Történetek a steppei népek életéből

2018. február 16. 11:26 - nemzetikonyvtar

A nomád fejedelmi tükör a steppei forrásokban című előadásával Ivanics Mária egyetemi tanár nyitja meg az idei évi Orientalisták az OSZK-ban című előadássorozatot. A február 21-i program során az érdeklődők egy 17. századi Volga-vidéki, keleti török nyelvű forrás elemzésén keresztül kaphatnak képet a korabeli steppei társadalmak életéről. Az előadás kapcsán Molnár Zsuzsanna beszélget Ivanics Máriával.

Előadása címét megismerve számos kérdés fogalmazódott meg bennem. Kérem, térjen ki a sztyepp és a steppe kifejezések közötti különbségre.

A sztyepp vagy sztyeppe földrajzi fogalom, az eurázsiai síkság nagy területeit elfoglaló sík vagy enyhén dombos füves puszták alkotta területet jelenti. A steppe ezzel szemben politikai fogalom.

Előzetesen körüljárva előadása témáját, kérem, ismertesse a fejedelmi tükör fogalmát!

A fejedelmi tükör, más néven királytükör eredetileg irodalmi műfaj. Gazdag hagyománya van a közel-keleti és az arab kultúrában, az oszmánoknál és természetesen a keresztény kultúrkörben is. Utóbbi kapcsán elég, ha csak a két legismertebbet említem, Machiavelli A fejedelem című könyvét, illetve István király Intelmeit.

A fejedelmi tükör célja bemutatni, hogy miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani.

Ily módon képet ad a fejedelmi tekintély forrásáról, a fejedelem lehetséges jó és rossz tulajdonságairól, a katonaság feletti ellenőrzés megszervezésének célszerű módjáról, illetve arról, hogy miként kell igazgatni az uralkodó udvarát. Leírja továbbá, hogy mely tulajdonságok tesznek alkalmassá valakit a vezírré, valamint követté váláshoz, hogy miért van szüksége a fejedelemnek bölcs és lojális tanácsadókra, illetve, hogy miért fontos az asztal mellett tanúsított jólneveltség és kiváló beszédmód. Mindezek mellett azt is bemutatja a tükör, hogy milyen szempontokat kell figyelembe vennie az uralkodónak felesége megválasztása során.

Fotó: Videotorium

Az imént felsorolt témák a több ezer verssorból álló A boldogságra vezető tudomány című 1069-ben török nyelven készült fejedelmi tükörből származnak, a közép-ázsiai Karahanida Birodalomból. Természetesen a steppei nomád kultúra is létrehozta a maga fejedelmi tükrét, mely történelmi személyek és legendás ősök köré épülő történeteket foglal egybe. A verses betéteket is tartalmazó, szájhagyomány útján terjedő és folyamatosan csiszolódó történetek a 15. század második felére érték el végső formájukat, lejegyzésükre és egybefűzésükre azonban csak a 17. század végén került sor. Ezeket a műfajilag sokrétű gyűjteményeket perzsa kifejezéssel náménak nevezzük. Különböző népcsoportok körében más-más námék terjedtek el: az oguz nyelvű népeknél, tehát a törökországi törököknél, az azeriknél és türkméneknél a legendabeli Oguz kagánról szóló történeteket tartalmazó Oguz-námék ismertek, a steppe északi, kipcsak ajkú népeinél, azaz a tatároknál, baskíroknál és kazahoknál a Dzsingisz-námék terjedtek el, Közép-Ázsiában pedig a Timur-námék voltak elfogadottak. Előadásom témája egy 1681 körül a Volga-vidék keleti török irodalmi nyelvén lejegyzett Dzsingisz-náme, mely eltérő időkben keletkezett hat önálló fejezetből áll. Közülük az első a fejedelmi tükör, mely a Dzsingisz kán nemzetségének története címet viseli.

Milyen információkkal gazdagodhatunk a dokumentumok ismerete által?

A Dzsingisz kánról szóló történet első olvasásra − Anonymus szavaival élve − olybá tűnik, mintha „regösök csacska éneke” lenne. A szöveget alaposabb vizsgálódás tárgyává téve azonban világossá válik, hogy nem a Mongol Birodalmat megalapító Dzsingisz kánról szól a leírás, hanem a steppe ideális uralkodójának típusát, valamint a nemzetségfőkhöz való viszonyát rajzolja meg a szöveg. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen kevés olyan forrás létezik, mely a nemzetségek szemszögéből láttatja a nomád vezetőt. A dokumentumból kiolvasható, hogy az uralkodó legitimálta a nemzetségfők hatalmát azáltal, hogy szállásterületet jelölt ki számukra, hogy a nemzetségeket szétosztotta közöttük, valamint nemzetségi jegyeket adott nekik. Négy jegy tartozott minden nemzetséghez: a nemzetség tulajdonjegye, jelszava vagy harci kiáltása, fája és madara. Külön ki kell emelnem, hogy jelenlegi ismereteink szerint – és ez aligha fog változni – a Dzsingisz-náme az egyetlen forrás, amely mind a négy jegyet tartalmazza.

