Liliomfi Szilvai professzorától A velencei kalmár Shylock szerepéig

2015. november 14. 10:22 - nemzetikonyvtar

100 éve hunyt el Újházi Ede (1841–1915) színész, színészpedagógus

Pályáját Szigeti Imre társulatában kezdte, ahol 1866 teléig játszott, majd Fehérváry Antalhoz, aztán Latabár Endréhez szerződött. Két kassai évad után a Nemzeti Színház próbajátékra hívta, és 1870. április 1-jén szerződtették. 1914 januárjáig a Nemzeti Színházban játszott. Páratlan volt színészi eszközismerete, mesterségbeli tudása. Kiapadhatatlan komikusi vénája a tragikus és komikus elemeket ötvöző vígjátékokban tette legsikeresebbé. Ő volt a „Mester” – Gerhart Hauptmann Crampton mesterének bemutatója után kollégái, kortársai szólították így. 1903-ban a Nemzeti Színház örökös tagja lett. 1886-tól a Színművészeti Akadémia tanára volt. A Nemzeti Színház 1892-es bécsi vendégjátéka alkalmával az ottani közönséget is meghódította a Constantin abbé címszerepében. 1905-ben a Ferenc József-rend Lovagkeresztjével, 1908-ban az Osztrák Császári Vaskorona-renddel tüntették ki.

Forrás: Újházi Ede. In. Magyar színházművészeti lexikon, főszerk. Székely György, Bp., Akadémiai, 1994; Újházi Ede. In. Magyar színművészeti lexikon, IV, főszerk. Schöpflin Aladár, Bp. Orsz. Színészegyesület, [1929–]1931. – Magyar Elektronikus Könyvtár

ujhazi_ede_nemzetikonyvtar1114.jpgÚjházi Ede Ligeti Juliskával (Miss Bettina Percival) Ludovic Halévy–Hector Crémieux–Pierre Decourcelle Constantin abbé című vígjátékának címszerepében. Nemzeti Színház, 1902, Strelisky felvétele – Színháztörténeti tár

„Amint tévedés, hogy az utca, a kávéház, a vendéglő is színpad volt neki, ahol épp úgy megjátszott mindent, mint a lámpák előtt, tévedés az is, hogy Crampton mester alakjában játszotta ki lelkét a legteljesebben, és hogy ez az alakja fogja megőrizni emlékét. Így csak azok ítélhetnek, akik az igazi Újházit – a régi Nemzeti Színháznak hosszú időn át egyik legerősebb oszlopát – soha se látták, vagy már nem emlékeznek rá. Akik, ha Újházira gondolnak, csak azt a megroppant, mind betegebb öregembert látják maguk előtt, aki pár évig, kíméletlen betegségében, már csak romja volt magamagának vagy inkább, árnyéka régi és sokáig – vagy negyven évig – hatalmas énjének. Újházit bohémnak mondhatjuk, ha ezt a szót nem a gyűlöletessé vált, hanem eredeti értelmében használjuk, és ha bohémnek nevezzük, aki nem biztosítja eléggé a jövőjét, aki jóságból – vagy mert szívesebben könnyelmű, mint hogy valakinek adósa maradjon – erején felül pazarol, aki többet gondol a jelennel, mint a holnappal. De Újháziban semmi se volt a munkakerülő Crampton mester züllöttségéből, léhaságából, feneketlen önzéséből, pózaiból, lelki közönségességéből, affektált melankóliájából és sok más hazugságából. Újházi életének a vége nagyon szomorú volt – az emberi élet vége a legtöbbször annál kevésbé szép, minél hosszabb betegség után következik el – de Újházi nemes lelkű, derék, munkás ember volt, csupa egyenesség, igazság és jószívűség, Crampton mesternek éppen az ellentéte. […] Azt hiszem, hogy emlékét nem is a Crampton mester-féle alakítások fogják megőrizni, hanem azok az alakok, amelyekben önmagát játszotta vagy lelki rokonait, akiket a legjobban meg tudott érteni s akiket teljes igazságukban nagyszerű intuícióval tudott megeleveníteni. A Constantin abbék meg a Knabe Farkas Jeremiások, a Cifra nyomorúság öreg írnoka, akik a jóság megtestesülései és jóságuknál fogva többé-kevésbé áldozatok is. Aztán azok a medvemódra dörmögő öregek, akik elérzékenyültségükben haragosnak látszó morgással igyekeznek meghazudtolni a vajszívűségüket. Meg azok a páratlanul kedves vén franciák, akiket egy csepp asszonyka olyan mulatságosan pörget az ujján. A magyarok közül, a vén bakancsos – a büszke titkolózásából kitörő apai szeretet – a Pártütők öregbírója, Liliomfi Szilvai professzora meg a többi vén szoknyavadász (a Mamában etc.) és Gonosz Pista, aki huncutkodásában is csupa vidámság. Csak lassanként fognak eszünkbe jutni, milyen sokan vannak és külsőségekben, vonalban, színben mennyire különbözőek. Tragikus alakjai közül, meglehet, kevés marad meg emlékezetünkben. Shylockjában megtalálhattuk a szenvedő apát, magát Shylockot nem találhattuk meg. Általában, a szenvedélyre, mely kegyetlen tud lenni, mely ölni képes, még szerelemből is, Újházi mindig idegenül nézett. De annál jobban megértette azt a szerelmet és azt a szeretetet, mely csak ölelni tud.”

Ambrus Zoltán: Újházi (részlet). In. Nyugat, 1915. 22. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr768069886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.