A láthatatlan Északi Géniusz

2019. április 09. 08:03 - nemzetikonyvtar

Interjú Tőzsér Árpád pozsonyi költővel A költészet napja alkalmából.

tozser_arpad.jpg

Tőzsér Árpád. A kép forrása: cultura.hu

 

„Péterfalát megnézd, a világ közepe. Lakói száz évekkel előtte odahagyák templomukat, csak azért, mert úgymond, egy aranyalma hullott az égből, s ahol leesett, ott forrás fakadt, s a jámborok mentek az aranyalma után, s a forrás köré települtek. Azóta a forrás, azaz ahogy ők hívják: az ivókút, számukra a világ közepe…”őrzi gondolatait az ivókút táblája szülőfalujában. Valóban ott van a világ közepe?

Az idézet afféle pastiche: hozzáírás Petőfi úti rajzaihoz, s persze tőlem származik. Eszerint Adorján Boldizsár (Petőfi barátja) figyelmeztette a költőt, hogy Gömörben járva Péterfalára is látogasson el. Petőfi persze az én szülőfalumban nem járt, de járhatott volna, mert a szomszédos Vecseklőn például valóban megfordult. A „világközepe” díszítő jelzőről meg csak annyit, hogy a szülőhelye valószínűleg mindenkinek a világközepe, amely köré kisebb vagy nagyobb kört írunk, aszerint, milyen darabot hódítottunk magunkévá a nagyvilágból, de a kör középpontja mindig ugyanaz. Nem lehet letagadni és nem lehet megszüntetni. Gömörpéterfala, az én szülőfalum „világközepe”-sége mellett azonban más is szól, nemcsak a település közepén fakadó, messzi földön híres, jó vizű forrás. Két folyócska is ered a falu területén, s érdekes módon egyik északra folyik, a másik délre, jelezve, hogy a falunak abban a tájegységben (a Barkóságban), amelyhez tartozik, valóban van valami középpont-jellege. S a tájegység maga is „központi fekvésű”: az egykori Gömör, Borsod és Nógrád vármegye találkozási pontjában van.

Az est a Gondolat/folyamok a „Tőzsér-Árpád-földrészen” címet viseli. Hogyan határozná meg ezt a saját „földrészt”?

Költészetnapi irodalmi műsorunk címét Korpa Tamás, a jeles fiatal költő adta, s a fiatalok, amint tudjuk, hajlamosak a túlzásra. De azért van a „földrész” hiperbolájában ráció is: írók, költők s egyéb alkotók esetében kicsit mindig értékmérő, hogy mennyire tudják a szülőföldjüket, szülőfalujukat, szülővárosukat irodalmi „földrésszé”, valamiféle világérvényű metaforává tágítani, alakítani. Úgy, ahogy James Joyce „irodalmi földrésszé” tette az ír Dublint, vagy ahogy Garcia Márquez az egyetemes érvényű mitológiák világába emelte Macondót, a kis kolumbiai falut. Én persze távol vagyok ezektől a nagy, világirodalmi alkotóktól, de, főleg ifjúkoromban, bennem is dolgozott a szándék: valami egyetemesebb érvényű szimbólumrendszerré avatni az én genius loci-mat, konkrétan a felvidékiséget, vagy ahogy Hamvas Béla mondja: az Északi Géniuszt.

Felidézne-e valamit ifjúkora tájköltészetéből? Melyik a kedvenc verse abból az időből?

Az egyik korai versem címe (valamikor az ötvenes évek közepén írtam) Reggeltől estig. Afféle hazai napló, Illyés Gyula modorában. Minden strófa egy-egy helyzetkép, külön címmel.

Az egyik így hangzik:

Útban

                                      Mint egy keresztrejtvény, olyan a táj,

                                      megfejtésként versem írom bele.

                                      Vagy csak írnám? Olyan sok a szabály,

                                      hogy nem tudom, megbírok-e vele.

Azaz van itt a puszta leíráson és tiszta rímeken túl már valami más szándék is: a táj és ember kölcsönösségének mint léttörténésnek a megjelenítése. S ezt már nem Illyéstől tanultam. Ez már inkább Szabó Lőrinc-hatás volt a versemben, s szándékom szerint ennek az összetett „táj-ember-lét” viszonynak kellett volna működnie a későbbi kvázi „tájverseimben” is. Persze azt, hogy valóban működött-e/működik-e, ítélje meg más.

„Nem azt éreztem, hogy én nézek kifelé, hanem azt, hogy a világ néz befelé, rám, s hogy az általam egykor megéltek is visszanéznek”. Ennek az egykori naplóbejegyzésének a jelentése mintha ide vágna kicsit. 