A forrásban tizennégy nemzetség szerepel név szerint, ami a csoportok etnikai hovatartozásáról is árulkodik. A felsorolt nemzetségek fele eredetileg mongol nyelvű, de hamar eltörökösödött nemzetség lehetett. Öt nemzetség ma is megtalálható a baskírok és a tatárok között, közülük háromnak – nyelvi kritériumok alapján – indoeurópai eredetét szokták feltételezni. Összességében nézve a lista indoeurópai−mongol−török keveredést mutat. Természetesen nem lehet megkerülni a kérdést, hogy a forrásban szereplő tizennégy nemzetség vajon alkotott-e valamilyen társadalmi formációt. Jelen ismereteink szerint feltehetően egy 14. század végi többszörösen összetett, többlépcsős társadalmi hierarciában működő fejedelemségről volt szó, melynek élén Temir Kutlu arany hordai kán állt.

Mely terület mely népeinek fejedelmi tükreit teszi vizsgálódása tárgyává kutatása során?

A Dzsingisz-náméban bemutatott fejedelmi tükör értelmezéséhez párhuzamokat kellett keresnem. Ehhez az egykori mongol utódállam, az Arany Horda, azaz a mai Dél-Szibéria, Kazahsztán, Üzbegisztán, Tatarsztán, Baskírföld és a Krími Kánság területén keletkezett török és perzsa nyelvű krónikákban vizsgáltam az uralkodóval szemben állított követelményeket. Most csak két példát említenék. Az egyik a közép-ázsiai Háfiz Tanis Buhárínak Az uralkodói dicsőség könyve című munkája, mely a 16. század végén keletkezett és a következők szerint foglalja össze az uralkodás jellemzőit:

„A kormányzásban két dolog megengedhetetlen: elmerülni a testi gyönyörökben és elszalasztani a megfelelő alkalmat. A tudósok elbeszéléseiben úgy mondják, hogy az uralkodók nagysága kiemelkedő jellemükben nyilvánul meg, amelynek öt ismertetőjele van: kegyesség az alattvalók iránt; igazságosság; együttérzés, amely nem engedi meg az alattvalók zsarnok elnyomását; ész, amely segít felfedni az ellenség hitszegését; előrelátás, amely kiszámítja a megfelelő alkalmat a zsákmányszerzésre.”

A másik krónika a krími tatár krónikás, Remmál Hodzsa 1561-ben írt történeti műve, melyben az uralkodásra való alkalmasságot a következő pontokba szedte:

„Annak, hogy valaki kán lehessen, van néhány előfeltétele. Az egyik, hogy származása előkelő legyen, ősei uralkodók legyenek. A második, hogy szép legyen. A harmadik, hogy okos és bölcs legyen. A negyedik, hogy szavát megtartsa. Az ötödik, hogy a zsarnokkal farkasként, az ártatlannal bárányként bánjon. A hatodik, hogy az országot az ellenségtől megvédje. A hetedik, hogy esküjéhez hű legyen.”

Az idézetekből látható, hogy a steppe két végén nagyon hasonlóan gondolkodtak a nomád uralkodó feladatairól. A nomád fejedelem tehát védte vagyonát és saját alattvalóit, ily módon személye biztonságot szavatolt mindenkinek. Hadat vezetve biztosította népe meggazdagodását, állandó hódítással gyarapította alattvalói számát, továbbá igazságosan kormányzott és rendelkezett a hadizsákmány felosztásáról.

Ivanics Mária: A nomád fejedelmi tükör a steppei forrásokban

Az előadás egy 17. század végi Volga vidéki, keleti török nyelvű, forrás elemzésén keresztül mutatja be, milyen volt az ideális vezető képe a steppén...

Mit tudhat meg az utókor az adott népről és annak vezetőiről ezeket a dokumentumokat vizsgálva?

