Gyulai Pál költő, író, irodalomtörténész, műkritikus, egyetemi tanár 1826. január 25-én látta meg a napvilágot Kolozsvárott. Édesapja Gyulay Antal (1793–1840), az erdélyi királyi kormányszék tartományi számvevőtisztje, édesanyja Hajós Sára volt (1793–1848). Régi magyar nemes családból származott, de ezzel keveset törődött. Igazi nemessége szívében, lelkében, erkölcseiben volt. A kolozsvári református kollégiumban kezdte tanulmányait, ahol a bölcseleti, jogi és hittani tanfolyamot kitűnő osztályzattal végezte 1845–46-ban. Tanári pályára készült, de a forradalom és szabadságharc eseményei előbb még más irányba vitték őt. A szabad sajtó egyik első terméke, a tizenkét pont (Mit kíván a magyar nemzet?) utolsó tétele ez volt: Unio Erdéllyel. Ez az eszme fordította 1848-ban Erdély felé a magyar szíveket: az unió vágya. Államférfiak és költők a két ország egyesüléséért lelkesedtek, velük együtt a művelt fiatalság a Királyhágón innen és túl. E mozgalomban Gyulai Pál volt a kolozsvári ifjúság vezére. Ekkor adta közre első hazafias verseit, barátaival, Mentovich Ferenccel és Szász Károllyal közös füzetben (Unio-dalok).

Gyulai Pál portréja. Fénykép utáni kőnyomat. In: Gyulai Pál költeményei, Pest, Ráth Mór, 1870. – Törzsgyűjtemény

Ekkorra már túljutott első irodalmi próbálkozásain, és Bethlen János gróf házánál mint nevelő megismerte az erdélyi politika vezéralakjait. Ez a kezdet maradandó hatással volt a későbbi férfira és költőre, íróra, akiben egy életen át megmaradt az érdeklődés a közélet iránt. Nagy kortársaihoz, Petőfihez, Jókaihoz, Vas Gerebenhez hasonlóan ő is elsősorban közéleti alkotó volt, közösségi irodalmat művelt. A szabadságharc éveit mint Teleki Domokos gróf titkára Pest közelében élte át. A forradalom leverése után ő is bujdosó lett. 1851-ben látta meg újra Erdélyt, ahol időközben édesanyját is eltemették, aki szó szerint a szabadságharc félelmeiben halt meg. Erdélyország ekkor olyan volt a fiatal költő szemében, mint „koporsóban mosolygó halott”. Első igazán kiforrott verseiből a búcsúvétel és a viszontlátás őszinte fájdalma szól (Tavaszéj; Emlékszel-é...; Szülőföldemen).

Költészete

Poézisének fő jellemvonásai: egyszerűség, őszinte hangvétel, népi romantikus stílus. A magyar költészet legfontosabb irányát a népi-nemzeti irodalomban látta:

Még a forradalom előtt, 1847-ben írt Erdély című költeménye is igen gazdag festői szépségű zsánerképekben, és a népi-nemzeti stílusirányon innen és túl, az ódai hangvétel is jelen van benne. A hegy szakrális, bibliai szimbólumként szerepel benne, mint a természetfölöttivel, az Istennel való találkozás, a tiszta, bűntelen élet helye: 

Hadnagy uram. Gyulai Pál legszebb költeményei, Budapest, Franklin-Társulat, 1941 – Törzsgyűjtemény

Forradalom utáni költeményeire elégikus hangnem, sötétebb tónus jellemző. Talán napjainkig legtöbbször emlegetett Hadnagy uram című verse rövid, tömör, kihagyásos szerkezetével, balladás stílusával ma is mélyen megrendíti az olvasót:

A keserves népdalok, illetve hasonló hangvételű népies műdalok tónusát idézi, a Bach-korszak döbbenetét, passzív ellenállását idézi fel a Szüreten című költemény. Lehetetlen észre nem vennünk a szüret, a borkészítés és a véráldozat jelképes szemiotikai egybekapcsolódását már az első versszakban:

A Bach-korszak rideg embertelenségét, a megtorló hatalom abszurd kegyetlenségét, az igazság helyett a nyers erő győzelmét jeleníti meg A tyúk és a farkasverem című verses mesefeldolgozás allegorikus története is:

Az eredeti népmese azzal fejeződik be, hogy vadászok járnak arra, meghallják a farkasüvöltést, lelövik a farkast, a bőréből bundát csinálnak. Még ma is viselik, ha el nem nyűtték. Ezt már nyilván nem hagyta volna jóvá a cenzúra. 

