A fejedelmi esküvők és házasságok máig izgalomba hozzák még a demokratizálódott népeket is, pedig ezek egyre inkább magánéleti – ad absurdum szerelmi – döntések, és a politika egyre kevesebb befolyással van rájuk. Az, hogy az így létrejövő házasságok hogyan formálják a politikát és a közbeszédet, más lapra tartozik. Az 1500-as évek elején viszont az ifjú Jagelló Lajos és Habsburg Mária házasságkötése még sokkal inkább két uralkodócsalád politikai szövetségének jelképe volt, mint két ember szerelmének megünneplése és összetartozásának egyházi megáldása. Ez különösen akkor érthető meg jól, ha ötszáz évnél is mélyebbre merülünk a múltba, abba a korba, amikor a házasulandó felek még csak huncut gondolatok sem voltak.
A középkori Európa jelentős középhatalmára, a Magyar Királyságra az Árpád-ház kihalása óta kapzsi szemekkel néztek az olyan befolyásos európai uralkodóházak is, mint az Anjouk, a Luxemburg-ház, majd a Jagellók és természetesen a Habsburgok. A területileg egységes középkori állam Hunyadi Mátyás uralkodása alatt még utoljára büszkélkedhetett nemzeti királlyal, ám az Igazságos halála (1490) utáni trónviszályokban már csak az országon kívül álló erők léptek fel a siker reális esélyével.
A Habsburgok már Mátyással megegyeztek arról, hogy ők öröklik a magyar trónt, ha a király törvényes örökös nélkül hal meg (Bécsújhely, 1463), erre alapozva lépett fel 1490-ben Miksa római király, egyúttal osztrák főherceg és burgund herceg a trónigénnyel. Viszont a magyar nemesség nagy része a lengyel uralkodóházból származó Jagelló Ulászló cseh királyt támogatta, aki végül komoly pénzösszeg és a Mátyás osztrák hódításairól való lemondás árán megszerezte a királyságot, ám továbbra is azzal a feltétellel, hogy törvényes örökös híján a Habsburgokra hagyja a trónt (Pozsony, 1491).
Ulászlónak azonban több gyermeke is született, Anna 1503-ban, majd Lajos 1506-ban. Mivel így a két uralkodóház patthelyzetbe került, és a déli török veszély is egyre inkább közös fellépést sürgetett, 1506-ban rivalizálás helyett a szövetség mellett döntöttek, és kölcsönös örökösödési, majd házassági szerződéseket kötöttek. Mivel 1515-re nyilvánvaló lett, hogy Ulászló és Miksa is kormányzásra alkalmas utódot támasztottak, a szövetséget erősebb alapokra helyezték, az egyik német-római császári unoka (Károly vagy Ferdinánd) Anna magyar királylány kezét, a magyar trónörökös pedig Habsburg Máriáét kapta meg (Bécs, 1515. július 22.). Ekkor megtörténtek a formális házasságkötések is, mai szem számára meglehetősen bizarr módon: Lajos és Mária kilenc, illetve tíz évesen állt az oltár elé, az ugyancsak tíz esztendős Jagelló Anna pedig az ekkor 56 éves Miksa császárral, aki később kijelölendő unokája nevében mondta ki az igent, amely ebben a pillanatban talán számára volt a legboldogítóbb – szigorúan politikai szempontból. (Jagelló Anna férje végül I. Ferdinánd lett, akivel a korban ritka módon harmonikus, szerelmi házasságban éltek.)
Az eseménysorról, amelyen az érintett családok uralkodói rangú tagjai mind részt vettek – I. Miksa német-római császár, II. Ulászló és fia II. Lajos magyar és cseh királyok, valamint Ulászló öccse, I. Zsigmond lengyel király – több beszámoló is sajtó alá került, hogy híre és a részletei a szélesebb közönséghez is eljuthassanak.
Az egyiket, amelyből könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára három példányt is őriz, Johannes Cuspinianus humanista, császári diplomata és bécsi egyetemi tanár állította össze, amely nyilvánosan elérhető az interneten. Cuspinianus emlékirata a Dózsa-féle parasztfelkelés összefoglalásával kezdődik, majd a három uralkodó találkozóját ismerteti. A nem mindennapi esemény fényét olyan kísérőprogramok is emelték, mint a lóverseny Pozsonyban, lovas akrobata-bemutatók, zenés előadások és táncmulatságok. A bécsi vadasparkban pedig a királyi sarjak – Lajos, Anna és Mária – vadászaton vettek részt, ahol elejtettek egy dámvadat és egy szarvasünőt, ezeket pedig Lajos apjának, Ulászlónak ajánlotta fel.
