Amikor kiderült, hogy könyvtárunkban A jövő század regényével kapcsolatos kiállítás nyílik, nagyon megörültem. Végre alkalmam adódott az általam tervezett foglalkozással egy kiállításunkhoz és egyúttal egy irodalmi műhöz kapcsolódni. (Mert az nem volt kérdés, hogy a Múzeumok Éjszakájára olyan programot fogok tervezni, amely ehhez a tárlathoz kötődik.)

Irodalmi szöveg és vizuális alkotás találkozása: apa színez, a fia rajzol  

Miután megnéztem a kiállítást, nagyon inspirálónak találtam, sok ötletem támadt, de kezdetben még a szokásos kézműves foglalkozásokban gondolkodtam. Aztán egyszer csak – már nem is emlékszem, hogyan – megszületett a közösségi rajzolás ötlete.
Alapvető célom, hogy a rendezvényeinken tartott kézműves foglalkozásokat – köztük a korábbi, általam nagyon szeretett rajzos programokat, mint például a könyvjelzőkészítést – alkotásterápiás szemlélettel tervezzem meg és valósítsam meg a kollégáim segítségével. Emellett a kezdetektől fogva érdekelt az is, hogy hogyan lehet a különböző művészeti ágakat – például a szöveget és a vizuális alkotást – akár egészen szokatlan módon ötvözni nemzeti könyvtári környezetben. Módszertani háttérként a MOME művészettel nevelés kurzusán, a HumanHub (Lukács Oktatási Központ) komplex alkotásterápiás csoportvezetői képzésén, valamint a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár biblioterápiás szakmai továbbképzésén szerzett elméleti és gyakorlati tudásomra támaszkodtam. Az itt tanultakat és tapasztaltakat szerettem volna „élesben” is kipróbálni ebben a szokatlan(nak tűnő) környezetben.
A tervezés fázisában nem olvastam tanulmányokat, és nem kutattam a témában, erre csak most, e blogbejegyzés megírása kapcsán került sor. Mivel ez volt az első ilyen foglalkozásom itt, nem tudhattam, hogy egy irodalmi mű és a közösségi rajzolás fúziója, ráadásul egy nemzeti könyvtári rendezvényen, vajon működni fog-e a gyakorlatban. Csak a rajz és az irodalom erejét és lelki működését ismertem a saját élményen alapuló képzésekből, amelyeken részt vettem. A tervezés és a készülődés közben rengeteget izgultam, és sokszor el is bizonytalanodtam. A célom azonban az első pillanattól egyértelmű volt: azt szerettem volna, hogy a hozzánk betérő vendégek kapcsolódjanak Jókai idézeteihez, a papíron lévő szavakhoz és a ma emberének szóló gondolatokhoz. Ami pedig a legfontosabb: önmagukhoz és egymáshoz, mert azt gondolom, hogy a mai elidegenedett világban ez a kapcsolódás és a közösségépítés nagyon fontos.
A könyv tehát – jelen esetben Jókai műve – számomra itt nem csupán egy könyvtári dokumentum volt, hanem egy irodalmi mű, amelyhez kapcsolódni lehet. Ezzel a foglalkozással nem a klasszikus múzeumpedagógiai ismeretátadásra törekedtem, hiszen az egy teljesen más, önálló szakma. A célom egy olyan nyugodt, biztonságos tér megteremtése volt, ahol a hozzánk betérők a szövegeken keresztül önmagukhoz, a közös rajzon keresztül pedig egymáshoz kapcsolódhatnak.

Az előkészületek és a biztonságos tér megtervezése

Márciusban kezdtem el dolgozni a program részletein. Sokáig gondolkoztam azon, hogy hogyan is tervezzem meg az egészet nemzeti könyvtári környezetben. A legnagyobb kérdés az volt, hogyan működhet ez a módszer egy ilyen nyitott, nyüzsgő közegben úgy, hogy a vendégek közben biztonságban érezzék magukat? Hogyan érhetem el, hogy az élmény megnyugtató és pozitív legyen, anélkül hogy bármilyen mélyben lévő trauma felszínre törne? Egy tömegrendezvény nem a mély önismereti munka helye, a célom az volt, hogy a rajzolás egy feltöltő, erőforrás-központú élmény legyen.
Mivel nem lehettem egész este az asztalnál, fel kellett készítenem egy kolléganőmet, mert az idő nagy részében ő fogadta és kísérte a vendégeket. Bevallom, emiatt is picit izgultam, hiszen neki nincs alkotásterápiás képzettsége, de a bizonytalanságom nagyon hamar elszállt. Maximális tisztelettel állt a feladathoz, mert érezte, mennyire fontos nekem ez a projekt, mint „első gyerek”.

A fizikai keretek

A biztonságos teret maga az asztal és a papír jelentette. A falra rögzített papírral szemben – amely könnyen teljesítménykényszert szülhet – az asztal biztonságot teremt azzal, hogy kényelmesen le lehet ülni, a papír fölé lehet hajolni és ki lehet zárni a külvilágot. Ez a fizikai keret lehetőséget adott arra, hogy a Múzeumok Éjszakájának zaja és nyüzsgése ellenére az asztalnál egy nyugodt, csendes sziget alakuljon ki. Ebben a védett közegben megszűnt a hierarchia, valamint a korosztályi, szakmai és tudásbeli különbségek, így a rajzolók egyenrangú társakká váltak az alkotásban.
Két külön asztalt terveztem meg (0–8 év és 9–99 év), figyelembe véve a fejlődéslélektani sajátosságokat és az alkotói igényeket. A kisgyermekek számára a rajzolás még egy dinamikus, fizikai, sokszor nagy mozdulatokkal járó örömforrás, amely nem a szövegek értelmezéséről, hanem csakis az önkifejezésről szól. Ha korlátok közé szorítjuk őket, a tiltás elveheti az alkotás örömét. Azzal, hogy saját, szabad teret kaptak, ők is felszabadultan kibontakozhattak, miközben a felnőttek asztalánál maximálisan megmaradhatott az elmélyülés, valamint a szövegekre (és az egymás rajzára) való reagálás lehetősége.

