Székely Bertalan: Mohácsi csata, 1860. Olajfestmény – Magyar Nemzeti Galéria
II. Lajos magyar és cseh király sok szempontból rejtélyes halála közel fél évezrede foglalkoztatja (és nem hagyja nyugodni) sem a széles közvéleményt, sem a tudományos közéletet. A kérdésfelvetések és válaszkeresések műfaji szempontból széles spektrumot kínálnak az érdeklődőknek: megjelenik bennük a publicisztika, a szaktanulmány, a szépirodalom, a blogbejegyzés, a tévéfilm, a rádiójáték, a politikai kinyilatkoztatás, vagyis az emlékezetkultúra számtalan kifejeződése. Ezt szabdalja periódusokra az idő múlása és az újabb divatos témák keresése, vagyis hol felbukkan, s vihart vet Mohács a tudomány határán innen és túl pár hónapig-évig, majd elcsöndesül egy-két évtizedre. Többen keresik a magyarázatot e históriai szál tartós sikerére, amely bizonyos szempontból különleges helyet foglal el a magyar történeti kutatásban és emlékezetpolitikában; csak az őstörténet és a 20. századi nemzeti traumák feldolgozásai vetekedhetnek népszerűségével. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem meglepő módon sok modern „jellemvonással” bír a magyar király halálának története: a hatékony politikai propaganda, az eltűnt és megkerült holttest sorsának misztikuma, valamint az egymásnak ellentmondó korabeli beszámolók, későbbi összeesküvés-elméletek mind-mind azt bizonyítják, hogy históriai idejéből és közegéből kiemelve II. Lajos halála akár egy 21. századi oknyomozó sorozat témája is lehetne valamelyik népszerű online műsorban. Pedig a hiteles keresztyén és oszmán források, valamint „Occam borotvája” alapján egy szerencsétlen kimenetelű lovasbaleset tett pontot ennek a középkori magyar történetnek a végére.
Dominicus Custos: II. Lajos, 1601. Metszet. Jelzet: App. H. 1960 – Régi Nyomtatványok Tára
A tudás korlátai
Egy távoli példával szemléltetve ezt a gondolatmenetet: Elbert János titokzatos halála felvetette az öngyilkosság, a baleset és a gyilkosság lehetőségét is, s természetszerűleg ez az utóbbi elmélet futotta be a legnagyobb karriert. Hiszen a népszerű egyetemi tanár, fordító halálára létezhetne egyszerű magyarázat is: beleesett a mólónál lévő mély vízbe és megfulladt, majd holtteste a reggeli áramlással sodródott a partközeli sekély vízbe (utalok itt a Gyöngyössy Imre – Kabay Barna páros 1994-es filmcímére: Halál sekély vízben). Ám mégis sokkal népszerűbb a KGB által elkövetett politikai gyilkosság vagy merénylet a közvélemény előtt, így ebben a történetben fontos szerepet kapnak Jurij Andropov és Elbert 56-os kapcsolatának feltáratlan pillanatai. Ezt a konteót és a mellette érvelőket segítheti a megrajzolt idővonal (az SZKP KB első titkárának hatalomra kerülése és a magyar irodalomtörténész halála), amely szerint mindössze négy hónap alatt zajlott le a merénylet előkészítése, végrehajtása, majd valamennyi szál elvarrása. A hajdani sztárnyomozó legfrissebb könyvében önkritikusan így vall erről: „Vajon megnyugtatóan oldottuk meg Elbert János halálának rejtélyét? Találtunk rá tiszta, világos és egyértelmű magyarázatot? Minden igyekezetünk ellenére – nem hiszem.” Vagyis Kovács Lajos rendőrtiszt, a magyarországi döglött ügyek specialistája négy évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, 20–21. századi technológiai környezetben is kijelentheti, hogy nem tudunk minden kérdésre választ adni és kapni. Ez az egyik legfontosabb útravaló számunkra, ha mégis a húszéves magyar király ötszáz éve történt tragikus halála nyomába eredünk.
