Amikor kiderült, hogy könyvtárunkban A jövő század regényével kapcsolatos kiállítás nyílik, nagyon megörültem. Végre alkalmam adódott az általam tervezett foglalkozással egy kiállításunkhoz és egyúttal egy irodalmi műhöz kapcsolódni. (Mert az nem volt kérdés, hogy a Múzeumok Éjszakájára olyan programot fogok tervezni, amely ehhez a tárlathoz kötődik.)

Irodalmi szöveg és vizuális alkotás találkozása: apa színez, a fia rajzol  

Miután megnéztem a kiállítást, nagyon inspirálónak találtam, sok ötletem támadt, de kezdetben még a szokásos kézműves foglalkozásokban gondolkodtam. Aztán egyszer csak – már nem is emlékszem, hogyan – megszületett a közösségi rajzolás ötlete.
Alapvető célom, hogy a rendezvényeinken tartott kézműves foglalkozásokat – köztük a korábbi, általam nagyon szeretett rajzos programokat, mint például a könyvjelzőkészítést – alkotásterápiás szemlélettel tervezzem meg és valósítsam meg a kollégáim segítségével. Emellett a kezdetektől fogva érdekelt az is, hogy hogyan lehet a különböző művészeti ágakat – például a szöveget és a vizuális alkotást – akár egészen szokatlan módon ötvözni nemzeti könyvtári környezetben. Módszertani háttérként a MOME művészettel nevelés kurzusán, a HumanHub (Lukács Oktatási Központ) komplex alkotásterápiás csoportvezetői képzésén, valamint a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár biblioterápiás szakmai továbbképzésén szerzett elméleti és gyakorlati tudásomra támaszkodtam. Az itt tanultakat és tapasztaltakat szerettem volna „élesben” is kipróbálni ebben a szokatlan(nak tűnő) környezetben.
A tervezés fázisában nem olvastam tanulmányokat, és nem kutattam a témában, erre csak most, e blogbejegyzés megírása kapcsán került sor. Mivel ez volt az első ilyen foglalkozásom itt, nem tudhattam, hogy egy irodalmi mű és a közösségi rajzolás fúziója, ráadásul egy nemzeti könyvtári rendezvényen, vajon működni fog-e a gyakorlatban. Csak a rajz és az irodalom erejét és lelki működését ismertem a saját élményen alapuló képzésekből, amelyeken részt vettem. A tervezés és a készülődés közben rengeteget izgultam, és sokszor el is bizonytalanodtam. A célom azonban az első pillanattól egyértelmű volt: azt szerettem volna, hogy a hozzánk betérő vendégek kapcsolódjanak Jókai idézeteihez, a papíron lévő szavakhoz és a ma emberének szóló gondolatokhoz. Ami pedig a legfontosabb: önmagukhoz és egymáshoz, mert azt gondolom, hogy a mai elidegenedett világban ez a kapcsolódás és a közösségépítés nagyon fontos.
A könyv tehát – jelen esetben Jókai műve – számomra itt nem csupán egy könyvtári dokumentum volt, hanem egy irodalmi mű, amelyhez kapcsolódni lehet. Ezzel a foglalkozással nem a klasszikus múzeumpedagógiai ismeretátadásra törekedtem, hiszen az egy teljesen más, önálló szakma. A célom egy olyan nyugodt, biztonságos tér megteremtése volt, ahol a hozzánk betérők a szövegeken keresztül önmagukhoz, a közös rajzon keresztül pedig egymáshoz kapcsolódhatnak.

Az előkészületek és a biztonságos tér megtervezése

Márciusban kezdtem el dolgozni a program részletein. Sokáig gondolkoztam azon, hogy hogyan is tervezzem meg az egészet nemzeti könyvtári környezetben. A legnagyobb kérdés az volt, hogyan működhet ez a módszer egy ilyen nyitott, nyüzsgő közegben úgy, hogy a vendégek közben biztonságban érezzék magukat? Hogyan érhetem el, hogy az élmény megnyugtató és pozitív legyen, anélkül hogy bármilyen mélyben lévő trauma felszínre törne? Egy tömegrendezvény nem a mély önismereti munka helye, a célom az volt, hogy a rajzolás egy feltöltő, erőforrás-központú élmény legyen.
Mivel nem lehettem egész este az asztalnál, fel kellett készítenem egy kolléganőmet, mert az idő nagy részében ő fogadta és kísérte a vendégeket. Bevallom, emiatt is picit izgultam, hiszen neki nincs alkotásterápiás képzettsége, de a bizonytalanságom nagyon hamar elszállt. Maximális tisztelettel állt a feladathoz, mert érezte, mennyire fontos nekem ez a projekt, mint „első gyerek”.