A fehér laptól való félelem feloldása

Az üres lap ijesztő lehet. Hogy ezt feloldjuk, a rendezvény előtti napon a lapra felragasztottam öt „zsebet” – rajtuk a Jókai regényből származó idézetekkel, az öt terület nevével (erről a következő részben bővebben írok) –, majd a grafikus kolléganőmmel felskicceltünk rá néhány halvány, néhol elnagyolt motívumot. Ezzel előre „belaktuk” a látogatók számára a teret: nem egy üres felülettel találták szembe magukat, így sokkal bátrabban és könnyebben tudtak csatlakozni a közös alkotáshoz. Nagyon fontos volt, hogy ne rajzoljuk fel előre az Otthon-város szerkezetét, mert a célom nem az volt, hogy a vendégeink rekonstruálják a regénybeli várost, hanem az, hogy az idézetekhez, szavakhoz és az üzenetekhez kapcsolódva rajzolják meg, hogy ők hogyan képzelik el az ideális várost.

Az eszközök

Színes ceruzák és pasztellkréták is voltak az asztalon – és a történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy egy vastag fekete filc is odakeveredett, aminek a gyerekek később nem is tudtak ellenállni. A ceruza jól irányítható, határozott eszköz, a precizitást és a gondolkodást támogatja. Ismerőssége és kiszámíthatósága biztonságérzetet adott az alkotáshoz azoknak, akiknek felnőttként sokszor nehéz elengedniük a belső kontrollt. A pasztellkréta pedig – ami nagyon népszerű volt a látogatók körében – sokat segített abban, hogy el tudják engedni a „nem tudok rajzolni” félelmét: a legtöbben végül ezekkel a lágy, finom nyomot hagyó eszközökkel alkottak. Mivel a kréta puhán, szinte ellenállás nélkül siklik a papíron, az alkotás egy áramló, meditatív élménnyé válhat. Ez a lágy anyagszerűség segített feloldani a teljesítménykényszert: a bizonytalanabb vonalak könnyen belesimultak a színek textúrájába, így a hibázástól való félelem helyét átvehette az önfeledt alkotás.

A szöveg mint projekciós felület

Bevallom, hogy magamtól elsőre nem Jókait választottam volna egy ilyen program tárgyául. Ugyanakkor nagyon örültem a regényben lévő Otthon-városnak, mert az eszmeiségével könnyedén és örömmel tudtam azonosulni. Ez azért volt fontos, mert olyan alapanyaggal vagy irodalmi művel nem tudok dolgozni, amelyhez én magam nem kapcsolódom szívvel-lélekkel.
Tudtam, hogy Jókai nem a legkönnyebb választás, hiszen a 19. századi nyelvezete a mai olvasó számára távoli és nehéz lehet. Ráadásul a vendégeink többsége nem is olvasta a regényt, de nem is az volt a célom, hogy a regényt ennek a foglalkozásnak a keretein belül ismertessem meg velük. Nem a regénybeli város rekonstrukciója volt a cél, hanem a már említett kapcsolódás: a lapon lévő szavakhoz, Jókai mondataihoz és az üzenetekhez, valamint az, hogy a vendégek kapcsolódjanak önmagukhoz és egymáshoz. A rajzolás így kizárólag a regény Otthon-város motívumáról, annak szellemiségéről szólt.
Hogy ezt elérjük, a rajzolás előtt a vendégek csak a programleírást láthatták, az Otthon-államról és városról szóló részletes leírást tudatosan elrejtettük. Az asztalhoz lépők így kaptak egy rövid ismertetőt, a nagy, közös papírra pedig felkerült öt „zseb”, melyek Jókai regényének egy-egy szimbolikus területét jelölték: Az Alapkő, A befogadás kapuja, Az Ég és a jövő, A béke és biztonság kapuja, A föld és a stabilitás. A zsebek belsejében elrejtettem egy-egy üzenetet: Jókai gondolatait „lefordítottam” a ma embere számára könnyebben érthető, közvetlen nyelvre.

A program leírása (balra) és Otthon-állam és város leírása a regény alapján (jobbra)

Mivel a résztvevők nagy része nem ismerte a művet, a zsebek és a kártyák hívószavai tiszta belső tükörként, szabadon alakítható kiindulópontként működtek. A kapcsolódásra tudatosan többféle lehetőséget kínáltam: a területek neveit, az eredeti idézeteket és a ma emberének szóló üzeneteket. Így mindenki megtalálhatta azt az idézetet vagy szót, amelyhez a legkönnyebben tudott kapcsolódni, és amely valódi inspirációt adott számára az alkotáshoz.
Az emberek elolvasták az idézeteket, ha akarták, kihúzták és elolvasták az üzeneteket és rajzolni kezdtek. A rajz végén jött a valódi csavar: amikor megfordították a programleírást, és elolvasták Jókai eredeti látomását a légfutókról és az üvegpalotákról, megszülethetett a rácsodálkozás öröme. Ekkor rádöbbenhettek, hogy a saját belső vágyaik és a rajzaik mennyire egybecsengtek a 150 éves utópia szellemiségével – a múlt, a jelen és a jövő így összekapcsolódott.

