1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 6. rész

2016. október 29. 07:48 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 29., Lázár Egon, Szilágyi Lajos

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Szilágyi Lajos (Bp., 1925–) színészt 1949-ben az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, majd „a szovjet csapatok előnyomulásának késleltetéséért” 4 év börtönre ítélték. 1952-es szabadulása után 1954-ben került vissza a színészi pályára, Békéscsabán kapott szerződést, majd Hódmezővásárhelyen játszott. 1957–58-ban produkciós társulatot vezetett, majd az Állami Déryné Színházhoz került. 1963–64-ben a kecskeméti Katona József Színház színésze. 1967-től saját maga szervezte társulattal, az Országos Rendező iroda égisze alatt járta az országot.

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, – Törzsgyűjtemény

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014. Címlap – Törzsgyűjtemény 

1956. okt. 29., Fészek Klub

„Október végén, talán hazaérkezésem napján [Szilágyi Lajos okt. 29-én hajnalban érkezett Miskolcról], a Rádió felhívására bementem a Fészek Klubba, ahol, mintegy 700–800 színész gyűlt össze. Szakáts Miklós a Színészek Forradalmi Bizottságában azzal mutatott be a megjelent színészeknek, hogy »Bemutatom nektek Szilágyi Lajos kollégánkat. Ne tévesszen meg senkit a fiatalos külső, ugyanis ő a magyarságáért legtöbbet szenvedett fiatal színész.« Ilyen bemutatás után szinte természetes volt, hogy én voltam a Forradalmi Bizottság egyetlen tagja, akit közfelkiáltással választottak be abba a bizottságba, amelybe Dajka Margit, Ujlaky László, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Kárpáthy Gyula (dramaturg), és több neves, élvonalbeli színészt beválasztottak.” […]
A továbbiakban megalakult a színészek segélyezési bizottsága, melynek tagja lett Solymossy Imre, Nyerges Ferenc (a háború előtti Nemzeti Színház tagja), valamint Vereczkey Zoltán és én. Feladatunk volt az anyagilag bajba jutott, főként politikai okok miatt állás nélküli színészek segélyezése.”

Vitéz Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, 115. o. – Törzsgyűjtemény 

----

Lázár Egon (Bp., 1921–) gazdasági szakember 1947-től a Városi Színház munkatársa (1950-től gazdasági igazgatója), 1951-től az Operaház munkatársa, 1954-től 1968-ig az Állami Faluszínház (Állami Déryné Színház) gazdasági igazgatóhelyettese, 1968 és 1974 között a Vidám Színpad, 1974-től a Magyar Színházi Intézet, 1976-tól a Vígszínház gazdasági igazgatója volt.

Forrás: Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014 – Törzsgyűjtemény

Lázár Egon Visszapillantó. Színházi évtizedek című könyvének bemutatója 2014. szeptember 22-én. Forrás. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatójának honlapja 

1956. okt. 29., Állami Déryné Színház

„De visszatérve az 1950-es évekre, bizony pocsék-rossz volt a hangulat a színházon belül is. 1956. okt. 29-én elmentünk a színház Nagymező utcai központi színháztermébe – a mai Radnóti Színházba, az úgynevezett forradalmi társulati ülésre. A színpadon és a nézőtéren ismeretlen alakok jelentek meg, néhány még puskát is viselt. Én a nézőtér hetedik sorának jobb 3. székén foglaltam helyet, közvetlenül Kassai Ilona (később Kossuth-díjas színésznő) mellett, akinek másik oldalán az akkori férje, Fülöp Kálmán színész-versszövegíró ült. Bejelentették, hogy kirúgják Mátrai József igazgatót, de ő visszakönyörögte magát, és így csak üzemigazgatóvá fokozta őt le a forradalmi bizottmány. Aztán Csongrády Mari rendezőt és szakszervezeti titkárt ültették a képzeletbeli vádlottak padjára. Az ő sírása eredménye az volt, hogy színészként maradhat a színház kötelékében. Ezután Orbók Endre elnök az én nevemet olvasta fel. Sustorgás, pusmogás, hangok, majd bekiabálás.
»Egon maradjon!«
Én felálltam, és a kezemben egy kulcscsomót tartva megkérdeztem: Kinek adhatom át a kulcsokat? A nézőtérről baráti beszólások, a színpadon tanácstalanság. A kérdésemet még kétszer megismételtem. A bizottmány tanácskozott, majd közölték, hogy holnap Bakcsy Gábor főpénztáros úr veszi át a kulcsokat. (Senki sem tudta, milyen kulcsokról van szó.) Aztán Kassay Médit megpusziltam, Fülöp Kálmánnal kezet fogtam, és halk, bátortalan tapsocska kíséretében elhagytam a nézőteret.”

Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014, 77–78. o. – Törzsgyűjtemény 

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr6211836679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.