70 éve hunyt el a virtuóz drámaíró, Molnár Ferenc

2022. április 02. 18:00 - nemzetikonyvtar

Az 1878-ban, nagypolgári családba született Neumann Ferenc már a Lónyai utcai Református Gimnáziumban töltött utolsó tanéveiben is jelese volt az önképzőkörnek és újságírónak készült. Szülei kívánságára azonban 1896-ban a genfi egyetemen, majd Budapesten jogot hallgatott. A Pesti Hírlapban és a Budapesti Naplóban publikáló fiatalember vette föl a Molnár nevet, írásai – haditudósításai, regényei, drámái – már magyar családnevével jelentek meg.

Molnár Ferenc a 20. századi magyar irodalom alkotói közül elsőként lett valóban világhírű, de műveinek jelentős közönséghatása és a „szórakoztató” bélyeg okán az irodalmi kánon hosszú ideig nem fogadta be, annak ellenére sem, hogy az eredetileg nem „kötelező ifjúsági olvasmánynak” szánt kisregénye, A Pál utcai fiúk a múlt század egyik legtöbb nyelvre fordított magyar irodalmi műve lett.
A színházi kánon azonban, azaz a színházcsinálók és közönségük folyamatosan műsoron tartották-tartják a Molnár-darabokat, s az elmúlt évtizedekben már az irodalomtudósok, történészek is kutatják, elemzik és értékelik Molnár műveit – a „túlságosan nagy” sikert aratókat is. Művei megtalálhatók, olvashatók a Petőfi Irodalmi Múzeum által gondozott Digitális Irodalmi Akadémia lapjain, s a szerző halálának 70. évfordulóját követő esztendő első napjától a szerzői jogokat védő és birtokló jogtulajdonos-örökösök felügyelete alól fölszabadulnak, közkinccsé válnak Molnár Ferenc munkái.
A világhírt és a népszerűséget Molnár epikus és drámaszövegeinek az az összetett természete alapozta meg, melyben a társadalmi és / vagy lélektani érzékenység a pontos és arányos szerkesztéssel és a virtuóz dialógus- és poéntechnikával fonódik össze. A popularitás és a könnyedség nem jelentett a számára könnyűséget – a legszórakoztatóbb vígjátékaiban, a legsziporkázóbb bohózataiban is megjelennek lírai és komoly, elsötétülő hangok és hangulatok. Ugyanakkor az első számú cél Molnár Ferenc számára mind a könyv- és újságlapokon, mind a színpadon a szórakoztatás volt, a közönséghatás elérése.
A hétköznapokban is bohém, „színházi” életet élő, sikerhajhászó, nárcisztikus természetű, gyakran agresszív író talán épp azért választotta a viharos, gyors, csapongó és kicsapongó életformát, azért vágyott mindig és újra a föltűnő sikerre, mert mély idegenség, filozofikus és pszichológiai, önsorsrontó magány kínozta. Ezek oka lehetett származása, az üstökösszerű indulás és a siker terhe, a nemzetközi elismertség mellett az itthoni művészértelmiségből, például a Nyugat köreiből való kirekesztettség érzése is. Kapcsolataiban művész-feleségeivel (Vészi Margittal, Fedák Sárival, Darvas Lilivel) és barátaival is gyakran volt jellemző, hogy egyszerre volt benne egy helyzetben, s mintegy kívülállóként, megfigyelőként (obszerverként) azonnal analizálta is a szituációt. Több darabja gyökerezik ilyen esetekbe.

Színpadi sikerdarabjai (Az ördög, 1907, A testőr, 1910, A hattyú, 1920, Az üvegcipő, 1924, a Játék a kastélyban, 1926, az Egy, kettő, három, 1929), a különös lírai „anekdota”, a Liliom (1909) és A Pál utcai fiúk (1907) mellett regényei, novellái, tudósításai ma is nehezen találnak olvasóra. Pedig Az éhes város (1901) című szatirikus Budapest-regénye és 1916-ban megjelentetett Egy haditudósító emlékei című kötete sem irodalmi, sem kortörténeti értelemben nem érdektelen.

Sikerdramaturgiájának alapja a pályája elején fordított számos kortárs francia vígjáték volt, ám Molnár egy virtuóz természetességével „fordította át” a francia társalgási („jól megcsinált”) színművek technikáját a felszínen csillogó, a mélyben azonban valódi kérdéseket és problémákat fölmutató polgári vígjátékaiba. Rendkívüli módon foglalkoztatta a látszat és valóság / élet és színház / igazság és hazugság megkülönböztethetőségének dilemmája. A színházi közegbe helyezett művei a közönség számára a kulisszák mögé kukucskálás élményét, a szerző és alkotótársai számára pedig a hétköznapjaik legnagyobb kérdéseinek megoldási lehetőségeit kínálták. Molnár a hazai polgári kulturális értékközeg csak nyomokban létező valósága helyett irodalmi-színpadi laboratóriumot kreált.

Európai és amerikai sikereire apellálva optimistán indult 1939-ben Franciaországon, Svájcon keresztül az Egyesült Államokba, New Yorkban bérelt szállodai szobát, ott „telepedett le”, írt még néhány forgatókönyvet, színjátékot, regényt, küldött még haza is írásokat, de korábbi hazai, európai és hollywoodi sikereit meg sem tudta közelíteni. Depressziója nem javult, utolsó szerelme öngyilkossága után rákbetegséggel küzdött, gyomoroperációja közben hunyt el 1952. április 1-jén.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr5917792525

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása