A jelenlegi járvány rámutat, milyen fontos szerepet tölt be a zene mint eszköz a közösségek fenntartásában, illetve a közösségi érzés felkeltésében. A lezárt Olaszország példájára szerte Európában elterjedtek az erkélykoncertek, profi és amatőr muzsikusok osztják meg az interneten otthoni felvételeiket, így segítve az embereket ‒ és önmagukat ‒ abban, hogy megküzdjenek az elszigeteltséggel. Másfelől a legújabb zenei műfaj, a karanténdal egyben azt is példázza, hogy a nagyobb járványok magára a zenére, a művészetre is megtermékenyítő hatással lehetnek. 

Guyot Marchant: Haláltánc. A négy muzsikus, 1486. Forrás: Guy Marchant: La Danse macabre. Paris, 1486. Fig.en reg. folio a III: Les squelettes musiciens. Illustration numérisée d'après le microfilm R 1760. Paris. BnF (Réserve des Livres rares et précieux). Cote: Res Ye 189/Microfilm R 1760 ‒ Francia Nemzeti Könyvtár

A sok tízmillió emberéletet követelő, nagy középkori pestisjárvány nyomán, a 14. század második felében terjedtek el a haláltánc képzőművészeti, irodalmi ábrázolásai. Az élőket sírba vivő, zenélő csontvázak már az ősnyomtatványok korszakában, a 15. század végén feltűnnek, elsőként Guyot Marchant Danse macabre-illusztrációinak 1486-os kiadásában, majd a 16. század első felében többek közt ifj. Hans Holbein Totentanz címen ismertté vált fametszetsorozatán (1538). A különböző rangú és korú személyeket, társadalmi típusokat felvonultató haláltánc-ábrázolások allegorikusan a halál sajátos demokratizmusára utalnak, mely szerint a halálban minden ember egyenlő. A téma legkorábbi zenei feldolgozása, amely összekapcsolható a tánccal, August Nörminger 1598-as tabulatúrás könyvében található. A haláltánc mint a megelevenedett csontvázak éjféli mulatsága azonban 19. századi hagyomány: fő inspirációs forrása Goethe Totentanz című, először 1815-ben megjelent költeménye, amely Liszt Ferenc Haláltáncának (1849) is egyik, irodalmi ihletője. A francia szimbolista költő, Henri Cazalis Égalité-Fraternité (Egyenlőség-Testvériség) című, tematikailag rokon versén alapul Camille Saint-Saëns híres Danse macabre című szimfonikus költeménye (1874), amelyet most elsősorban érdekes magyar vonatkozásai miatt ajánlunk az olvasó figyelmébe. 

Camille Saint-Saëns (1835‒1921). Forrás: Filharmónia Magyarország 

Cazalis költeménye éjféltől hajnalhasadtáig tartó, groteszk temetői bált idéz meg, és Goethe Totentanzához hasonlóan táncdallamokat játszó hegedűsként jeleníti meg a halált. Saint-Saëns 1872-ben a teljes, hét versszakból álló verset megzenésítette énekhangra és zongorára. E dal két évvel később komponált zenekari változatának partitúrája elé azonban csak a mű első két strófáját, harmadik és hetedik versszakának két-két első sorát tartalmazó részletét írta mottóként, amely id. Ábrányi Kornél egykorú, meglehetősen szabad fordításában így hangzik: 

A Danse macabre egyike volt annak a négy szimfonikus költeménynek, amelyeket Saint-Saëns az 1870-es években mestere és barátja, Liszt Ferenc példájára komponált, ezzel meghonosítva Franciaországban a Liszt által teremtett új műfajt. A mű első előadására 1875. január 24-én került sor a párizsi Châtelet Színházban Édouard Colonne vezényletével. A Franciaországon kívüli első európai bemutatót Budapesten tartották. A Vasárnapi Ujság szerint nagy hatása volt a mesterien hangszerelt, „phantastikus és bizarr” zeneműnek, amelyet Erkel Sándor vezényletével 1876. november 8-án mutatott be a Filharmóniai Társaság zenekara a Vigadóban. A mű rövidesen Liszt Ferenc briliáns zongoraátiratában is felcsendült: 1877. január 22-én a mester kedvenc női tanítványa, Sophie Menter ‒ az átírt darab ajánlásának címzettje ‒ játszotta a Zeneakadémián. Az átiratot Liszt még a szimfonikus költemény budapesti premierje előtt készítette, és 1876. október 2-án a következő, kedvesen szerény sorok kíséretében küldte el „drága barátjának”:  

Saint-Saëns saját párizsi kiadójánál, a Durand & Schœnewerknél jelentette meg a Liszt-átiratot, amelyet nagyra értékelt, mint olyan remekművet, amely technikailag nem túlságosan nehéz. Az átirat nagyban elősegítette a kompozíció terjesztését, amely az 1890-es évek elejéig igen népszerű volt Magyarországon. 

Saint-Saëns Haláltáncának Liszt által készített zongoraátirata, kottacímlap ‒ Zeneműtár

Emlékezetes epizód volt a Danse macabre hazai előadás-történetében, amikor a művet ‒ háromféle változatban ‒ maga a szerző vezényelte, illetve játszotta Budapesten és Pozsonyban. Saint-Saëns egyik nagy európai hangversenykörútja keretében, Erkel Sándor és Liszt Ferenc meghívására látogatott el hazánkba 1879 tavaszán. Március 5-én a Vigadó nagytermében rendezett, nagy érdeklődést kiváltó filharmóniai koncerten dirigálta Haláltáncát olyan átütő sikerrel, hogy meg kellett ismételni. Két nappal később ugyanezen a helyszínen, az Országos Nőképző Egylet táncmulatsággal egybekötött művészestélyén egy különleges, zongorára és két hegedűre átírt változatban hangzott el a mű: a zongoravirtuózként is ünnepelt francia muzsikusnak id. és ifj. Joseph Hellmesberger bécsi hegedűművészek voltak a partnerei. Végül március 9-én, Pozsonyban Saint-Saëns a Liszt-féle zongoraátiratot adta elő egy jótékonysági hangversenyen, amelyet a Hummel-emlékmű javára rendeztek, ismét szép sikert aratva. 

Camille Saint-Saëns: Danse macabre. Előadja Jean-François Zygel Les Clefs de l'orchestre nevű zenekara a Francia Rádió filharmonikus zenekarával.

Illyés Boglárka (Zeneműtár)