Kőrösi Csoma Sándor alakja kortársai emlékezetében halálának (1842. április 11.) évfordulóján
„Csomát, a lánglelkű Csomát mi vitte keletre? Az ő korában tudományunk a nyelv hasonlítás terén csak kezdetleges vala; ő szentül hitte, hogy Tibetben, Lhassától, keleti Tibet fővárosától délfelé a Dzsungur nevű népben faj-és nyelvrokonra bukkan. S mi lőn fáradalmainak eredménye? A hazára nézve, melyet oly forrón szeretett mint talán senki más, elveszett, de Albion tudományos férfiai között halhatatlan emléket hagyott maga után műveiben”
Kuun Pál írása, részlet – In: Sürgöny, 1865. január 22. – Törzsgyűjtemény
A magyar őshaza felkutatásának szándéka már elég korán, a nagyenyedi Bethlen Kollégium falai között kezdett érlelődni Kőrösi Csoma Sándorban, és erre Herepei Ádám, Csoma legkedvesebb professzora is bátoríthatta őt, aki a történelmet tanította neki. Göttingai tanulmányai során, 1816 tavaszától 1819 őszéig már egyre határozottabbá vált a terve, nem utolsósorban az orientalista Johann Gottfried Eichorn professzor hatására. Csoma 1820-ban indult el Ázsia felé élethosszig tartó kutatóútjára, amelyet nemcsak a tudós körök, hanem az egész hazai közvélemény is élénk érdeklődéssel kísért. Egy évvel elutazása után, 1821-ben a Tudományos Gyűjtemény többször is hírt adott róla, kiemelve azt a tényt, hogy útját saját költségéből fedezte. Ennek hatására a vármegyék és magánszemélyek is kötelességüknek érezték, hogy anyagilag is támogatást nyújtsanak Csomának a nemes cél érdekében. 1826-ban, amikor hosszú ideig nem érkezett hír felőle, és kétségbe vonták, hogy egyáltalán még életben van, Kováts József és Baritz János végre jó hírről tudósították a Tudományos Gyűjtemény olvasóit: „Kőrösink még él!” (1826/4. 123–127.)
Kőrösi Csoma Sándor, metszetről készült fénykép, Arckép 843 – Kézirattár
A beszámolóból az is kiderült, hogy a legmagasabb körök is figyelemmel kísérték a tudós útját, így Metternich herceg, Ottenfels báró, és Willock, a perzsa udvar brit követe, akiknek a leveleit idézte a folyóirat, megerősítve a tényt, hogy Csoma életben van. A Nemzeti Társalkodóban Brassai Sámuel tollából jelent meg egy rövid ismertetés Csoma kutatásainak addigi eredményéről, amely szerint a tibeti grammatikával és „szó-könyv”-vel elkészült, és cikkében Brassai annak a reményének is hangot adott, hogy „állhatatos bátorságát vajha a’ Marco Poloéhoz hasonló szerencsés hazatérés koronázná.” (1832. II. köt. 514–516.)
Kőrösi tevékenysége ekkoriban tehát a tibeti kutatásokra irányult. A Kuun Páltól idézett szöveg is azt mutatja, hogy e téren, a tibetológia megalapozójaként nagy hírnevet szerzett magának a brit tudósok körében, s bár eredeti tervét, az őshaza-kutatást, kénytelen volt mindig tovább halogatni, de soha nem adta fel.
Különösen fontosnak számítottak azok a híradások Csomáról, amelyek személyes találkozásokon alapultak. A német eredetű pesti festődinasztia tagját, a négy éve már Indiában élő Schoefft Ágostont Szentiványi Antal buzdította arra, hogy keresse fel a tudóst.
