebb kulturális kötődéséhez: „Az én – mondjuk földrajzi helyzetem következtében a magyar forrás van hozzám legközelebb, ezért műveimben a magyar hatás a legerősebb. Hogy mármost a stílusom – a különböző forrásoktól függetlenül – vajon magyar jellegű-e vagy sem (és minden ezen múlik), azt másoknak kell megítélniök, nem nekem. Én mindenesetre úgy érzem, hogy ez megvan benne.”

Bartók A magyar népdal c. kötetének (1924) eredeti kézirataBartók A magyar népdal c. kötetének (1924) eredeti kézirata – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. th. 5 D

Mikusi Balázs
Zeneműtár

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr855541333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.