1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 10. rész

2016. november 04. 07:57 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. november 4-6., Bakó Márta

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Bakó Márta (Bp., 1920–Bp., 2013) színésznő 1946–47-ben a Vígszínházban játszott, majd évekig nem kapott szerződést. 1951-ben kitelepítették. 1954-ben játszott először a József Attila Színházban. 1955-ben a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, majd 1956 óta a József Attila Színház – 2006-tól örökös – tagja.

Forrás: Bakó Márta-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

bako_marta19561104_nemzetikonyvtar.jpgBakó Márta és Gábor Miklós Jean Anouilh Találka Párizs mellett című drámájának próbáján 1957-ben a József Attila Színházban. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 60/1/1993

1956. november 4–6., Corvin köz

„Az éjszaka folyamán a Corvin-köziek közül áthúzódott egy részleg ide, mert ott már nagyon szorongatták őket. Hamarosan elszabadult a pokol! Felfedezték az áthúzódó ellenállókat és tűz alá vették a házat. A szomszéd épület annyira megsérült, hogy az óvóhelyen összezsúfolódott embereknek a vészátjárón kellett a pincénkbe átmászniuk. Szívesen fogadtuk őket, bár nálunk sem lehetett egy gombostűt sem elejteni. Az utcai géppuskaállásnál egy félkarú ember napokig egyedül tartotta a frontot. A környékbeliek a csendesebb percekben kimerészkedtek és mellérakták az enni-innivalót. Aztán egy hosszan tartó erős támadás nemcsak őt kergette el őrhelyéről, de bennünket is átfuttatott a mozipincébe.
A kazánház közelében a lépcső alatt felhalmozott szénrakásra szorultunk. Minden rázkódott körülöttünk, hallottuk, a közelünkben lecsapódó lövedékek egyre közelítenek. Kis Bélát takaróba csavarva fektettük a szénrakásra. Mi ketten föléje hajolva igyekeztünk testünkkel védeni. És én, aki normális körülmények között józan materialistának hittem magam, ebben az őrült lövöldözésben sikoltozva kezdtem imádkozni! Volt idő és alkalom imára, még a lorettói litániára is! Béla [Varga Béla, Bakó Márta férje] dühös volt, hogy úgy elvesztettem a fejem, de hát mit csináljak, ez az egyetlen fejem van, nem tudok mást elveszteni!
A felkelők között sok görög is volt. Egyikük mellettem elismerően figyelte a csapódó és robbanó szerenádot, míg fegyverét a folyosó bejárati vasajtajára szegezte, megszólalt: – Görögországban lenni kétezer éve forradalom! De az lenni mint aludttej ahhoz képest, ami itt van! A támadás elcsendesedett, az óvakodva kikémlelők szerint visszamehettünk óvóhelyünkre, ahol több volt a levegő. Némán ültünk helyünkre, nem tudtuk, mi történhetett. Egyszerre felcsapódott az óvóhely vasajtaja, egy kimerült, lihegő fiatalember bukott be rajta. – Orvos vagyok a klinikai felkelők közül. El tudnak-e rejteni és átöltöztetni? Ha sebesült lenne önök között, természetesen ellátom. – Hála istennek, nem volt sebesültünk. Senki nem szólt egy szót sem, némán tuszkolták át a másik pincébe és kapkodva szedtek össze ruhadarabokat a számára. Az utolsó pillanatban! Alig tértünk magunkhoz, megjelent két orosz katona és végigsétálva köztünk, vizslatva kutatták, nincs-e elbújtatott felkelő valahol? Pattanásig feszült idegekkel ültünk nyugalmat tettetve, míg megfordultak és kimásztak a vasajtón. Megkönnyebbülve hagytuk el az óvóhelyet. Mire kitápászkodtunk, a mozi előteréből eltűntek a felkelők géppuskaállásai. Megdöbbenve néztünk körül. A lakások zöme romokban állt. Mi szerencsések voltunk. Udvarra néző szobánkban még ablak sem törött.”

Bakó Márta: Rosszkor születtünk, Bp., Textúra 1991, 266–268. – Törzsgyűjtemény 

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr5311923599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.