„A’ nyáron mult esztendeje, midőn úgy hallottam én is más is, hogy kőrösi Nagy Sándor Indiába utazott, megírtam Schöfftnek, hogy keresné fel hontársát; mire azon válassza érkezett, hogy a’ kormány által is kérdezösködött, utána, de nem találja, mi igen természetes, mert én sürgönyt nem küldhettem, kőrösi Nagy Sándor pedig már akkor a’ thybeti kormánynál vállalt hivatalt. Legutóbbi levelemben azt is megírtam neki, hogy nemzeti díj vagy is közszeretet várja, ezt pedig annál nagyobb reménységgel tettem, minthogy így sokkal érdekesebb lesz hazájára nézve, – sok másféléknél.”
Szentiványi Antal írása, részlet – In: Hasznos Mulatságok, 1840 – Törzsgyűjtemény
Lehet, hogy az is nehezítette Schoefft dolgát, hogy Szentiványi pontatlanul adta meg Csoma nevét, de végül sikerült megtalálnia a tudóst, és a Századunk című folyóirat számára élvezetes beszámolót küldött a találkozásról:
„Kőrösi Csoma Sándor köztiszteletben áll a tudósok körében s Kozma de Köröz név alatt ismeretes. Én igen barátságos viszonyban valék vele, midőn Kalkuttában tartózkodtam, hol örömmel tapasztalám, mikép ezen város lakosainak már sokkal helyesb fogalmaik vannak Magyarország létéről, mit bizony csak Csoma Sándornak köszönhetünk. Egyébiránt meg kell vallanom, mikép én nálánál szokatlanabb embert soha nem láttam. Ő zarándokkint él a thibeti s más kéziratok halmazai közt az ázsiai társaság épületében, honnan ő ritkán jő ki; este az udvarban kis sétát tesz s aztán szobájába becsukatja magát, ugy hogy midőn esteli lovaglásom közben néha meg akarám őt látogatni, mindig várnom kelle, míg a szolgák a kulcsokat előhozák, s őt mindig könyvei közt találám.Víg volt, nevetgélt és nagy kedve is derült mindenkor, ha Magyarországról beszélhetett; általában ő igen beszédes, s ha neki ered, alig várhatni végét. Gyakran olly kellemes beszédbe vegyülék vele, ha hazánkról, s a magyarok eredetéről vitatkoztunk, hogy sokszor esteli 10 órán tul is mulattam nála. Sokat regélhetnék felőle, de a hely szűke nem engedi. Féltem azonban őt, hogy Magyarországba nem tér vissza többé, mivel ő már körülbelül 50 éves, s még 10 esztendeig szándékozik itt maradni, hogy az ó iratokból, mit lehet, mindent kiforgathasson, s az olly egészen elkülönzött, ugy szólván tömlöczféle élet könnyen fonnyadhat el, s létének csak árnyemlékét hagyja meg; mert thibeti szótárát csak kevesen veendik kézbe, s még kevesebben olvasandják vaskos köteteit.”
Schoefft Ágostont: Levéltöredék Keletindiából, részlet – In: Századunk, 1842. 45. szám – Törzsgyűjtemény
Sajnos Schoefft megérzése helyesnek bizonyult, mert Csoma még abban az évben, 1842 áprilisában, Dardzsilingben maláriás lázban megbetegedett, és 11-én meg is halt, anélkül, hogy eredeti tervét megvalósíthatta volna.
Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírját ábrázoló festmény, egykor Széchenyi István tulajdonában, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest – In: Széchenyi István. Szerkesztette: Fenyő Ervin, Helikon Kiadó, Budapest, 1991, 101. kép. fotó: Gottl Egon – Magyar Elektronikus Könyvtár
Kőrösi Csoma egyetlen hiteles portréját is Schoefft Ágostonnak köszönhetjük, amit titokban készített róla, mert Csoma mindenkor elzárkózott a kérés elől. Azt, hogy végül hogyan készült el a portré, Schultz August írta meg a Társalkodóban:
„Kőrösi Csoma Sándor fölötte komoly ’s hírnévkerülő ember volt ’s ennél fogva tagadólag nyilatkozott minden kérésre, miszerint arczképét honfiai számára levétesse. Egykor whistasztalhoz ülvén ő, Schöfft neje ’s egy angol tiszt, Schöfft a nemzet- ’s nyelvbuvár oldalához közel vőn széket, ’s képét arczélileg titkon albumába rajzolgatá; de alig végzé az utólsó vonást, midőn kör. Csoma Sándor a’ cselt észrevevén felháborodva nyult a’ képrajz után, de ez szerencsésen megmentetett, ’s most Schöfft atyja birtokában van.”
