„Mindig kedves és felejthetetlen emlékemmé vált, mikor legelőször találkoztam vele. Kolozsváron a színház földszintjén ültem 1843 martius valamelyik napján – igazgatóm Tóth Istvánnal, a ki kedvezményképen vitt be Zilahról: hogy lássam Kolozsvár városát, a színházát és színészeit. Az előadás nagyon érdekes volt, Komlóssy Ida jutalomjátéka: Othello. A jutalmazandó volt Desdemona és díszített verseket szórtak tiszteletére. Othellot az ugynevezett „szép” Szilágyi játszotta, a ki nagy tehetségű volt, de fájdalom, mell betegséggel hamar elhunyt. Két leányt és egy fiu gyermeket hagyott maga után, kik azután az atyuktól örökölt betegségben haltak meg szintén. Tehát, ott ülök a színházban, feszült várakozásban, boldogan, hogy mindjárt mily szépeket fogok látni, és egyszer egy tüneményes alak ül mellénk. Tóth István elkiáltja magát, Déryné lelkem! Ő viszont örömmel. Pista, hogy jársz itt? Kilényivel akarok a jövőre eggyezkedni, és ennek a kis majomnak mutatni egy nagy színházat és művészeket, mert mi Zilahon vagyunk. Hadd lássam a kis majmodat! Csak szépet hallottam már felőle kicsikém, no de kezdődik a játék, majd holnap látogassatok meg.
Mondjam, ahogy így sokban megoszlott a színpadi figyelésem a Dérynét folyton szemlélésben, először mert ő nagy hatással volt reám az Ő művészi hírneve, másodszor bámultam azt az elegantiat. Ő nagy előszeretettel írja le itt-amott saját öltözködéseit, úgy látszik kedvtelése és ízlése volt hozzá, most is egy általam még nem is képzelhető szép atlasz köpenye volt, rajta fehér, kék és fekete csíkokkal, ennek kis fekete bársony kalap az álla alatt csokorra kötve, homlokán pedig egy páros rózsa a kalapba tűzve (be sokszor láttam még azt a piros rózsát ilyenformán a homlokára illesztve). Mondom, egy tünemény volt nekem.
Mindig hallottam, hogy Déryné nem szép, de nekem most tündéri volt, és csak a másnapi látogatásnál tettem azt az észrevételt magamban: milyen kár, hogy két jelentékeny nagyságu szemölcs van az arczán, és hogy egy kicsit nagy a szája, de milyen vastag a dereka! Pedig nem volt kövér. Naplója bekezdése szerint, ekkor tehát 50 éves lehetett. Az igazgatók eggyessége is megtörtént és már az év Májusában Marosvásárhelyen eggyütt működtünk.”

Prielle Kornélia: Kiegészítései Bayer József Déryné Naplója című kötetéhez. Közli Bartha Katalin Ágnes: Történeti játékstílus és gyakorlat. Prielle Kornélia pályafutásának színházművészeti és társadalmi dimenziói, Akadémiai Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, 2025 – Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás

„1845-ben a kerepesuti, jelenleg 23-ik számú ház, volt tanyája a nemzeti színház idősebb művészei és jövendő reményeinek. Ott laktak Szentpétery, Egressy Gábor és Béni, Szigeti József, Udvarhelyi Miklós és Sándor, Fáncsy Lajos és ezeknek családjai, emlékezetem szerint – ki akkor igazán rózsaszínben láttam mindent – a legszebb egyetértésben, igazi, őszinte szeretetben. Az egyiknek szellemi fensősége, a másiknak barátságos asztala, a harmadiknak rokonszenves lénye oda vonzott még többeket is, úgy a művészvilágból, mint az irodalom nevezetességeiből. Ott találta fel otthonát az én parányiságom is. Csak úgy Isten kegyelméből cseppenvén oda a szeretet ölébe, és mert legifjabb voltam, mindenki a maga módja szerint kényeztetett, szeretett, dicsért, ápolt és korholt. – Szigeti József kiköltözött kis szobácskájából, hogy azt nekem engedje át. Szentpétery öreg édesanyja adott ebédet, Egressy Gábor nemeslelkű szép neje pedig gyakran eszmélt reá, hogy a kis leányok szeretik időközben a csemegét is, legyen az bár egy alma vagy néhány dió egy szelet friss cipóval.”

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879), 387. – Törzsgyűjtemény

„Én csak hallgattam és nehezen esett nagyon, hogy szép hajam már annyira kihullott, hogy az másoknak is feltűnik. Még most is van birtokomban egy ilyen hajatlan arcképem, melyet akkor Barabás Miklós volt kegyes aquarelben festeni és engem néhány év előtt azzal megörvendeztetni. Ha most reá nézek, azt gondolom, ez mégis szebb mindazon változatoknál, melyek azóta fürtözés, fel-konty, le-konty, előre- vagy hátrasimítás, felborzolás, fonás vagy csavarás alakjában bosszantották szegény fejemet; már csak azért is szebb, hogy nem akart megcsalni senkit; még akkor a hét fő bűnök közé tartozván az ál-hajviselet.”

