Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek.
(Efezusbelieknek írt levél 6/1)
„Ajánlom e könyvet az Alapító és mindazok emlékének, akik Nemzeti Könyvtárunk kincseit gyűjtötték, gyarapították, megőrizték és használhatóvá tették.”
1972 óta dolgozom különböző jogi formákban a könyvtárban. Nem tudom, hogy engedelmes gyermek voltam-e ez alatt a majdnem ötven év alatt. Az, hogy a múlt évben rám esett a Széchényi Ferenc-emlékérmet odaítélők választása, mindenesetre nyújt némi reményt számomra, hogy talán mégsem voltam egészen engedetlen, ahogyan ezt magamról gondolnám. Nagyon meghatódtam ezen a kitüntetésen, amit se meg nem szolgáltam, se meghálálni nem tudok.
Sokat gondolkodtam azon, hogyan köszönjem meg ezen az ünnepi alkalmon a kitüntetést. Tudományos előadást, ha nem is nagyon sokat, de tartottam már jó néhányat itt, a könyvtárban. De önmagában kit érdekelne most a magyarországi hitviták története vagy a heidelbergi peregrináció művelődési hatása csak azért, mert ezekkel a témákkal foglalkoztam legtöbbet hivatali munkám leágazásaként. Ezért úgy gondoltam, hagyom most a tudományt, inkább röviden felidézem elődeimet, egyrészt azokat, akik befogadtak a könyvtár közösségébe mint frissen végzett diplomást, másrészt az alapító ősöket. Az elődök e két csoportja között összekötő kapocs Berlász Jenő bácsi könyve.
Berlász Jenő
Berlász Jenő bácsi – emlékezetem szerint – mindig ott ült fehér köpenyben a Múzeum körúti tájékoztató szolgálat szobájában elhelyezett íróasztalánál, és dolgozott. Személyes kapcsolatom alig-alig volt vele, de érződött az őt körülvevő légkörben, hogy mindenki tiszteli és nagyra becsüli. Egyike volt az úgynevezett elefánttemető lakóinak.
Egyidőben a könyvtárt nevezték elefánttemetőnek, ugyanis sok nagyra hivatott tudósunkat helyezte el itt a diktatúra azzal a gondolattal, hogy itt nem árthatnak sokat a népi demokráciának. Amikor 1975-ben végleg idekerültem, ez a világ már elmúlt, de néhányan dolgoztak még itt ilyen nagy formátumú emberek a Berlász Jenőnél kicsit fiatalabb generációból. Nem emlékezhetek meg most mindenkiről, de három mesteremről, aki a könyves szakmába bevezetett, feltétlenül szólnom kell egy-egy mondattal.
Hervay Ferenc Levente ciszterci szerzetes 2011. augusztus 19-én a Széchényi Ferenc-díj átvételén
Három évig ültem Hervay Ferenc lábainál, és adogattam a kezébe a segédkönyveket. Éppen a Régi Magyarországi Nyomtatványok II. kötetének szerkesztési, ellenőrzési munkálatait végezte. Ő volt a ciszterci rend utolsó provinciálisa 1949-ben, s 1989-ben, az újjáalakuláskor az első. Azt is tudtam róla, hogy az ötvenes években hosszú ideig ült börtönben „tiltott hitoktatás miatt”. Hogy ez pontosan mit jelentett, sohasem jártam utána. Az együtt töltött években megfeszítetten dolgozott. Éjszaka a ciszterci rend történeti topográfiáján, nappal az RMNy-en. Megtanultam tőle, hogy mi tekinthető adatnak, mit jelent az adatkritika és a teljesen egyértelmű tudományos fogalmazás. Ha valamilyen munkát, amit rám bízott, nem végeztem el, szigorú fegyelmi büntetés következett: zokszó és szemrehányó tekintet nélkül megcsinálta helyettem. Hálával emlékszem rá ma is.
Borsa Gedeon
Az RMNy-csoportban folyó munkálatokat – akkor így hívtak bennünket – Borsa Gedeon vezette. Ő normális körülmények között valószínűleg egy nagykereskedelmi vállalatot irányított volna. De „nem megfelelő származása” és a pesti piarista gimnáziumban kapott neveltetéséhez való szigorú ragaszkodása miatt el volt zárva előle a csúcsvezetői pálya. Olyan keretet adott munkánknak, amelyben minden kutatási irány és minden adat egyértelműen, pontosan és visszakereshetően elhelyezhető, amely egységes rendszerként működik, egy jól körülírt cél felé halad, s amelyet a mai napig nehézség nélkül használunk. A legmélyebb benyomást azzal tette rám, hogy állandóan figyelte a régi könyves szakma hazai és nemzetközi szakirodalmát, az új szempontokat és módszereket azonnal ismertette és megbeszélte munkatársaival, és azonnal beépítette a napi munkába. Belém vésődött az a mondása, hogy „csak minőségi munkát érdemes végezni”.