• 
• 

Miközben a felnőttek az idézetes zsebekkel dolgoztak, a legkisebbek asztalánál más módszert alkalmaztam: a 0–8 éves gyerekek lapjára nem idézetek és nem is komoly szavak kerültek, hanem az Otthon-város alapértékei. Olyan alapszimbólumokat használtam, mint: család, szeretet, barátok, otthon, varázsház, repülő kert, amelyeket a kisgyermekek is könnyedén megértenek. De náluk nem is elsősorban a szavak, hanem inkább a lapra rajzolt barátságos motívumaink és a csillámos filccel felírt szavak lehettek alkotásra hívogatóak.
Az egyik kisfiúnak, Zoltának például leginkább a „repülő kert” indította be a fantáziáját: nekilátott kiszínezni az almát, majd salátát, zöld füvet, a kert belsejébe pedig gilisztákat rajzolt, sőt, még a „világ legkisebb” és „legsoványabb” emberét is megörökítette. Egy másik, még kisebb kisfiú pedig egy látszólag sűrű firkával töltötte meg a papírt, amiről a beszélgetés során kiderült, hogy a színes vonalhalmaz a legjobb barátját ábrázolja.

A legkisebbek asztalánál az Otthon-város alapértékei és az olyan hívószavak, mint a „repülő kert” vagy a „barátok”, indították be a gyermekek fantáziáját

Egy esetben tettem csak kivételt: egy kisfiú az apukájával érkezett, akit sikerült rávennem, hogy színezze ki az egyik rajzot a felnőttek lapján. A kisfia ekkor letelepedett mellé – úgy éreztem, nem küldhetem át őt a kisgyerekek asztalához, mert fontosabb volt, hogy egymás közelében alkossanak. Ugyanakkor a kereteket itt is tartanunk kellett: ketten elmagyaráztuk neki, hogy az Otthon-város egy békés hely, így lehetőleg ne rajzoljunk rakétát. A kisfiú megértette a kérésünket, és végül egy űrhajót rajzolt a lapra.

Az űrhajó. A kivétel, ami erősítette a szabályt

Mivel a rendezvényeinkre külföldi vendégek is érkeznek, minden szöveget angolra is lefordítottam, hogy a nyelvi korlátok senkit se zárjanak ki a közös megélésből. Tettem ezt azért is, mert kíváncsi voltam, hogy azok az emberek, akik nem itt élnek, adott esetben teljesen más kultúrából jöttek és valószínűleg egyáltalán nem ismerik Jókai műveit, hogyan tudnak majd vajon kapcsolódni hozzá.

Pinkert Anikó
könyvtáros, komplex alkotásterápiás önismereti csoportvezető
(Kurrens Könyvfeldolgozó Osztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

Egressy Béni. Színezett litográfia – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KB 5059/1

Egressy Béni (1814–1851) hitelesnek tekinthető zenei, s tegyük hozzá színházi vonatkozású kéziratai az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók, elsődlegesen a Színháztörténeti és Zeneműtárban. A nyomtatásban még a zeneszerző életében megjelenő kották egy jó részét maga Egressy adta be a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárába, azaz a Széchényi-könyvtárba, melynek akkoriban már 1846-tól az első őre, azaz igazgatója Mátray Gábor volt. Erről tanúskodnak az egyes kottacímlapok aljára írt ajánlások is: „A’ Széchényi-országos könyvtárnak szentelé a’ szerző”…

• 
• 
• 
• 
• 

A református lelkészi családban, 1814. április 21-én Sajókazincon született Egressy Béni – eredeti nevén egresi Galambos Benjámin – rövid mezőcsáti tanítóskodás után végül bátyja, Egressy Gábor példáját követve felcsapott színésznek. Ezt eleinte bátyja is meggondolatlan, elhamarkodott elhatározásnak vélte, csak később igazolódott be, hogy habár sem színésznek, sem énekesnek nem volt igazán kimagasló tehetség, mégis, Egressy Béni igazi lételeme a színház volt. Jó érzéke volt mindenhez, amire a színház körül akkortájt különösen nagy szükség volt: színműveket fordított, librettókat írt, kísérőzenéket és dalbetéteket komponált.

Nemzeti Színházi Zsebkönyv 1845-ik évre. Kiadják Gilyen [Gillyén Sándor], Gönczy [Soma], Rety [Réthy Mihály]. [Vanderburch, Louis Émile] Vanderburk – [Laurencin, Paul Aimé, Chapelle] Laurenain: A párisi naplopó házassága. Vígjáték 2 felvonásban, fordította Egressy Benjámin. Landerer és Heckenast, Pest, 1844. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Nemzeti színházi zsebkönyv, 271.

Fordításai közül több saját kézírásában is fönnmaradt. Egyike ezeknek a ma is kedvelt Verdi-opera, a Nabucco librettója még 1846-ból.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

A címlap mellett a teljesen eredeti állapotában megmaradt szövegkönyv borítólapját is bemutatjuk.

Verdi, [Giuseppe]: Nabucodonozor. [[Nabucco]. Opera 4 felvonásban. [Szövegét] írta: [Temistocle] Solera. Fordította Egressy Béni. Autográf kézirat, 1846. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1847. január 2. A Nemzeti Színház és Magyar Királyi Operaház könyvtára. Külső borítólap – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: MM 13.835

S már egy másik korszakból, 1851-ből való fordítás, szintén Egressy Béni kézírásában: Auguse Anicet-Bourgeois (1806–1871), azaz a 150 éve elhunyt neves francia drámaíró műve, A néma.

