Hevítő virág, illatos rizóma
Az írisz azon kevés dísznövény közé tartozik, amelyeknek – ahogyan az eddigiekből is láthattuk – nemcsak gazdag kultúrtörténeti hagyományuk van, de orvosi és gazdasági jelentőséggel is bírnak. Éppen ezek miatt is válthatott olyan komplex jelenséggé kultúrákon és korokon átívelően.
Az íriszfajták használatát már az ókortól kezdve kettősség jellemezte. Nemcsak dekoratív dísznövények, de gyógynövények is voltak. Már Theophrasztosz is említi az íriszből készített kenőcsöt görvélykór gyógyítására. Idősebb Plinius szerint pedig számos mágikus és gyógyászati tulajdonság köthető az íriszekhez. Historia naturalis című természetrajzi művében az Illíriában élő népek isteneiknek olyan írisz hagymákat adnak áldozatként, amelyeket szüretelés előtt három hónappal mézes vízzel öntöztek körbe, kiengesztelve ezzel a földet, amiért az értékes virágot kiszakítják belőle (lásd a virág kapcsolatát Perunnal). Karddal három kört húztak a virág köré, majd a gyökér kiemelésekor az ég felé tartották azt.
Az írisz azért is volt olyan értékes az ókori ember számára, mert számos gyógyászati hatását ismerték. Plinius egyenesen negyvenegyet. Köhögés, légzési nehézség, gyomorgörcs elleni szer, hánytató és hashajtó készítmény, de sebtisztító is készült belőle. Mindennek alapját az ókori humorálpatológiai rendszerben a virágnak tulajdonított melegítő/hevítő hatása adta. (Ennek ismertetését és más, a könyvtárunk állományához köthető növények gyógyhatásáról lásd a Régi Nyomtatványok Tárának kétrészes írását Répalekvár és kerti ruta címmel: első és második rész)
Az írisz rizómájából készült ókori illatszerekről már volt szó, ez a hagyomány azonban napjainkig tovább él. Az illat alapját az ironoknak nevezett vegyületek adják, amelyek a rizóma többéves szárítása és érlelése során, az iridálok oxidatív lebomlásával képződnek. Elsősorban ezeknek köszönhető a szárított íriszrizóma (orris) jellegzetes, ibolyára emlékeztető illata. A szárított és porított íriszrizóma a kora újkori európai illatszerkészítésben is fontos alapanyag volt: parfümök és illatos púderek készítésére, valamint illatos kesztyűk parfümözésére is használták. Erre a valós történeti hagyományra reflektál a 19-20. századi angolszász okkult és amerikai hoodoo hagyomány is, amely a gyöktörzset Erzsébet királyné-gyökérnek (Queen Elizabeth Root) nevezi. A 16. században uralkodó I. Erzsébet ugyanis nemcsak a ruhák és ékszerek, hanem a kozmetikumok és az illatszerek kedvelője is volt.
Az íriszt nemcsak az európaiak tartották gyógynövénynek, hanem Észak-Amerika őslakosai is. Kifejezetten közkedvelt gyógyszer volt a foltos nőszirom (Iris versicolor) hashajtó és hánytató hatása miatt. A fajt még a 19. század második felében is hasznos gyógynövénynek tartották a kontinensen. Egyaránt ajánlották vízhajtónak, féreghajtónak, máj- és vesebetegségek kezelésére. A szárított és őrölt magvaiból pedig kávépótlót készítettek.
Toszkánában a mai napig termesztik az olasz íriszt (Iris florentina) illatos rizómájáért. Ugyanakkor a tradicionális felhasználás öröksége tovább él Ázsiában is. A japán és kínai íriszekből kinyert vegyületeket kozmetikai célokra használják. A növényben lévő sóskasav (más néven oxálsav, etándisav) enyhe bőrirritációt okoz, ezért arcpirosítónak kiváló.
A Brit-szigetek íriszei
Az Egyesült Királyságban két őshonos íriszfaj él: a bűzös nőszirom (Iris foetidissima) és a mocsári (vagy sárga) nőszirom (Iris pseudacorus). Előbbi gladden, gladdon, gladwyn és gladwin néven is ismert. Ezek az elnevezések az óangol glædene (más alakban gledene) szóból származnak, és valószínűleg a növény kard alakú leveleire utalnak. Devon grófságban a bűzös nőszirom termését adder's meat (viperahús) néven is ismerték; az efféle elnevezéseket mérgezőnek vagy mérgező hatásúnak tartott termésekre alkalmazták. A mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) népi elnevezései között pedig a Jacob's sword (Jákob kardja), a dragon flower (sárkányvirág) és a yellow fleur-de-lis (sárga heraldikai liliom) is megtalálható. E változatos névanyag is mutatja, hogy a kontinentális Európához hasonlóan az írisz a brit népi kultúrában is régóta jelen van. A virág a képzőművészetben is feltűnik: egyik legismertebb 19. századi példája John Everett Millais Ofélia (1851–1852) című festménye, amelynek gazdag növényvilágában írisz is helyet kapott.
Írisz a brit kertépítészetben
Az írisz ahogyan láthattuk hosszú és gazdag európai múltra tekint vissza. Bizonyos fajok (elsősorban Iris germanica, I. pallida, I. pseudacorus és I. foetidissima) már a középkori Angliában is jelen voltak kolostorok és főúri rezidenciák kertjeiben. Ugyanakkor egészen a 19. századig gyógynövényként és haszonnövényként (a már említett parfümgyártás) tekintettek rá, noha már ekkor is színpompás szirmai és különleges formája miatt dísznövényként is használták. A 19. század azért fordulópont az írisz nagy-britanniai történetében, mert ekkor válik az angol díszkert egyik kedvenc évelő növényévé. Népszerűségét nemcsak az esztétikus és sokszínű virágainak köszönhette. Az írisz könnyen nevelhető, hosszú életű és jól alkalmazkodik az angol típusú évelő szegélyágyás rendszerébe. Az elsősorban William Robinson (1838–1935) és Gertrude Jekyll (1843–1932) munkássága révén elterjedő évelőágyás (herbaceous border) a 19. század második felében kialakuló brit naturalista kertművészet sajátos eleme. A gyakran cserjék vagy sövény előtt húzódó, rendszerint 2–5 méter széles növénysávban főként évelő lágyszárú növények találhatók, amelyeket magasság, virágzási idő és színharmónia szerint rendeznek el.
Íriszek és csillagfürtök Gertrude Jekyll júniusi kertjében. Illusztráció Gertrude Jekyll Colour in the Flower Garden című művéből, 1908. A kép forrása: Project Gutenberg
A Royal Horticultural Society (Királyi Kertészeti Társaság), az ország kertészeit tömörítő legfontosabb – az uralkodóház támogatását élvező – szakmai grémium már a 19. század közepén rendszeresen foglalkozott íriszekkel. Ez az az időszak, amikor a kertészetben a fajtagyűjtemények, a bizonyos fajokra specializálódott faiskolák és a kertészeti kiállítások intézménye meghonosodik. A botanikai ismereteken nyugvó hobbikertészkedés a művelt arisztokrata és polgárság társadalmi státuszának szimbóluma volt.
A botanizálási láz különböző időszakaiban más-más növényfajok nemesítése került előtérbe. Míg a 17. században a tulipán, a 18. században a szegfű, addig a 19. században már a tarka évelővirágok és az algák, moszatok is divatos dekorációs elemei voltak a polgári és főúri élettereknek. A különleges növények és az esztétikus kerti virágok iránti érdeklődés a nők körében különösen jelentős volt. A felvilágosító mozgalom kifejezetten buzdította is a hölgyeket kertészkedésre, virágkötésre.
A különféle egynyári és évelő virágok gondozása a 19. század végén virágkorát élő Arts and Crafts mozgalom részét képezte. A kertépítésben ekkoriban Jekyllnek köszönhetően a kék és a lila szirmú íriszek alapvető darabokká váltak. A viktoriánus virágszimbolika ezzel a női kertészkedő lázzal párhuzamosan alakult ki. Ebben a metaforikus jelrendszerben minden virág és szín az emberi viselkedés, a morál és erkölcs középkortól jelenlevő fogalmaihoz, ugyanakkor a polgári értékrend és életmód elemeihez is kapcsolódik. A lila a bölcsesség, a kék a remény és a hit, a sárga a szenvedély, míg a fehér a tisztaság és ártatlanság metaforája. A korszak egyik népszerű illusztrátora, Kate Greenaway a virágszimbolikát gyermekeknek bemutató kiskönyvében (Language of Flowers) például a hírvivő Írisz istennő alakja köszön vissza, hiszen a virágot az üzenet metaforájaként említi.
A 20. század elejére végül Nagy-Britannia vált az írisznemesítés európai központjává. Az amatőr és hivatásos kertészek elhivatottsága 1922-ben intézményes kereteket öltött a British Iris Society (Brit Írisz Társaság) formájában. A társaság célja azóta is a fajtagyűjtés, a történeti fajták megőrzése és a nemesítések felügyelete. Az Egyesült Királyságban ugyan már a század elején növekedésnek indult a nemesítési láz, azonban fénykorát az 1950-es években élte. A festő Sir Cedric Morris (1889–1982) a kor egyik úttörő nemesítője volt, aki saját kertjében több mint 90 fajtát hozott létre. Az íriszek Morris művészetében is markánsan megjelentek. Egyik leghíresebb képe a Tate Modernben őrzött Iris Seedlings (1943), amelyen saját nemesítéseit örökítette meg. Az 1970-es és 1980-as években szintén népszerű volt az autodidakta írisztermesztés, de az ebből a gyakorlatból származó hibridek nem kerültek kereskedelmi forgalomba. Az 1980-as években jött létre a Doddington Hall híres íriszkertje is, amely az egyik legismertebb brit íriszgyűjtemény.
Írisz a brit popkultúrában
Az írisz annak a kerttípusnak jellegzetes növénye, amely a brit film és televízió révén az angol kert nemzetközi ismertetőjegyévé vált. Az Agatha Christie regényeiből készített Miss Marple tévésorozat kiváló példája ennek. A Joan Hickson-féle sorozat nagyon tisztán közvetíti azt a 20. századra hagyományos angolként rögzült, virágokkal teli vidéki kertképet, amely a késő viktoriánus és edwardiánus kertkultúra meghatározója volt. Christie világában nagyon leegyszerűsítve három társadalmi csoport három kerttípusát láthatjuk. Az arisztokrácia és a nagybirtokosság formális tájkertjét (parkland), a felső középosztály és a középosztály cottage-garden jellegű virágágyásokkal, cserjékkel és gyeppel borított kertjeit, amelyeknek az íriszek is részei, valamint a munkásosztály apró haszonkertjeit, ahol egy-egy dísznövény is előfordul. A Miss Marple látszólag spontán, rózsás-évelős, burjánzó kertje a tipikus angol kert képét kelti. Történetileg azonban a filmekben megjelenő hagyományos falusi kert nem spontán kialakult kerttípus, hanem az Arts and Crafts mozgalom, a Robinson-féle naturalista kertstílus és az Edward-kori cottage garden esztétikájából táplálkozó, gondosan megkomponált kertideál, amely mára a brit vizuális kultúra szerves részévé vált.
Íriszek és más évelők a Hidcote Manor Gardenben, amely az Agatha Christie Nemesis című regényéből készült 1987-es Miss Marple-adaptáció egyik forgatási helyszíne is volt. Fotó: David Dixon, 2013. A kép forrása: Wikimedia Commons, CC BY-SA 2.0.
Botanofil uralkodók: II. Máriától III. Károlyig
A kertépítés alapvető része az uralkodói reprezentációnak már az ókor óta. Ha egy uralkodó díszkert, illetve a királyi háztartást ellátó gazdasági és haszonkert építésébe kezd, alapvetően még nem jelent kertészeti és/vagy növénytani érdeklődést. A kertépítés finanszírozásának mértéke azonban már sokkal változatosabb képet mutat. A kifejezetten a növényeket és a kertészkedést kedvelő koronás fők köre pedig még ennél is szűkebb. A brit szigetek uralkodói is ennek megfelelően különböző mértékben mutattak érdeklődést a növényvilág és a kertek iránt.
Az első növényekért személyesen rajongó koronás főnek II. Mária (1662–1694) tekinthető. A dicsőséges forradalom után férjével, a németalföldi Egyesült Tartományok főkormányzójával, az angol trónon III. (Orániai) Vilmossal (1650–1702) együtt uralkodó Mária a 17. század végének legnagyobb magán-növénygyűjteményét hozta létre Hampton Courtban. A mintegy kétezer fajt számláló gyűjtemény a világ minden táját reprezentálta. Az élő egyedekből álló egzotikus gyűjteménynek saját botanikusa is volt. A kollekció nagyságát nemcsak fajgazdagsága mutatja: Mária uralkodása alatt csak narancsfákból mintegy ezer példányt neveltek Hampton Courtban. A fák különösen érdekes asszociációt teremtettek III. Vilmos származásával is, hiszen a narancssárga már a 16. század végétől az Orániai-ház dinasztikus színe volt és idővel a holland identitással is szorosan összekapcsolódott. Maga az Orange név azonban eredetileg nem a narancsból származik: a dél-franciaországi Orange városának neve az ókori Arausio helynévre vezethető vissza. A dinasztianév és a gyümölcs közötti kapcsolat tehát későbbi nyelvi egybeesés eredménye.
Hampton Court palotája és kertjei 1700 körül, III. Vilmos és II. Mária kertátalakításai után. Johannes Kip metszete Leonard Knyff rajza után, Britannia Illustrata, 1707. A kép forrása: Wikimedia Commons, CC BY 3.0.
A brit uralkodócsalád első igazi botanofil – növénytani tudással rendelkező és botanizáló tevékenységet folytató – tagja Szász-Gothai Auguszta walesi hercegné (1719–1772) volt. A Hannoveri-házból származó III. György (1738–1820) édesanyja alapította Kew-ban férjével együtt a híres botanikus kert alapját 1759-ben. A világ egyik legjelentősebb botanikus kertjének számító Kew Gardens III. György alatt vált világhírű intézménnyé. György felesége Mecklenburg-Strelitzi Sarolta királyné (1744–1818) pedig aktív botanizáló tevékenységet is folytatott a kertben. Lányaival, Sarolta (1766–1828) württembergi királynéval és Erzsébet (1770–1840) Hessen-Homburg-i tartománygrófnéval együtt tudományos illusztrációkat készítettek és a kert anyagát rendszerezték. Sarolta tehát III. Károlyhoz hasonlóan őszinte szakmai érdeklődéssel foglalkozott a növényekkel. Méltán nevezte el róla Sir Joseph Banks, a 19. század elejének nagy brit botanikusa kedvenc virágát a dél-afrikai papagájvirágot Strelitzia reginae-nek, azaz a Strelitzi királyné virágának.
Papagájvirág (Strelitzia reginae). Margaret Meen akvarellje, 1790 körül. Royal Horticultural Society, Lindley Library. A kép forrása: RHS Lindley Collections
A II. Erzsébet (1926–2022) 70 éves uralkodása után trónra lépő Károly szenvedélyes kertész. Elsősorban a szarkaláb, a hóvirág, a történeti rózsafajták és a réti vadvirágok kedvelője, azonban számos kertjében található írisz is. A király organikus gazdálkodásra és biodiverzitásra építő szemléletét tükröző Highgrove Gardens évelőágyásaiban szakállas íriszek (Iris germanica hibridek), míg a vízpartokon az őshonos mocsári (sárga) nőszirmok (Iris pseudacorus) élnek. Sőt, a birtok növényeit botanikai illusztrációkon keresztül bemutató képesalbumában, a The Highgrove Florilegiumban az 1960-ban nemesített Black Swan (fekete hattyú) nevű szakállas írisz is látható. A The Highgrove Florilegium a Kitaibel-féle Icones Plantarumhoz hasonló botanikai díszmű, azzal a különbséggel, hogy fókuszában nem a tudományos leírás, hanem a művészi (de tudományosan hiteles) illusztráció áll. Műfaja ugyanis florilegium (virággyűjtemény). A 16–17. századtól elterjedő könyvtípus elsősorban dísz- és kerti növényeket mutat be gazdag botanikai illusztrációkon keresztül. A 2008–2009-ben két kötetben megjelent highgrove-i florilegium 72 kortárs botanikai illusztrátor 124 alkotását tartalmazza. Mindössze 175 számozott példány készült belőle, jelenlegi, 12 950 fontos ára pedig mintegy hatmillió forintnak felel meg. Az összegben a botanikai illusztrációk tudományos és művészi értéke mellett a kötetek különleges kivitele, kézműves előállítása és exkluzivitása is tükröződik. Az első, 1/175. számú példány természetesen a kert tulajdonosáé, III. Károly királyé.
Íriszekkel londoni közparkokban is találkozhatunk. A II. Erzsébet királynő parkban például sárga íriszek élnek a vízparti területeken. Ennek a brit íriszfajnak egyébként több fajtája is viseli a Royal Horticultural Society Award of Garden Merit címét, amely azt jelenti, hogy a legnagyobb presztízzsel bíró kertészeti társaság kiváló minőségű, ültetésre és szaporításra ajánlott fajtaként ismeri el őket. Ilyen például az említett Black Swan írisz is.
Ugyan a király beszédeiben és könyveiben inkább a vadvirágokat, gyümölcsfákat és gyógynövényeket említi, kertfilozófiájába mégis kiválóan illeszkedik az írisz is. Károly ugyanis a hagyományos brit kertészeti örökséget, az organikus és sokszínű fajálománnyal dolgozó kertépítést támogatja. Az évelő íriszek ebbe a koncepcióba jól illeszkednek, hiszen kevés gondozást igényelve is hosszú ideig élnek és sok beporzót vonzanak, természetes hatású ültetésekben szépen mutatnak.
Zárszó
Az íriszek színes története korokon és országhatárokon átível. Az ókortól napjainkig volt illatszerek és orvosságok alapanyaga, istenségek virága, erények szimbóluma. Szépsége azonban nemcsak ebben a gazdag kultúrtörténeti hagyományban rejlik. A magyar és a brit vadonban, a tudományos kutatást szolgáló botanikus kertekben, de királyi, főúri és polgári kertekben is előforduló virág. Nemzeti könyvtárunk ajándéka, Kitaibel Pál füveskönyvének magyar nőszirmot ábrázoló 1812-es botanikai illusztrációja a vadvirágok és a termesztett növények világát, a kertészkedés, a tudományos és művészi munkát köti össze a természet felfedezésének és megóvásának nemes ügyével. Fő üzenetét pedig maga az ajándékozott foglalja össze a legpontosabban:
„A kertben végzett munka, vagy éppen az a törekvés, hogy akvarellen ragadjuk meg egy növény lényegét, nemcsak a léleknek tesz jót, hanem egyfajta alapvető alázatra is megtaníthat bennünket, amely napjaink világában különösen fontos. Arra emlékeztet, hogy valójában részei vagyunk a természetnek, nem pedig elkülönülünk tőle.”
Charles, H.R.H. The Prince of Wales: Preface. In: The Highgrove Florilegium: Watercolours Depicting Plants Grown in the Garden at Highgrove. Vol. I. London: Addison Publications, 2008. Digitalizált előszóoldal: Russell Kaplan Auctioneers. Az idézet online szöveges közlése: Vorstelijk geschilderd: blauw bloed, groene vingers. In: BRUZZ, 2013. június 16.
Mi már csak annyit tudunk hozzátenni, hogy a digitális paradigmaváltás korában élő 21. századi ember természethez való visszatalálásában a nemzeti könyvtárak is részt tudnak venni azáltal, hogy megőrzik, feltárják és megosszák különleges természettudományos gyűjteményüket a széles nyilvánossággal tudományos és ismeretterjesztő, digitális és hagyományos formában egyaránt.
Szentkereszti Máté
(Digitális Bölcsészeti és Metaadat-kezelő Főosztály)
Felhasznált források
- Greenaway, Kate: Language of Flowers. London: George Routledge and Sons, [1884]. Project Gutenberg
- Lippay János: Posoni kert. I. Virágos kert. Nagyszombat: Akadémiai Nyomda, 1664; II. Veteményes kert. Bécs: Matthäus Cosmerovius, 1664; III. Gyümölcsös kert. Bécs: Matthäus Cosmerovius, 1667. Lippay János: Posoni kert – Hungaricana
- Pliny the Elder: The Natural History. Translated by John Bostock and H. T. Riley. London: Henry G. Bohn, 1855–1857. Online: Perseus Digital Library
- Theophrastus: Enquiry into Plants and Minor Works on Odours and Weather Signs. Translated by Sir Arthur Hort. I–II. London: William Heinemann, 1916. Online: Biodiversity Heritage Library
- Waldstein, Franz Adam von – Kitaibel, Pál: Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae. I–III. Viennae, Typis Matthiae Andreae Schmidt, 1799–1812. Vol. III. Viennae, Schmidt, 1812. 250–251.
Felhasznált szakirodalom
- Beaux-Grimal, Nathalie: Le cabinet de curiosités de Thoutmosis III: plantes et animaux du « Jardin botanique » de Karnak. Orientalia Lovaniensia Analecta 36. Leuven, Peeters, 1990.
- Charles, H.R.H. The Prince of Wales: Preface. In: The Highgrove Florilegium: Watercolours Depicting Plants Grown in the Garden at Highgrove. Vol. I. London, Addison Publications, 2008.
- Doddington Hall: „The West Garden.” Doddington Hall & Gardens
- The English Iris Company: „History of British Irises.” The English Iris Company
- Gombocz Endre: Kitaibel Pál: Iter Bereghiense 1803. A Hegyaljára vonatkozó naplórészletek. In: Botanikai Közlemények 36, 5–6. sz. (1939), 278–296.
- Herbarium Croaticum: Fun Facts. In: Herbarium Croaticum, University of Zagreb, Faculty of Science, Department of Biology
- Historic Royal Palaces: National Plant Collections. Hampton Court Palace
- Hobhouse, Penelope: The Story of Gardening. London–New York: Dorling Kindersley, 2002.
- Horvat, Ivo – Horvat, Marija: Iris croatica – nova vrsta perunike u Hrvatskoj. In: Acta Botanica Croatica 20–21, 1. sz. (1962), 7–20
- Houghton, Hannah: „Cedric Morris: artist, educator and iris breeder.” Royal Horticultural Society
- Lyte, Charles: The Iris in History. In: The Species Group of the British Iris Society (ed.): A Guide to Species Irises: Their Identification and Cultivation, Cambridge, Cambridge University Press, 1997, 4–8.
- Natter-Nád Miska: Virágoskönyv. Kerti és szobanövényeink származása, története és ápolása, Budapest, Pallas, 1939.
- Radenković, Ljubinko: Perunika – cvet nebeskog ili htonskog sveta? / German Iris – The Flower from the Heavenly or Chthonian World? In: Studia Mythologica Slavica 16 (2013), 105–116. DOI: 10.3986/sms.v16i0.1547.
- Roger, B. – Fernandez, X. – Jeannot, V. – Chahboun, J.: An alternative method for irones quantification in iris rhizomes using headspace solid-phase microextraction. In: Phytochemical Analysis 21, 5. sz. (2010), 483–488. DOI: 10.1002/pca.1223.
- Royal Botanic Gardens, Kew: „History of Kew.” Royal Botanic Gardens, Kew
- Royal Botanic Gardens, Kew: „Iris aphylla” Plants of the World Online. Royal Botanic Gardens, Kew
- Sümeginé Tóth Piroska: Virágirodalom, Budapest, Corvina, 2017.
- Tocher, Ian: Reviving Mary II’s Citrus Collection at Hampton Court. In: Historic Royal Palaces, 2024. augusztus 23.
- Wilson, Ellie: Who was the real Queen Charlotte? In: Royal Botanic Gardens, Kew, 2023. június 2.