Orlai Petrics Soma: Perényiné temeti a mohácsi csata halottait,1859 körül. Olajfestmény – Magyar Nemzeti Galéria
Egy-egy összeesküvés-elmélet már az esemény után pár órával, nappal terjedni kezd. Az információhiányból levont téves következtetések is ugyanazt a célt szolgálják, mint a későbbi tudományos vizsgálatok: átfogó, egyértelmű és minden részletet tisztázó magyarázatot arra, hogy mindez miért következett be. Néha egészen szélsőséges, ellentmondásos, ám sohasem első kézből származó beszámolók születnek a trauma hírének terjedésével. Korai forrásokban felbukkan például, hogy Lajos egy sajkával menekült Buda felé, illetve az, hogy „a királyról nem tudjuk, él-e vagy meghalt”, máshol csak azt olvashatjuk, hogy: „a király megmenekült”. Az idő előrehaladtával nemhogy nem megvilágosodnának a részletek, hanem éppen tovább bonyolódik a történet: nem tudni, hol van a király, és mi lett vele. Eltűnt, mindenki – török és magyar – őt keresi. Ezt a lehetőségek szinte teljes tárházát bemutató mondatok jellemzik legtalálóbban: „néhányan úgy tudják, hogy meghalt, néhányan úgy, hogy megmenekült”, illetve „sok egymásnak ellentmondó hírt kaptam. Valaki úgy tudja, hogy a király elesett a csatatéren, van, aki szerint a Dunába fulladt, mások szerint Csehországba menekült. Nagyon valószínű, hogy halott.” Jellemző, hogy e források keletkezése között mindössze tíz nap telt el. Azonban az első hetek beszámolóiban számos olyan elem is felbukkant, melyek később igazolást nyertek más forrásokból, ilyen például, hogy Lajos Buda felé vette az útját, több ember kísérte, a csatában megsebesülhetett, illetve vízbe fulladt a menekülés közben.
Nem mindennapos történet, hogy egy európai ország királya méltatlan körülmények között életét veszti egy sorsdöntő ütközet után. Két évvel a mohácsi csatát követően Ibrahim pasa meg is jegyezte Hyeronimus Łaski lengyel diplomatának: „Bizony azt hittük, hogy a magyarok kiváló férfiak, de nem találtuk jó harcosoknak azokat, akik restek voltak megmenteni saját királyukat, nem tőlünk, hanem a sekély víztől. Mi bizony még a legutolsó emberünket sem hagynánk ilyen halállal meghalni.” A lovasbaleset képtelenségét emelte példaként Zrínyi Miklós a Vitéz hadnagy című munkájában jó egy évszázaddal később:
„Nézzük meg: a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hínáros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz.”
Zrínyi Miklós: Vitéz hadnagy. In. Zrínyi Miklós prózai munkái, sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Kulcsár Péter, Budapest, Akadémiai, 2004 (Zrínyi Miklós összes művei), 68. – Törzsgyűjtemény
Ráadásul a sok gyanús és titokzatos körülmény – melyek jelentős részére azért már van tudományos magyarázat – mellett Mohács megkülönböztető szerepe a történeti kutatásban és a közbeszédben mind-mind inkább újabb értelmezési rétegeket rak az amúgy sem egyszerű történetre. Gondolok itt a kiemelt katonai-politikai eseményre (a Magyar Királyság belső válságára, a szükségszerű bukására), a nemzeti jelkép determinációjára (a reformkortól folyamatosan egészen Trianonig), az emlékezetkultúra sok ága-bogára (mire emlékezünk, és mire nem), végezetül a történészviták vehemenciájára, amelyet legegyszerűbben narratívák harcaként írhatunk le (melynek elemei leszűrődnek a tudományos diskurzuson túl a közbeszédbe is).
A konteók egyik legfontosabb építőkönyve a „tudományos bizonytalanság”, amikor az akadémikusnak kikiáltott szakma házon belül is hezitál, gyötrődik, vagy nem kellő formában tálalja az új tudományos eredményeket, s a hiányzó konszenzus, az elvont tudományos beszédmód segíti az összeesküvés-elméletek életben maradását. Szemléletes ellenpélda, hogy ma már senki nem értekezik Görgei „árulásáról”, és az elmúlt évtizedek forráskiadásainak, illetve történeti kutatásainak köszönhetően árnyaltabban látjuk a Jagelló-kort vagy éppen Trianont. Bizonytalan tudásunkat a történelemről mi sem bizonyítja jobban, mint a klasszikus, évtizedekkel ezelőtti II. Lajos-kép, amelyről az érettségiző diákok tanulhattak: a magyar király 1526. augusztus 29-én belefulladt a Csele-patakba. Ironikusan nézve a tényállításokból mindössze egyet nem kíséreltek meg cáfolni: Lajos valóban nem él, hiszen 520 éves lenne. Ugyanakkor nemcsak a közbeszédben, hanem egyes szakmunkákban is megkérdőjeleződik a halála formája (nem megfulladt, hanem meggyilkolták), Lajos nem augusztus 29-én vesztette életét és nem a Csele-patakban lelték meg holttestét. Joggal vetődik fel a kérdés: ha ennyi minden bizonytalan egy forrásokkal dokumentált eseménysorban, akkor láthatunk-e valaha tisztán ebben a történetben?
