Termőzet, homlokmagas emlőr, imádott farkanyú … és a „Lenni vagy nem lenni”

2020. június 13. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 16. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenhatodik részében Rajnai Edit, a Színháztörténeti Tár munkatársa Vajda Péter (1808–1846) „lenyűgözően széles érdeklődésű” munkásságát idézi fel – különös tekintettel annak Hamlet-fordítására.

Vajon ki tudja azt, mi az a termőzet, a homlokmagas emlőr, esetleg a rohanóc? És vajon miért imádott az imádott farkanyú?
Ezek a furcsa, érthető-érthetetlen, de kétségtelenül beszélő elnevezések Vajda Péter Állat-országában olvashatók, a mű pontos címe: Az állat-ország fölosztva alkotása szerint alapul szolgálandó az állatok leírásához s bevezetésül az összehasonlító bonctanhoz. A mű Georges Cuvier (1769–1932) francia zoológus, geológus munkájának fordítása, amely 1841-ben jelent meg a Magyar Tudós Társaság támogatásával. Vajda a 19. század első felében, a nyelvújítás lelkes híveként a fordítás során maga alkotott állatneveket, olyanok helyett is ajánlott mást, melyek akkorra már meghonosodtak, közhasználatúak voltak.

Vajda Péter. In. Vasárnapi Újság, 5. évf., 50. sz., 1858. dec. 12. 589. – Digitális Képarchívum (DKA-046203)

„Kérdezitek: honnan vettem nevet e sok emlős és madár-nemnek és fajnak, midőn előttem olly kevés vala megnevezve és most mindnyájának kell magyar nevének lenni. Erre azt felelem: a minek népi közönséges neve nem volt tudva előttem s a minek Földi Jánosnál nem találtam nevét, annak minden vonakodás nélkül keresztapja lettem.”

Az állat-ország fölosztva alkotása szerint alapul szolgálandó az állatok leírásához… Cuvier báró által, ford. Vajda Péter, Budán, Egyetemi ny., 1841, X–XI. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vajda nyelvi forrás- és mintaként Földi János (1755–1801) orvos, természettudós munkáját említi (Természeti história a’ Linne systémája szerint, Pozson, Wéber, 1801), mégsem állta meg, hogy ne változtasson Földi névhasználatán. Lelkes kitaláló volt, szóalkotásai egy jellemző tulajdonságot, külső jegyet vagy kapcsolódó szokást ragadtak meg. A rohanóc (királytigris) „ereje s futásbeli gyorsasága olyanok, hogy a menő hadseregnél néha a nyeregbül kiemelte a lovagot s az erdő mélyébe hurcolá a nélkül hogy el lehetett volna őt érni.” (Az állat-ország…, 166.) Az emlőrök (orángutánok) közül a homlokmagasnak (a borneóinak) a homlokkoponya íve alapján adott nevet (Az állat-ország…, 82.); némi képzelőerővel az is kitalálható, hogy a farkanyúknak (a cerkóffélékhez tartozó hulmánoknak) hosszú farkuk van, és közülük a közönséges farkanyú „a brama hitűektül imádott fajok egyike”. (Az állat-ország…, 90.). Mindezek és még sok minden a termőzet része.

„Mindent ada termözet *) anyánk a’ testi embernek, midön öt érzékekkel megajándékozá. – *) Zat, zet keleti szó ’s annyit jelent mint természet, natura. Én ugy hiszem, hogy a’ jelen módon eredetére vittem vissza a’ természet szót. A szerző.”