A meglátás pontos. A naplóbejegyzésem egyébként arra a lelki megrendülésemre és radikális poétikai fordulatomra vonatkozik, amely 1970-ben, a Husák-i Csehszlovákia „sötétség-korszakában” következett be a sorsomban. Három hónapot egy Pozsony melletti ideggyógyintézetben töltöttem, s miután elbocsátottak, egészen másként kezdtem nézni a világra. Illetve attól kezdve éppen hogy a világ kezdett nézni engem, azaz magam is rádöbbentem arra a heideggeri felismerésre, hogy az én is a lét történése, hogy az ún. én-költészet valamiképpen nagyon leszűkíti a világot s bizonyos mértékig meghamisítja magát az ént is. Ezt a metamorfózist tükrözi az l972-ben megjelenő Érintések című, erősen objektív, ún. tárgyverseket tartalmazó verskötetem. Utána hét évig nem írtam verset, s az 1979-ben megjelenő Genezis című kötetemmel egy új, epikára s esszékre hangolt szabadverskorszak kezdődött a pályámon.

tozser_arpad_az_irodalom_hatarai_web.jpg

Tőzsér Árpád: Az irodalom határai = Hranice literatúry: Cselényi László és Grendel Lajos művei s a határon túli magyar irodalom kérdésköre = Diela Lászlóa Cselényiho a Lajosa Grendela a problematika mad'arskej literatúry za hranicami Mad'arska a v Mad'arsku, ford. Görözdi Judit et al., Pozsony: Kalligram, 1998. – Törzsgyűjtemény

 

Hogyan látja a felvidéki magyar irodalom jelenét és jövőjét? 

Elég gyászosan. A „felvidéki” vagy „szlovákiai magyar irodalom” úgy „globalizálódik”, hogy tulajdonképpen még meg sem valósította magát. A legnagyobb baja, hogy nincs hiteles neve. Amennyiben ugyanis az irodalom nem állam-, hanem nyelvfüggő képződmény, annyiban a „szlovákiai” jelző nem lehet lényegi kritériuma. Az önmegvalósítását sem a „szlovákiai magyar irodalom” név alatt képzelem el. (S mivel a „hiteles neve” csak az „önmegvalósítása” után születhet meg, elismerem, hogy a helyzete bizonyos mértékig a „22-es csapdája”.) Az erdélyi és a délvidéki magyar irodalom úgy tagozódott/tagozódik be a magyar irodalom egyetemébe, hogy vitt/visz oda valami sajátosat (kapásból: Bodor Ádám Sinistrájának abszurd, huszadik századi Újbizáncát vagy mondjuk Tolnai Ottó déli Adria-kékjét), de Hamvas Béla Északi Géniuszának huszadik századi térképét nyugodtan fehérre mázolhatjuk: ez a régió a magyar irodalom ismeretlen területe. Pontosabbanmég mindig csak Balassi, Madách, Tompa, Mikszáth és Krúdy szemével látjuk/láthatjuk. (A szabályt erősítő kivételek: Márai Sándor és Grendel Lajos.) 

Nagy László költő a vele készített utolsó televíziós interjúban, 1975-ben Kormos István kérdésére – mit üzenne a száz vagy ötszáz év múlva élőknek? – ezt válaszolta: „Ha lesz emberi arcuk, akkor csókolom őket.” Ön mit üzenne nekik? 

Éppen most olvasom az Űrszekerek című blogon a jövőkutató Kömlődi Ferenc interjúját, amely szerint „nem velünk ér véget az evolúció”. Azaz a mai jövőkutatók már egyértelműen látják, hogy a világegyetem létezett ember nélkül, s fog is létezni ember nélkül. Hogy az ember a fejlődésben csak átmeneti állapot, s a jövő ún. bionikus embere már nem sokra menne a mi csókjainkkal. Az üzenetet illetően nem Nagy Lászlóhoz, hanem Petri Györgyhöz vagyok hát kénytelen csatlakozni, aki a Nagy Lászlóéhoz hasonló kérdésre anno azt válaszolta, hogy az utókornak nem üzen semmit. A bionikus „ember” számára nekem sincs mondanivalóm. 

Az interjút készítette: Szilágyi Magdolna

KönyvTÁRlat című rendezvénysorozatunk nyolcadik évada Emlékfolyamok címmel a magyar kultúra és irodalom főbb régióinak irodalmát mutatja be egy-egy kortárs alkotó életművén, alkotásain keresztül. A nyolcadik évad ötödik beszélgetése Gondolat/folyamok a „Tőzsér-Árpád-földrészen címmel április 11-én lesz a nemzeti könyvtárban.

KönyvTÁRlat VIII./5: Gondolat/folyamok a „Tőzsér-Árpád-földrészen”

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr1414748873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.