Az MTA PAB Neveléstörténeti Munkabizottsága, a Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztálya, a PTE BTK, valamint a PTE KPVK 2026. február 19–20-án Töprengések a nőtörténet-írás körül II.: Új utak és eredmények a nőtörténeti kutatásokban címmel szervezett tudományos konferenciát. Az esemény a nőtörténeti kutatások különböző megközelítéseit kívánta egy térbe hozni: a történettudomány, az irodalomtörténet, a neveléstörténet és más diszciplínák felől vizsgálta a nők társadalmi szerepeit, életútjait és reprezentációit. Az előadások a kora újkortól a 20. századig terjedő időszakot ölelték fel, az előadók pedig többféle forrástípust – sajtóanyagokat, egodokumentumokat, büntetőjogi iratokat és irodalmi műveket – vontak be elemzéseikbe.
Az irodalomtörténeti szekcióban elhangzott Női tapasztalat és szerzői önpozicionálás Kádár Erzsébet Reggeltől estig című novellájában című előadásban egy kevéssé ismert szerző életművének egy központi darabján való vizsgálata történt. Kádár Erzsébet a két világháború között elsősorban novellistaként és kritikusként, illetve kiadói lektorként volt jelen; prózája és kritikái egyaránt egy rendkívül következetes esztétikai normarendszert rajzolnak ki.
Kádár Erzsébet Reggeltől estig című díjnyertes novellája a Nyugat tartalomjegyzékében. Nyugat, 29. évf., 2. sz. (1936). Címlap – Elektronikus Periodika Archívum
Kádár Erzsébet: Harminc szőlőskosár, [Budapest], Franklin Társulat, 1944. Borító. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Kritikai írásaiban visszatérően megfogalmazott elv a „tiszta stílus”, amely „ellenálló anyagként” kényszeríti munkára az írót, és amelynek feltétele a szöveg belső arányainak és összefüggéseinek tudatos kialakítása. Ez a pozíció számára a megélt tapasztalatok olyan megformálását jelentette, amely távol marad a nagyívű érzelmi hatáskeltéstől – az irodalmi értéket elsősorban nem a feldolgozott élmények intenzitásában, hanem azok nyelvi és szerkezeti kidolgozottságában látta. A Reggeltől estig című novella ennek a poétikai magatartásnak egy különösen jó példája. Ugyan egy megcsalásból kialakuló házassági krízis alaphelyzetéből indul ki, mégsem a konfliktus drámai fokozása áll a cselekmény középpontjában: sokkal inkább a női főszereplő, Zsuzsanna felismeréseit rögzíti, ezáltal pedig a női tapasztalat egy visszafogott, analitikus beszédmódban artikulálódik.
A narrációban több olyan kép is megjelenik, amelyeken keresztül a főszereplő saját helyzetére tekint. Amikor Zsuzsanna szembesül férje hűtlenségével, saját magát is mintegy kívülről kezdi látni „kékszövet háziruhájában, halvány hajkoronájával, szomorkás madonnaarcával”. A leírás egyszerre konkrét és jelképes. A „madonnaarc” egy olyan, a kultúrában jól ismert női szerepet idéz fel, amely a tisztasághoz, az önfegyelemhez és az önfeláldozáshoz kapcsolódik – Zsuzsanna ebben a pillanatban az ismerős szerep, a polgári decens nő szerep keretei között látja önmagát.
Ez a kép azonban hamarosan elmozdul: a történet előrehaladtával egyre több jel utal arra, hogy ez az önértelmezés megbomlik. Egy későbbi jelenetben a feszültség „fátyolt von” a szereplők közé, majd ez a fátyol is felhasad. Nem sokkal később a tükörben feltűnő arc is bizonytalanná válik: a főszereplő ugyan felismeri, mégsem tudja megmondani, pontosan kit lát. Ez a bizonytalanság pedig már annak a jele, hogy a korábbi önkép nem működik többé biztos viszonyítási pontként.
Ezek a motívumok – a Madonna-alak, a fátyol és a tükör – egy egymásra épülő szimbólumrendszer egy-egy részét képezve egy olyan folyamatot rajzolnak ki, amelyben a korábban stabilnak tűnő önkép fokozatosan meginog. A szöveg nem egyetlen fordulópont köré szervezi ezt a változást, inkább a felismerésekből eredő apró elmozdulások sorozataként illusztrálja a folyamatot. Ennek részeként válik hangsúlyossá az autonómia kérdése is, viszont a cselekmény során Zsuzsanna nem jut el egy egyértelmű, lezáró döntésig; a szöveg azt már nem mutatja meg, hogyan alakul a helyzete. Csupán annak felismeréséig jut el, hogy saját gondolkodását és jövőképét hosszú időn át a férjéhez való viszony szervezte; ez a felismerés viszont nem felszabadító, hiszen az addigi rend feladása számára nemcsak a kapcsolat feladását jelentené, hanem önmaga egy részének elvesztését is.
Az autonómia ezért egy bizonytalan állapotként artikulálódik: a főszereplő egyszerre kötődik a korábbi szerepéhez, és lát rá annak korlátaira. Ez a kettősség nem oldódik fel a szöveg végére sem: a novella inkább azt mutatja meg, hogyan igyekszik Zsuzsanna egyeztetni a helyzet okozta belső ellentmondásokat. A zárójelenet különösen élesen mutatja meg ezt az állapotot: Zsuzsanna egy pillanatra eljut a kapcsolatból való kitörés lehetőségéig. A kezében tartott hamutartóval akár kárt is tehetne a környezetében, azonban a mozdulat félbemarad: leteszi a hamutartót, mert attól tart, hogy gyermeke felébred. A düh jelen van, de nem engedi kitörni, inkább a korábbi belső rend kereteihez tartja magát.
Ez a kontrollált, visszafogott reakció túlmutat a cselekvés hiányán, sokkal inkább arra világít rá, milyen keretek között válik egyáltalán megélhetővé a kívánt autonómia. A személyes indulat nem egy kontrollálatlan érzelmi kitörésként jelenik meg, hanem a környezet normáihoz igazodik: ebben az értelemben Kádár Erzsébet prózája nem a klasszikus női szerepek és az autonóm női szubjektum szembeállítását végzi el. Inkább azt mutatja meg, hogyan létezhet egymás mellett a normákhoz való igazodás és az autonómia igénye, hiszen a „polgári decens” és az önállóságra törekvő nő alakja nem kettéválnak, hanem egymásra csúszva jelennek meg – abban az irodalmi nyelvben, amely a visszafogottságot és a formai fegyelmet tartja a megszólalás feltételének.
Felhasznált irodalom:
- Hunyady Sándor, Kádár Erzsébet: Török Sophie: Nem vagy igazi! – Nyugat-kiadás. In: Nyugat, 32. évf. 7. sz. (1939. július), 43–46. (1., 2.)
- Kádár Erzsébet: Harminc szőlőskosár, [Budapest], Franklin Társulat, 1944
- Kádár Erzsébet: Reggeltől estig. In: Uő.: Kegyetlenség, Budapest, Franklin Társulat, 1944, 13–36.
Baranyai Laura
(Kézirattár)
