Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született két részes írásunkban a festő ún. fekete-korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk. Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.
Az 1896-ban megrendezett millenniumi kiállítás célja az ország gazdaságának, iparának, kultúrájának múltja, korabeli jelene és várható jövőjének bemutatása volt. A történelmi és jelenkori részt a Városligetben felépített közel 240 pavilonban bemutatott termékek, alkotások reprezentálták. A kiállítás képzőművészeti csoportjának központja az 1896. május 4-én átadott Műcsarnok új épülete volt a Városligetben.
A századfordulón a közelmúlt történelmi festészetének felélesztése kapcsán a régebbi korok stílusa került előtérbe, a történelmi tematika mellett a müncheni akadémiáról hazahozott konzervatív, „műcsarnoki stílus” uralta a művészetet.
A középszerűség ellenében létrejött friss mozgalmakat a külföldről hazatérő festők indították el, az újfajta művészet első és legfontosabb társulása, a nagybányai művésztelep ekkor jött létre. De ekkor még többnyire idegenkedve fogadta a közvélemény a „kolorisztikus naturalizmust”, még inkább az azon túllépő törekvéseket, így Rippl-Rónai művészetét is.
Klösz György: Műcsarnok, 1896. In. Budapest 1902 [naptár], Budapest, Hornyánszky Viktor, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
A Műcsarnok új épületében megtartott első, 1896-os bemutatóján a millenniumi kiállítás képzőművészeti csoportjának katalógusa szerint 267 művész 1353 művét mutatták be, Rippl-Rónai négy képpel szerepelt: Mme Siegriste pasztellképe mellett Mme Compagnon (Egy öreg francia asszonyság), és Kettős arckép (Apám-Anyám) című olajfestményeit mutatta be. Ezen kívül Munkácsy Mihály Liszt Ferenc-képe után készült rézkarcát állította még ki. Így ír Emlékezéseiben, a párizsi éveinek anyagi nehézségeivel terhelt időszakát tárgyaló részben, amikor bevételi forrásait Munkácsy képeiről készített másolatainak eladásával igyekezett bővíteni:
„Az árverés alól ugyan szerencsésen kibújtam, mert egy a mester Liszt-képmása után készült és általa is aláírt ismert rézkarcommal, mellyel először szerepeltem a párizsi szalonban, sikerült lakásadómat lekenyereznem […].”
Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957, 28. – Törzsgyűjtemény
Apám-Anyám, 1895. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár
A Műcsarnok tárlatán, amellett, hogy főként a retrospektív jelleg, a történelmi képek és a közelmúlt korszakalkotó művészei munkásságának bemutatása volt a követendő elv, elvétve megjelentek az újabb irányzatok képviselői is, mint például Szinyei Merse Pál, aki 1873-ban festett Majális című képével csak ekkor, több mint húszévnyi elfeledés és csönd után aratott sikert. A hazai közönség művészi érzékét és érettségi szintjét jól mutatja, hogy Rippl-Rónai 1895–96-ban festett képei helyett az 1887-ben, Munkácsy után készült Liszt-portréra figyeltek fel. Ezért mint rézmetsző kapott elismerést: a millenniumi kiállítás emlékérmével tüntették ki.
A Nemzeti Szalon 1897-es tárlatán Rippl-Rónai 35 képpel szerepelt, a legtöbb alkotást ő adta a kiállító művészek közül. A forradalmian új művészi látásmód, a sötét színvilág a látogatók többségében megdöbbenést keltett. Az újak „romba akarják dönteni Benczúr iskoláját” állítja „az igaz művészet” pártján álló zsurnaliszta:
„Képei annak idején idegenszerű voltuk miatt feltűntek. Elmosódott sejtelmes vázlatok, melyekre sajátszerű szürke fátyol borult. Az arcokban semmi élet, a kivitelben semmi művésziesség, csak csupa odavetett »geniálitás«, melyet ő és hívei impresszionista iránynak neveztek. […] [Rippl-Rónai] valósággal torzalakokat fest, minden igazság, élet nélkül. És ezt az irányt úgy hívják, hogy impresszionizmus. […] Mi ebben a művészet? Az impresszió. Az érdekesség? Ez nem egyéb, mint az igaz művészet kigúnyolása, beteges affektálás és feltűnési vágy.”