• 
• 

S a szerzői jogok egy korai példájáról tanúskodik a szövegkönyv címlapjának alján Egressy Béni saját kezű megjegyzése:

Bourgeois-Anicet [Auguste], Mason, Michael [Benoî]: A néma. [Le muet]. Dráma 6 felvonásban. Fordította Egressy Béni. Rendezte Lendvay Márton. Rendezőpéldány. Bemutató: Nemzeti Színház, 1851. október 7. Cenzúrapéldány, Prottmann, 1851. szeptember 24. Egressy Béni kézírásával. A címlap részlete – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: N.Sz.N. 75

Egressy Béni először 1834-től Kassán és Kolozsváron lépett föl. Az Egressy testvérek a kolozsvári szereplés után 1835-ben a Várszínházhoz szerződtek, majd 1837-től az akkor megnyíló Pesti Magyar Színház, azaz a Nemzeti Színház tagjai lesznek. Az augusztus 22-i megnyitón a Vörösmarty által írt Árpád ébredésében a Költőt Egressy Gábor játszotta, a Kajánságot pedig „Egressy Benj.[ámin] úr.”
1840. augusztus 8-án színre kerül Erkel Ferenc kétfelvonásos operája, a Bátori Mária, melynek szövegét – Dugonics András darabját lényegesen átdolgozva s drámaivá téve – szintén Egressy Béni írta. Szepelik tanácsos szerepét eleinte a régi barát, szerzőtárs, a zeneszerzésben is segítőtársa, Szerdahelyi József játszotta, majd 1841. január 29-étől, megszakításokkal, több előadáson át maga a szövegíró. A címszerepet eleinte Felbér Mária alakította, majd mások után az 1843. december 15-i előadáson lépett föl ebben a szerepben Schodelné Klein Rozália, s 1846. december 12-én Egressy múzsája s titkos nagy szerelme, Hollósy Kornélia.

Barabás Miklós: Schodelné Klein Rozália Erkel Ferenc Báthory Mária című operájának címszerepében. Nemzeti Színház, 1843. december 15. Színezett litográfia

Számos népszínmű, színmű kísérőzenéjét Egressy Béni szerezte, például Jósika Miklós Két Barcsaijáét 1844-ben, melyben Bornemisza Annát Laborfalvi Róza személyesítette meg. Önálló népszínművet is alkotott, a Két Sobrit, melynek betétdalai külön is számos kiadást értek meg s igen népszerűek voltak.
Dalai közül némelyiket sokszor énekelték, melyek így egészen „népdallá”, a nép által énekelt énekké váltak. Vahot Imre, Erdélyi János, Czuczor Gergely s mások versei mellett elsődlegesen Petőfi, Tompa és Vörösmarty verseinek megzenésítésével vívta ki magának kortársai elismerését, s a Szózaton túl is néhány művével, melyekről kevesen tudják, honnan is erednek. Ilyen az Ereszkedik le a felhő, Petőfi közismert versére, s a Tompa Mihályéra írt Télen nyáron puszta az én lakásom.
A Hunyadi László remek librettója Egressy egyik fő művének tekinthető. Az 1844. január 27-én bemutatott Erkel–Egressy opera Rozgonyiját maga a szövegíró énekelte.

Walzel Ágost Frigyes: A király esküje. Jelenet Erkel Ferenc Hunyadi László című operájából. Nemzeti Színház, 1844. január 27. Havi Mihály mint Hunyadi Mátyás, Udvarhelyi Miklós mint Gara nádor, Schodelné Klein Rozália mint Erzsébet, Molnár Leopoldina mint Gara Mária. Színezett litográfia

Másik kimagasló alkotásának, legjobb és máig legnépszerűbb szövegkönyvének megzenésítését és bemutatóját nem érhette meg – a Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be. Ki ne ismerné, s ne tudná énekelni is akár Bánkkal, ha nem is teljesen az eredeti szöveggel, hogy:

Erkel Ferenc a Bánk bánban, melynek szövegkönyvét Katona József műve nyomán Egressy írta, egyértelmű utalást tesz a Szózat szövegére és zenéjére a főhős 2. felvonásbeli híres áriájában: „Hazám, hazám, te mindenem!”

Szózat. Költemény Vörösmartytól. Díjkoszorúzott zenéjét írta Egressy Béni. Wagner józsef tulajdona, Pesten. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: Mus. Pr. 5337

Ezzel az 1843-ban kiírt Szózat-pályázat díjnyertes, korábban sokat vitatott színvonalú zenéjét Erkel Egressy halála után is végleg elismerte, emléket állított kedves librettóírójának, ami egyúttal a Szózat azóta kivívott helyét is mutatja. Később Erkel Dózsa György című operájának (1867) 5. felvonásában a trombiták szólaltatják meg a Szózat kezdő motívumát, s ezt idézte a Nemzeti Színház félszázados jubileumán fölcsendülő Ünnepi nyitány is.
További érdekesség, hogy a Szózat dallamának befejezése az Egressynek tulajdonított „Ne menj rózsám a tarlóra” kezdetű nóta „Ki süt nekem lágy kenyeret?” szövegrész dallamának egyértelmű idézetének tekinthető.
A dallam és szöveg Szigligeti Ede A szökött katona című színművében is szerepel. Szövegvariánsai többször is felbukkannak a különböző gyűjteményekben. (Lásd: Népdalok és mondák. A Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkeszti és kiadja Erdélyi János. Beimel Józsefnél, Pest, 1846.)

• 
• 

Egressy Béni műveinek továbbélésére a Szózat után a legjobb példa a mindenki által jól ismert, könnyen énekelhető Klapka-induló. Egressy Komáromban 1849-ben szerezte a dallamot, de a ma is jól ismert szöveg, amelynek költője Thaly Kálmán volt, csak 1861-ben keletkezett.
A fiatalon, mindössze 37 évesen elhunyt dalköltőtől Kecskeméti Józsi, a híres cigányzenész egy emlékének szentelt „csárdással” búcsúzott: Egressy halotti harangozása. Emlékét dalainak egyik legfőbb ihletője, a rajongva szeretett, gyönyörű hangú énekesnő, Hollósy Kornélia őrizte, kedvelt szerzeményeit számos fellépésén énekelte.