Vajda Péter, Dalhon, 1. füz., Pesten, Szerző, 1839. – Törzsgyűjtemény

Vajda Péter (1808–1846) a 19. század első felének lenyűgözően széles érdeklődésű alakja volt: félbemaradt orvosi tanulmányai után szépíró, fordító, pedagógus, nyelvészeti és botanikai szakíró, lapszerkesztő lett. (Munkásságának ismertetése többek között: Magyar életrajzi lexikon, 1000–1990, főszerk. Kenyeres Ágnes, továbbá Elek László: Vajda Péter emlékezete, Békési Élet, 1971/3, 447–455.) Levelező tagja volt a Magyar Tudós Társaságnak, rendes tagja a Kisfaludy Társaságnak, alapító tagja és első titkára a Természettudományi Társaságnak. Irodalmi és szakírói munkásságát a korabeli olvasóközönség jól ismerte, a tudományos és irodalmi közvéleményt azonban inkább színes egyénisége, dacos függetlensége, társadalmi radikalizmusa és panteizmusa ragadta el. Toldy Ferenc Vajda Péter tudományos írásait inkább irodalomnak, és nem szigorú módszertanon alapuló vizsgálódás eredményének, irodalmi szövegeit pedig olyannak írta le, amelyekben a tudományos érdeklődés uralkodik az esztétikai megformáltság felett. (Toldy Ferenc, Gyászbeszéd Vajda Péter felett. In. Toldy Ferenc irodalmi beszédei, kiad. Bajza [József], Pozsony, Wigand, 1847, 155–156.)
Íróként, irodalmárként Vajda alkotott himnikus prózaverset (A nap szakaszai: költeményes festések a természet után, Pesten, Trattner és Károlyi, 1834), regényt (Tárcsai Bende, Pest, Heckenast, 1837.), drámát (Joguz vagy A honkeresők, Pest, Heckenast, 1836.) és elbeszéléseket (például: Vajkoontala. In. Aurora. Hazai almanach, (1)1835, 217–242.), továbbá fordított is. Lelkesedésből, érdeklődésből, megélhetésért. Fordítói munkássága éppen úgy, mint érdeklődési köre, átfogta a természet- és bölcsészettudományokat, de elkalandozott szépirodalmi, leginkább drámai vidékekre is.
Így történt, hogy a világirodalom talán legismertebb szállóigéje, a Hamlet nagymonológjának első sora Vajda Péter fordításában lett a magyar nyelvű idézetkincs része. Mi több: Arany János ajánlásával. Arany 1866-ban született Hamlet-fordításában (ez napjainkig a legismertebb magyar Hamlet-szöveg) másképpen ültette át a sort, de már a kéziratban, majd a Kisfaludy Társaság kiadta kötetben megjegyzésben ajánlotta a Vajda-féle sort: „Lenni, vagy nem lenni – az itt a kérdés.” (Hamlet, ford. Arany János. In. Shakspere szinművei, fordítják többen, Pest, Kisfaludy-Társaság, Ráth Mór, 1867. Shakspere minden munkái, 8.).
Arany ajánlása átkerült a Nemzeti Színház súgópéldányába, mert az új fordítás előadásához a kis formátumú 1867-es kiadás alapján – a súgólyukban is jól látható és olvasható – nagyobb, kézzel írt, szellős súgópéldány készült. (Itt említett oldala egy korábbi blogbejegyzésünkben látható.)
Vajda Péter Hamlet-fordítása 1839-ben készült, és még ebben az évben, november 16-án műsorra tűzte a Nemzeti Színház; Egressy Gábor választotta jutalomjátékául. Nemcsak új szöveg, hanem szinte új mű is volt, hiszen mindaddig Friedrich Ludwig Schröder német nyelvű, a színmű tartalmát lényegesen érintő átdolgozását játszották.

Egresssy Gábor portréja körül szerepképei, felülről, balról az első képen a Hamlet. Marastoni József litográfiája, 1863 – Színháztörténeti Tár, SZT KF 424

Az angol nyelvű Shakespeare-kiadásból fordított, átíratlan Hamlet gyorsan népszerű lett, a Nemzeti Színház – Egressyvel vagy idősebb Lendvay Mártonnal a címszerepben – 1839-től csak ezt játszotta, s a színház két sztárja ezt a szöveget vitte magával vidéki vendégjátékaira is. (Lendvay Márton például 1841-ben Szegedre. L. Honművész, 1. évf. 1841, 357.).

Lendvay Márton. In. Vasárnapi Újság, 28. évf. 23. sz., 1881. jún. 5., 365. – Digitális Képkönyvtár (DKA-054866)

Az 1840-es évtized ízlése már kívánta az originalitást, a vendégjátékok pedig csak növelték az eredeti történet és a Vajda-fordítás közkedveltségét, olyannyira, hogy 1841 májusában Pály Elek társulatának marosvásárhelyi előadása láttán Kenyérvizy recenzens (Bruz Lajos) a Honművészben így berzenkedett:

„2-án »Hamlet legelső remek classicus mü 6 fvsban Shakespeare után Kazinczy.« – Bíráló bajosan bocsátkozhatik a’ darabba; mert itt az eredeti fordítás; itt Kazinczynak színünkre dolgozata. Ezen előadásban nem lehet Hamletről szóllni; mert ők a’ kihagyásokkal alkalmazottat is uj kihagyásokkal adták, ’s még is Hamletet játszák.”