Orlai Petrics Soma: A Mohácsnál elesett II. Lajos testének feltalálása, 1851. Olajfestmény – Debreceni Református Kollégium Műemlékkönyvtára
A rejtélyes kézirat
Az összeesküvés-elméletek másik fontos alapanyaga, hogy mindenképpen legyen egy különös és megfejtésre váró forrás, amely eltűnik, és utána lehessen keresni akár évszázadokig. S mivel általában csak egy félreértelmezhető leírást kapunk róla a távoli múltból, ezért tág tér nyílik az interpretációra, hiszen a fantáziálgatást így már nem befolyásolhatja a szöveg. Lajos király esetében ezt a történeti kapcsolatot Jászay Pál történész szállította 1846-ban, s akaratán kívül egy hosszú, (főbb részleteiben) fiktív história kerekedett ki belőle egészen a 2020-as újra felfedezéséig. A reformkor végén jól jött a Habsburg-vonal: a Bécsben őrzött rejtélyes irat Mária királyné írnokától származna a titkos levéltárból, amelyben világosan olvasható: „a király ellenséges kéz által öletett meg”. Ez a történet került elő immár félreértelmezve és továbbszőve egy amatőr kutatótól. Pázmándy Dénes országgyűlési képviselő nyolc évtizeddel később – nem létező új kutatásokra hivatkozva – állította 1923-ban:
„a bécsi udvari titkos archívumokat vallják forrásul, alig hagynak kétséget aziránt, hogy tényleg Mária királyné gyilkoltatta meg férjét, két szeretője, a magyar Nádasdy Tamás és a cseh Zettritz Ulrik lovag által.”
Pázmándy Dénes: II. Lajos halála. In: Világ, 1923. október 12. 3. – Törzsgyűjtemény. In: Örök Mohács. Szövegek és értelmezések, szerk.: B. Szabó János és Farkas Gábor Farkas, Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020, 829.
Itt mintha Shakespeare inspirálná a történet átíróját, ahol minden bizonnyal felfedezhetjük Szerémi György történetíró gyilkosság-elméletét is. Három évvel később ismét egy amatőr kutató, Neusiedler Jenő jogász az évfordulóra készült kis kötetében tért ki a történetre:
„II. Lajos soha sem halt meg a megáradt Csele patak piszkos forgatagában, hanem orgyilkosok által múlt ki. […] Máriának […] eszközül is rendelkezésre álltak szeretői: a kalandor hajlamú Zettritz sziléziai lovag, melynek fajtájából mindig bőven ellátta a Habsburg-ház a magyar trón környékét és Nádasdy Tamás”.
Neusiedler Jenő: Mohács. Miként halt meg II. Lajos király?, Nagykanizsa, 1926 – Törzsgyűjtemény
Jól látható, hogy Neusiedler Pázmándy szövegén módosított egy keveset. Bevilaqua Borsody Béla művészettörténeti író 1945-ös munkájában már tudni vélte, hogy Ballagi Aladár történész fedezte volna fel ezt a levelet Bécs helyett Madridban, és tovább is színezte az amúgy sem szürke történetet:
„A züllött Mária királyné is biztosan tudta, hogy Lajossal Ferdinánd vagy más végezni fog, már augusztus 29-e előtt dunai gályákon menekítette Bécs felé a budai aranykincset. A pozsonyi várkapitány, Bornemisza lefoglalta a rablott magyar értékeket és karóba húzatta a királyné lovas magyar testőreit, akik a budai palota homosexuális orgiáin asszonyi papucsosan, szoknyában táncoltak.”
Bevilaqua Borsody Béla: Német maszlag I. Othotól Adolf Hitlerig 972–1945, Budapest, Magyar Téka, 1945. – Törzsgyűjtemény
Természetesen ismét a Habsburg-ármány tehet minderről, s ezért terjesztette az udvarhű történetírás a „Cselepatak regényes novelláját”.
Két évtizeddel később Nemeskürty István visszatért a Jászay-felfedezéshez, és szándékoltan kétértelművé tette az 1846-ban közölt szövegrészt:
„egy bécsi levéltárban őrzött emlékiratban, mely részletesen elemzi a Mohács utáni állapotokat, ez olvasható: »regem hostili manu trucidatum« – tehát a királyt megölték.”