Barabás Miklós: Hollósy Kornélia mint Valois Margit Giacomo Meyerbeer A hugenották című operájában. Nemzeti Színház, 1855. május 25. Litográfia

1852-ben Varsóban a cári pár előtt is elénekelte a Tompa Mihály versére írt egyik híres dalát:

Rossini A sevillai borbély éneklecke-jelenetében Hollósy Kornélia gyakorta énekelte Egressy dalait. A Csalogány búcsúja is neki szól, melynek nemcsak a zenéjét, hanem szövegét is Egressy Béni írta 1851-ben, talán már a közeli halál előérzetével:

• 
• 

Kis Domokos Dániel
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul.

Hat évtized alatt nagyot változott az a festői, vadregényes táj, amely keretbe foglalta Vasvári Pál és szabadságharcos társainak végzetük felé vivő útját. 1914-ben Ruzicska Béla kolozsvári egyetemi tanár lelkes természetjáró beszámolóját olvashatjuk a vidékről az Erdélyi Kárpát Egyesület lapjában.

A fakitermelő telepet és környékét, a Meleg-Szamos felső folyását borító fenyveseket az 1910-es évek elején megvásárolta egy örmény származású gazdag fakereskedő fia, Urmánczy János. Az új földbirtokos itt telepedett le és alapított családot. Házasságukat a Vasvári-kápolnában kötötték és 1912-ben, Jósikafalva felett egy dombtetőn fölépítették romantikus stílusú kastélyukat.

Jósikafalva – Urmáczy-kastély – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. J 162.

A kastély jóformán még el sem készült, amikor a domboldalban egy új katolikus templom építésébe kezdtek. (Ennek az alapozása látható a fenti kép bal oldalán.) A falu gyarapodásával a hívek létszáma is megnövekedett és a kis kápolna már szűknek bizonyult. A kőből épült kis templom vált az új Vasvári-emlékhellyé.

Az Urmánczy-kastély az új kápolnával. In: Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19) 121. o. előtt – Törzsgyűjtemény

1914-ben Erdély még Magyarország része volt, amikor Ruzicska Béla feleségével és tanártársával felkereste Vasvári Pál elestének helyét. Az emlékhely leginkább egy vastag gerendákkal körbekerített karámra hasonlított. Így lehetett megvédeni azt a parányi területet a 65 éve szűnni nem akaró gyűlölettől.

Vasvári Pál sírja 1914-ben. In. Erdély, 23. évf. 5. sz. (1914), 69. – Törzsgyűjtemény

Vasvári Pál sírja 1918-ban. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19), 127. – Törzsgyűjtemény

Ez az utolsó kép az emlékhelyről. A történelem vihara mindent elsodort. Ez a vihar itt sokkal dühödtebb volt annál, hogy bár csak egy kis fakereszt is állva maradjon, amely Vasvári és társai elestének a helyét jelölné.
1918 novembere Jósikafalva történetének vészterhes hónapja volt. Míg Budapest utcáin az őszirózsás forradalom pacifizálta a frontról hazatérő katonákat, addig az Erdélyi-szigethegységben az obsitos bakákból fegyveres csapatok verődtek össze, amelyek feldúlták az udvarházakat, öltek és raboltak. Egy ilyen, a monarchia hadseregéből hazakerült, többségében román nemzetiségű rablócsapat támadta meg az Urmánczy kastélyt is Jósikafalván. A földesúrnak a személyzettel és a faluban tartózkodó csendőrökkel együtt volt ideje elbarikádozni magát az erődszerű udvarházban és segélykérő üzenetet küldeni testvéröccsének, Urmánczy Nándornak Budapestre. A több napig elhúzódó csetepatéban a rablók felgyújtották az egész fatelepet és megöltek hat alkalmazottat. Urmánczy Nándor nem késlekedett, toborzó felhívást tett közzé a Budapesti Hírlap 1918. november 7-i számában és néhány nap múlva már egy különítménnyel a helyszínre érkezett. Jósikafalván és környékén statáriálisan kivégezték azokat, akiknél fegyvert találtak. Eközben Aradon folytak a román és a magyar nemzeti tanácsok közötti tárgyalások Erdély sorsáról. A román fél a jósikafalvai eseményeket is bizonyítékként hozta fel arra, hogy miért szükséges Kelet-Magyarország 26 vármegyéjében bevezetni a román közigazgatást. (l. Kolozsvári Hirlap, 1918. nov. 14. 3.)
Nagy valószínűséggel ezekben a vérzivataros napokban pusztult el a Vasvári-templom belső berendezése is az oltárképpel együtt. Csak az emléktáblát sikerült megmenteni. Ennek történetét Abaházy János pécsi nyugalmazott pénzügyi igazgató 1969-ben tett vallomásából ismerhetjük meg, melyet Okos Márton közölt Vasvári Pálról írt könyvében.
A tanúságtevő szerint bátyja az impériumváltást követően Jósikafalván dolgozott műasztalosként és itt került birtokába a kallódó tábla. Abaházy János ekkor már áttelepült a trianoni Magyarországra, de 1921-ben hazalátogatott és ekkor hozta el a testvérétől az emléktáblát.

Ezt követően az így álcázott emléktáblát Abaházy János átcsempészte a határon és Tiszabüdre, Vasvári szülőfalujába vitte, ahol átadta a főjegyzőnek. Tiszabüd ma már Tiszavasváriként nevében viseli híres szülöttének emlékét. Már csak az emléktábla megtekintése végett is érdemes ide ellátogatni.
Az impériumváltástól eltelt száz év óta a táj és a település is nagyon sokat változott. Jósikafalvát inkább már Bélisként emlegették és az egykor Vasvári emlékét őrző templom is az ortodox hívek használatába került. A nagy változás az 1970-es évek elején érte a települést. A Meleg-Szamosnak ezen a szakaszán víztározót építettek, a falut felköltöztették a dombhátra és a folyó vizét felduzzasztották.

