„Jób Dániel az új idényben már nem vesz részt a Vígszínház művészi irányításában. Elismerten nagytehetségű, választékos ízlésű férfiú távozik vele a színházi frontról.” 

Notesz. In: Hétfő Reggel, 3. évf. 33. sz. (1941. augusztus 8.), 4. – Törzsgyűjtemény

„– Színészi pályáját kíséri felejthetetlen emlék? – Kettő. Az egyik Pethes Imre, aki tanárom volt az Akadémián, s akinek páratlan színészi gazdagsága és elképzelhetetlen emberi, polgára puritánsága olyan vegyületet mutatott, hogy mai napig sem tudtam napirendre térni fölötte. A másik: Jób Dániel, színészetem felszentelője, akinek a magyar színművészetben egyedülálló ízlése, kitapintása és színezőereje képességeimet benépesítette. E két ember művészi rangjához szeretnék egyszer méltó lenni, tanításaikat hűségesen viselni és művészi kézjegyeikkel életem végéig dicsekedni. Nincs nap, hogy gondolatban meg ne hajoljak előttük, az úri magyar tisztelettudás szabálya szerint.”

Jávor Pál nyilatkozata. Négyszemközt Jávorral. In: Film Színház Irodalom, 6. évf. 29. sz. (1943. július 16–22.) – Törzsgyűjtemény

„Felkérem a Vígszínház tagjait, jelentkezzenek nálam, lehetőleg azonnal. Ideiglenes hivatalom a Nemzeti Színház épületében, d. e. 9–2-ig. Jób Dániel.”

Hirdetések. In: Szabadság, 1. évf. 36. sz. (1945. márc. 2.), 4- – Törzsgyűjtemény

„Ez olyasmi volt, amit úgy hívnak, hogy névjegyleadás. Második darabunk A hattyú volt, óriási sikerrel.”

Jób Dániel levele Molnár Ferenchez, Budapest, 1945. augusztus 9. Közli: Gajdó Tamás: Kedves Feri… Kedves Dani… In: Színház, 1992/9. – Elektronikus Periodika Archívum

„A Vígszínházra, úgy gondolom, minőségi munka vár. Mint fennállásának közel ötven éve alatt mindenkor. E minőségi munka üzemi biztosa – Istennek hála – Jób Dániel. Számkivetettségem éveiben, szóval és írásban, csak az a remény éltetett, hogy – ha Isten is úgy akarja – az ő irányítása mellett folytatom mesterségesen megakasztott színészi pályámat. Isten, Íme, így akarta! És ezzel az isteni szándékkal karöltve folytatjuk a lerombolt Vígszínház bombákkal sem elpusztítható szellemi hagyatékának parcellázását...”

Tokaji György: Beszélgetés a jó színésszel és az okos emberrel (Somló István). In: Szinház, 1. évf. 2. sz. (1945. augusztus 22.), 9. – Törzsgyűjtemény

„Hogy a Vígszínházban fél évszázad alatt hányszor hangzottak el olyan szociális és politikai igazságok, amelyek ma is érvényesek, sokkal kevésbbé fontos, mint az, hogy betöltötte forradalmi rendeltetését s most sem hűtlen hozzá, mert ma is elsősorban művészi feladatai megoldásában akar korszerű lenni, tehát olyan, amilyen ma mindenütt a kultúrvilágban a jó színház. A huszas és harmincas évek hozzánk is betört színházi avangarde-kísérletei, amelyektől sokan a baloldalon nálunk is a színház művészi és világnézeti megújhodását várták, ma már valóban egy letűnt korszak művészi és politikai lomtárában porosodnak, – ezzel szemben bizonyos az, hogy magyar színpadon ma is úgy beszélnek a jó színészek és úgy játszanak a jó együttesek, ahogyan a Vígszínház ötven éve nélküle elképzelhetetlen! A színpadi kép, sőt a színpadi technika rohamos fejlődésének a Vígszínház volt az úttörője. Jób Dániel életrajza többé-kevésbbé a modern magyar rendezésművészet története. Kétségtelenül igaz, hogy nem volt afféle kísérleti színház, – de puszta ötvenéves létezése tulajdonképpen a nagy kísérlet szerves része volt: lehet-e ebben az országban európai stílusú civilizációt teremteni? A Vígszínház rombadőlt épülete jelképesen majdhogynem azt bizonyítja, hogy nem lehet. De a Vígszínház ötvenéves eredményei, amelyeket a század társadalmával elkerülhetetlenül közös, tévedései sem tudnak elhomályosítani, olyan pozitívumok, amelyeket a magyar demokrácia is bátran igénybe vehet, amikor kultúrát csinál...”

Zsolt Béla: Az a Vígszínház, amelyet nem ünnepelnek. In: Szinház, 2. évf. 37. sz. (1946. szeptember 25.) – Törzsgyűjtemény