A forrásokat vizsgálva kirajzolódik előttünk a nomád fejedelemmel szemben támasztott külső és belső követelmények sora. Visszautalnék Remmál Hodzsára, aki az uralkodásra való alkalmasság hét kritériuma között rögtön a második helyre tette a vezető szépségét. A keresztény kultúrkörben inkább a tekintélyes külsőt mondanánk elvárt tulajdonságnak. Azt, hogy a keleti világban miért tulajdonítottak kiemelkedő fontosságot a szépségnek, a fentebb már hivatkozott A boldogságra vezető tudomány egyik verséből érthetjük meg.

„Ki maga és kinek arca is szép Annak miként külseje, úgy a belseje is szép Ha látod a külsőt, tartsd azt tanúságtevőnek a belsőről! Mert amilyen a külső, olyan a belső, s amilyen a belső, olyan a külső!”

A külső és belső tulajdonságok meglátásuk szerint tehát kölcsönhatásban állnak egymással: a külső szépség feltételezi a belső értéket, a belső érték pedig kisugárzik és szépségben jelenik meg. Az igazságosság a nomád vezető következő legfontosabb tulajdonsága. Ismét a fenti forrásból idézek egy nagyon jellemző államfelfogást, mely nomád örökségként az oszmánoknál is kimutatható.

„A népen való uralkodáshoz sok katona és sereg kell, Ahhoz, hogy [az uralkodó] hadsereget tartson, eszközök (pénz) kellenek, Ahhoz, hogy pénz legyen, gazdag nép kell, Ahhoz, hogy a nép gazdag legyen, igazságos törvényeket kell hozni. Ha ezek közül csak egy is hiányzik, a többi is hiábavaló Ha mind a négy hiányzik, meghal az uralom.”

Az igazságosság gyakran jelenik meg legitimáló eszközökön. Az általunk is jól ismert Timur Lenk a pecsétjére két perzsa szóból álló mondatot vésetett, mely magyarul így hangzik: „Az igazság erő.” Harmadik tulajdonságként említem a jó hírnevet, mely egyaránt vonatkozhatott egy egész népre-nemzetségre, illetve annak vezetőjére. Egy magyar példát hozva Balassi Bálint versének soraira utalnék: „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak.” A nomád társadalmak szóbeli világában a hírnév kiemelten fontos szerepet kapott, a jó hírnév volt az egyik legbecsesebb érték. Egy 16. század közepéről származó levélben, melyet egy nomád vezető írt IV. Iván cárnak, az alábbi sorokat találjuk:

„Ez a gyönyörű világ, ahogy jön, úgy el is múlik. A mi írástudóink úgy magyarázzák, hogy a haláltól senki meg nem menekül. Meg van írva a mi Koránunkban. A ti Evangéliumotokban is megtalálható. A te írástudóid is látják az Evangéliumból, hogy az élőnek meg kell halnia. De te magad is jól tudod, hogy a jó hírnév nem hal meg, és nem múlik el e világból.”

A Dzsingisz-náme lehetőséget adott arra is, hogy megismerjük a nomád vezető insigniáit, azaz hatalmi jelvényeit. Dzsingisz anyja a fiát kereső nemzetségfőknek az alábbi módon írta le gyermeke ismertető jegyeit:

„A fiamnak, Dzsingisznek az ismertetőjele pedig ez: a ruhája fehér, a lova szürke (kök), prémmel szegélyezett süvege aranyos, az arca igen szép, arany tegzes, férfias kinézetű, Dzsebráílhoz hasonló termetű. Ha a lovát megkorbácsolja, olyan, mintha eltűnne. Erről ismerjétek fel.”

A korabeli nomádok számára Dzsingisz tulajdonképpen mint kán jelent meg, hiszen a leírás a nomád uralkodó szinte összes hatalmi jelvényét felsorolta (az arany öv hiányzik, más helyen azonban szerepel). Mindenekelőtt a fehér mint az előkelőség, valamint az arany mint az uralkodó számára fenntartott fém már előrevetíti, hogy Dzsingisz méltó a hatalomra. Prémmel szegélyezett aranycsúcsos süvege, arany tegze és korbácsa jelzi, hogy birtokában van a nomád fejedelem hatalmi jelvényeinek. Dzsebráílhoz, azaz Gábriel arkangyalhoz hasonlított termete az egyetlen nyom a szövegben, amely arra utal, hogy ez a nomád közösség felületesen már iszlamizált lehetett, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy később, a lejegyzés idején kerülhetett be a szövegbe a hasonlat. Az Arany Horda vezetőrétegében a 14. század első felében jelent meg az iszlám, a nemzetségekhez a 16. század folyamán jutott el. Jól mutatják ezt a nemzetségek fennmaradt genealógiái, amelyekben a török neveket a 16. század második felétől kezdik felváltani a muszlim nevek.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr1913673510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.