A Nemzeti Szalon kiállítása. In. Magyar Ujság, 1897. december 10., 341. sz., [1.] – Törzsgyűjtemény
Gróf Andrássy Tivadarné, 1896. In. Malonyai Dezső: A fiatalok, Budapest, Lampel, 1906. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Lyka Károly a kezdetektől úttörő szerepet vállalt Rippl-Rónai elfogadtatásában. Így ír a fiatalok felé irányuló megváltozott figyelemről az 1898-as Téli Tárlat ismertetésekor:
„Maga a közönség expiálja a régi bűneit. Teszem a mostani kiállításon egész sor ilyen bolondnak nyilvánított alak kapta meg a nyilvánosságtól az egészségi bizonyítványt. […] Az ő [Rippl-Rónai] eredeti módon stilizált képei előtt nem kacagnak többé az emberek, hanem már konstatálják, hogy roppant érdekesek ezek a halovány, merengő alakok, akik talán valamely elborult világban élnek s mégis annyira földi emberek.”
Lyka Károly: A téli szalón. In. Uj Idők, 1898. december 11., 50. sz., 517. – Törzsgyűjtemény
A következő évi téli műcsarnoki kiállításon Innocent Ferenc és Rippl-Rónai festményei egy terembe kerültek. Kettejük művészi felfogása teljességgel ellentétes, a müncheni akadémizmus alapján festett édeskés zsánerképek és női portrék alkotójának munkái kétségkívül idegenül hatottak Rippl-Rónai legújabb formanyelvet képviselő művei mellett. A műcsarnoki kiállításrendezés efféle szcenírozása talán előzetes forgatókönyv alapján készült, hasonlóan a párizsi Szalonokban is ismert eljáráshoz: az eltérő utakat járó festőkkel együtt mérlegre került a hivatalos akadémizmus, a zsánerpiktúra, illetve – megbotránkoztató irányként – az azokat megtagadó, új esztétikai elveket követő posztimpresszionizmus is. A Magyarország újságírójánál Innocent felé billen a mérleg nyelve:
„Minek oda pl. Rippl-Rónai egy rakás képe. Az ilyen dolgok csak rontják a kiállítás nívóját és komolyságát. […] Innocent [képeinek] […] értéke elsőrangú. Az a leheletszerű finomság és báj, a mi azokon a képeken van, mindenkit megnyer.”
A téli képkiállítás. In. Magyarország, 1899. december 24., 355. sz., 4. – Törzsgyűjtemény
Tóth Béla újságíró – aki egyik cikkében a nemzeti stílusú magyar építészet kiemelkedő példáját, az Iparművészeti Múzeumot a cigánykirály palotájának nevezi – élcelődő hangú kritikájában számonkéri a valóságábrázolástól, pontosabban a valóság utánzásától való eltérést:
„S ugyanilyen kéréssel folyamodom Rippl Rónai Józsefhez, mikor profil-képre úgy rajzolja a szemet, mintha en face látnánk; vagyis mint hajdan az egyiptomiak pingálták és most a hatesztendős gyerekek pingálják. Ez imposztorság, ha művész követi el; mert az a szem nem olyan.”
Tóth Béla: Magyar stilus. In. Pesti Hírlap, 1899. április 9., 98. sz., 3. – Törzsgyűjtemény
Értő megközelítés ismét Lyka Károlynál található, az 1900. évi műcsarnoki kiállítás értékelésében:
„Egy oly arcképnél, mint amilyen például Aristide Mailloté, amelyet Rippl-Rónai festett, rögtön szembeötlik a szürke színek egyeduralma, a szürke ég, a szürke háztetők, amelyek előtt hórihorgas szürke ember áll, mozdulatlanul, még a szempillantása is csupa szürkeség. […] Természetes, hogy az ilyen ötletek, a jellemzésnek ez a fajtája az első tekintetre alaposan megijeszti a szolid pesti sétálóközönséget, amely nem hajlandó bona fide belehatolni a művész intencióiba, hanem csak azt keresi benne, ami extravagáns.”