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879), 388–389. – Törzsgyűjtemény

„Prielle egy esztendőt sem töltött a pesti színpadon s ennek ellenére nemcsak a legdivatosabb író, hanem a legnagyszerűbb költő figyelmét is magára tudta irányítani.”

Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956, 24. – Törzsgyűjtemény

„(…) az nem az ő [t. i. Kuthyé] hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van. Úgy látszik, a főváros bizonyos osztályában nem is veszik azt számba a rokonszenv ébresztésénél, de végre is még elég jókor megtudtam, és együgyű eszemmel nem találtam más megoldást, minthogy minden áron elhagyjam Pestet.”

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879) 394. – Törzsgyűjtemény

„Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűebben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött – lévén az író- és varróasztal, azon felül könyvtár egy alakban – a Kuthy Lajos arcképe volt feldíszítve. Petőfi tekintete rögtön megakadt rajta, elkomolyodott és leült. Kevés idő múlva ismét oda nézett, onnan reám, végre azt kérdezte: – Hát azt hiszi, érdemes a Hazai rejtelmek szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza. (…)
Beszélhettünk még sok mindenféléről, míg egyszerre belebonyolódtunk egymás magasztalásába. Én teljes szívemmel dicsőítettem az ő nevét; nekem ez könnyű volt, mert zengett az az egész országban, de azt hiszem, az ő viszonzó áradozásába már jóformán belevegyült az ifjú ember lángra gyűlt szíve is ... Egy ügyes fordulattal arra kért, bizonyítsam be, hogy az ő nevét olyan kiválóan tisztelem. – Szívesen, – mondom, – bármivel, ami tőlem telik.
– Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet, és egyesítse a sajátjával. Erre nagyot dobbant a szívem, hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egyesülhetésére, őszintén éreztem, hogy az enyém az övé mellett semmi. – De hát hol van név a világon, melyet az önével egyesülten kellene viselni?!
– No hát akkor legyen csak Petőfiné.
– Hiszen Petőfiné csak asszony lehet, – mondom, – és akkor, előbb...
– Igen, igen, előbb nőül veszem, ha hozzám jön, kis feleségemmé teszem, és azután lesz belőle Petőfiné.
– De hiszen nem szeretjük egymást, hát hogy házasodnánk össze?
– Jól van, – felelé Petőfi, – ha még eddig nem oly nagy is a szerelmünk, hogy együtt élhessünk, de tiszteljük egymást annyira, hogy közelben úgy mint a távolban, kölcsönös becsülésben várjuk meg az időt, midőn boldog élettársakká lehetünk. Látja, – folytatta tovább, – milyen nagy az én bizonyítékom: felajánlom nevemmel egész életem szabadságát. – Mindketten egymásra nézve elméláztunk.
(…) Némi izgalommal öltözködtem az esti előadásra, arról gondolkozva, valjon tudnám-e szeretni Petőfit? valjon boldog lehetnék-e vele? Eh, tréfaság, – gondoltam, és ismét kerestem valamit, magam sem tudtam, mit, és addig nem végezhettem be az öltözködést, míg a Kuthy képéről a koszorút le nem vettem.”  

Prielle Kornélia: Ismeretségem Petőfivel. In: Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879) 394–395. – Törzsgyűjtemény

„Most azonban szóljunk Priell Kornéliának, a vidéki színészet királynőjének játékáról. Én Kornéliát évek előtt többször, s többféle szerepekben szemléltem, épen azért illetékesen állíthatom, hogy ő sem vissza nem esett, sem meg nem állott a tökéletesbülés útján, hanem folytonosan haladt. Általánosságban szólva ő bevégzett színésznő. A természet maga a legjobb eszközöket játszó kezeire, s ő ezen eszközökkel lelkiismeretesen, gondosan, és szorgalmasan haladt a tökéletesbülés céljai felé. Orgánuma tiszta, és csengő, ő azt művészi nyugalommal kormányozza, vigyáz az érzés és szenvedély fokaira, a körülményekhez képest sülyeszti, és emeli, soha sem engedi át magát azon hamis pathosnak, mely a karzatot elragadja, ellenben visszataszító és kellemetlen hatást gyakorol a közönség műismerő részére. – Kiejtése szabályos és kerekded, – nálánál senki sem beszél szebben magyarul, ő a műnyelvészet legcsekélyebb kívánalmaira is ügyel. – Plasticája és mimikája páratlan, öltözékeiben megvan azon választékosság és ízlés, melyet a divat, és társasélet szabályai igényelnek. Ő maga még most is kedves jelenség a padokon, kerekded arcával, szép szemeivel, s római metszésű orrával.”

Erdőd: Nagyváradi társaséleti havi szemle. In: Hölgyfutár, 8. évf., 231. sz. (1857. október 10.), 1016. – Törzsgyűjtemény