Mi köze van egymáshoz Kulcsár Péternek, Ottlik Gézának és Mohácsnak? És hogyan kerül mindez egy könyvtár kutatótermébe, régi könyvek, különös olvasók és váratlan felfedezések közé?
A Csevej 55. adásában Farkas Gábor Farkas könyvtáros mesél arról, hogyan talál rá a kutatóra a múlt, miért lehet egy több száz éves történet ma is személyes, és hogyan lesz egy könyvből vagy egy apró nyomból izgalmas nyomozás. Szóba kerül Kulcsár Péter és a mohácsi csata története, Ottlik Géza és az Iskola a határon, de az is, hogy mit tanulhatunk a múltból a jelenről – és miért lehetnek a legfurcsább kérdések a legfontosabbak.
Vajon a kutató választja a témáját, vagy a téma talál rá? Mekkora szerepe van a véletlennek egy felfedezésben, és mi történik akkor, amikor egy apró hiba miatt valami nem stimmel a történetben? Lehet-e kapcsolatot teremteni több száz éve élt emberekkel egy könyvön, kéziraton vagy egyetlen mondaton keresztül?
A 35 éves régi könyves tapasztalattal rendelkező, önjáró, Jethro Tull-rajongó könyvtárossal Tóth Péter beszélgetett. A Csevej hangmérnöke Solymosi Ákos volt.
01:32 Ottlik Géza és Kulcsár Péter
03:52 Folyamatosan változhat a történelem
06:38 Szerémi György tücsköt-bogarat összehordott Mohácsról
10:02 Nem tudod a saját világod nélkül értelmezni Mohácsot
13:27 Farkas Gábor Farkas nem tipikus kutató, mert mindig azzal foglalkozott, amivel akart
18:18. Hess András nem írt Mohácsról, de sok mindent kihagyott ő is a történelemből
21:30 A kíváncsiság és az értetlenség, ezek a főbb fázisok
26:13 Az egyik könyv hozza a másikat, olyan ez, mint a Gusztáv-rajzfilm
29:30 Jöjjenek végre a fiatalok, és írják már ők a történelmet
34:03 A magyar őstörténetről is beszéljünk
39:00 Nem tudjuk, hol volt a csata és hol vannak a katonák tömegsírjai. A Dunában esetleg?
42:34 II. Lajos, a balféknek tűnő 20 éves kamasz
46:39 Farkas Gábor Farkas semmiben sincs benne, pedig de
49:00 Az előadás varázslata
A negatív eredmény is eredmény: Mária királyné könyvtára
Elbeszélhető-e egy csata hiteles története?
Gusztáv mázol (sajnos ilyen az emlékezet: nem cipőpaszta, hanem inggomb festése)
Farkas Gábor Farkas előadásai 2026-ban:
Régi krónikáink varázslatos világa – sárkányok, üstökösök, merényletek
szeptember 21. 12.00, Lovászpatona
október 6. 10.00, Jászapáti
október 13. 18.00, Perbál
november 18. 17.30, Csákvár
„Nekünk Mohács kell” – Mohács emlékezete és II. Lajos rejtélyes halála
szeptember 29. 17.00, Pusztamonostor
október 15. 14.00, Nagykanizsa
november 10. 11.00, Sajókeresztúr
november 12. 17.00, Kisbér
Mohács történetét soha nem fogjuk úgy látni, mint egy Netflix-filmet. Nincs felvétel, amelyet vissza lehetne tekerni, nincsenek újra lejátszható képkockák, és ötszáz évvel a csata után még mindig alapvető kérdésekre nem tudjuk biztosan a választ. Hol zajlott pontosan az ütközet? Hol vannak a tízezrekre becsült halottak maradványai? És vajon mennyit tudunk egyáltalán abból, ami 1526. augusztus 29-én történt? A 35 éves régi könyves tapasztalattal rendelkező, önjáró, Jethro Tull-rajongó Farkas Gábor Farkas könyvtárossal Tóth Péter beszélgetett. A Csevej hangmérnöke Solymosi Ákos volt. Meghallgatható a nagyobb podcastcsatornákon.
A nemzeti könyvtár beszélgetős műsorában arról beszélt Farkas Gábor Farkas, hogy a kutató pedig nem csupán megtalálja a történetet, hanem bizonyos értelemben meg is teremti azt azzal, hogy kiválasztja, értelmezi és összekapcsolja a fennmaradt nyomokat.