Minderről egy másik könyvritkaság is beszámol, amely csak egy példányban van a birtokunkban, Apponyi Sándor gyűjteményének részeként. Ebben a német nyelvű kiadványban az ismeretlen szerző különös figyelmet szentelt a kongresszusra érkező uralkodók bevonulásának és kíséretének: több mint két oldalon sorolja fel a menet tagjait.
Minden egyes Darnach és Item kezdetű bekezdés a felvonuláson résztvevő személyeket, csoportokat jelöl. A pompázatos menet második felében haladt a lengyel király (Darnach der Koenig von Pollandt…), mögötte pedig a császár Ulászló magyar királlyal az oldalán (Darnach K[aiserliche] M[ajestät] … neben jm Koenig vo[n] Huengern…).
Newe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a4v–a5r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára
Ezeknek a kezdetleges médiumoknak, a röplapoknak a megjelenésével egyszerre próbálták az olvasóközönség igényeit kielégíteni, és az analfabéta tömegeket is tájékoztatni különböző illusztrációk segítségével. Az aprólékos rézmetszetek elterjedése előtt a kezdetlegesebb – ám gyakran nem kevésbé művészi – fametszetek szolgáltak a képi információ közvetítésére. Mindkét röplap kiadója I. Miksa fametszett, császári címerét helyezte el a címoldalon, ezzel is utalva arra, hogy uruk, a császár szempontjából fontos eseményről tudósítanak.
Cuspinianus latin nyelvű, így nemzetközi olvasókra is számot tartó művére részletesen kidolgozott császári címer került, (kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi azaz osztrák főhercegi, illetve a burgund hercegi címer elemeit tartalmazó hasított pajzzsal), rajta a császári koronával, alatta az ugyancsak burgundiai alapítású, de 1477 óta a Habsburg-dinasztia családi rendjének számító Aranygyapjas-rend jelvényével; ezeken kívül fentről lefelé, balról jobbra látható az Osztrák Főhercegség, Stájerország, Karintia és a Krajnai Hercegség címere:
Röpl. 21/1. péld. – Régi Nyomtatványok Tára
A német nyelvterületen (Nürnbergben) készült röplap kiadója a nyelvválasztással csak a helyi, délnémet olvasóközönséget célozta meg, és egyszerűbb, csak I. Miksa császári címerét szerepeltette a címlapon arany mezőben lebegő fekete kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi címerrel:
Newe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a1r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára
A királytalálkozótól még persze hosszú út vezetett II. Lajos és Mária házasságának gyakorlati megvalósulásáig, az ara 1521 nyaráig nem is járt Magyarországon. Királynévá ez év december 4-én koronázták, majd 1522. január 13-án, éppen ötszáz évvel a mai nap előtt, az esküvői ünnepségre, lényegében egy lakodalomra is sor került Budán. Sajnos az eseményről kevés forrás áll a rendelkezésünkre, azonban egy sajátos levélről érdemes szót ejtenünk. II. Lajos ugyanis, amint barátok közt, inter amicos, szokás, 1521. december 20-án kelt díszes kivitelű, pergamenre készült meghívóval a velencei dózsét is invitálta a lakodalomra. A Buda–Velence út megtétele ekkoriban a futárok bő két hetét vette igénybe, a levélben pedig szerepel az esküvő időpontja is, a következő január 13-a. Kicsit utánaszámolva nyilvánvaló, hogy a dózse akkor se ért volna időben az esküvőre, ha a budai követe, Lorenzo Orio azonnal értesíti a meghívásról. Persze a dózse megjelenésére való reális igényről nem volt szó, mindenki tudta, hogy az államfő személyesen nem fog eljönni, ezért a követ sem sietett a levél továbbításával, csak 1522. január 3-án küldte el azt rendes jelentésével együtt a lagúnák városába. A meghívóból magából ugyanez tükröződik vissza, hiszen II. Lajos titkára eleve úgy fogalmazott, hogy a dózse követe útján képviseltesse magát:
„Lajos, Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királya stb. a méltóságos fejedelemnek, Antonio Grimani úrnak, a velenceiek dózséjának, barátunknak és igen kedves szövetségesünknek jó egészséget és a barátságban és sikerekben való gyarapodást kíván.