Lyka Károly: A tavaszi műtárlat. In. Budapesti Napló, 1900. április 19., 107. sz., [1.] – Törzsgyűjtemény
Maillol, 1899. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár
Franciaországi életének lezárását követő első jelentős esemény a „Rippl-Rónai József impressziói 1890–1900” címmel rendezett kiállítása volt a budapesti Royal szállóban. Ekkor lépett először a magyar közönség elé nyilvános tárlaton. A kiállított művek nagy része a párizsi korszakban született, kiegészítve néhány itthon készült alkotással. Kézdi-Kovács László ismert festő, a Pesti Hírlap konzervatív szemléletű művészeti kritikusa a többször ismételt kliséket használja írásában:
„Rippl-Rónai egyénisége már eléggé ismeretes minálunk, sőt legtöbben határozottan különcnek tartják, aki egészen sajátságos szemüvegen át nézi a világot és mindenáron másképen akar festeni, mint a többi művész. […] Szóval ő ama modern primitívek egyike, amilyeneket csak Párizs raffinált levegője nevelhet. […] Tájképei közt sokszor megpróbálkozik a magyar tárgyakkal, különösen somogyi thémákkal, de ezekben a magyarságot sehogyan sem érzi. Az ő magyar képei is többnyire csak stilizált, bizarrul odavetett kísérletezések maradnak.”
(k. k. l.): Rippl-Rónai József kiállítása. In. Pesti Hírlap, 1900. december 22., 352. sz., 4. – Törzsgyűjtemény
És újra a kritikák egyik alapvető vádját olvashatjuk Rózsa Miklós soraiban:
„Csak a magyar dolgok közt ne kutasson. Ennek a mi szűztiszta, ártatlan, egyszerű földünknek szíve dobogását nem érti a Rippl-Rónai nyugoteurópailag enervált, szinte a perverz felé hajló lelkülete. És jobb is, ha meg nem értik egymást! Rónai sohasem lesz annyira naiv többé, se a mi földünk annyira dekadens, hogy összekerülhessenek. Ne is kerüljenek!”
Rm.: Rippl-Rónai. In. Hazánk, 1900. december 23., 303. sz., 8. – Törzsgyűjtemény
Némi kitérővel jegyezzük meg, Rózsa véleménye Rippl-Rónairól később megváltozott, esztétikájához új megközelítést talált: „csak festői elemet, tisztán festői eszközökkel visszaadni – ez a hitvallása”. Önkritikaként is olvasható későbbi megjegyzése:
„[…] nem ő változott; azok tanultak meg másként látni, akik őt annak idején a máglyára küldötték.”
Rózsa Miklós: A magyar impresszionista festészet, Budapest, Pallas, 1914., 115. – Törzsgyűjtemény
A többnyire iskolázatlan szemű és avatatlan műkritika további példái helyett végezetül egy releváns cikk, újra Lyka Károlytól. Az „elélibbenő formák” és „szín-szenzációk” az alkotás szabadságára, belsőleg szabályozott törvényszerűségeire utalnak:
„[…] nemcsak külső, szemmel látható természet van, de van egy belső is, amely érzéseink szerint formálódik. Ez a belső természet magának a művésznek egyénisége, érzéseinek, gondolatainak összessége: ami impressziót kívülről kap, annak sugarai megtörnek ezen a kristályon és sajátos kaleidoszkop-képet adnak.”
Lyka Károly: Rippl-Rónai József. In. Budapesti Napló, 1901. január 2., 2. sz., 8. – Törzsgyűjtemény
Vitathatatlan, hogy Rippl-Rónai művészetéhez, jelentőségének megállapításához az újságok napi aktualitásokat és híreket közlő kultúra rovatai nem nyújtanak megfelelő forrást. Ahhoz a különleges minőséghez, ami Móricz megfogalmazásában „a látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a csiklándó boldogsága” (Nyugat, 1927. december 1., 23. sz., 782.), és aminek megtapasztalása, átélése és befogadása kulcsot ad a műalkotás lezárt kincsesládájához. Így az írás első mondataira utalva kiegészíthetjük az ismert ókori mondást: nemcsak a geometriához, a modern művészethez sem vezet királyi út.
Válogatott és felhasznált irodalom:
- Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
- Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
- Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
- Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
- Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
- Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
- Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
- Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
- Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861
Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)
Összeállításunk első része itt olvasható.
