Faludy György Kossuth-díjas költő (eredeti családi nevén Leimdörfer György Bernát József) Budapesten, Erzsébetvárosban látta meg a napvilágot 1910. szeptember 22-én, jómódú zsidó értelmiségi családban. Édesapja vegyész volt, de ő már elemista korában írónak készült, más pálya soha nem is érdekelte igazán. Mint született művészi alkat megvetette a középszerűséget, amint azt már 1935-ben megénekelte Reményik Zsigmondnak ajánlott, Ballada Nulla Károly életéről című versében. Ez a szembefordulás a középszerűséggel természetesen nem azt jelenti nála, hogy lenézte, nem is vette emberszámba a becsületes, hétköznapi embereket, hanem művészi attitűd, nyugatos életfelfogás, tudatos polgárpukkasztás. Hosszú, számos fordulatban bővelkedő életútja olyan volt, mint egy kalandregény. Talán az sem véletlen ebben az összefüggésben, hogy kedvelte, szívesen olvasgatta Rejtő Jenő regényeit, még a két világháború közti időben. Fanyar humora, iróniája ezekből is táplálkozott valószínűleg, mint ahogy François Villon balladáiból is.

Faludy György portréja. Borítókép innen: Faludy György: Pokolbeli víg napjaim, Budapest, AB Független kiadó – ABC Független Kiadó, 1987 – Törzsgyűjtemény

Villon-balladák. A pompeji strázsán

Villon-fordításait 1934-től kezdte közölni a liberális Magyar Hírlap hasábjain, Heine-fordításokkal együtt. 1937-ben a kötetbe gyűjtött Villon-balladák kiadását egyik korabeli magyar kiadó sem vállalta liberális hangvételük, szabadszájúságuk, frivolságuk miatt. A fiatal költő ekkor kölcsönökből, saját költségén adta közre először a kötetet, amelyet nagyon hamar szétkapkodtak az olvasók, és több mint húsz kiadást ért meg. Egy évvel később, 1938-ban saját verseskötete jelent meg, A pompeji strázsán címmel. Ennek nyitóverse a bűn misztériumáról, test és lélek konfliktusáról szól:

Faludy ebben a korai versében éppúgy, mint számos későbbi alkotásában igazi tanult költőnek, virtuóz formaművésznek mutatkozik. A szonettforma kötöttsége, könnyed ritmusa komoly, létfilozófiai üzenetet hordoz. Az ember a teremtő Isten képét, hasonlatosságát viseli magán, és ez az ontológiai összefüggés a Teremtő és teremtménye között egy életen át arra ösztönzi a művészt, hogy a sötét anyagban, önmagában és a teremtett világban az égi fényt, a Föld kerekségét betöltő, mindeneket összetartó Lélek fényét keresse (Sap. 1. v. 7.). A szivárvány a Teremtés könyvében az Isten és ember közötti szövetség, a kiengesztelődés jele (Genes. 9. v. 13.). Ez az életfilozófia arra is megtanítja az idős szobrászt, hogy az élet viszontagságait, a sorscsapásokat is az Isten keze nyomának tekintse (Job 19. v. 21.). Nincs miért megütköznünk a bibliai jelentések szövevényén, hiszen ugyanebben az évben, 1938-ban a fiatal költő középkori keresztény himnuszok fordításával is jelentkezett, Dicsértessék (Budapest, Singer és Wolfner, 1938) című kötetében, amelyre valószínűleg az abban az évben Budapesten tartott, XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus is alkalmat adott.

Szakolczay Lajos: „Szólíts nyugodtan Gyurkának!” Találkozások Faludy Györggyel, Budapest, MMA Kiadó, 2021 – Törzsgyűjtemény

A fenti verset követő Koldusdal sötétebb tónusú, a magasabb fokú idealizmust hirdető, apostolságot vállaló művészt megvető, száműző, profán világ hazugságait, képmutatását ostorozza:

A vers naturalista, szimbolista képvilága Baudelaire A Romlás virágai (Les fleurs du Mal) című verseskötetére emlékeztet. E sötét hangnemű narratíva előképe szintén a Bibliában található, Máté, Márk és Lukács evangéliumában. Jézus ezt mondja tanítványainak: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” (Marc. 6. v. 4.) Illetve így biztatja tanítványait: „Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” (Marc. 6. v. 11. Luc. 9. v. 5.) Máté evangéliuma szerint pedig a Mester szigorú büntetést helyez kilátásba a bűnös, szófogadatlan város számára: „Ha valaki nem fogad be titeket és szavatokra nem hallgat, menjetek ki a házából, még a városból is, és rázzátok le a port lábatokról. Bizony, mondom nektek: Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint annak a városnak.” (Matth. 10. v. 14–15.) Máté elbeszélése még más vonatkozásban is szigorúbb; itt Jézus a felebarát (proximus) fogalmát a zsidó hagyományoknak megfelelően úgy vezeti be, hogy az nem jelent minden embert, csak azt, aki a te népedhez, törzsedhez, vallásfelekezetedhez tartozik: „A pogányokhoz ne menjetek és a szamaritánusok városaiba be ne térjetek. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz.” (Matth. 10. v. 5–6.)
A hitleri nemzetiszocializmus, az erősödő fasizmus szele ihlette valószínűleg a Supka Gézának dedikált, A judeai helytartó című versét. A hazug Pilátus letagadja, hogy ismerte Jézust, éppúgy, mint saját népe, aki Barabás helyett őt küldte a keresztfára:

