Madách Imre épp úgy 200 éve született, mint a széles hazában ünnepelt Petőfi. De ahogy Madách Imre életében szeretett a csesztvei krími hárs hűsében üldögélni, elmélkedni s írni, úgy halála után emlékezete is rendre kiemelkedő kortársai árnyékában marad.
A nagy gondolkodó és költő születésének 200. évfordulója sokkal kisebb hullámokat vet a mai közéletben, mint azt megérdemelné – de talán majd a fő mű, Az ember tragédiája színpadi ősbemutatójának 2023. szeptember 21-én következő 140. évfordulója… Vagy a világhírű magyar romantikus író-költő elhunytának 2024. októberi 160. fordulója. Hátha egyszer nem feledkezünk meg méltón emlékezni Madáchra.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Nemzeti Színház, 1883. szeptember 30. (ősbemutató). Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A birtokos nemesi famíliából származó törékeny alkatú, beteges, emiatt is magányosan élő, alsósztregovai dolgozószobáját „oroszlánbarlangnak” nevező fiatalember – mert hisz halála idején is alig múlt 41 esztendős – költőként, íróként is későn érő volt. Nem úgy, mint a vele egyívású, élénk tekintetű Petrovics-fiú. Mire Petőfi már be is fejezte földi pályafutását és ikonná vált, akkoriban kezdett már nem csak maga magának írni Madách Imre. Pedig ugyanaz az eszmény vonzotta mindkettőjüket: a szabadság, az emberhez méltó alkotó élet. Ugyanakkor családi örökségük, műveltségük más-más talajba gyökerezett. A nemzet polgári fölemelésének és a magyarság, a magyar kultúra európai egyenrangúsításának és befogadási programjának megvalósítását is eltérően tervezték, de a különböző utakon ugyanoda kívántak elérkezni.
Petőfi plebejus lendülettel, hevesen lobogva, kamaszos bájjal-hebehurgyasággal, Madách filozófiát, természettudományokat, élő jogot és társadalomelméleteket tanulva, a fönnálló rendi keretek között is működve elmélkedett nagy és mély kérdésekről, az emberélet céljáról és értelméről nagyon is érzékeny költő-lélekkel és nagyszerű látomásokkal. Az ember tragédiája a romantika irodalmának csúcsműfajában, drámai költeményként született – nem szánta színpadra szerzője. Petőfi költői és epikus tehetsége mellett drámaszerzőként, fordítóként, még színészként is színpadra vágyott – nem oda szólt a tálentuma. Világirodalmi léptékben azonban kettejüket mint a magyar romantika reprezentánsait mégis egy sorban említhetjük. Az ember tragédiája közel 40 nyelven olvasható, Petőfi költeményeit és epikáját szintén sok tucat nyelven adták ki. Az ő nevük ismert az egész világon, Helyenként és koronként népszerűségük is kiemelkedő – Kínában, Észtországban, s persze a német nyelvterületen.

A magyar romantika irodalmának két eltérő pólusán helyezhetjük el életműveiket – de nem szükségszerű az értéksorrendbe állításuk, egymáshoz vagy másokhoz mérésükkel hamis fényeket-árnyékokat vetünk zsenijükre és teljesítményükre.
Az ember tragédiáját emlegetjük most is, mintha csak ez született volna Madách tollán, pedig a Tragédia csúcsára el kellett jutnia 1859-60 fordulóján. A fiatal Madách költőként indult. Lírája nem mutat túl a korszak, az 1840-es évtized „közköltészetének” témáin és színvonalán, problémakörei és gondolatai azonban (amint utólag értékeljük) előlegezik a későbbi művekéit. A jogász és vármegyei tisztséget, valamint országgyűlési követi megbízást is betöltött Madách közéleti szereplései, (különböző nyelveken elmondott) beszédei sem pusztán felszínes aktualitással bírtak, amint a Tudományos Akadémián elmondott székfoglaló beszéde sem (A nőről, különösen esztétikai szempontból, 1864).
Korai, színpadra sosem jutott, a romantikus színházi gyakorlatban előadásra nem is alkalmas drámáinak némelyike is olyan kérdéseket feszeget, melyek – esetenként hosszú gondolkodási folyamat után akár az ott megfogalmazottaktól egészen eltérő kicsengéssel – a késői művekbe, a Tragédiába, a Mózesbe is beépültek.