Méltóságos fejedelem, igen kedves barátunk!
Szokásunk, miként barátok közt lenni szokott, dicső államotoknak és méltóságos uraságtoknak a boldog és a szomorú dolgainkról egyaránt hírt adni. Jóllehet a törökök elleni eljövendő hadjárat hatalmas gondja leköt minket, és annyi gond nyugtalanít, hogy semmi nem tetézhetné, mégis, hogy szabadabbak lehessünk a háború elkezdésekor, úgy határoztunk, hogy január 13-án megünnepeljük menyegzőnket, mivel a felséges Mária királyné úrnő, a császári felség húga, legkedvesebb jegyesünk, akit az elmúlt nyáron királyságunkba hoztunk, ünnepélyes szertartással a koronát és a királyság többi jelképét már magára vette.
Ha a köztársaság törvényei megengednék, és felséges uraságtok ezen meg tudna jelenni, hatalmas örömünkre szolgálna. Amennyiben azonban nem lehetne úgy, ahogy kérjük, nevében menyegzőnket mégis ékesíteni fogja a jeles férfiú, Lorenzo Orio követ úr, aki nem kevésbé buzgó méltóságunk, mint kegyelmetek tisztsége irányában. Ezt meg kívántuk osztani uraságtokkal és azzal az állammal, amint barátságunk és szövetségünk megkívánja.
Kegyelmeteknek szerencsés boldogulást kívánunk!
Kelt Budán, az Úr 1521. évének december 20-án.
Lajos király saját kezűleg”
Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892, coll. 422–423. A szerző fordítása.
Sajnos a velencei középkori levéltár nagy része tűzvész áldozata lett, de a 16. század elején élt a városban egy grafomán történetíró, Marin Sanudo, aki lemásolta a levelet naplójába és ő jegyezte fel azt is, hogy pergamenre írták.
Mivel a velencei krónikás a városköztársaságba érkező jelentéseket, diplomáciai iratokat és leveleket többnyire tartalmi kivonatban rögzítette, és csupán néhány esetben, a legfontosabbakkal tett kivételt, II. Lajos meghívójának teljes szövegű lejegyzése mutatja e levél reprezentatív fontosságát. Ugyanerre mutatnak a levél ismertetésének körülményei. Ugyancsak Sanudo naplójából ismert, hogy a magyar király meghívója január 27-én, tehát két héttel az esküvő után érkezett meg Velencébe, ahol a Budán állomásozó velencei követ jelentéseivel együtt felolvasták a Nagytanácsban és a Szenátusban is. Ez jelzi, hogy a szövetséges magyar király esküvője olyan jelentőségű történés volt, amely joggal érdekelte a velencei patríciusok széles körét – akik a törvényhozó Nagytanácsban foglaltak helyet –, továbbá a politikai vezetés csúcsát is, akik a dózse végrehajtási, törvényhozási tanácsadó testületét, a Szenátust alkották.
Azonban mind a meghívó szövegéből, mint Sanudónak az ezzel egyidejűleg befutott követjelentésről készült kivonatából nyilvánvaló, hogy a háborús események, az oszmán hódítás sötét árnya elnyomta a lakodalom fényét, Orio követ leginkább a törökveszéllyel foglalkozik jelentésében. Ez érthető is, hiszen alig fél éve, augusztus 29-én vették be Nándorfehérvárat a törökök, a Duna déli szakaszának befagytával pedig aggódtak Budán – a jelentés szerint –, hogy a törököknek lehetőségük nyílik átcsapni a magyar területekre. (Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892, col. 418.) De ez már egy másik történet...
Felhasznált irodalom:
- Habsburg Mária, Mohács özvegye, szerk.: Réthelyi Orsolya, F. Romhányi Beatrix, Spekner Enikő, Végh András, Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2005.
- Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892.
- Enikő Spekner: Die Geschichte der habsburgisch-jagiellonischen Heiratsverträge im Spiegel der Quellen, in: Maria von Ungarn. (1505–1558). Eine Renaissancefürstin, szerk.: Martina Fuchs, Orsolya Réthelyi, Münster, Aschendorff Verlag, 2007. 91–102. (Geschichte in der Epoche Karls V., 8.)
Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)