A zsidó nép jellemzésében könnyen a Horthy-korszak Magyarországának vidéki lakosságára ismerhetünk. Hasonló vonásokkal rajzolja itt Faludy a magyarokat, mint Móricz Zsigmond Úri muri című realista regényében. „Röhög a Cézáron” – ez a Habsburg-házzal ösztönösen is szembeforduló, Kossuth-kultuszon nevelkedett, protestáns nemességre alkalmazható. „Semmit sem tud a szépről” – ez pedig a magas műveltségtől való makacs elzárkózást, földhözragadtságot, lelki sötétséget jelent, amint Móricz regényében is olvashatjuk:

 Faludy György: Börtönversek 1950–53. Az ÁVÓ pincéjében és Recsken, Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1989 – Törzsgyűjtemény

Börtönversek 1950–1953

A bolsevik hatalomátvételt követően Faludy visszatért Magyarországra, a háború alatt Franciaországban, Marokkóban és az Egyesült Államokban töltött emigrációs évek után. Azt remélte, hogy a verseiben is számtalanszor megfogalmazott liberális, haladó társadalmi-politikai nézetei, a háború során az antiszemitizmussal való nyílt szembefordulása miatt kedvelni fogják őt idehaza, de mélységesen csalódnia kellett. A bolsevik vezetők szemében már az is bűn volt, hogy jól ismerte Prohászka Ottokár antiszemita gondolatokat tartalmazó írásait (például: Kultúra és terror, Budapest, Élet kiadása, 1918), hiszen a Rákosi-korszakban Prohászka összes műve tiltólistára, könyvégető listára került. Nemkülönben félelmet, gyűlöletet keltett az elvtársak tudatvilágában az ő mélyen gyökerező, törhetetlen istenhite és széles látókörű, européer műveltsége. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták és Kistarcsára internálták, majd a recski kényszermunkatáborba zárták, ahol rabtársaival együtt meg volt győződve arról, hogy a megpróbáltatásokat nem éli túl. Az ÁVH börtöneiben és a táborokban nem állt a rendelkezésére papír, ezért nem írta, hanem, amint ő fogalmazott, fejben csinálta verseit, és mindennap felmondta saját magának az összes addig „csinált” versét, az újabbakat többször is. Verseit kérésére rabtársai is megtanulták, így maradtak fenn Sztálin halálát követő kiszabadulásáig, 1953-ig. Ezeket először 1983-ban Münchenben adta közre, Börtönversek 1949–52. Az ÁVÓ pincéjében és Recsken címmel. Kihallgatás című költeményéből idézünk néhány szakaszt, amelynek alaptónusát nem a felháborodás, a lázadás, hanem inkább a tehetetlenség, a megalázottság élménye határozza meg. A higgadt tónust a kötött versforma, a központozás által jelzett hosszabb beszédszünetek még tovább erősítik:

A „Gondolj, súgom, Attilára” József Attilával való barátságára utal, a „Mit érlel sorsod?” kérdéssel együtt. A Vörösmarty Szózatára utaló áthallás pedig azt üzeni az olvasóknak, hogy a Szózat valójában a reformkori Magyarország társadalmi-politikai közegében volt érvényes; a rá való hivatkozás a jelen körülmények közt néha inkább visszaélés, nem hiteles vigasztalás.

Faludy György: Ne uszítsatok levelezésre! Faludy György hagyatékából. Összeállította Csiszár Gábor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2021 – Törzsgyűjtemény

Öregkori lírája. „Csak az Úr hangja segíthetne”

Kiszabadulása után, 1956-ban ismét elmenekült Magyarországról Faludy György, s csak 1988-ban tért vissza megint Budapestre. Az ifjúkorában avantgárd költőből idős korára tudatos hagyományőrző lett. A könyvek halála című versében a Gutenberg-galaxis krízisállapotba jutását, ezzel együtt a növekvő emberi-erkölcsi válságot nézi aggodalommal. Már-már visszatérve a középkor és a kora újkor könyvekkel kapcsolatos koncepciójához, lelki vezérként, spirituális erőforrásként, szakrális entitásként kezeli a könyveket. „A könyvek voltak nekem a parancslók, / a boldogság s a mindennapi ünnep” – írja, és az a véleménye, hogy „kár, hogy a fiatalok nem olvasnak/ könyveket és számítógépnél ülnek.” Sötétedik című, Szőcs Géza barátjának ajánlott versében azt mondja, hogy az örökösen változó földön, a növekvő létbizonytalanságban csak a jóbarátok maradnak meg az ember számára. Jövendő napok című, 2005-ben írt versét így fejezi be: „Csak az Úr hangja segíthetne, / de Isten sosem fú a kürtbe.” Ez egy szomorú zárókép, de ha a szimbólumok jelentését nézzük, mégis jelen van benne a reménység is, hiszen a kürt megfúvása a történelem végét, az utolsó ítéletet jelentené. Vagyis tart még a kegyelmi idő.

Fiatalos gondolkodásmódja miatt és annak tulajdoníthatóan is, hogy a középpontot mégsem tévesztette egészen szem elől, a valóban fontos, hagyományos értékekhez élete végéig ragaszkodott, könnyen megtalálta a közös hangot a fiatalokkal, idős korában is elsősorban fiatalok olvasták a műveit. Ők kísérték legnagyobb számban utolsó útjára is 2006. szeptember elején a Fiumei úti sírkertben. Faludy puszta jelenlétével is tehetségük kibontakoztatására, alkotókészségre, civil bátorságra késztette a jó képességű fiatalokat. Amint ott a temetőkertben sokan hangos szóval vagy hangtalanul mondták akkor is: „Legyen neked könnyű a föld, Gyuri bácsi!”

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)