Honművész, 1. évf., 1841, 350. – Törzsgyűjtemény

Hiába hánytorgatta fel azonban Bruz a megcsonkítás megcsonkítását, a Hamlet rövidesen a Nemzeti Színházban is erőteljes szöveghúzásokkal került színre. Igaz, nem egy Hamlet-történetvariánst játszottak, és a Shakespeare-szöveg is versben szólt, ahol versben íródott (Schröder és Schröder nyomán Kazinczy a művet kizárólag prózában fordították, és az átdolgozás legtöbbet említett motívuma a címszereplő életben hagyása volt), a teljes Hamlet mégis – mondhatni – „megfeküdte” a színházlátogatók gyomrát.
Az esztétikai szempontok mellett a színház és közönség napi kapcsolatára és a közönségnevelésre érzékeny Bajza József és Vörösmarty Mihály mélyen egyetértett a szöveghúzásokkal. Bajza csak egy sóhajt engedett meg.

„Felületesség időszakát éljük; mély dolgokat általában nem szeretünk, s ha a mély még hosszú is, akkor épen nem kell. Bár Hamlet, bár Leare is czélszerű rövidítésekkel adatnának.”

Bajza József, Magyar játékszíni krónika, LII, [1842.] Jan. 25. In. Uő., Összegyűjtött munkái, VI, Pest, Heckenast, 1863, 133. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vörösmarty kritikája már a fordítói munkáról is szólt, és határozott dramaturgiai javaslatai is voltak.

„A darab rövidítése is meggondolást érdemel, nem értve itt az apróbb kihagyásokat, hanem a nevezetesebb helyekét. A sírásói elméskedéseket nehéz fordítani, szójátékait visszaadni s mindaddig mig ez nem sikerül, jobb kihagyni; a sírban verekedés előadása szinte nehéz, s így egészen kimaradhatna, ha Hamlet jellemét nagyon nem csonkítaná. Kimaradhatnak tehát a nem fordítható szójátékok s az egész jelenet ügyes kézzel összevonandó.”

Vörösmarty Mihály, Játékszíni krónika, [1841.] Jan. 16. In. Uő., Dramaturgiai lapok, sajtó alá rend. Gyulai Pál, Bp., Akadémiai, 1969 (Vörösmarty Mihály munkái), 239. – Törzsgyűjtemény

Vajda Péter drámafordításai, Hamletje, Lear királya (Jakab Istvánnal közös munka volt), Othellója kéziratban maradt, s nem az ő kézírásával. A Nemzeti Színház előadásaihoz készült színházi példányok őrizték meg a szöveget: a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában tanulmányozhatók.

A Nemzeti Színház szövegkönyvének címlapja, 1839. – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

A Hamletet Egressy Gábor dolgozta át. Csiszolta a szöveget, szórendet cserélt, jó néhány sort újrafordított, vagy csak átfogalmazta a mondatot – ahogy azt a mondhatóság, a színpadi dialógus gördülékenysége kívánta, mert bizony Vajda fordítása – bár az átültető ebben az esetben tartózkodott a nyelvi újításoktól – enyhén darabos; néha csikorognak sorok, nehezen lendül a vers. Egressy nyelvi vagy stilisztikai javításai szintén a Nemzeti Színház példányában követhetők.

Hamlet nagymonológja Vajda Péter fordítása Egressy javításaival, Nemzeti Színház, 1839 – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

Így a Vajda Péter fordítását őrző kötet szó szerint egyszerre, egymás fölötti rétegekben tartalmazza a fordítói és a színpadi szövegváltozatot, és néha könnyebb a színpadon végül elhangzó szöveget megtudni belőle, mint a húzások, törlések alól kibontani a fordító eredeti megoldásait.

A sírásó-jelenet (5. felvonás 1. jelenet) első sorai Vajda Péter fordításában a Nemzeti Színházban elsőként készült példányban, 1839. – Színháztörténeti Tár, NSZ H 66

Van azonban egy másik dokumentuma is a Nemzeti Színház korabeli előadásainak. Az Egressy Gábor használta szövegpéldány, amely arról tanúskodik, hogy a dramaturgiai módosításokban a színész érvényesítette Vörösmarty ajánlásait – azokat mindenesetre, amelyeknek a kritikában is nyoma maradt. A sírásó-jelenet így nem is szerepel Egressy példányában, kiküszöbölve a fordítási problémákat és szolgálva a szöveg (előadás) megrövidítését is. Az 1843. január 28-i előadáson már így játszották.