Az „áldott grófnő” – 200 esztendővel ezelőtt született Batthyány Lajosné Zichy Antónia grófnő

2016. július 14. 12:51 - nemzetikonyvtar

Batthyány Lajosné Zichy Antónia (1816. július 14.– 1888. szeptember 29.) személyéről mindenekelőtt férje mártíromsága, hozzá való, semmilyen áldozattól és fenyegetéstől vissza nem riadó, hűséges kitartása, mélységes, élethosszig tartó mély gyásza ismert. Esetleg a Zichy-lányok: Antónia és Karolina sugárzó szépsége, a reformkorban betöltött társadalmi szerepük, amelyeket Petőfi is megénekelt.

Családi életük, belső kapcsolatrendszerük szintén nem titok az utókor előtt. Sokan és sokat írtak már róluk. Most néhány olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekről van tudomásunk ugyan, de nem eléggé közismertek a tények, jóllehet nem tanulság nélkül valók és példaadók.

nemzetikonyvtar_arckep_0980.jpgBatthyány Lajosné Zichy Antónia – Kézirattár, Arcképgyűjtemény

Antónia és Karolina történetének a szabadságharc bukásával nem volt vége. Tartásuk, engesztelhetetlenségük, gyászuk az egész országot megindította, mindez azonban – önmagában – a megtörtént gaztettre, részükről tragédiára adott –, komoly, belső tartást és önfegyelmet mutató, magasztos, de érthető emberi válasz. Zichy Antónia későbbi élettörténete, közéleti szereplése azonban olyan erényeket is felmutat , amelyek nem eléggé ismertek, és méltók a megemlékezésre. Mert a gyász nem akadályozta meg abban (sőt, talán inkább sarkallta), hogy sok mindent végbevigyen. Ez erős lélekre vall és példamutató.

1849 után hazánkban sok asszony maradt özvegyen. Ez a sors jutott osztályrészéül az első felelős magyar kormányfő feleségének is. Harminchárom évesen, három kisgyerekkel maradt egyedül 1849. október 6-án. Férje kivégzését követő hónapokban gyermekeivel együtt külföldre távozott. Vele ment gyermekei nevelőjeként a vagyontalan és jövedelem nélküli Horváth Mihály. Batthyány vagyonát elkobozták, de a Zichy-vagyon biztosította megélhetésüket. Antónia elsősorban gyermekei nevelésével foglalkozott.

Barabás Miklós: Gróf Batthyány Lajos – In: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításának vezetője 3. Főszerkesztő: Kovács Tibor. Helikon, Budapest, 1996, 50. o.– Magyar Elektronikus Könyvtár 

Emlékezései szerint utolsó találkozásuk alkalmával férje azt ajánlotta, hogy menjen Pozsonyba atyjához, Zichy Károlyhoz. Ő azt felelte, hogy sógornőjéhez, Amáliához (gróf Karol Westerholt feleségéhez) készül Bajorországba. Először tehát itt éltek, majd Párizsban, végül 1852-ben Zürich mellett, Rorschachban telepedett le a család. Antónia nem érezte jól magát, így írt ekkor Vörösmarty Mihálynak: „Kik bár a külföldön élünk, de szívvel-lélekkel mindig édes hazánkban, bús emlékeinken merengünk.” Az emigráció munkájában nem vett részt, mégis – mint a hamis vádak alapján kivégzett első felelős magyar miniszterelnök özvegye – szimbólummá vált az európai magyar emigráció számára. Az emigráció éveiben – látványos politikai aktivitás nélkül – külföldre menekült neves politikusok kis csoportja alakult ki körülötte. Ez magyarázza az osztrák politikai rendőrség folyamatos érdeklődését még Svájcban is, ami csak egy évtizeddel Antónia hazatérte után szűnt meg. Az emigrációban Batthyányné segélyezte a birtokaitól megfosztott, jövedelem nélküli Teleki Lászlót. A segélyeket a gyermekei mellett nevelősködő Horváth Mihály útján juttatta el. 1852. márc. 21-én Vukovics Sebő levélben közölte, hogy 32 fontról szóló váltó összege Batthyány grófnő adománya a menekülteknek.

Batthyányné az emigrációban férje kabinetjének egy másik miniszterével Mészáros Lázárral volt segélyező kapcsolatban. Mészáros Törökországon át Angliába, majd az Egyesült Államokba távozott. Még Jersey szigetén tartózkodott, amikor 1852. május 8-án, majd 29-én köszönte meg „az áldott grófnő” jótékonyságát. Az Államokba hajózva Mészáros Batthyányné támogatásával New Jersey államban 23,5 acre földet vásárolt, mint beszámolt arról 1853 december végén Vukovics Sebőnek is. A balszerencse azonban üldözte Mészárost. A háza leégett, a szélsőséges időjárás tönkretette gazdaságát. Batthyányné újabb 100 talléros segélyéről 1856 februárjában már a New York melletti Long Islandról tájékoztatta Vukovicsot.

nemzetikonyvtarelso_felelos_magyar_kormany.jpgA Batthyany Lajos 1848-as kormánya – Zichy Antal: Gróf Széchenyi István életrajza, Budapest, Magyar Tört. Társ., 1896-1897. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Amikor Zichy Antónia 1853-ban nagyapjától tekintélyes vagyont, egymillió forintot örökölt, a császári hatóságok megpróbálták rávenni, hogy az örökség átvétele miatt hazatérjen. Ezt inkább elutasította. Nem bírt azonban sokáig külföldön élni. Hosszabb távollét után 1855-ben kapott engedélyt arra, hogy családjával hazatérjen.