(Társalkodó. 1845. 78. szám) – Törzsgyűjtemény
Kőrösi Csoma halála után többen is próbálták őshazakutató-tervét megvalósítani, folytatni, például Berzenczey László, akinek anyai nagyapja, Cserei Mihály, őstörténeti könyvtárát bocsátotta a diák Csoma rendelkezésére. Berzenczey a Himálaja hágóin próbált átkelni Csoma tervét követve, amiről később a The Times of India című lapban folytatásokban számolt be 1874-ben. 1879-ben Déchy Mór is azzal az elhatározással indult útnak, hogy a Himálaja hágóin keresztül eljusson Tibetbe, ahogyan azt Csoma szerette volna, a Terraiban azonban Déchy is maláriás lázat kapott, de ő végül túlélte a betegséget.
Duka Tivadar fényképe – A Magyar Tudományos Akadémia Körösi Csoma Sándorról 2006-ban készült internetes szolgáltatásában
Csoma indiai életéről Duka Tivadar gyűjtötte össze a Kalkuttában fellelhető dokumentumokat, adatokat. Duka 1854-ben, mint a bengáliai brit hadsereg orvosa, érkezett Indiába, és mielőtt Monghirban elkezdte volna szolgálatát, előbb Kalkuttában kutatott Csoma–dokumentumok után. Duka élete végéig foglalkozott a tudós életművével, és rendszeresen küldte a magyar folyóiratok számára kutatása eredményeit. Legelső beszámolói, amit már Monghirból küldött, 1857-ben jelentek meg folytatásokban a Magyar Posta című lapban. (A Ganges partjain. Monghir 1857.) Ezt követően 1858-ban a Magyar Academiai Értesítőben adta közre Kőrösi Csoma két levelét. A tudósról szóló összefoglaló kötetét, amely máig alapműve a Csoma-kutatásnak, 1885-ben jelentette meg magyarul és angolul is.
Duka Tivadar dedikációja Kossuth Lajosnak, amit a Kőrösi Csoma-monográfia angol kötetével együtt küldött külön lapon
In: Theodore Duka: Life and works of Alexander Csoma de Körös. London.
Trübner. 1885. (Trübner's Oriental series) – Törzsgyűjtemény, Kossuth/725
Kőrösi Csoma Sándor kivételes élettörténetét a háromszéki népmesék is őrizték, ezek egyik változatát a Magyar Posta 1857-es számában Zajzoni (Zajzoni Rab István) közölte, aki megjegyezte, hogy „sokan máskép adták elő a mese egyes részeit, de azt, hogy Csoma Sándor huszonnégy óra alatt a legnehezebb nyelvet meg tudta tanulni, senki sem hagyá ki belőle.” A mesében Csoma elérte a szárazföld végét és elindult a sötét tengeren, de a tengeri út olyan borzasztó volt, hogy végül vissza kellett fordulnia. A tengerparton egy ősz lélekkel találkozott. aki hallal kínálta meg, majd belé lógatá lábait a világ végébe. Aztán az ősz lélek ölébe hajtván fejét, elaludt és többé föl sem ébredt. Ennek így kellett történnie, mert az isten azt rendelte, hogy azon ember, ki a világ végét elérte, egyszersmind saját élete végét is elérte légyen. Az ősz lélek Csomát szépen eltemette és megsiratta; a tenger hullámai őt mai nap is siratják. (Magyar Posta. 1857.138. sz.).
Pap Ágnes