• 
• 

A Fântânele-i víztározó (vagy Bélesi-tó) ma inkább a turizmusáról ismert. A természetjárók közül a biciklitúrázóknak, de a búvároknak is kedvelt célpontja. A Jász Búvár SE honlapján például ezt olvashatjuk:

Amikor tavasszal vagy kora nyáron leengedik a tó vizét, a templom előbukkan és mementóként emlékeztet a márciusi ifjú váteszi szavára:

A jósikafalvai Vasvári-templom napjainkban. A kép forrása: Magyargyerőmonostor – Református Egyházközség honlapja

A rendszerváltás után újra megalakult Erdélyi Kárpát Egyesület felélesztette az elődök által 1892-ben életre hívott Vasvári-emlékkirándulások hagyományát, és immár sokadik alkalommal szervezi meg a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúrákat. Érdemes részletesen áttanulmányozni a túrakalauzt.
A kerékpáros túra kapcsolódik ahhoz a megemlékezéssorozathoz, amelyet minden évben Vasvári Pál halálának napján, július 6-án tartanak Körösfőn. A rendezvények fő szervezője és mozgatórugója Péntek László, a Rákóczi Kultúregylet elnöke, aki a kalotaszegi település alpolgármestereként kezdeményezője volt a helyi Vasvári-kultusz ápolásának. Ezekhez a megemlékezésekhez rendre csatlakozik Budapest XVIII. kerületéből a Vasvári Pál Polgári Egylet, nem véletlen tehát, hogy Pestszentlőrinc – Pestszentimre és Körösfő testvértelepülések.
Körösfőn 1995-ben Vasvári tiszteletére kopjafát állítottak, amelyen a hős domborműves arcképe látható. A kopjafa tövében magyar és román nyelven egy Vasvári-idézetet olvashatunk:

A Vasvári-kopjafa Körösfőn 2008-ban. Fotó: Bordás Csaba

Elbe István

A blogbejegyzés a korábbiakban megjelent a Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében: Millenniumi emlékművek:  című sorozatunk részeként is: 24. Jósikafalva 2.

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. 

Az elkövetkezőkben egy olyan emlékműről, pontosabban annak hiányáról lesz szó, amely a kiegyezés után sem valósulhatott meg, legalábbis nem ott és nem olyan formában, ahogy azt eltervezték. Míg Petőfi Sándor halálának helyét több emlékmű is jelöli, és ezt csak kis mértékben befolyásolták az impériumváltozások, addig Vasvári Pál elestének helyszínén már a monarchia idején sem lehetett tartós emlékjelet állítani.
Petőfi Sándor és Vasvári Pál életében és halálában több hasonlóság van. A márciusi ifjak tagjaiként együtt élték át a pesti forradalom legszebb napjait, majd egy évre rá, 1849 júliusában mindkettőjük fátuma Erdélyben teljesedett be.

Vasvári Pál portréja. In: Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918/19), 124. – Törzsgyűjtemény

Bánffyhunyadról a Gyalui-havasokba a Kalota partja mellett vezet az út. Jobbra a Vigyázó (Vlegyásza) 1836 méter magas csúcsa kíséri az utazót, balra a valkói ősi erődtemplom jelzi Kalotaszeg magyar településeinek déli határát. Kiskalotától a románok lakta Mócvidék kezdődik. Az út hamarosan szűk szurdokvölgybe, a Meleg-Szamos felső folyásához ér.
Ebbe az irányba indult el végzetes útjára Vasvári Pál az általa toborzott szabadcsapat élén 1849 júliusának első napjaiban.
Bem feltett szándéka volt, hogy leszámol az Avram Iancu vezette román felkelőkkel, akik 1848 őszétől több települést kiraboltak, felgyújtottak és a magyar lakosság ellen szándékos népirtást hajtottak végre. A Rákóczi szabadcsapat (amelynek néhány hónappal előbb még Nagyváradon szentelték fel a Teleki Blanka által készített zászlaját) is részese volt annak a hadműveletnek, amely célul tűzte ki a Mócvidék megtisztítását a román felkelőktől. A zászlóalj kiegészülve még néhány századdal, Vasvári Pál vezetése alatt, parancsba kapta, hogy Bánffyhunyadról vonuljon Havasnagyfalura, arra a hegyhátra, amely a Meleg-Szamos és a Hideg-Szamos völgyét egymástól elválasztja. Itt kellett volna találkozniuk a Gyalu felől érkező zászlóaljjal. Az akciót utolsó pillanatban az orosz intervenció miatt lefújták, és erről futárok útján értesítették a csapattesteket. Vasváriékhoz nem jutott el időben a hír.
A csapat elindult végzetes útjára. Leereszkedett a Meleg-Szamos meredek, mély völgyébe és a folyó túloldalán, egy szűk szurdokon át felkapaszkodott a platóra.

A hegyszorosban gyilkos közelharc bontakozott ki. Túlélő szemtanúk szerint Vasvári egy felborult ágyú megmentéséért küzdött, megsebesült és a lovát is kilőtték alóla. Még élt, amikor egy román felkelő lándzsája átdöfte a szívét. A márciusi ifjúval együtt mintegy 300, ruháitól megfosztott honvéd holtteste maradt temetetlen a fântânele-i harcmezőn.
A csata helyszínén a mócok a saját halottaikat eltemették és később az emlékükre egy keresztet állítottak, ahol az ütközet napján minden évben megemlékeztek diadalukról.