A fizikai keretek

A biztonságos teret maga az asztal és a papír jelentette. A falra rögzített papírral szemben – amely könnyen teljesítménykényszert szülhet – az asztal biztonságot teremt azzal, hogy kényelmesen le lehet ülni, a papír fölé lehet hajolni és ki lehet zárni a külvilágot. Ez a fizikai keret lehetőséget adott arra, hogy a Múzeumok Éjszakájának zaja és nyüzsgése ellenére az asztalnál egy nyugodt, csendes sziget alakuljon ki. Ebben a védett közegben megszűnt a hierarchia, valamint a korosztályi, szakmai és tudásbeli különbségek, így a rajzolók egyenrangú társakká váltak az alkotásban.
Két külön asztalt terveztem meg (0–8 év és 9–99 év), figyelembe véve a fejlődéslélektani sajátosságokat és az alkotói igényeket. A kisgyermekek számára a rajzolás még egy dinamikus, fizikai, sokszor nagy mozdulatokkal járó örömforrás, amely nem a szövegek értelmezéséről, hanem csakis az önkifejezésről szól. Ha korlátok közé szorítjuk őket, a tiltás elveheti az alkotás örömét. Azzal, hogy saját, szabad teret kaptak, ők is felszabadultan kibontakozhattak, miközben a felnőttek asztalánál maximálisan megmaradhatott az elmélyülés, valamint a szövegekre (és az egymás rajzára) való reagálás lehetősége.

A fehér laptól való félelem feloldása

Az üres lap ijesztő lehet. Hogy ezt feloldjuk, a rendezvény előtti napon a lapra felragasztottam öt „zsebet” – rajtuk a Jókai regényből származó idézetekkel, az öt terület nevével (erről a következő részben bővebben írok) –, majd a grafikus kolléganőmmel felskicceltünk rá néhány halvány, néhol elnagyolt motívumot. Ezzel előre „belaktuk” a látogatók számára a teret: nem egy üres felülettel találták szembe magukat, így sokkal bátrabban és könnyebben tudtak csatlakozni a közös alkotáshoz. Nagyon fontos volt, hogy ne rajzoljuk fel előre az Otthon-város szerkezetét, mert a célom nem az volt, hogy a vendégeink rekonstruálják a regénybeli várost, hanem az, hogy az idézetekhez, szavakhoz és az üzenetekhez kapcsolódva rajzolják meg, hogy ők hogyan képzelik el az ideális várost.

Az eszközök

Színes ceruzák és pasztellkréták is voltak az asztalon – és a történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy egy vastag fekete filc is odakeveredett, aminek a gyerekek később nem is tudtak ellenállni. A ceruza jól irányítható, határozott eszköz, a precizitást és a gondolkodást támogatja. Ismerőssége és kiszámíthatósága biztonságérzetet adott az alkotáshoz azoknak, akiknek felnőttként sokszor nehéz elengedniük a belső kontrollt. A pasztellkréta pedig – ami nagyon népszerű volt a látogatók körében – sokat segített abban, hogy el tudják engedni a „nem tudok rajzolni” félelmét: a legtöbben végül ezekkel a lágy, finom nyomot hagyó eszközökkel alkottak. Mivel a kréta puhán, szinte ellenállás nélkül siklik a papíron, az alkotás egy áramló, meditatív élménnyé válhat. Ez a lágy anyagszerűség segített feloldani a teljesítménykényszert: a bizonytalanabb vonalak könnyen belesimultak a színek textúrájába, így a hibázástól való félelem helyét átvehette az önfeledt alkotás.

A szöveg mint projekciós felület

Bevallom, hogy magamtól elsőre nem Jókait választottam volna egy ilyen program tárgyául. Ugyanakkor nagyon örültem a regényben lévő Otthon-városnak, mert az eszmeiségével könnyedén és örömmel tudtam azonosulni. Ez azért volt fontos, mert olyan alapanyaggal vagy irodalmi művel nem tudok dolgozni, amelyhez én magam nem kapcsolódom szívvel-lélekkel.
Tudtam, hogy Jókai nem a legkönnyebb választás, hiszen a 19. századi nyelvezete a mai olvasó számára távoli és nehéz lehet. Ráadásul a vendégeink többsége nem is olvasta a regényt, de nem is az volt a célom, hogy a regényt ennek a foglalkozásnak a keretein belül ismertessem meg velük. Nem a regénybeli város rekonstrukciója volt a cél, hanem a már említett kapcsolódás: a lapon lévő szavakhoz, Jókai mondataihoz és az üzenetekhez, valamint az, hogy a vendégek kapcsolódjanak önmagukhoz és egymáshoz. A rajzolás így kizárólag a regény Otthon-város motívumáról, annak szellemiségéről szólt.
Hogy ezt elérjük, a rajzolás előtt a vendégek csak a programleírást láthatták, az Otthon-államról és városról szóló részletes leírást tudatosan elrejtettük. Az asztalhoz lépők így kaptak egy rövid ismertetőt, a nagy, közös papírra pedig felkerült öt „zseb”, melyek Jókai regényének egy-egy szimbolikus területét jelölték: Az Alapkő, A befogadás kapuja, Az Ég és a jövő, A béke és biztonság kapuja, A föld és a stabilitás. A zsebek belsejében elrejtettem egy-egy üzenetet: Jókai gondolatait „lefordítottam” a ma embere számára könnyebben érthető, közvetlen nyelvre.