„A Vígszínház pedig állja az időt és nem marad le az időben. A stílus irányt is parancsol, ösztönöz és fékez megállapodott elvek szerint. Ditróit Jób Dániel, Faludit Ben Blumenthal, illetve Roboz Imre váltotta fel és Jóbot, a produktív művészt a legvígszínházibb igazgatóvá és Robozt a valóságos vígszínházi pénzemberré hasonlították a stílus energiái. Nyomtalanul múltak el a háborús évek rosszemlékű közjátékai és ma Jób Dániel pontosan azt a Vígszínházat kapta épen és egészben vissza, amelyik azelőtt ötven évvel azzá született. Olyan ennek a stílusnak rendező ereje, mint amilyennel bír az angol külpolitika a világbirodalom életét meghatározó princípiumok erejéből, s ahogy ott lehet a külügyminiszter konzervatív vagy szocialista, de csak a birodalom politikáját csinálhatja jól vagy rosszul, úgy a Vígszínház igazgatója se csinálhat mást, mint Vígszínházat, a stílus nem engedi. Csinálhatná rosszul, s akkor az életerős szervezet kiküszöbölné magából, de Jób Dániel jól csinálja, s a Vígszínház idegen házban ma is Vígszínház, egy ép darab a szétbombázott berendezésből, egy darab Magyarország, mely a régiből megmaradt és amelynek előre meg van állapítva helye az újban. Kis diák voltam akkor és ma ötven év multán életem romladékaiból feltápászkodva látom a Vígszínházat, s benne a teremtő magyarság perdöntő dokumentumát, látom a múltból a jövőbe ívelő új hidaknak a régiből megmaradt egyik új beépítésre kész szerkezeti elemét, látom a feltámadást, amely a Vígszínház megmaradásában is ígérkezik és nagyobb dolgok jelenlétét érzem, mint ami különben egy színház ötvenéves jubileuma. A magam megbékélt öregségét is érzem ebben a fiatalságban, az életet, mely formát keresve, mint Homunculus lebeg a vizek fölött, mely az én életem is, – látom a jobb sorsot egy egészséges színház maradandó létezésében és felköszöntöm a színházat az új ötven év és hazámat az új ezredév hajnalán.”

Márkus László: A jubiláló Vígszínház. In: Budapest, 2. évf. 5. sz. (1946. május), 190. – Törzsgyűjtemény

„[M]i hárman, akik továbbvisszük a színházat, Tolnay, Benkő és én, Jób színpadán tettük az első lépéseket. Az ő színházi ösztönének, műveltségének, rendezői éleslátásának köszönhetjük, hogy elindulhattunk az úton. Jób nem »színházi bűnös«, ahogy sokan emlegetik, egyszerűen kiállt a hajszából. Mi megkíséreljük. Amíg mi hárman állunk a Vígszínház élén, egyetlen pillanatra sem feledkezünk meg róla ...”

Mondja kedves Somló István. In: A Reggel, (21. évf. 33. sz.  (1948. augusztus 9.), 7. – Törzsgyűjtemény

„A szemtanú – egy jelentékeny színházi korszak szemtanúja – azzal a meggyőződéssel jött el ehhez a sírhoz, hogy annak az idő előtt elhunyt művésznek, aki itt fekszik, nem csupán kegyelettel és megbecsüléssel, hanem bizonyos értelemben elégtétellel is tartozik. Elégtétellel: nem annak az elmúlt időszaknak fogadatlan prókátoraként, amely Jób Dániel hozzáértését és tapasztalatait mellőzni látta helyesnek, hanem annak a kritikának a nevében, amely annak idején az újítás jelszavával perlekedett Jób Dániel konzervativizmusa ellen. Az a színjátszó modor, amelyet „vígszínházi stílus” néven szokás emlegetni, valamikor, a század elején fordulópontot, mondhatni: afféle polgári forradalmat jelentett a magyar színjátszásban. (…) ha megszületése talán nem is, de kitisztulása, kifinomodása, megszilárdulása Jób Dániel nevéhez fűződik. És, ha tovább kutatunk, azt is hamar kideríthetjük, – a stílus hasonlóságán kívül néhány színháztörténeti évszám is erről győz meg bennünket, – hogy a „vígszínházi játékmodor” voltaképpen Berlinből és Moszkvából, Reinhardttól és Reinhardt közvetítésével Sztanyiszlavszkijtól származik. Jób Dániel, nem sokkal a moszkvai Művész színház roppant hatású berlini vendégjátéka után, egy hosszú berlini tanulmány útján tette magáévá a színművészet akkori leghaladóbb elveit. Végeredményében tehát Sztanyiszlavszkij első magyar tanítványa és követője volt. (…) Jób Dániel nem tartott lépést a haladékony idővel. Bírálói – megvallom: magam is közébük tartoztam – nemegyszer szemére vetették makacsságát. A hajdani forradalom – mondották – ma már maradiságnak számít, az egykori haladó elvek ma már a fejlődés kerékkötőjének bizonyulnak. Nem újhodhatik meg a színház anélkül az olykor meghökkentő, de tévedéseiben is serkentő hatású kísérletezés nélkül, amely a világ színpadjait jellemzi, még Reinhardtét is, Sztanyiszlavszkijét is. Azóta sok év telt el. És ma, ha igazságos szemmel tekintünk vissza a Vígszínház működésére, nem kell ugyan visszavonnunk talán, hogy az újító kísérletek jótékony hatással lettek volna a magyar színjátékra is, de meg kell állapítanunk, hogy a Vígszínház, ahogy Jób Dániel maradiságának bélyegzett állhatatosságát sok tekintetben igazolta az idő. A hagyományoktól elszakadt egykori újítások ma már jórészt idejétmúlt különcségeknek hatnak, a vígszínházi játékstílus ellenben (amelyet akkor „naturalistának” mondottunk, de akár ״realistának” is nevezhettünk volna) időtállónak és maradandóan korszerűnek bizonyult. Aki tehát Sztanyiszlavszkij elveit vallja, és a realista színház elsőbbségét hirdeti, nagy méltánytalanságot követne el, ha megfeledkeznék e stílus, e szemlélet leghűségesebb magyar követőjének érdemeiről. És ha nem hirdetné legalább most, legalább itt, ennél a sírnál, hogy Jób Dánielnek a magyar színházi kultúra nemcsak kegyelettel, nemcsak elismeréssel, hanem múlhatatlan hálával is tartozik.”

Vázsonyi Endre: Jób Dánielről, a rendezőről. In: Uj Élet, 5. évf. 13. sz. (1959. július 11.), 2. – Törzsgyűjtemény