Emlékkereszt a fontanele-i magaslaton. In: Erdély, 1. évf. 7. sz. (1892. aug.) – Törzsgyűjtemény

Vasvári emlékét Hory Farkas gyerőmonostori református lelkész, valamint gyermekei, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka és Hory Béla tartották életben. Jelentős szerepük volt abban, hogy a kiegyezés után kultusza kibontakozhatott. Az ügy másik mozgatórugója, Kuszkó István, az Országos Ereklye-Múzeum igazgatója, az intézmény frissen indított folyóiratában, az 1848-49. Történelmi Lapok második számában (1892. febr. 15.) vezércikkben szólította fel Kolozsvár és egész Erdély polgárait Vasvári emlékének ápolására. Ezt követően a lap hasábjain több levél és visszaemlékezés is megjelent Vasvári halálának körülményeiről és időpontjáról. Lövei Klára például felelevenítette azt a szomorú eseményt, hogy amikor Teleki Blankával hírül vették Vasvári halálát, azonnal a helyszínre indultak, de Bánffyhunyadnál tovább nem jutottak, mert a havasokra menni a felbőszült mócok miatt még igen veszélyes lett volna. (1848-49. Történelmi Lapok. 1892. aug. 15., 148.) Bizonytalan volt a csata időpontja is. Hory Béla, Kolozsvármegye árvaszéki elnöke, apja jegyzeteire hivatkozva 1849. július 13-ra tette a szomorú eseményt. Más visszaemlékezések július 6-át jelölték meg a végzetes csata napjának. A további kutatások és a román szemtanúk nyilatkozata is inkább az utóbbit igazolta. A fent említett keresztnél a mócok is évente július 6-án tartották a megemlékezéseket.
1892. július 16–17-én Kuszkó István, az egy évvel korábban alakult Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaival közösen kirándulást szervezett a Gyalui-havasokba azzal a céllal, hogy Vasvári Pál elestének helyét megjelöljék. A népes társaság a korabeli beszámolók alapján, a fântânele-i tetőtől leereszkedve a Meleg-Szamos völgye felé, a La Grinzi nevű területen kőhalmot és egy ideiglenes keresztet állított. Itt határozták el azt is, hogy megalapítják a Vasvári Kört, amely célul tűzi ki a hősi halált halt márciusi ifjú emlékének ápolását. Elnökének Hegyesi Márton nagyváradi ügyvédet választották.

Vasvári Pál elestének helye. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 1. évf. 5. sz. (1892. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Azon a nyáron egymást érték az emlékhelyet felkereső csoportok. A kőhalmot és a keresztet minden egyes alkalommal újra kellett állítaniuk, mert ahogy a kirándulók elmentek, a környékbeliek szétdúlták azt. Augusztus 6-án egy Bánffyhunyadról érkezett társaság már egy jóval nagyobb emlékjelet hozott.

Az alábbi képen, alig egy évre rá, már ezt az emlékművet is megrongálva látjuk. A kereszt „haránt ágát” letörték.

Vasvári síremlékénél. 1893. júl. 9. (Első sor balszélen Kuszkó István, jobbszélen Hegyesi Márton) In: 1848–49. Történelmi Lapok, 2. évf. 15. sz. (1893. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Az 1890-es években, a csata helyszínének közelében, a Meleg-Szamos völgyében fafeldolgozó telepet létesítettek, amelyet hamarosan megvásárolt a Kalotaszegi Erdőipar Rt. Idővel az üzem körül az itt dolgozók házaiból kis község alakult ki Jósikatelep vagy Jósikafalva néven.

Jósikatelep – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/016

A tragikus esemény ötvenedik évfordulóján, 1899. július 9–10-én már ennek a fafeldolgozó üzemnek az igazgatója, Kollmer Hermann fogadta és látta vendégül a népes vendégsereget. A németföldről származó gyárigazgató lelkes pártolója lett a Vasvári-kultusznak. Az újonnan létrejött telepen saját költségén 1903-ban katolikus kápolnát építtetett.

Jósikatelep a kápolnával – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/018

Mivel a fenyvesekkel körülölelt tisztáson lévő Vasvári-emlékhelyet a mócok rendre szétdúlták, ezt a kis faszerkezetű kápolnát szentelték Vasvári és az itt elesett honvédek emlékének.

Vasvári-kápolna Jósikatelepen – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. V 453.

Az oltárképet, Vasvári apoteózisát, egy Csehországból elszármazott művész, Melka Vince festette. A képen a haldokló hős jobb kezében törött kardot, baljában zászlót szorongat. A zászló szalagján a végzetes helyszín és dátum olvasható. Háttérben az ágyú, amelyért a végső küzdelem folyt. Vasvári fölött, az oltárkép középpontjában, a Magyarok Nagyasszonya a hős lelkét az Úr kegyelmébe ajánlja.

A kápolna oltárképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/020

Sajnos az oltárkép első világháborút követő sorsa ismeretlen, valószínűleg elpusztult. A festményről üveglemezre készült jó minőségű fotót a kolozsvári Egyetemi Könyvtár őrzi.

Melka Vince: Vasvári apoteózisa. A kép forrása: Péntek László: Vasvári emlékezete. In. Budapest Főváros XVIII. Kerületi Önkormányzat honlapja, 2018.02.27.

Ugyanakkor a kápolnának fennmaradt az eredeti, fatáblára festett felirata, amely most is megcsodálható Vasvári Pál szülőhelyén, Tiszavasváriban, a róla elnevezett múzeumban.

Vasvári-emléktábla. Vasvári Pál Múzeum, Tiszavasvári. (Ezúton köszönöm Majoros Tibornak, a múzeum munkatársának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a jó minőségű felvételt.)

Hogy mily módon került Jósikafalváról Tiszavasváriba az emléktábla, megtudhatjuk a folytatásban.

Elbe István

A blogbejegyzés a korábbiakban megjelent a Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében: Millenniumi emlékművek:  című sorozatunk részeként is: 23. Jósikafalva 1.

Tényleg sok bort ittak a janicsárok? Lassabban folyik-e a Duna pontban éjfélkor és délben? Egy angol utazó szerint mindkét kérdésre igen a válasz – és ez csak az egyik meglepetés abból a csaknem négyszáz éves útleírásból, amely most először jelent meg magyar nyelven.