A program leírása (balra) és Otthon-állam és város leírása a regény alapján (jobbra)

Mivel a résztvevők nagy része nem ismerte a művet, a zsebek és a kártyák hívószavai tiszta belső tükörként, szabadon alakítható kiindulópontként működtek. A kapcsolódásra tudatosan többféle lehetőséget kínáltam: a területek neveit, az eredeti idézeteket és a ma emberének szóló üzeneteket. Így mindenki megtalálhatta azt az idézetet vagy szót, amelyhez a legkönnyebben tudott kapcsolódni, és amely valódi inspirációt adott számára az alkotáshoz.
Az emberek elolvasták az idézeteket, ha akarták, kihúzták és elolvasták az üzeneteket és rajzolni kezdtek. A rajz végén jött a valódi csavar: amikor megfordították a programleírást, és elolvasták Jókai eredeti látomását a légfutókról és az üvegpalotákról, megszülethetett a rácsodálkozás öröme. Ekkor rádöbbenhettek, hogy a saját belső vágyaik és a rajzaik mennyire egybecsengtek a 150 éves utópia szellemiségével – a múlt, a jelen és a jövő így összekapcsolódott.

Miközben a felnőttek az idézetes zsebekkel dolgoztak, a legkisebbek asztalánál más módszert alkalmaztam: a 0–8 éves gyerekek lapjára nem idézetek és nem is komoly szavak kerültek, hanem az Otthon-város alapértékei. Olyan alapszimbólumokat használtam, mint: család, szeretet, barátok, otthon, varázsház, repülő kert, amelyeket a kisgyermekek is könnyedén megértenek. De náluk nem is elsősorban a szavak, hanem inkább a lapra rajzolt barátságos motívumaink és a csillámos filccel felírt szavak lehettek alkotásra hívogatóak.
Az egyik kisfiúnak, Zoltának például leginkább a „repülő kert” indította be a fantáziáját: nekilátott kiszínezni az almát, majd salátát, zöld füvet, a kert belsejébe pedig gilisztákat rajzolt, sőt, még a „világ legkisebb” és „legsoványabb” emberét is megörökítette. Egy másik, még kisebb kisfiú pedig egy látszólag sűrű firkával töltötte meg a papírt, amiről a beszélgetés során kiderült, hogy a színes vonalhalmaz a legjobb barátját ábrázolja.

A legkisebbek asztalánál az Otthon-város alapértékei és az olyan hívószavak, mint a „repülő kert” vagy a „barátok”, indították be a gyermekek fantáziáját

Egy esetben tettem csak kivételt: egy kisfiú az apukájával érkezett, akit sikerült rávennem, hogy színezze ki az egyik rajzot a felnőttek lapján. A kisfia ekkor letelepedett mellé – úgy éreztem, nem küldhetem át őt a kisgyerekek asztalához, mert fontosabb volt, hogy egymás közelében alkossanak. Ugyanakkor a kereteket itt is tartanunk kellett: ketten elmagyaráztuk neki, hogy az Otthon-város egy békés hely, így lehetőleg ne rajzoljunk rakétát. A kisfiú megértette a kérésünket, és végül egy űrhajót rajzolt a lapra.

Az űrhajó. A kivétel, ami erősítette a szabályt

Mivel a rendezvényeinkre külföldi vendégek is érkeznek, minden szöveget angolra is lefordítottam, hogy a nyelvi korlátok senkit se zárjanak ki a közös megélésből. Tettem ezt azért is, mert kíváncsi voltam, hogy azok az emberek, akik nem itt élnek, adott esetben teljesen más kultúrából jöttek és valószínűleg egyáltalán nem ismerik Jókai műveit, hogyan tudnak majd vajon kapcsolódni hozzá.

Pinkert Anikó
könyvtáros, komplex alkotásterápiás önismereti csoportvezető
(Kurrens Könyvfeldolgozó Osztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.