Gyulai Pál idős korában. Kőnyomat Radóné Hirsch Nelly rajza után. In: Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája. Nők a tükör előtt. A vén szinész, Budapest, Franklin-Társulat, 1911. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857)

Gyulai regényalakjait, hasonlóképpen verseinek szereplőihez, mindig mély szimpátiával kezeli. Méltán állíthatjuk róla, hogy csak olyan embereket tudott hitelesen rajzolni, akik abból a típusból valók, mint ő maga: egy tömbből faragott, minden dimenziójukban kifejlett, határozott, végleges jellemek. Nem simulékonyak, nem keresik a beilleszkedést, a ’48 után megváltozott társadalmi-politikai helyzetben való érvényesülést. Mint fentebb már említettük, Gyulai Pál lelkesen részt vett a forradalom eseményeiben: a kolozsvári ifjúság vezéralakja volt. A forradalom leverése után viszont emberi és költői példaképéhez, Vörösmarty Mihályhoz hasonlóan a forradalmat követő eseményeket lehangoltsággal, mély kiábrándulással szemlélte. Vas Gereben korrajzregényeihez hasonlóan (A nemzet napszámosai, A régi jó idők, Nagy idők, nagy emberek) ebben a regényben a forradalmat és annak következményeit ambivalens módon szemléli. Elismeri a negyvennyolcas események európai jelentőségét, szükségszerűségét, de megrendülve, ellenszenvvel, rettegéssel fordul el a szabadságharc számos következményétől: hisz a polgárosodásban, de az azzal együtt járó szekularizációt, a nemzetiségi és nemzedéki ellentétek felszítását, a régi erkölcsök megromlását, az értékrend relativizálódását nem helyesli. Radnóthy Eleknek, a regény főhősének a megváltozott világban, a Bach-korszak alatt ugyanazon jellemvonásai okozzák a vesztét, amelyeknek korábban tisztes társadalmi rangját és megélhetését, jólétét köszönhette. Mássá fejlődni, az új világhoz alkalmazkodni már nem képes. Egész szűkebb pátriájával ellentétbe kerül. Szinte minden mozdulatával kőfalba ütközik. Szüleitől, őseitől örökölt hungarus tudata, patriotizmusa lázadásnak, a régi oktatási rendszerben elsajátított tudománya tudatlanságnak, babonának látszik, úri büszkesége oktalan gőgnek, a feudális törvényekre hivatkozó erélye törvénytelen erőszaknak minősül, aminek elfogatás lesz a vége és pörök sorozata. Megaláztatását csak tovább fokozza, amikor tudomást szerez róla, hogy szabadulását nem a törvény erejének, hanem az ezredesné közbenjárásának köszönheti. Az új, német gazda szemüveges jószágigazgatójával együtt mindent reformál és civilizál. A française-t más is járja úgy, mint ő, de a polkában és valcerben keresni kell párját...
Gyulai Pál irodalmi ízlése éppoly józan és egészséges volt, mint gondolkodásmódja. Megkívánt egy bizonyos mértékű eszményítést, amely nélkül még a legnagyobb realista sem lehet el, de elfordult az alaptalan, semmire épült légváraktól is. Meggyőződése volt, hogy a költészet legeszményibb alakjai is csak úgy hatnak, ha valódi emberi vonásokkal vannak felruházva. Az erkölcsöt alapvető fontosságúnak tartotta, de nem volt didaktikus, még annyira sem, mint Jókai vagy Vas Gereben.

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)