Nemeskürty István: Ez történt Mohács után. Tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről 1526–1541, Budapest, Szépirodalmi, 1966 – Törzsgyűjtemény
Hiszen az első szövegközlésből egyértelműen kiderül, hogy a kérdéses pamflet írója szerint Lajost a törökök ölték meg (tulajdonképpen elesett a csatában). Nemeskürty ügyesen lebegtette a Szerémi-féle királygyilkosságot olyanformán, hogy nem tette nyilvánvalóvá olvasói számára az álláspontját ezzel kapcsolatban. Egy évtizeddel később Zakar András mérnök, áldozópap megismételte az eddigieket:
„Levéltári kutatások felfedték, hogy a dunaszekcsői plébános feljegyzése szerint Cettrich Ulrik, a királynő [!] kapitánya ölte meg Lajos királyt, és csak később helyezték el a Csele-patak mellé.”
Zakar András: Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből, Fahrwangen, Duna, 1976 – Törzsgyűjtemény
Ő is feltehetően Pázmándy szövegét használhatta. Majd újabb tíz év telt el, és Supka Géza író, művészettörténész már részletesebben foglalta össze a „névtelen álomfejtő” jóslatát, ahogyan ő fogalmazott: „a Csele pataknál gyilkosság történt”. Kitért az egyik titkos levélre:
„ahol [Ferdinánd] nyíltan megmondja, hogy a királyt meggyilkolták (»le roy du dict hungrie tué«).”
Supka Géza: Mária, a mohácsi vész királynéja. In: Uő, Habsburg-krónika, vál., szerk. Steinert Ágota, Budapest, Helikon, 1986. – Törzsgyűjtemény
Supka pár napot tévedett a dátumot illetően, de az eredeti forrást megnézve valóban a tényeket írta le a később megkoronázott magyar király Margit főhercegnőnek írott levelében így fogalmazva szeptember 18-án:
„A király maga a csatatéren maradt, egyesek szerint harcban esett le, mások szerint látva, hogy a csata elveszett[,] visszavonult, és menteni próbálta magát, miközben egy mocsárba esett és ott is maradt, ami elég valószínűleg így történt”.
Borsos József: II. Lajos halála, 1810–1840 körül. Litográfia. Jelzet: Lit. 164. – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár
Pár évvel később a történelem iránt fogékony közvéleményben kavarogtak a királygyilkosságról szóló mendemondák – nyilván ebben szerepe volt Nemeskürty és Supka kötetének is –, míg Benda Kálmán és Barta Gábor nagy sikerű rádióműsorában több levélíró a következőket szegezte a történészeknek:
„»Olvastam a kevésbé ismert kútforrásokat. Meg vagyok győződve arról, hogy II. Lajos nem a patakba fulladt bele, hanem saját üldözésének a kelyhéből ivott.« (…) A harmadik levelet F. E. küldte Dunaszigetről. Ő is ugyanezt a kérdést teszi fel, hozzátéve, hogy tíz évvel ezelőtt elment a bécsi hadilevéltárba, mert úgy értesült, hogy ott őrzik azt az iratot, mely kétségtelenül igazolja a gyilkosságot. Bécsben sokáig keresték a nevezett iratot, majd közölték vele, hogy még régebben kiadták Magyarországnak, ahol viszont – tudomásunk szerint – a második világháború során elpusztult.”
Barta röviden utalt a Jászay-féle szövegközlésre, és megerősítette az irat létezését. Aztán eltelt több mint három évtized, míg Kasza Péter történész, filológus újra felfedezte ezt a különleges politikai pamfletet Bécsben, amely így megjelenhetett végre nyomtatásban, illetve magyar fordításban először. A szövegben minden kétséget kizáróan ezt olvashatjuk:
„A levelekben írják meg, hogy a királlyal az ellenség keze végzett, […] továbbá, hogy a király halálát testvérei, az összes keresztény fejedelmek és az egész kereszténység közös erőfeszítéssel és egyetértésben mindenekelőtt János vajdán akarják megbosszulni.”
Vagyis a feltételezhetően az 1527 elején íródott röpirat Szapolyai János ellen készült. Így kerül helyére minden darab a történetben: a valóban Habsburg-álláspontot hirdető pamflet ugyanakkor nem azt állította, hogy a magyar király merénylet áldozata lett volna, melynek értelmi szerzője a későbbi magyar király, I. János lenne. A történetnek Pázmándy szomorú megállapítása ad modern színezetet 1923-ból, miszerint a szóban forgó
„pergament papiros [!] alsó része, ép azon a helyen, ahol Lajos személyére tér át, ollóval le van rézsút vágva. Régi szokás volt, hogy a magyar titkos részleteket az okiratokon megsemmisítették, vagy külön más aktához tették. Így történt ezzel is.”
Pázmándy Dénes: II. Lajos halála. In: Világ, 1923. október 12. 3. – Törzsgyűjtemény. In: Örök Mohács. Szövegek és értelmezések, szerk.: B. Szabó János és Farkas Gábor Farkas, Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020, 830.
Mintha a rendszerváltás körüli ügynökakták ledarálásáról, illetve azok elrejtéséről olvasnánk.
Hamis hírek, pletykák, legendák
Ugyancsak a 20–21. század köszön vissza, mikor a Mohácsról szóló pletykákat, híreszteléseket és álhíreket próbáljuk rendszerezni, időrendbe tenni és megtalálni a forrásukat. A korszak legnagyobb gyűjteménye természetszerűleg egy krónika, a már említett Szerémi-kódex szövege, ahol a legképtelenebb históriák keverednek történelmi eseményekkel; szinte alig találunk olyan jelenetet, amely minden elemében hiteles lenne. Szerémi forrásai között is ott láthatjuk ezeket az álhíreket, pletykákat, alaptalan rágalmakat, melyeket hallhatott úton-útfélen, olvashatott a kor népszerű bulvárjában a német nyelvű hírlapokban. A csata utáni hónapokban megjelent Zeitungokba került leírások többsége menekültektől, a harcokban részt vett zsoldosoktól származott, amelyeket aztán kiszínezett először a trauma túlélője és elmesélője, majd a szöveg kiadója, hiszen az eladási számokat nagyban befolyásolta, hogy mennyire volt véres, rémisztő vagy érdekes, hátborzongató a történet, hogy megvehessék a német ajkú polgárok a heti vásárban. Feltételezhetjük azt, hogy ennél lényegesen többet nyomtathattak 1526 őszén és telén, mint ami megmaradt az utókorra, ám ezek a Zeitungok efemer szövegek voltak, mivel pár hétnél tovább nem nagyon maradhatott fenn az érdeklődés még a közvetlen veszélyt átérző német területeken sem. Így a múlékonnyá váló kiadvány papírjának másodlagos felhasználása (fojtás, gyújtós) igen sok forrást eltüntetett örökre, s éppen Szerémi krónikája adja meg számunkra a lehetőséget, hogy ebbe a kora újkori fake news-miliőbe bepillantást tehessünk. Az egyik ilyen hírlapban olvashatjuk a királygyilkosság első fennmaradt beszámolóját, ahol az állítólagos szemtanú leszögezi:
„De senki sem tudja, mi lett vele [II. Lajos]. Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg”.
Egy másik újságban pedig azt találjuk, hogy maga Szulejmán tudatja Lajossal, hogy:
„ne indítsa el az ütközetet még aznap, mert az emberei hitszegő módon elárulták, hanem húzza az időt másnapig. Akkor majd személyesen felkeresi őt kíséretével, és minden dolgot elmond neki.”
Ám a magyar király nem hallgatott rá, és ezért került sor az ütközetre.
Ehhez hasonló toposszal találkozhatunk a korabeli rémtörténetekben és jóslatokban, melyek később bekerültek a krónikairodalomba, és a kalendáriumoknak köszönhetően a népmondákba. Ennek legismertebb példája Martin Fumée történetíró 16. századi francia és angol, 17. századi német, illetve 19. századi magyar nyelvű meséje II. Lajosról:
„Dunaszekcső alá érve, hirtelen egy vén cigányasszony ugrik eléje egy bokorból, s merően rá nézve ezt kiáltja neki: »Nem tudom, ki vagy, de orcádon a halál jele! Eljöttél ide, de élve nem mégy el innen!« De mire a cigányasszonyt megfogni akarták, úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.”
Viszont az előbbi hírlap már lovasbalesetként írja le Lajos tragikus menekülését:
„Amidőn a magyar király menekült, elvezették őt egy mocsaras vidékre, amin egy részük keresztülgázolt, míg mások más irányba vették útjukat. Amikor pedig a magyarok királya utánuk lovagolt lovassági páncéljában, és nagy, súlyos lován keresztül akart gázolni a mocsáron, akkor a lova vele együtt megsüllyedt benne. A király nyomban elrántotta a lovat, hogy fölhúzza, de a ló felágaskodott, és a királlyal együtt a hátára zuhant úgy, hogy a páncél elvágta a nyakát, bele is halt.”
Szakirodalom:
Folytatjuk...
Farkas Gábor Farkas
(Muzeális Könyvtári Dokumentumokat Nyilvántartó Iroda)
