2. nap

Üdén, frissen ismét bevetésen. A folyosón loholtamban megállítanak: „Te, a kollégám kislánya lejött tegnap és élménybeszámolót tartott. Hol a fenében van itt a várban halas szobor?!

Eltátogom és rohanok. Jolit már a teremben szórakoztatják a korán jövők, a többiek szép lassan, most még halkan csordogálnak befelé. Aztán szülők el-, gyerekhangok kifele. Ami csak a csövön átfér… Alapos népszámlálás. Bakker, kettővel kevesebben vannak! Johanna up to date: „Azért nem jöhettek, mert az egyik nagyon rossz volt tegnap.” Hm… Nem értem. Ilyen alapon már a második napon kihalna az ország összes gyerektábora. Ja, és Brigi se jön, mert reggel hányt. Jézusom! Tiszta survivor leszünk…

Kaja közben megjelennek a délelőtti áldozatok. Hegedüs Kriszti kezébe nyomom a zseblámpákat és önnön nagyszerűségünket fényezve közlöm, hogy vigyázzon rájuk, jól jönnek még Múzeumok Éjszakáján. Könnyekig meghatódik. Teljes joggal. Idén végre nem kellett összetarhálni a cuccost, hanem az idegbaj határára kergettük az 1 eurós bolt eladóját, mire minden egyes darabot kipróbáltattunk vele, no és persze az új elemeket is betetettük. Herendi Laci is megérkezik, rutinos körséta vezető. Nem fognak unatkozni mellette a srácok. Bár mintha némi rettenetet észlelnék az arcán. A hóna alatt meg egy ugráló kiskrampuszt. Aha, máris fogott egy csatangolót. Megegyezünk, hogy nem kell csoportbontás, mehet egyben a banda. Az egyik legnépszerűbb program: Irány a raktár mélye! Kis könyv meg legkisebb, nagy könyv meg még nagyobb, sötétség meg vaksötét. Ha néhányat elvesztenek, legalább megvan a következő turnus feladata is. És persze az örök sláger, a telelift. Fel is rohanok a hetedikre, szólni a kollégáknak, ne csodálkozzanak, ha néhány csille plüssmacival megtöltve érkezik majd.

Lepasszoljuk a skacokat és megyünk dolgozni. Joli fullra van melóval, és én is rég örültem már ennyire egy teljes délelőttnyi képernyőbámulásnak. Aztán bevillan valami. Gyors telefon: „Figyu, szóltál Lajosnak, hogy menjen fotózni?... Jó, mert én sem…” Irány a második, dokumentálás elrendezve. Liftre várva észreveszek egy lehajtott fejjel fal mellett suhanó alakot. Eléugrok és ráförmedek: „Tényleg nem engedted el a kölköket?!” Tényleg. No de a kislányt miért nem? „Az egyik rossz volt, a másik meg részletesen kitálalt otthon. Ne árulkodjon!” Mondom: „Te hülye vagy! Ha tudnád hány kolléga szólt már, hogy szívesen hozná a gyerekeket, de kicsit elevenek, inkább mégse, mert égés lenne. És őket is lehülyéztem, nyugi. Az jobb lenne, ha ülne vigyázban és mindenre bólogatna? ” – „De a földön feküdtek és gurultak az utcán. Tiszta ciki volt nektek is!” – „Nekünk aztán nem! Amíg nem mi mossuk a ruháikat, tőlem ott gurulnak ahol csak akarnak.” Meggyőző képességem egy világszám. Délután már itt van mindkét büntetett. (Bölcsen elhallgatom, hogy idén én sem kockáztattam. A kiskamasz végül is átmeneti kategória: nehezen regulázható veszélyforrás.) Lehet, inkább a szülőknek kéne valami tábort szerveznünk. Akkor kevesebbet foglalkoznánk azzal, ki mit gondol rólunk. ☺ Amúgy is felháborodott hangokat hallani a büfé előtt: „Én még sosem voltam a raktárban! Nekünk miért nem csináltok tábort?”

Ebéd. Rutinosan osztjuk az evőeszközöket. A fiúk közben tanítják a lányokat, hogyan kell a széttárt ujjaik között villámgyorsan cikázni a kés hegyével. Utoljára a Bolygó neve Halál-ban láttam ilyet, és attól is frászt kaptam. Hálát adok a vendéglátósok védőszentjének, hogy nem ismerik a vágásra alkalmas, éles eszközt. Soha többé nem teszem szóvá étteremben. Közben szorgalmasan töltögetjük a kancsókat a kis törpevízműveknek. Odamegyek a „nagyok” asztalához: „Janka, légy szíves neveld a kicsiket, ne szórják szét a rizst!” Aztán lepillantva látom, hogy bokáig köretben állok. Innentől kezdve csak és kizárólag krumplit rendelünk. Akár megy a kajához, akár nem.

Visszaindulunk. Egy hirtelen mozdulattal bevágom a lábszáram a jó kis masszív fémasztalba. Piszkosul fáj és már lilul. Lili és Bori belecsimpaszkodnak Joliba és nyúzzák. (Kész szerencse, hogy a tanárkodás bizalmi állás. Mindent tudunk a családról és a birtokukban lévő összes kisállatról.) De legalább őket nem kell szemmel tartani. A többieket félpercenként megszámoljuk. Tiszta frászban vagyok. Ezek szaporodnak! Többen megyünk, mint jöttünk! És az egyik sír! – Aztán megoldódik a rejtély. A kis svéd kölköt gyorsan visszaadom a szüleinek. Bocs, véletlenül bevágtam őt is a sorba. Hiába, jó az idő, nagy a tömeg.

Ismét a teremben. Gabiék már berendezték a diavetítéshez. És diafilm készítéshez. Remek. Sok szerencsét kívánva átadjuk a gyerkőcöket.

Reménykedünk, hogy másfél órára leköti őket a mi gyerekkorunk modern technikája. Néha visszamegyünk segíteni és nosztalgiázni. Klassz! Mekkora répákat rajzolnak már, és micsoda vérnyulat! Azért az a róka meg az egér se kutya. Csak hasonlít.

A legerősebb állat by Országos Széchényi Könyvtár

További szuper diafilmek ITT.

És végre csoportokban melóznak, így nem lóghat meg senki.

Azért, hogy rend legyen, néha megdörrenek: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” Na, van az a bizonyos nézés. Amivel köztudottan ölni lehet. Asszem most meghaltam. Nem kicsit.

Uzsonna után gyors egyeztetés a holnapról. Délelőtt kimegyünk, sapka kell. Nem, nem áruljuk el hova. Majd meglátjátok. Na, szép jó napot mindenkinek, akiért későn jönnek, segít elpakolni a cerkákat, filceket, aztán a székeket. A kárörvendő mosollyal betérő kollégákat megdobjuk kenyérrel, és szétosztjuk köztük a megmaradt szendvicseket. Hazafelé a vonatról felhívom az otthoniakat: „Szívem, mindjárt hazaérek, behűtenél nekem egy jó laza hosszúlépést?” A teljesült kívánság után szokás szerint eldőlök az ágyon. Életem tapintatos párja ránéz kék/zöld/lila lábamra és blazírt képpel megkérdi: „Mi van, már vernek is?” Nem állok neki magyarázkodni. Gőze sincs a pedagógusi pálya nehézségeiről.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015