Csele-pataki malom Mohács mellett II. Lajos sírjával. In: Vasárnapi Ujság, 12, évf. 8. sz. (1865. február 19.), 89. – Elektronikus Periodika Archívum
A holttest és a temetések problémája
A népszerű összeesküvés-elméletek egyik ismérve, hogy számos kérdést fogalmazzunk meg, melyek megválaszolása ne legyen egyszerű feladat. Ebből a szempontból II. Lajos holttestével kapcsolatos kérdőjelek klasszikus példatárba kerülhetnének: mikor találták meg a holttestet, ki temette el először, hol és mikor történt mindez, milyen állapotban volt a test a megtalálásakor, ki lehetett a felelős a haláláért, és végül mi történhetett II. Lajos földi maradványaival a kihantolás után? E felsorolásból is látszik, hogy a sokrétű történet még III. Richárd angol király holttestének (kiterítése, elhantolása, exhumálása, majd újbóli kihantolása és később eltemetése) sorsát is felülmúlja. Szeptemberre Bécsben és Pozsonyban is világossá vált, hogy Lajos életét vesztette a menekülés közben. Az ország középső része katonai felvonulási területté változott, a török seregek csak október első hetében hagyták el a királyság területét. Mária királyné egy katonai expedíciót szervezett (és vele párhuzamosan Szapolyai János is megbízta Czibak Imre temesi és Szerecsen János tolnai ispánt), hogy a magyar király földi maradványait megtalálják, és megadják neki a végtisztességet. Sárffy Ferenc győri várkapitány vezette az egységet, s vele tartott Lajos halálának szemtanúja: Czetricz Ulrich királyi kamarás. A megtalálás körülményei is regényszerűek, de még inkább izgalmas a fenti szempontból Sárffy egyik megjegyzése:
„Sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb.”
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, 1866. Olajfestmény – Magyar Nemzeti Galéria
Ennek megfelelően az első tisztázásra váró kérdések: milyen állapotban lehetett egy hathetes hulla, és Lajos királyt hogyan tudták azonosítani?
Nyilvánvaló tudományos tény, hogy egy hathetes holttest állapota nem lehet ép, szagtalan, és mindenképpen magyarázatot igényel Sárffy leírása. 2014-ben szenzációként robbant be két szombathelyi orvos elmélete, miszerint:
„A Czettritzék által fellelt halott férfi véleményünk szerint – amennyiben Sárffy szavai megfelelnek a valóságnak – nem 1526. augusztus 29-én, hanem a megtalálását [október közepét, FGF] megelőzően legfeljebb néhány nappal vesztette életét.”
Ha ez igaz, akkor két eset lehetséges, és mind a kettő alapjaiban változtatja meg a mohácsi csata utáni közvetlen eseményekről eddig alkotott feltételezéseinket. Vagy nem a mohácsi csatában, hanem utána legalább másfél hónappal halt meg szegény Lajos királyunk, vagy nem őt találták meg és temették el Székesfehérvárott 1526. november 9-én. Ez utóbbit tették egyértelművé az orvosok egy későbbi tanulmányukban:
„A westminsteri levél – függetlenül a Sárffy-jelentéstől – megerősíti kétségeinket: nem II. Lajos földi maradványait találta meg Sárffy és Czettritz 1526. okt. 18-án, és nem a királyt temették el Székesfehérváron 1526. nov. 9-én!”
Természetesen a „westminsteri levél” (melyet hibásan datáltak a tanulmány szerzői) semmi ilyesmit nem erősít meg, csak azt a tényt, amelyet senki sem cáfolt, miszerint Wolsey kancellár nem Sárffy október 19-én Győrben kelt jelentéséből értesült Lajos haláláról és első elföldeléséről. Ráadásul az irat több helyen szakadozott és nedves, éppen a legfontosabb részeknél, így értelmezése meglehetősen problémás. Az egy évvel később, 2016-ban megtartott szimpózium résztvevői (történész, igazságügyi orvosszakértő, antropológus, filológus) ennél árnyaltabb képet festettek Lajos haláláról: a katonai expedíció képes volt azonosítani a magyar királyt, az úgynevezett hullaviaszosodás következtében – mély, hideg vízben, illetve nedves-agyagos környezetben – a holttest meglepően jó állapotban maradhatott, az oxigénhiány miatt pedig nem indult meg az oszlás. Ezt az agnoszkálást tették lehetővé Lajos első eltemetői, a Mohács környéki halászok, akik a csata után pár nappal, mikor az áradás már visszavonult, s a holttestek előbukkantak, megtalálták a király testét, megfosztották öltözékétől, hogy az esetleg a király után kutató törökök ne tudják azonosítani. Majd agyagos-nedves sírhalom alá temethették el az uralkodó földi maradványait. Így értelmezhetjük az identifikálás körüli bonyodalmakat is, tudniillik lehetett-e ezt a testet azonosítani.
Egyértelmű a forrásokból, hogy Czetricz az, aki felismerte a királyt „azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak”, hiszen egy győri várkapitány nem feltétlenül ismerhette II. Lajost. De ennek a lehetőségét sem zárhatjuk ki. Nem tudjuk, hogy milyen jegyek lehettek ezek, de az udvari ember számára közismertek voltak, és egyértelművé tették az azonosítást. Ezt többen, köztük a vitát elindító orvosok vitatják. Szerintük nem lehetséges, hogy a 16. században egy gyakorlatlan ember ilyen állapotban lévő hullát pontosan „agnoszkáljon” a fogain (és tegyük hozzá: a lábán) található jegyek alapján. Véleményem szerint lehettek olyan különleges jegyei (születési rendellenesség, sérülések), amelyek félreérthetetlenné teszik annak számára az azonosítást, aki mindennap látta az udvarban a magyar királyt. Lajos születése sem volt problémamentes, édesanyja a szülés után hamarosan elhunyt, ő pedig egy természetes (frissen leölt disznók gyomrából készített) inkubátorban élte túl a kritikus heteket. Bár többen bizonyítékot látnak abban, hogy a korabeli források – már ami megmaradt – nem írnak semmit sem Lajos esetleges deformitásáról, de ebben semmi különös nincsen, és a trónörökösre (illetve az uralkodóra) nézve végzetes is lehetett, ha erről szóló hír terjed el Európában. Erre jó analógia III. Richárd újonnan feltárt súlyos és eltitkolt gerincferdülése (scoliosis). Lehet, hogy olyan rejtett (vadászat vagy bajvívás során szerzett) sérülése volt Lajos lábán, amelyet ruhája eltakart, s a fogai állapotát sem láthatták a budai udvarban megforduló követek. Ugyanakkor a magyar király gyakran mutatkozott mezítelenül az udvaroncai előtt:
„A kamarába bárki beléphet, aki akar, és amikor csak akar. Mindenki, a sok belépő előtt is, mezítelen testtel mutatkozik [Lajos].”
Tehát a magyar király testével kapcsolatban nem sok minden maradhatott titokban a budai várban, legfőképpen a kamarása előtt.
Antonio Boemo velencei kém november 12-i (tehát Lajos eltemetése utáni) jelentésében a következőt olvashatjuk, miszerint Czetricz:
„egy kis gyűrűt is talált; melyet a királynő ajándékozott urának. A bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt; levágott szakállát egy kendőbe tette, és megmutatta a királynénak. A király testén nem talált sebet. A holttestet egy kátránnyal bevont ládába tették és Székesfehérvárra vitték. Antonio ott látta, a templom közepén.”
Antonio Boemo velencei kém jelentése, 1526. november 12. Erdősi Péter fordítása. In: Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 118. – Törzsgyűjtemény
Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet) – Törzsgyűjtemény
A velencei kém is a magyar királyként azonosította a Székesfehérvárott később eltemetett holttestet. Nyilvánvalóan Velencét igen érdekelte volna, ha arról kap beszámolót, miszerint Szapolyai nem a magyar királyt temette el 1526 novemberében, ezzel ellentétben Boemo is kiemeli, hogy Lajos testén nem volt seb. Semmi gyanús nincsen tehát abban, ha egy udvari ember pontosan azonosítja a magyar királyt olyan jegyekről, amelyekről nem maradt fenn 500 évvel ezelőtt írott forrásban említés. Ha hitelesnek fogadjuk el a velencei kém jelentését, akkor a testi jegyek (a fogazat, a jobb láb) mellett a szakálldarab és a gyűrű is segíthette az azonosítást.
A hullaviaszosodás (adipocire) következtében Lajos arca a felismerhetetlenségig eltorzult, s csak karakterisztikus fogai és a lábán lévő egyedi jellegzetesség – ahogyan Sárffy fogalmazott: „felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt” – alapján lehetett azonosítani. Ezt az identifikálást megtette a fehérvári bíró is:
„Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne az urát, azután újra bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett”.
De a november 9-i temetésen résztvevők, Szapolyai Jánossal az élen szintén azonosították Lajost. Teljesen hihetetlen, hogy ennyi ember eljátssza a temetést, és évtizedekig eltitkolja, miszerint nem II. Lajos nyugszik Székesfehérvárott. A Sárffy-jelentés megállapításait erősítette meg Szapolyai János Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellárhoz írott levele is. Ahogyan hangsúlyozta két nappal a temetés után:
„Iparkodtunk tehát eltemetni a felséges Lajos király úr földi maradványait, mivel a már régóta oszladozó tetemét nem lehetett tovább a föld színén tartani. A felség iránti hűségünk, tiszteletünk és őszinte igaz jóakaratunkból kifolyólag tehát a Szent Márton püspök és hitvalló ünnepe előtti pénteken a felség földi maradványait – amint az a királyok testéhez illik – ünnepélyes szertartással, méltó temetési pompával, nagyszámú ember jelenlétében sírboltjában helyeztük el.”
Legkésőbb egy év múlva, 1527 novemberében Lajos újratemetésekor, immár Ferdinánd, Anna és Mária (tehát sógora, nővére és felesége!) jelenlétében kiderülhetett volna a feltételezett csalás: a holttest kicserélése. A magyar királyné 1558-as végrendeletében kitért arra az arany szívre, amelyet Lajos a haláláig hordott, és Mária azt csak a magyar király halála után akaszthatta a nyakába:
„A király, férjem halála óta arany szívet hordtam magamon, melyet ő is élete végéig viselt volt.”
Karel Sichem: Özvegy Mária királyné, 1604 után. Rézmetszet. Jelzet: App. M. 11 – Régi Nyomtatványok Tára
Ez is Lajos székesfehérvári temetése mellett szól. Vagyis amennyiben nem Lajost temettette volna el Szapolyai Székesfehérváron, akkor ez mindenképpen bebizonyosodott volna az 1527-es exhumáláskor, és kijátszották volna ezt a kártyát Ferdinándék ellene. Ez nem történt meg, bár sok egyebet terjesztettek János királyról később, ám a Habsburg-udvar környezetéből nem maradt fenn forrás, amely királygyilkossággal vagy a holttest kicserélésével vádolta volna meg.
Érdemes kitérni még arra a történelmi szálra, hogy II. Lajost nem a magyarok, hanem Szulejmán emeltette ki a mocsárból és temettette el. Marc’Antonio Pigafetta 1585-ben megjelent útikönyvében így írt az esetről (miután röviden beszámolt a mohácsi csatáról):
„A domb és a Duna között, alig egy nyíllövésnyi távolságban több áthatolhatatlan mocsaras terület is van, amelyeken csakis egy igen keskeny, a mocsaras területeket összekötő, és a Duna felé vezető fahidacskán lehet keresztüljutni. A király, mikor át akart rajta haladni, látta, hogy tele van a csatából menekülő szekerekkel és egyéb akadályokkal, mégis megpróbált rajtuk áttörni nagy sietve, így a híd melletti mocsárba ugratott, de balszerencséjére lovával együtt belefúlt. Azt mondják a törökök, hogy csak két nappal a nevezett nap után találtak rá, és hogy Szulejmán eltemettette egy templomban, amelyet láttunk is, nem messze.”
Mivel Pigafetta utána közvetlenül felsorolta az utazás során érintett települések között Ete és a dunaszekcsői Várhegyen álló, római alapokon nyugvó középkori erőd romjait is, így feltételezhető, hogy itt a Mohács-legendáriumból ismert szekcsői templomról, vagyis az „Angyalok Kápolnájá”-ról beszélt, ahol elföldelték volna a magyar királyt. Így könnyen lehet, hogy Marc’Antonio Pigafetta 16. századi históriájából – melyet talán Mohács környékén, törököktől és esetleg magyaroktól hallhatott elbeszélésekből, énekekből rakott össze – születhetett az a legendás történet, miszerint Szulejmán hantoltatta ki és temettette el tisztességgel a legyőzött magyar uralkodót Dunaszekcsőn. Annyi igazságmagva lehetett a történetnek, hogy Szulejmán számára is szimbolikus dátummá vált augusztus 29-e (Mohács mellett Nándorfehérvár és Buda eleste), amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy Székesfehérvár 1543-as elfoglalásakor az első muszlim szertartás alkalmával nemcsak a királysírokat szemlélte meg, hanem II. Lajos sírjára díszes selyemleplet teríttetett.
Dominicus Custos: I. Szülejmán, 1601. Metszet. Jelzet: App. H. 1960 – Régi Nyomtatványok Tára
Összegzés
Újra végignézve az elmúlt közel 500 év szövegeit, először Grandpierre K. Endre író 1989-es könyvében bukkantam arra az elméletre, miszerint nem II. Lajos feküdt a Czetriczék által megtalált sírhalom alatt (így nem őt temették el Székesfehérvárott). Természetesen nem zárom ki azt sem, hogy Grandpierre is olvasta (tehát nem kitalálta) ezt a történetet valamelyik korábbi feldolgozásban, csak a figyelmemet elkerülte ez a szöveg. De az is lehetséges, hogy Nemeskürty István egy odavetett megjegyzését („ha ugyan az ő [II. Lajos] teteme feküdt ott felravatalozva!”) gondolta tovább. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a népszerű író – sok más hajmeresztő állításával együtt – elképzelése a megtalált hulláról mindössze hipotézis, forrásokkal nem adatolható, illetve a Sárffy-jelentés Bartoniek Emma történész téves datálása (miszerint december 14-én kelt volna a győri várparancsnok levele) félreértelmezéséből fakadt. Még az összeesküvésekben gazdag Szerémi-krónikában is hangsúlyozta a korabeli szerző, hogy Lajost temették el Székesfehérvárott, pedig a „dunaszekcsői mészárlásból” akár egyenesen is következhetett volna, hogy a Szerémi György által igen gyűlölt erdélyi vajda – eltüntetve a nyomokat – kicserélteti a holttestet öccsével a királygyilkosság után. Pár képet felvillantva a magyar király halálával kapcsolatos konteókból igyekeztem bemutatni, hogyan válthatott ki ilyen időtálló figyelmet ez az összeesküvés-elmélet az elmúlt évszázadokban, és hogy sikerének titka nem kismértékben a mai modern konspirációs teóriákhoz hasonlatos elemekben rejlik. Manapság egy híres-hírhedt ember halálának híre (nem feltétlenül a teljesítményének, hanem sok esetben popkulturális pozíciójának köszönhetően) végigfut az „internetfalun”, megjelenik minden platformon, portálon. Nagyobb érdeklődést válthat ki, ha halála valamilyen szempontból különleges, váratlan és legfőképpen felhasználható (erre jó példa az oltáspárti és -ellenes érvek egy-egy híresség halálakor). Különösen élen járnak azok a híradások, ahol erőszakos halál vet véget egy neves ember életének. Ilyenkor elkerülhetetlenek a találgatások, a híresztelések, a pletykák; mindenki mindent tudni vél, a leghétköznapibb eset bonyolult, sokszálú eseménnyé válik, a komplex folyamatok és viszonyok pedig leegyszerűsödnek. Néha nehéz eldönteni, hogy ez mennyire dühítő vagy éppen szórakoztató, mindenesetre komoly tanulságokkal szolgálhat – időtől függetlenül – a kor megértéséhez.
A konteó (konspirációs teória) szó Tóth Tibor (1962–2025) blogger és egykori rendőrnyomozó nyelvi leleménye. A főszövegben csak érintőlegesen említem az elmúlt fél évtized friss kutatásait és forráskiadásait. Részletesebben lásd
- „Nekünk mégis Mohács kell...”: II. Lajos rejtélyes halála és különböző temetései, szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett, Budapest, MTA BTK, 2016
- Örök Mohács. Szövegek és értelmezések, szerk. B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas. (Mohács 1526–2026, Rekonstrukció és emlékezet), Budapest, BTK, 2020
- Kovács Lajos: Elbert a múltból. In: Uő.: Sorozatgyilkos nyomában. A Pándy-ügy, Budapest, Kossuth, 2021
A szöveg megjelent nyomtatásban: II. Lajos halála. Egy klasszikus konteó rekonstrukciója. In: Összeesküvési teóriák a magyar történelemben, szerk. Hermann Róbert, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2022 (Századok Könyvek), 49–64.
Farkas Gábor Farkas
(Muzeális Könyvtári Dokumentumokat Nyilvántartó Iroda)