Repertorium hymnologicum medii aevi Hungariae. Initia hymnorum, officiorum rhythmicoru, sequetiarum, troporum, versuum alleljuiaticorum cantionumque
Írta: Holl Béla, sajtó alá rendezte: Körmendy Kinga
OSZK, Budapest, 2012..
Holl Béla létszám fölötti piarista szerzetesként élt hosszú évtizedekig, 1989 után ő is visszatért a rendbe. Derűs kedélyű ember volt, sokat biztatott, amikor meg voltam ijedve a filológiai munka nehézségeitől. „Ne félj, János – mondta –, olyan ez, mint a fűrészelés: előbb-utóbb belejön az ember.” Béla számos, irodalomtörténeti szempontból maradandó művet alkotott. Az ő példája is bátorított abban, hogy az állandóan végzendő, elsősorban aprólékos filológiai pontosságot igénylő hivatali munka mellett merjek saját érdeklődésemhez közelebb álló feladatokkal is foglalkozni.
Még valakit meg kell említenem az akkori csoportból, Vásárhelyi Juditot, aki most vezeti az osztályt. Két évvel korábban került az RMNy-csoportba, mint én. Ő mutatta meg nekem, melyik segédkönyvet hol találom, s az egyes problémák megoldásához melyikben kereshetek fogódzókat. Az ő segítsége nélkül sokkal nehezebbek lettek volna a pályakezdés évei.
Nincs most idő sorra venni mindenkit, aki segített, eligazított. De nagy szeretettel egyengette utamat Pajkossy György főosztályvezető, Fallenbüchel Zoltán, Ambrus Zoltán kiváló írónk unokája és Fried István, később a szegedi egyetem világirodalom tanszékének a vezetője. Ő biztatott és támogatott abban, hogy tudományos továbbképzési ösztöndíjra jelentkezzem. Tudományos vezetőm Tarnai Andor lett. Tarnai pályáját az OSZK Kézirattárának munkatársaként kezdte, akkoriban az ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszékét irányította. Ajánlólevelem ahhoz, hogy vállalja kandidátusi disszertációm elkészítésének vezetését, nem saját egyéni teljesítményem, hanem főként az volt, hogy az OSZK-ban dolgozom.
Kimondhatatlanul szerencsés voltam, hogy könyvtári munkámat azonnal az RMNy-csoportban kezdhettem. S itt térnék vissza Berlász Jenő bácsi könyvéhez. Idézem néhány sorát:
„[Széchényi Ferenc] meg lehetett győződve arról, hogy vállalkozásával [t. i. a könyvtár megalapításával] küldetést teljesít: egyrészt megmenti és a következő nemzedékre is áthagyományozza a haza szellemi örökségét, másrészt ország világ előtt igazolja – amit a művelt Nyugat állandóan kétségbe vont –, hogy ti. Magyarország kilenc évszázad óta állandó szerves része az európai szellemi közösségnek. Ez a nemzeti önigazolás a XVIII. század folyamán tudvalevőleg állandó gondot jelentett litterátoraink számára, de idáig (Czwittingertől Horányiig) csak bibliográfiákkal folyt a bizonyítás. Széchényi most magukkal a könyvekkel, egész könyvmúzeummal bizonyított.”
Méghozzá egy olyan könyvmúzeummal bizonyított Széchényi, amely nem a tudományok általános fejlődésének szolgálatában állt, mint az Egyetemi Könyvtár és később az Akadémiai Könyvtár, hanem kifejezetten Magyarország múltjának, kultúrájának dokumentálását tartotta fő céljának, a benne élő teljes lakosságra nézve, nyelvi, felekezeti, etnikai különbségekre való tekintet nélkül, amely szilárd alapja lehet mindennemű hungarológiai kutatásnak, erősítője a nemzeti identitásnak, s ezáltal erős támasza a szuverenitásnak. A Régi Magyarországi Nyomtatványok című bibliográfia pedig töretlenül ezeknek a céloknak a szolgálatában állt és áll. Rész az egészben. Ezért gondoltam arra, hogy a mai alkalommal személyes emlékeim és Berlász Jenő monográfiája alapján illendő lesz néhány töredékes gondolattal összekötni a múltat a jelennel. Természetesen nem gondolhatok egy ilyen hatalmas monográfia alapos tartalmi ismertetésére, inkább csak arra, hogy kiragadva egy-egy részletét próbáljak némi fényt vetni a könyvtár múltbeli életére.
Heltai János
A beszéd második része itt olvasható