A történész vagy könyvtáros munkája ezért sokkal inkább hasonlít nyomozásra, mint egy lezárt tudásanyag felmondására. Egy régi könyv addig, amíg a polcon áll, tulajdonképpen műtárgy. A történet akkor kezdődik, amikor valaki leveszi, kinyitja, elolvassa, és megpróbálja megfejteni, mi rejtőzik benne.
A történelemben is van „hiány”
A beszélgetés egyik fontos gondolata, hogy legalább annyira érdekes lehet az, amit egy történelmi mű nem mond el, mint az, amit elmond.
Farkas példaként Ottlik Géza Iskola a határon című regényét hozta fel. Ottlik a műben az 1950-es évek világáról ír, miközben bizonyos dolgokról – például a szovjet megszállásról – hallgat. Ez a hallgatás azonban önmagában jelentéssel bír. A hiány ugyanis néha többet mond, mint egy részletes leírás.
Hasonlóan működik a történelmi forrás is. Amit ma Mohácsról tudunk, az nem maga a csata, hanem annak töredékes lenyomata. Más és más emberek írtak róla, más célból, más információk alapján és más szándékokkal.
Brodarics István például személyesen is ott volt a mohácsi csatában, és az ő beszámolója ezért különösen fontos forrás. Szerémi György viszont más természetű anyagot hagyott ránk: krónikája tele van olyan történetekkel, pletykákkal és összeesküvés-elméletekkel, amelyeket ma már nehéz tényként kezelni. Mégis éppen ezek révén pillanthatunk bele abba, hogyan gondolkodtak az emberek a 16. században.
A korabeli hírlapok pedig bizonyos értelemben a modern bulvár elődeinek is tekinthetők. Rövid, gyorsan terjedő történeteket közöltek, amelyek közül sok elveszett, mások viszont későbbi krónikákba szivárogtak be. Így a történésznek nemcsak azt kell megállapítania, hogy egy forrás mit állít, hanem azt is, hogy mennyire hihető.
„Nem vagyok történész, nem vagyok kutató”
Farkas Gábor Farkas különös módon határozza meg saját szerepét. A beszélgetésben többször is hangsúlyozta: ő könyvtáros, nem történész és nem kutató a szó hagyományos értelmében. Éppen ez a kívülállóbb helyzet teszi lehetővé számára, hogy olyan témákba is belekapjon, amelyekhez személyes érdeklődése vezeti.
„Azzal foglalkoztam, ami érdekelt” – fogalmazott. A módszere egyszerűnek tűnik: leemel egy könyvet a polcról, belelapoz, és ha valami nem világos, elkezd utánajárni. Egy könyv hozza a másikat, egy jegyzet újabb forráshoz vezet, egy furcsa mondat új kérdést szül. A kutatás pedig lassan elszabadul.
Farkas ezt egy régi Gusztáv-rajzfilm jelenetéhez hasonlította, amelyben a főhős egyetlen cseppből indulva végül az egész világot összemázolja. A történeti kutatás is ilyen: az ember elkezd valamit vizsgálni, majd egyre több összefüggést talál, és egyszer csak már egészen máshol jár, mint ahonnan elindult.
Egy 1572-es szupernóva és a könyvtári nyomozás
Ennek egyik jó példája a csillagászattörténeti érdeklődése. Egy régi könyvben Farkas egy latin nyelvű, addig ismeretlen kéziratos traktátust talált, amely az 1572-es szupernóváról, a Tycho-féle új csillagról szólt. A szöveg megfejtéséhez azonban önmagában nem volt elég a könyvtáros kíváncsisága. Latinul kellett olvasni, meg kellett érteni a teológiai, asztrológiai és történeti rétegeket, ezért szakemberekhez fordult. Barsi János segítségével dolgozták fel és fordították le a szöveget, a csillagászattörténeti értelmezésben pedig Zsoldos Endre működött közre. Farkas szerint az egyik legfontosabb képessége éppen az, hogy tudja, kit kell megkérdezni. Nem kell mindent egy embernek tudnia. Sőt, a kutatás egyik feltétele annak felismerése, hogy amit nem tudunk, azt valaki más tudhatja.
