Az Iris hungarica ábrázolásának reprodukciója Kitaibel Pál és Waldstein Ádám Ferenc Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae című művéből (III. kötet, 226. tábla), a III. Károly hivatalos születésnapja alkalmából készült kísérő szöveggel. Budapest, 2026. Fotó: Tóth Zsuzsanna

A brit uralkodó születésnapját kétszer ünneplik: tényleges születésnapját szűkebb körben, míg hivatalos, nyilvános születésnapját minden év júniusában tartják. Ez utóbbi a királyság évszázados intézményét, az alkotmányos monarchiát is ünnepli, és a King’s Official Birthday (a király hivatalos születésnapja) néven ismert. Hagyománya a 18. századra vezethető vissza: 1748-ban, II. György uralkodása alatt kapcsolták össze először az uralkodó hivatalos születésnapjának megünneplését a Trooping the Colour katonai parádéval, amely III. György 1760-as trónra lépésétől vált évenkénti eseménnyé. A nyári időpont hagyománya később alakult ki, napjainkban mindig egy júniusi szombatra esik. A nagyszabású katonai parádé során a király a Buckingham-palotából a St. James’s Park mellett található ceremoniális térre, a Horse Guards Parade-re vonul, ahol megszemléli a díszegyenruhába öltözött csapatokat, és megtekinti a Trooping the Colour szertartását. Ezt követően a királyi család a Buckingham-palota erkélyéről üdvözli az összegyűlt tömeget.
Az eseményt természetesen a brit külképviseletek is megünneplik. A budapesti brit nagykövetség idén június 10-én tartotta III. Károly király és a brit-magyar kapcsolatok tiszteletére rendezett fogadását, amelyre a könyvtárunk is meghívást kapott. A meghívás azért is volt különleges, mert a 2025-ös évben az Országos Széchényi Könyvtár a Skót Nemzeti Könyvtárral partnerségben nyerte el az Európai Nemzeti Könyvtárak Konferenciája (CENL) Erland Kolding Nielsen Ösztöndíját, amelynek keretében az intézmények webarchiválási és digitális bölcsészeti tevékenysége került előtérbe. A digitális örökségvédelem és innováció iránt elkötelezett partnerség, valamint a nemzeti könyvtár és a nagykövetség brit–magyar kulturális kapcsolatokat erősítő, régóta tartó együttműködésének jegyében a könyvtár különleges ajándékot adott át a királyt képviselő Justin McKenzie Smith nagykövetnek.
Az ajándék a hazánkban őshonos magyar nőszirom (Iris hungarica) 1812-es botanikai illusztrációjának reprodukciója. A digitalizáló és restaurátor munkatársak által készített dísznyomat a Régi Nyomtatványok Tárában őrzött, App. H. 2932 jelzetű Kitaibel Pál (1757–1817) által készített botanikai díszmű, a Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (a továbbiakban: Icones Plantarum) harmadik kötetének 226-os tablója. Az eredeti dokumentumról először nagy felbontású digitális felvétel készült a Digitalizációs Osztály fotólaborjában. Az elkészült nyomatot pedig Balaványné Albert Edit papírrestaurátor kasírozta az általa készített díszmappába.

A III. Károly brit uralkodó hivatalos születésnapja alkalmából készült Iris hungarica-nyomat díszmappája, Budapest, 2026. Fotó: Tóth Zsuzsanna

Az ajándékötletet a környezetvédő és természetbarát király személye adta. III. Károly már walesi hercegként is elkötelezett támogatója volt a természeti kincsek megóvásának. Gloucestershire-i Highgrove Gardens nevű birtokán az 1980-as években ökogazdaságot hozott létre, ahol a mai napig hagyományos kertészeti technikákkal gondozzák a brit szigetek őshonos növényeit. A magyar nőszirom 1812-es nyomatával a könyvtár nem csupán gyűjteményének egy ritka és értékes dokumentumára hívja fel a figyelmet, hanem azon keresztül a brit-magyar kulturális kapcsolatok sokrétűségére is. Az íriszek az angolkert fejlődésében, a magyar botanikatörténet és természetvédelem történetében egyaránt emblematikus szerepet töltenek be, így az ajándék tudomány- és kultúrtörténeti háttere is kapcsolódik Károly király természet- és kulturális örökségvédelem iránti elkötelezettségéhez.
A következőkben nemcsak a magyar nőszirmot mutatjuk be, hanem áttekintjük az íriszek egyetemes kultúrtörténetét és a brit kertkultúrában betöltött szerepüket is.

A magyar nőszirom

Magyarországon több íriszfaj él vadon. A pázsitos, korcs, szibériai, sárga, homoki, apró és tarka (Iris variegata) írisz mellett dísznyomatunk magyar nőszirma csupán az egyik, de minden bizonnyal legfontosabb. Az orosz és kis-ázsiai sztyeppéktől egészen Közép-Európáig előforduló magyar nőszirom latin nevét, az Iris hungarica-t azért kapta, mert első tudományos leírását Kitaibel Pál adta az Icones Plantarumban. Később a botanikai kutatások kimutatták, hogy a növény nem önálló, kizárólag a Kárpát-medencéhez kötődő faj, hanem a Közép- és Kelet-Európában elterjedt Iris aphylla fajkörébe tartozik. Az aphylla név görög eredetű, jelentése ’levéltelen’ és arra utal, hogy a növény levelei télre visszahúzódnak. A magyar természetvédelmi nomenklatúrában ma Iris aphylla subsp. hungarica néven szerepel, míg a Kew Gardens nemzetközi taxonómiai adatbázisa (POWO) az Iris aphylla önálló faj részeként kezeli; az Iris hungarica Waldst. & Kit. nevet annak szinonimájaként tartja nyilván.

Magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica) a Lublini Maria Curie-Skłodowska Egyetem Botanikus Kertjében. Fotó: Salicyna, 2016. A kép forrása: Wikimedia Commons

Az ibolyás-lilásvörös virágú magyar nőszirom természetes élőhelyei száraz tölgyesek, erdőszegélyek, sziklagyepek, sziklafüves lejtők, de az Alföld és a Nyírség savanyú homokja, valamint homoki tölgyesei is. Kitaibel Tokaj-Hegyalján fedezte fel 1803-as ún. beregi gyűjtőútján, amely során nem csak a mai Észak-Kelet Magyarországot, de Kárpátalját is bejárta. A botanikus többfelé is a virág egyedeire bukkant:

A nőszirom fokozottan védett növényünk, természetvédelmi értéke százezer forint. A fajhoz nem kapcsolódik olyan széles körű és önálló kulturális hagyomány, mint például a tulipánhoz, a rózsához vagy a szegfűhöz, az íriszre és a liliomra emlékeztető stilizált, háromtagú virágmotívumok azonban a magyar művészettörténetben is megjelentek. A szecessziós ornamentikában az írisz például kifejezetten kedvelt, visszatérő motívummá vált. Tárgyi emléke például Horti Pál 1900 körül tervezett kaspója, amelyet az Iparművészeti Múzeum őriz. A tokaji kultúrtáj részeként, a történelmi borvidéknek fontos flóraalkotójaként, mint a természetes élőhelyét fokozatosan elvesztő és ezért védetté nyilvánított faj a húsz forintos érmék hátoldalára került 1993-ban. Az azóta is mindennapi fizetőeszközünkön látható virág tehát a magyar természeti örökség egyik fő szimbólumává vált.

Kitaibel Pál és az Icones Plantarum

Kitaibel Pál a kémia és a botanika tudományának nemzetközi hírű képviselője volt. A Linné-féle rendszertan egyik első hazai alkalmazójaként, a magyar flóra nagy kutatójaként tartjuk számon, aki a Pesti Királyi Tudományegyetemen (a mai ELTE) a botanika professzora és az egyetemi füvészkert igazgatója is volt. A Magyar Királyság szinte teljes területét bejárta Fiumétól Tokajig, a Mátrától a Temesi Bánságig 1792 és 1817 között. Életcélja a hazánkban élő összes növényfaj tudományos leírása volt. Mindezt azonban a növények élőhelyének, azaz a talajviszonyok, az éghajlat és kőzetállomány leírásával együtt egy átfogó természetrajzi műben szerette volna összegezni. Ez végül nem készült el halála miatt, de így is több ezer darabos herbáriumgyűjteménye és flóraleírásai révén a magyar botanika meghatározó alakjává vált. Munkáját az országot kormányzó Helytartótanács és egyes patrónusok is finanszírozták, mert a felfedező munkájától gazdaságilag is hasznosítható információkat reméltek.

Kitaibel Pál portréja, 1790. Ismeretlen festő. A kép forrása:: Wikimedia Commons

Kitaibel fő műve a magyar nőszirom (Iris hungarica) metszetét is magában foglaló Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (Magyarország ritkább növényeinek leírásai és képei) számít, amelyben 280 faj botanikai bemutatása és tudományosan pontos illusztrációja található. Az 1799 és 1812 között megjelent háromkötetes munkát osztrák patrónusával, a szintén botanizáló gróf Franz Adam von Waldstein-Wartenberggel (1759–1823) együtt adta ki.
Kitaibel az Icones Plantarumban több fajnak, köztük a termáltavirózsának és a magyar nősziromnak is első tudományos ismertetését adja. Emiatt és a könyv ábrázolásainak élethű, művészi kivitelezése miatt a korabeli tudományos közeg Európa legszebb flóráskönyvei között tartotta számon. Olyan tudományos műként, amely botanikailag egy a korban még felfedezetlen régió, a Magyar Királyság első jelentős növénytani ismertetését nyújtotta. A nagy fólió formátumú kötetek rézmetszeteit Karl Schütz készítette fia, Johan Schütz rajzai nyomán. A rajzokat Johann a Kitaibel által gyűjtött élő példányokról rajzolta. A korban a rézmetszeteket egyenként kézzel színezték, ami jelentősen növelte értéküket. Mivel a színes metszetek készítése időigényes és költséges munka volt, a botanikai szakkönyvek többségébe semmilyen rajzot nem tettek. Az Icones Plantarumhoz hasonló nagy méretű, illusztrált művek ritkának számítottak még ekkor, a 18–19. század fordulóján.
A botanikai illusztrációk tudományos segédletek és dekorációs tárgyak is. A nőszirom esetében is a növény minden testrésze méretarányosan, a lehető legpontosabb színezéssel, árnyékolással és kontúrozással került a papírra. Az illusztráció ugyanis általános, sematikus és hiteles vizuális reprezentációja, képviselője az adott fajnak. Segít eldönteni az újonnan gyűjtött példányok rendszertani besorolását. Ugyanakkor ezek a növénytablók reprezentatív dísztárgyak is voltak az arisztokrácia és a polgárság számára. Az Icones Plantarum még diplomáciai ajándék szerepét is betöltötte. A második, bécsi kiadású Magyar Hírmondó tanúsága szerint Napóleon első feleségének,
Joséphine de Beauharnais-nak, aki a növények nagy szerelmese volt, 1801-ben külön példányt adtak az első kötetből.

Szivárvány és villámlás: az írisz ókori öröksége

Ugyan a modern európai virágszimbolikai és kertészeti irodalomban elterjedt hagyomány szerint az íriszt az ókori egyiptomiak az ékesszólás és a hatalom jelképének tekintették, azonban az első tudományosan is alátámasztható íriszábrázolás III. Thotmesz fáraó karnaki Amon-Ré templomkomplexumában látható. A Kr. e. 1481 és 1425 között uralkodó Thotmesz a Retenu (a kánaániták földjének óegyiptomi neve, a mai Szíria, Palesztina és Izrael területe) ellen indított háborúi során a térség természeti kincseiből is zsákmányolt. Az egyiptológusok által karnaki botanikuskertnek hívott Akh-menu templom növényreliefes termének falain íriszek láthatók. A botanikusok szerint ráadásul ezeken a reliefeken két szakállas íriszfaj is azonosítható. Az Iris atropurpurea, amely a szír-palesztin vidéken őshonos és az Iris albicans, amelynek az Arab-félsziget az otthona.
Az íriszek szépsége nemcsak az egyiptomi XVIII. dinasztia uralkodóját ragadta meg. A virágot leíró első európai forrás a görög természettudós, Theophrasztosz (Kr. e. 371 k. – 287 k.) által a Kr. e. 4–3. század fordulóján írt Historia Plantarum (ennek virtuális Corvina példánya megtekinthető a Bibliotheca Corvina Virtualis oldalunkon). Ebből megtudhatjuk, hogy az Illíria hegyvidékein termő növénynek nádszerű levelei vannak és nyáron virágzik. Rizómája (magyarul gyöktörzs, föld alatti vagy a talajfelszín közelében növő, megvastagodott, tápanyag-raktározó módosult szár) illatszerek kedvelt alapanyaga. Nemcsak az illír írisz, hanem a már említett közel-keleti fajok is a szivárvány minden színében pompázó virágszirmaik és gyöktörzsük illóolaj-tartalma miatt a nőiesség és a szépség, valamint a szivárvány fogalmaival kapcsolódtak össze. Ennek legismertebb megnyilvánulása a görög mitológiában és kultúrában Írisz istennő alakja. Írisz az olümposzi istenek (elsősorban Héra és Zeusz) hírnöke volt, aki égi utazása során szivárványt húzott maga után (azon utazott) és ahol földet ért, írisz sarjadt. Az istennő tehát a földi és az égi szféra között járt-kelt. Emiatt a határátlépés miatt az élet-halál közötti átmenet kultuszába beépült a vele társított virág is. Mivel Írisz kísérte a női lelkeket a túlvilágra, az íriszek kedvelt sírnövényekké váltak.

Írisz istennő. Attikai vörösalakos léküthosz, Kr. e. 480–460 körül, a Bowdoin-festő műhelyének tulajdonítva. A kép forrása: Princeton University Art Museum, ltsz. y1993-133

Az íriszhez kapcsolódó hasonló, égi eredetű történetet a délszláv hagyományban is találunk. Perun, a szláv mennydörgés- és villámisten villámcsapásainak helyén a horvát néphagyomány szerint különböző színű íriszek, perunikák sarjadtak. Perun közeli párhuzamai a balti mitológiában is megtalálhatók: a litván Perkūnas és a lett Pērkons ugyancsak a mennydörgéshez, a villámláshoz és a termékenyítő esőhöz kapcsolódó istenség volt. A horvát kultúrában különösen erős az írisz jelenléte. Egyfelől feltehetően az Adria keleti partvidékéről származott a Theophrasztosz által említett illatos illír írisz, amelyet a mai Iris pallida fajkör valamely dalmáciai képviselőjével szokás azonosítani. Másfelől az Ivo és Marija Horvat által 1962-ben új fajként leírt Iris x croatica (horvátul hrvatska perunika) a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia kezdeményezésére 2000-ben Horvátország nemzeti virága lett.

Vlagyimir kijevi fejedelem Perun bálványánál. Miniatúra a Radziwiłł-krónikából, 15. század vége. A kép forrása: Wikimedia Commons

Színek és formák labirintusa: a keresztény íriszkép

A középkori és kora újkori virágszimbolika alapvető külső alaktani megfigyelésekre épül. Ezen elsősorban a virágszirmok színét, alakját, de ugyanakkor a növény más testrészeinek külső megkülönböztető jegyeit is értjük.  
A keresztény íriszkép középpontjában Szűz Mária áll. A késő középkori és kora újkori művészetben az írisz Mária egyik virágszimbólumává vált, egyes ábrázolásokon a hagyományosan tisztaságára és szüzességére utaló fehér liliom mellett vagy annak helyén jelent meg. A spanyol festészetben a Szeplőtelen Fogantatás ábrázolásain is szerepet kapott. Ezzel párhuzamosan az írisz hosszú, hegyes, kard alakú levelei Mária fájdalmával és Krisztus szenvedéstörténetével kapcsolódtak össze a középkori és kora újkori ikonográfiában. Erre sok példa említhető a 15–17. századi németalföldi és itáliai festészetből is (az idősebb Jan Bruegheltől kezdve Düreren át egészen Leonardo da Vinciig), de a leghíresebb talán Hugo van der Goes által a 15. században festett Portinari-oltár középső jelenete. A triptichon, avagy szárnyasoltár középső festményén, a Pásztorok hódolatán a Szűzanya lábánál egy vázában fehér liliom (szüzesség, tisztaság) és ibolya (alázat, szerénység, engedelmesség) mellett a szenvedést jövendölő virágok is megjelennek: a vörös szegfű Krisztus kereszthalálát, míg Mária fájdalmát kék írisz vetíti előre. A kék és lila egyébként a leggyakoribb íriszszínek a Mária-ikonográfiában.

Hugo van der Goes: Portinari-triptichon, 1473–1478. Részlet a Szűz Mária lábánál látható kék íriszekről. Galleria degli Uffizi, Firenze. A kép forrása: Wikimedia Commons

Szivárványos liliom és nőszirom

A világi szimbólumok szintén gazdag tárházából érdemes megemlíteni a liliom-írisz vitát a francia uralkodói jelvény, a fleur-de-lis kapcsán. A kék alapon három stilizált, hosszúkás virágtagból álló aranyvirágot egyes kutatók szerint nem liliomról, hanem íriszről mintázták a kora középkorban. A Loire folyó mocsaras vidékein ugyanis nem liliomok, hanem íriszfajok éltek. Ráadásul létezik az első frank király, I. Klodvig (466–511) megtérésének egy íriszekkel mesélt változata is. Eszerint Klodvig éppen azért vette fel a keresztséget, mert felesége Klotild királyné egy olyan pajzsot adott neki 496-ban az alemannok ellen vívott Tolbiac-i (zülpichi) csata előtt, amelyet az asszony egy remetétől kapott. A remete egy angyal ajándékának mondta a pajzsot, amelyen kék mezőben három arany írisz állt. A pajzs megvédte a királyt, aki ezért a csata után megkeresztelkedett. Ennek a középkori hagyománynak liliomos verziója is létezik, s valójában nem is áll rendelkezésre olyan történeti bizonyíték, amely alapján a liliom-írisz vitát el lehetne dönteni.

V. Károly francia király fleur-de-lis motívumokkal díszített öltözetben, IV. Károly császár és IV. Vencel cseh és római király társaságában. Részlet a Grandes Chroniques de France V. Károly számára készült kéziratából, 1375–1379 körül. Bibliothèque nationale de France, Département des Manuscrits, Français 2813, fol. 473v. A kép forrása: Gallica

A liliom–írisz vita azért is érdekes, mert rámutat a növénynevek történeti változékonyságára. Linné előtt nem létezett egységes botanikai nevezéktan, a köznyelvi szóhasználatban pedig a mai taxonómiai határok még kevésbé érvényesültek: ugyanazt a növényt különböző nevekkel illethették, egy-egy elnevezés pedig mai szemmel eltérő növényeket is jelölhetett. A liliom és az írisz közötti névhasználati átjárásnak magyar példája is van. Az első magyar nyelvű kertészeti műben, Lippay János Posoni kertjében (1664–1667) az esztergomi érsek testvére ötféle íriszt említ „szivárványos liliom” néven. Míg számos európai nyelvben az iris vált a növény általános megnevezésévé, a magyar botanikai nevezéktanban a nőszirom honosodott meg. A Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály által írt, 1807-ben megjelent Magyar Füvész Könyv a növény sziromszerű bibeszálai nyomán alkotta meg a máig használatos nőszirom nevet.

Folytatjuk…

Szentkereszti Máté
(Digitális Bölcsészeti és Metaadat-kezelő Főosztály)