Az érett Madách a forradalom, a szabadságharc, a családi tragédiák és a bukás-elnyomatás tapasztalatával kiküzdve mélyen humánus, s egyszerre pesszimista és utópikusan optimista álláspontjait emberiségköltemény, drámai költemény írásába fogott. Alsósztregovai dolgozószobájában fölhalmozta könyvtárnyi forrását, irodalmi példaképeinek műveit, majd lázas költői hévvel összegezte gondolatait „az” emberről. Nem drámát írt, karakterek konfliktusait bemutatva és megoldva, nem szórakoztatóan látványos jelenetekben demonstrálta alakjai tulajdonságait és céljait, hanem saját töprengéseit rendezte dialógusokba, pontosan kimérve a használható formákat és a lehetséges kimeneteleket, arányosan súlyozva reményeit és csalódásait istenben-emberben. Így született a művészi gondolatkonstrukció – hogy az olvasót együtt gondolkodásra hívja. Ha figyelmesen olvassuk (és olvassuk újra) Az ember tragédiáját, könnyű dolgunk van, hiszen mindhárom főszereplő, Ádám, Lucifer és Éva (!) szavaiban is Madách gondolatmenetét követhetjük: tézist, antitézist, szintézist és újabb kísérleteket az autonóm emberi döntések értékelésére. Van-e egyetlen helyes válasz és választás? S ha volna, az kinek a kezdeményezése, Az Úré-e vagy Ádámé, Luciferé-e vagy Éváé? Színről színre hullámzik ez a kérdés: merre és hová tartunk? No és miért? Mi az ok és a cél? Mivégre az ember?

Jelenet- és színpadkép Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye 2. és 3. színéhez (a Paradicsomban). Népszínház, 1908. Rendező Hevesi Sándor. Beregi Oszkár mint Ádám, Báthory Giza mint Éva és Kürti József mint Lucifer. Fényképész: Kossak József – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KA 5809/5. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A válasz is ott áll a Tragédia legvégén: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál.” Ahogy már korábban is többször, Az Úr a küzdést jelöli meg az emberi élet értelmeként. Az út fontosabb, mint a cél. A Tragédia majd minden színében megjelenik ez a motívum, s a záró mondattal kap különös súlyt – visszamenőleg is értelmezve a korábbi útkereséseket. Nincsen lényegi különbség, különösen nincsen ellentét a férfiember és a nő-ember céljában: „az” emberről beszélünk. A küzdésre való tehetség különbözteti meg a halandó (végének tudatában létező) embert mindenféle öröklétű istentől-angyaltól-ördögtől. A végtelen létezés tét nélküli, nincs küzdés, mert nincs miért. Az emberlét határaival való szembesülés késztet minket arra, hogy célunkat, céljainkat határozott, tudatos erőbevetéssel közelítsük meg, érjük el – küzdve a célért. A tizenötödik szín az autonóm embert állítja elénk, majd Az Úr elé, szembe vele. Ádám térdhajtása azonban nem meghunyászkodás, hanem a sorozatos bukások-csalódások során megszerzett öntudat és önértékelés gesztusa. (Az már csak mellékkörülmény itt, hogy Madách tudatosan egy olyan megoldást és záró pozíciót választ a teremtéstörténetből, ami egyszerre tekinthető optimistának az imént írtak okán, de elgondolkodtató is, hiszen a gyermek, aki megfogant és biztosítéka az emberlét folytatódásának, nem más, mint Káin. Azaz egy képzelt folytatás ismét fölveti az értékvesztés miatti pesszimizmust, a morális értékek, a bűn, a büntetés, a megbocsátás kérdéseit.)
És következett a Mózes (1861). Ismét egy bibliai, ószövetségi történet, igen határozott, kemény mondanivalóval a Madách-kor és mindenkori jelenünk közösségeihez. Ki az, aki kiérdemelheti az egy Isten kegyelmét, jóindulatát, ígéretének megvalósulását? Az egyén? A közösség? A bűnösök, a bűntelenek? A kiválasztottak, a „kisemberek”? Miért nem juthat a Kánaánba Mózes maga? S a fiatalok, az eddig különösen nagy teljesítményt, tehetséget nem bizonyított ifjak miért igen? Ki az, aki megérdemli, hogy megízlelhesse a változás, az új világ, az új rend gyümölcseit?
És ott A civilizátor (1859), a szatíra, a „komédia Arisztophánész modorában”. Ki gondolta volna, hogy Madáchot ilyen vérbő és maró szöveg megírására ragadja az aktuális világ állapotával kapcsolatos indulat? A komoly gondolkodó új kommunikációs formát, csatornát talált, hogy elérje az olvasókat…
Madách nagy gondolkodó, nagy költő volt – tudta, látta, érezte és láttatni volt képes kora legfontosabb problémáit, messze kitekintett a múlt tanulságainak és a 19. század közepi Magyarország aktualitásainak „buborékjából” előre, a mi korunk felé is. Nem jós volt, de érzékelte az új, jövendő idők régi és új feszültségeit, ha megoldást nem is adhatott, de megjelölte az utat, a küzdés útját. Hogy az alternatívák közül melyik világban kísérletezünk tovább az emberi élettel, nem az eleve elrendelésen, nem az irodalmon, csakis rajtunk, a Tragédia és más művek olvasóin múlik. A mi felelősségünk a választás, még Madáchra sem háríthatjuk. Legyen más befejezése, legyenek más, újabb színek a 21. századi emberiségkölteményben.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)