„A tudomány mindenkié”
A beszélgetés egyik legélesebb része a laikusok és a tudomány kapcsolatáról szólt. Farkas élesen elutasítja az online kommentkultúra egy részét, amely szerinte sokszor nem valódi vita, hanem egyszerű zaj. Ugyanakkor ettől még nem gondolja, hogy a tudomány világából ki kellene zárni a szakmán kívülről érkező kérdéseket. Sőt: szerinte egy laikus éppen azzal adhat új lendületet egy kutatásnak, hogy olyan kérdést tesz fel, amely a szakemberek számára már megszokottá vált. Erre Mohács egyik máig vitatott kérdését hozta példaként. Két szombathelyi orvos évekkel ezelőtt megvizsgálta II. Lajos halálának körülményeit, és olyan kérdéseket vetett fel, amelyek termékeny vitát indítottak el a történészek között. Farkas szerint ez az egyik legfontosabb dolog a tudományban: az új nézőpont nem feltétlenül a szakma belsejéből érkezik.
Mi történne, ha máshol kerestük volna Mohácsot?
A Mohács körüli bizonytalanságok kapcsán Farkas egy saját, kifejezetten kívülálló ötletet is felvetett. Szerinte érdemes lenne újra megvizsgálni a Duna egykori mederviszonyait. A folyó főága ugyanis nem feltétlenül ott futott, ahol ma. Ha a történeti földrajz, a modern földszkennelés és a mesterséges intelligencia segítségével rekonstruálni lehetne, hogyan nézett ki a táj 1526-ban, talán új nyomokat kaphatnánk a csata pontos helyéhez. Farkas maga is hangsúlyozza: ez csupán felvetés, és nem biztos, hogy tudományosan megvalósítható. De éppen ez a lényeg. Egy kutatás gyakran egy kérdéssel kezdődik.
Lehet, hogy rossz helyen keressük.
II. Lajos utolsó fennmaradt levele
A beszélgetésben különösen erős pillanat volt, amikor Farkas felolvasta II. Lajos 1526. augusztus 25-én, négy nappal a mohácsi csata előtt kelt levelét. A király Batthyány Ferenc horvát–szlavón bánnak, Erdődi Simon zágrábi püspöknek és Szlavónia rendjeinek írt. Segítséget sürgetett, mert az ellenség már több helyen pusztította az országot. A levél végén saját kezű utóirat szerepel: „Gyorsan, gyorsan, gyorsan” – azt kéri, hogy már másnap hajnalban érkezzen meg a segítség.
A szöveg mögött azonban nemcsak katonai helyzetjelentés van. Egy ember is kirajzolódik belőle. Farkas szerint II. Lajosról sokáig igazságtalanul alakult ki a tehetetlen, ügyetlen király képe. A fiatal uralkodó mindössze húszéves volt, amikor szembekerült az Oszmán Birodalom hatalmas hadseregével. Végül maga is részt vett az ütközetben, és meghalt. A történészi kép tehát egyetlen új forrás, egy új értelmezés vagy akár egy másik nézőpont hatására is megváltozhat.
„Nincs vége”
Farkas számára a kutatás egyik legfontosabb szabálya, hogy nincs végleges történet. Amit ma igaznak gondolunk, azt holnap egy új dokumentum, egy új régészeti lelet vagy egy új értelmezés módosíthatja. Ez nem a tudomány kudarcát jelenti, hanem éppen az erejét. Ezért sem ragaszkodik görcsösen saját témáihoz. Ha egy félkész kutatásról úgy gondolja, hogy más jobb munkát tudna belőle készíteni, átadja. Nem tartja értelmesnek, hogy egy téma csak azért maradjon egy ember birtokában, mert egyszer ő kezdett vele foglalkozni. Szerinte a fiatalabb kutatóknak helyet kell adni, mert az új szemlélet nemcsak új eredményeket hozhat, hanem kijavíthatja a régi kutatók hibáit is. „Nem szabad hiúsági kérdést csinálni” – fogalmazott.
Mohács méltósága
A beszélgetés végül visszatér oda, ahonnan indult: Mohácshoz. Farkas Gábor Farkas szerint a magyar társadalom nem tud igazán méltó módon emlékezni az 1526-os vereségre. Szerinte óriási hiányérzetet jelent, hogy a csata emlékezete nincs a helyén a magyar közgondolkodásban. Pedig szerinte Mohács nem rossz történet. Éppen ellenkezőleg: nagyon jó történet.
Tele van hősökkel, tragédiákkal, személyes sorsokkal, rejtélyekkel és megválaszolatlan kérdésekkel. És talán éppen azért fontos, mert nem lehet egyszerű, végleges történetté zárni. A múlt ugyanis nem változik meg. Az, ahogyan látjuk, viszont igen.
És talán ez a könyvtáros legfontosabb munkája is: levenni a polcról azt, amiről azt hisszük, hogy már mindent tudunk róla, kinyitni, és újra feltenni a kérdést: biztos, hogy ez az egész történelem?