Az emigráció 1856 januárjában arról értesült, hogy az özvegy készül haza, s decemberben pedig már arról, hogy a telet Pesten tölti. Antónia 1856 elején költözött haza, Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt, férje akaratához ragaszkodva annak hatalmas elkobzott vagyonából nem kért vissza semmit az osztrák államtól. A mindig gyászruhát viselő, de soha sem panaszkodó özvegy hamarosan a passzív ellenállás élő jelképének számított. Leányait magyar családok sarjaihoz adta feleségül, esküvőjük szinte az osztrák uralom elleni tiltakozásnak számított. Tüntetésszámba ment, ha megjelent egy-egy társasági eseményen. „Batthyányné ellenséges indulatot táplál és terjeszt a felséges uralkodóház ellen, izgatásainak már meg is van a szemmel látható hatása” – fogalmazott egy titkosrendőri jelentés.

Gróf Batthyány Lajosné kastélya Dákán; Vasárnapi Ujság, 1861. márczius 17. – Digitális Képarchívum 

Batthyányné hazatelepüléséről a nyilvánosság csak a Vasárnapi Újság 1861. március 17-i számából értesült, amikor a cikkből megtudta, hogy az özvegy a Veszprém megyei Dákán megvette gróf Festetich Leo kastélyát, s ott él visszavonultan. A közlés érdekessége, hogy a lap első oldalán a kényszerből hazatért Teleki Lászlót köszöntik a közelgő országgyűlés alkalmából. Mind a Batthyánynéról, mind a Telekiről szóló cikk megemlíti, hogy Teleki egyik első útja az özvegy meglátogatására vezetett. Ez pedig azért érdekes, mert e látogatásnak az adott igazi politikai súlyt, hogy Teleki, aki ezen vizitálása alkalmából részesült az első nyilvános ünneplésben, Dákáról keltezte Nógrád, majd Zemplén megyéknek szóló leveleit.

Ismeretes, hogy az országgyűlést 1861 augusztusában feloszlatta az uralkodó, s megkezdődött az ún. Schmerling-féle provizórium. Az 1861-es év minden kezdeményezését azonban nem lehetett felszámolni. Ekkor szerveződött a Magyar Gazdasszonyok Egylete (1861. március 15-én alakult „Nemzet Gazdasszonyai” néven), melyet Antónia – aki élete végéig sokat jótékonykodott – Damjanich János özvegyével együtt alapított. Tulajdonképpen honleányképző intézet volt, gazdag és szegény lányokat is oktattak itt. Az intézmény a provizórium idején is fennmaradt, majd 1862-ben hatósági jóváhagyást nyert. Ekkor az első közgyűlés elnöknek Damjanichnét választotta, s egyben pártfogónak kérte fel gróf Zichy Pál Ferencnét. A Vasárnapi Újság 1864 szeptemberében Damjanichné arcképét közölve lelkes írásban számolt be az egylet munkájáról, amelynek feladatát így fogalmazta meg: anyagi és erkölcsi eszközökkel és szép példákkal honleányi, női és háziasszonyi tekintetben hatni, buzdítani és gyámolítani mindazon körökben, mely a férfiúi működés és az intézkedés határán kívül esik. A célkitűzésből világos, hogy a Magyar Gazdasszonyok Egylete hazafias feladatokat is magára vállalt a praktikus feladatok (szegény és árva leányok segélyezése és nevelése, kiállítások szervezése) mellett.

Gróf Batthyány Lajosné, Zichy Antónia grófnő; Vasárnapi Ujság 1888. 36. évf. 40. sz. október 7.) – Digitális Képarchívum 

1862-ben kapták meg a működési engedélyt. Az első közgyűlésen Damjanich Jánosnét, a másik köztiszteletben álló özvegyet választották elnöknek, Batthyányné a választmány tagja lett. Folyamatosan részt vett a szervezet munkájában. 1877–1886 között alelnök volt, illetve az egylet által létrehozott árvaház tanügyi bizottsága elnöki tisztét töltötte be. Az egyesület egy árvalányházat akart a főváros területén felállítani, az e célra befolyt gyűjtésekből már 1866 nyarán meg tudta nyitni árvaházát és elemi iskoláját a Három dob (ma Damjanich) utcában. Az 1870-es években az épületet 68 leány befogadására bővítették ki. Az árvák mellett fizető növendékeket is felvettek, a bővített épületben így már elemi és polgári iskola is működhetett.

Egy-két évtized után az épület szűknek bizonyult. A század végén tervbe vett új, modern, 150 férőhelyes intézet létesítését vették tervbe. Budapest akkori területén ehhez nem volt meg az anyagi erejük, így elfogadták özvegy Beniczky Gáborné gróf Batthyány Ilona ajánlatát, mely szerint az intézetet a fővárostól ugyan kissé messzebb fekvő Cinkotán, olcsó telken építsék fel, az ő parkja és kastélya mellett. Ennek utóda a mai Szerb Antal Gimnázium, melynek falán Zichy Antónia halálának évében emléktáblát helyeztek el.

nemzettikonyvtar2428.jpgAz emléktábla napjainkban a Szerb Antal Gimnázium falán

Batthyányné jótékonykodásának ismerjük egyedi eseteit is. 1863-ban a Magyar Írók Segélyegylete megjelentette a Részvét Könyve című kötetet. Ez a kortársak írásait tartalmazza, egyébként azonban sem előszót, sem bármiféle információt a kiadványról nem közölt. A kötet belső címlapja előtt található Batthyányné fényképe, ez jelzi kétségtelen támogatását. 1863-ban és 1866-ban az országos ínség idején Batthyányné részt vett a rászorulók segélyezésére rendezett bazárokon és más rendezvényeken.

Zichy Antónia a kiegyezés után sem változtatott nézetein. Amikor 1867. június 8-án, a koronázás estéjén fényárban úszott a főváros, csak egyetlen palota ablaksora volt sötét: az övé. A kiegyezés utáni világ már nem az ő világa volt, melyet nem fogadott el, hiszen Ferenc Józsefből, aki férjét kivégeztette, szeretett magyar király lett, és mindenki támogatta a a Magyarországnak immár megfelelő fejlődési keretet adó Monarchiát. Antónia nemkívánatos lett, és ezzel tisztában volt. Visszavonult a nyilvánosság elől, de nem tett semmilyen erkölcsi engedményt a hatalomnak.

A Batthány-gyászünnepély: gyászmenete a Kerepesi úti temetőben (Székely Bertalan rajza után); Vasárnapi Ujság 1870. 17. évf. 29. sz. julius 17. – Digitális Képarchívum 

Engesztelhetetlensége – alighanem fájdalmas – túlzásra is ragadtatta. Fiát, Elemért megakadályozta abban, hogy feleségül vegye Erzsébet királyné unokahúgát, Marie Louise Wallerseet. Azt írta neki, hogy „a gyilkos családba nem nősülünk” s ha elveszi a grófnőt, házasságuk napján öngyilkosságot fog elkövetni. A tervezett házasság meghiúsult. Ha igaz szerelem volt, kár érte, ez esetben nem lehet nem Rómeóra és Júliára gondolni.

Egy barátnőjének írt soraival búcsúzott a közügyektől:

„Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik”.

A Batthyány Mauzóleum napjainkban a Kerepesi temetőben

Utolsó ismert nyilvános szereplése 1870 júniusában férje ünnepélyes újratemetése volt, ahol lányaival, azok férjeivel és Elemér fiával vett részt. Ferenc József iránti tiszteletből a temetést nem Magyarország, még csak nem is a kormány, hanem Pest város önkormányzata rendezte. A Vasárnapi Újság július 5–19. között három számban foglalkozott az országos politikai rendezvénnyel. A lap június 19-én Batthyányné életútjának fontosabb eseményeit tekintette át, címlapján közölve gyászruhás arcképét.

zichy_nemzetikonyvtar.pngGróf Batthyány Lajos özvegyének arcképe a Vasárnapi Ujság címlapján 1870. június 19-én – Elektronikus Periodika Archívum

Az 1870-es években folytatott tevékenységét, nyilvánosságot kerülő jótékonykodását Friedreich Endre szépen foglalja össze a Gróf Batthyány Lajosné című munkájában. Antónia 1888. szeptember 29-én hunyt el a dákai kastélyban. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét, melyet egy fekete bársonytokban hordott, és soha nem adott ki a kezéből, a szívére tették, úgy temették el férje mellé. A levél másolatát az asszony halála után azonban nyilvánosságra hozták. Zichy Antónia a gyászruhát férje halála után lélekben sohasem vetette le. Emlékezéseiben gyermekeihez intézett előszavában így írt:

„Ezen gyászos nap (ti. 1849. október 6.) szívemben egy mély sebet ejtett, mely azóta sohasem hegedett be, és ha családom és barátaim körében jól is éreztem magamat, víg is voltam, nem múlt el egy nap sem, amelyben nem emlékeztem volna azon óráról, mely engem özveggyé és titeket árvákká tett.”

Szerk.: Z. M.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr408886964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.