A 19. század legendás, a modern zongorajátékot megalapozó zongoraművészét, a nagy hatású, újító zeneszerzőt és zongorapedagógust igen szomorú körülmények között Bayreuthban, az Ünnepi Játékok idején érte a halál. Miután egy kimerítő nyugat-európai hangversenykörút végén tüdőgyulladást kapott, a mestert tanítványai ápolták a Wagner-villával szemközti fogadóban: özvegy lánya, a rendezőként ekkor debütáló Cosima Wagner és családja a Trisztán bemutatójával volt elfoglalva. Az utolsó napot leszámítva sem jól képzett orvost, sem papot nem hívtak hozzá, így a mélyen hívő komponista nem részesülhetett a szentségekben. Szintén megrendítő, hogy a hazaszeretetének megannyi tanújelét adó Liszt augusztus 3-i, bayreuthi temetésén hivatalosan csupán két magyar muzsikus barát, Mihalovich Ödön és Végh János képviselte Magyarországot, és földi maradványainak hazahozatalára később sem került sor.

Az idős Liszt Arma Senkrah amerikai hegedűművésznővel. Fotó: Louis Held

Az utolsó tíz nap megrázó krónikája szimbolikusan azt is kifejezi, hogy a tanítványok és tisztelők szeretete, a számos elismerés mellett a mesternek sok mellőzés és meg nem értettség is osztályrészül jutott idős korában. Liszt leegyszerűsödött stílusú, kései kompozícióit, melyek bizonyos elemeikben már a 20. század modern törekvéseit ‒ Bartók, Debussy, Ravel zenéjét ‒ előlegezték, a legtöbb helyen értetlenség fogadta. Ám a zeneszerző már a középső, weimari alkotókorszakában komponált újszerű programzenei műveiért is sok kritikában részesült a „tiszta zene” konzervatív hívei részéről. A „jövő zenészének” gúnyolták, nem is alaptalanul: Liszt alkotói attitűdjét alapvetően meghatározta a szabadon szárnyaló képzelet és az új iránti fogékonysága. Ahogy egy 1874-es levelében ő maga fogalmazott:

Ennélfogva Liszt halála után bőven maradtak felfedezésre váró művei hagyatékában, amely a budapesti Zeneakadémia tulajdonába került. A gazdag életmű kései hívei és kutatói számára azonban ugyancsak kiapadhatatlan kincsesbánya az a nemzetközi viszonylatban is jelentős gyűjtemény, amely vásárlások útján alakult ki a nemzeti könyvtár keretein belül, és Liszt közel félszáz autográf zenei kéziratát, emellett számos, a zeneszerző saját kezű bejegyzéseit, illetve ajánlását magában foglaló másolt kéziratos és nyomtatott zeneművét tartalmazza (a Kézirattárban, illetve a Zeneműtár hagyatéki gyűjteményében őrzött autográf levelek, fényképek és egyéb Liszt-vonatkozású dokumentumok mellett). Legértékesebb zeneműtári Liszt-dokumentumaink közül válogatva íme néhány olyan mű kézirata, amelyek Liszt újító törekvéseinek három fontos területét képviselik.

A Faust-szimfónia korai, zárókórus nélküli változatának autográf partitúrája, 1854. – Zeneműtár, Ms. mus. 260.

Weimari korszakában (1848‒1861) Liszt a társművészetek, a költészet, a képzőművészet és a zene bensőséges összetartozásának szellemében újította meg a zenekari muzsikát. Tizenkét egytételes szimfonikus költeménye mellett két többtételes programszimfóniát írt emberiségköltemények (Faust, Isteni színjáték) ihletésére, melyeket Beethoven IX. szimfóniájához hasonlóan zárókórussal koronázott meg. A Goethe-mű nyomán komponált, három karakterképből álló (Faust, Margit, Mefisztó) Faust-szimfónia, Liszt egyik szimfonikus főműve, 1857-es weimari ősbemutatóján nem aratott osztatlan sikert: Eduard Hanslick osztrák zenekritikus például borzalmas tákolmánynak nevezte. Ms. mus. 260 jelzetű becses kéziratunk ‒ amelyet a könyvtár 1911-ben Sophie Mentertől vásárolt ‒ az évtizedeken keresztül tökéletesített mű 1854-es, végig kidolgozott első zenekari verziójának autográf partitúrája, amely még nem tartalmazza a tenor szólót és a zárókórust.

• 
• 

Liszt számos más, a fausti tematika hatására született, önarckép jellegű programzenei alkotása közül szintén gyűjteményünkben található az 1880‒1881 fordulóján komponált 2. Mefisztó-keringő zenekari, valamint kétkezes zongoraváltozatának nyomdai korrektúrapéldánya a komponista saját kezű címfelirataival, bejegyzéseivel és az „ördögi” tritónuszt hangsúlyozó tizenhat új záróütemével. A Nicolaus Lenau Faust drámája nyomán írt kompozíciót a Filharmóniai Társaság zenekara mutatta be 1881. március 9-én a pesti Vigadóban, Liszt és Léo Delibes jelenlétében. Erkel Sándor kéziratból vezényelte a művet, amelyet Liszt ‒ az Erkel Gyula által másolt kézirat tanúsága szerint ‒ nem sokkal később átdolgozott az 1881-es berlini kiadással összefüggésben. Feltehetőleg a zeneszerző személyiségének is köszönhetően a darab sikert aratott a közönség körében, azonban kritikai fogadtatására jellemző, hogy Bartalus István fitogtató disszonanciákban bővelkedő, vadregényes kalandműnek minősítette a Fővárosi Lapokban. A négykezes változatot Liszt és a mű ajánlottja, Camille Saint-Saëns (1835‒1921) francia zeneszerző 1882. július 12-én, Zürichben játszotta először nyilvánosan.

• 
• 

Jóllehet Liszt legtöbb vallásos, egyházi művét az 1860-as években, római időszakában írta ‒ amikor alaposan tanulmányozta a gregorián zenét, Palestrina és Lassus egyházzenei munkásságát ‒, az ekkor Európa-szerte elsilányult katolikus egyházzene megreformálásának ügye nemcsak Rómában, hanem egész életében foglalkoztatta. Egyik kései remekműve, amelyet „belső katolikus szívbéli szükségletből” komponált, az 1879 februárjában befejezett, vegyeskarra, szólistákra és orgonára vagy zongorára írt Via Crucis a krisztusi keresztút tizennégy stációját eleveníti meg. A gyűjteményünkben őrzött, értékes autográf ‒ Liszt bejegyzése szerint ‒ az öt éven keresztül komponált oratórium 1878. decemberi változatát képviseli. Három egybekötött részből áll: a kétkezes és a négykezes zongoraátirat között található kóruspartitúrát Liszt lelkes és tevékeny hívének, Engeszer Mátyás (1812‒1885) egyházkarnagynak ajánlotta, amiből nyilvánvaló, hogy a magyarországi bemutatót a budapesti Belvárosi plébániatemplomban képzelte el. Ez a kívánsága ugyan teljesült, azonban a művet évtizedekkel a zeneszerző halála után, 1929 nagypéntekén adták itt elő először. Nyomtatásban pedig csak 1936-ban jelent meg, miután a regensburgi Pustet egyházzenei kiadó 1884-ben elutasította az egyszerű és bensőséges, harmóniailag megdöbbentően modern darabot.

A Csárdás obstiné (Két Csárdás, no. 2.) eredeti kézirata, 1884. – Zeneműtár, Ms. mus. 21

Ellenben még a mester életében ‒ halála évében ‒ megjelent Táborszky és Parschnál a Szabolcsi Bence által „az öreg Liszt Allegro barbaróinak” nevezett, kései csárdásai között a Csárdás obstiné (Makacs csárdás), amelynek a végsőhöz közeli változatát Ms. mus. 21 jelzetű kéziratunk őrzi. E hallatlanul izgalmas, avantgárdszerű darabban a zeneszerző olyan, az európai műzenében addig nem használt formálási elvet alkalmaz, mint a „halálba táncoltatást” szuggeráló, mániákus motívumismétlés: a négytagú alapképletet Liszt harmincféle módon variálja a később Bartók zenéjében gyakori hangközszűkítő, -tágító megoldásokkal. A Csárdás obstiné ‒ amelyet a cikk végén Ránki Dezső előadásában ajánlunk meghallgatásra ‒ részét képezi annak az újonnan komponált „40 oldalnyi magyar zenének”, amelyről Liszt egy 1885. februári levelében adott számot. Az ebben említett utolsó Magyar rapszódiákhoz és a Magyar történelmi arcképek darabjaihoz hasonlóan a mű arról tanúskodik, hogy élete utolsó éveiben Liszt Ferenc a magyaros zenei nyelvezetet is rendkívül eredeti és egyéni módon újította meg.

Liszt: Csárdás obstiné. Előadja Ránki Dezső. 2010

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Mária Eckhardt, Franz Liszt's music manuscripts in the National Széchényi Library, Budapest, [transl. by Erzsébet Mészáros], Budapest, Akadémiai, 1986. (Studies in Central and Eastern European music, 2.)
• Eckhardt Mária, „Liszt Ferenc és magyar kortársai az Országos Széchényi Könyvtár dedikált Liszt-zeneműveinek tükrében”. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1973, 87‒130.
• Eckhardt Mária, „Liszt Ferencről”, A Zeneakadémia Liszt Múzeum honlapja
• Eckhardt Mária (írta és szerk.), Liszt Ferenc, 1811‒1886. Magyar és európai, Budapest, Liszt F. Emlékmúzeum és Kutatóközpont, [2011].
• Fekete Miklós, „Fausti reflexiók Liszt Ferenc műveiben”. In: Zenei művelődésünk a változó régióban. A VII. Hungarológiai Kongresszus Zenetudományi Szekciójának előadásai, szerk. Angi István és Csákány Csilla, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyes., 244‒264.
• Hamburger Klára, Liszt Ferenc zenéje, Budapest, Balassi, cop. 2010.
• Hamburger Klára, „Ismeretlen dokumentum Liszt Ferenc haláláról”, Muzsika, 48/4 (2005. április), 10.
• vd, „Liszt utolsó napja”, Fidelio, 2011. augusztus 9.
• Alan Walker, Liszt Ferenc, III, Az utolsó évek 1861‒1886, ford. Fejérvári Boldizsár, Budapest, Ed. Musica, 2003.