Henry Blount Utazás a Közel-Keleten című műve 1636-ban született meg, amikor szerzője hónapokon át járta az Oszmán Birodalmat, útja során pedig a hódoltsági Magyarországot is érintette.

A Csevej vendége Bakonyi Zsuzsanna történész, régi könyves kutató, a kötet fordítója és sajtó alá rendezője. Vele beszélgetünk arról, hogyan lett egy XVII. századi angol útleírás a kor egyik legnagyobb bestsellere, milyen volt a török uralom alatti Magyarország, mit látott egy kíváncsi angol arisztokrata Nándorfehérváron, és valóban olyan szabadon borozgattak-e a janicsárok, mint ahogy azt Blount állítja.

Az adásban szó lesz az út fordításának kulisszatitkairól, az Apponyi-gyűjtemény különleges darabjairól és arról is, hogy miért tud ma is újat mondani egy négyszáz éves könyv. A beszélgetést különleges felolvasás színesíti: Egyed Balázs, a fordító fia Henry Blount művéből olvas fel részleteket.

De ez még csak a kezdet. Kiderül az is, hogyan kell segíteni egy elakadt tevén, miként menekült meg Henry Blount attól, hogy rabszolgának adják el, esténként miért mert mindössze három pohár bort meginni, hogyan került kapcsolatba az oszmán igazságszolgáltatással, és persze milyen volt Konstantinápoly, Kairó és a hódoltsági Magyarország, a Duna és a Száva találkozása egy kívülálló angol szemével.

A Csevej házigazdái Tóth Péter kulturális menedzser és Solymosi Ákos hangmérnök. Ha szereted a történelem rejtett történeteit és az olyan könyveket, amelyek teljesen átírják a múltunkról alkotott képet, iratkozz fel a csatornára, kapcsold be az értesítéseket, és segíts elérni a következő nagy mérföldkövet: a 10 000 feliratkozót!

Klikkelj kultúrát!

A kötet leírása: https://oszk.hu/rendezvenyek/szechenyi-konyvestek-30_260604
Bakonyi Zsuzsanna tanulmánya a lefordított útleírásról: https://ojs.mtak.hu/index.php/mksz/article/view/18484
Bakonyi Zsuzsanna blogposztja Henry Blount művéről: https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2024/03/22/lassabban_folyik-e_a_duna_pontban_ejfelkor_es_delben_egy_angol_utazo_megfigyelesei_1634-bol
A kötetről a Katolikus Rádióban: https://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/31-duna-karneval-henry-blount-utazas-kozel-keleten-715971
Henry Blount: https://en.wikipedia.org/wiki/Henry_Blount_%28knight%29#/media/File:Sir_Henry_Blount_by_Sir_Peter_Lely.jpg

sdvv

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharminckilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Reisinger Jenőt és gyűjteményét mutatja be.

Szoboszlai Mata János grafikája. Jelzet: Exl.R/194 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Reisinger Jenő (1908–1971) neves ex libris gyűjtő Debrecenben született, az ottani polgári fiúiskolába járt. Ifjúkorában aktív cserkész volt (távírászként működött), részt vett számos megmozdulásban, például a cserkészek részére szervezett 1926-os Nemzeti Nagytáborban.

Haranghy Jenő grafikája (1937). Jelzet: Exl.R/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1933-ban kötött házasságot Gulyás Etelkával, kilenc gyerekük született. 1944-ig éltek Debrecenben, majd évekig Diósgyőrben (ma Miskolc városrésze) laktak. Reisinger a Diósgyőri Vas- és Acélgyárban vasgyári munkásként, villanyszerelőként dolgozott. Később, az 1950-es évek elején Budapestre költözött a családjával, a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál lett anyagbeszerző. Jogi képesítést is szerzett.
Könyv- és grafikagyűjtőként már az 1930-as évektől aktívan részt vállalt a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) és a debreceni Ajtósi Dürer Céh tevékenységében. Gyűjteménye darabjaival, debreceni könyvtulajdonosok ex libriseivel és modern rajzolatú klisékkel szerepelt a céh grafikai kiállításán 1935 decemberében a Déri Múzeumban.
Műgyűjtőként a téma szakirodalma is érdekelte, több kiadványt maga is megjelentetett, például a Falusiak. Nagy István metszetei Kodolányi János előszavával (1936) című albumot. Ebben műgyűjtő szociográfusként aposztrofálta magát.

Falusiak. Nagy István metszetei Kodolányi János előszavával, Debrecen, 1936 (Címlap, mellette a mű kiadási adatai Reisinger nevével). Jelzet: Alb. C 11 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A cserkészmozgalomban való aktív részvételéről számos ex librise tanúskodik, ilyen témájú könyvet is megjelentetett. Ide tartozik a Tíz törvény Menyhárt József fametszeteiben (1936) című kiadvány, mely már a címében is a cserkésztörvényekre utal. Néhány évig a keresztény értelmiség, a Prohászka-munkaközösség egyik orgánumának, az Így Látjuk (1937–1938) című folyóiratnak felelős szerkesztője és kiadója volt.
Budapestre költözve az 1959-ben megalakuló Kisgrafika Barátok Köre (KBK) egyik alapító és vezetőségi tagja lett. Nagyon aktívan bekapcsolódott a kör munkájába, számos rendezvény szervezése, kiállítások megnyitása fűződik a nevéhez. Külföldön is részt vett nemzetközi ex libris kongresszusokon, 1964-ben Krakkóban fiával, ifj. Reisinger Jenővel. 1970-ben jelen volt a budapesti XIII. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszuson.
Kiterjedt gyűjtőtevékenységet folytatott, már az 1930-as évektől kiemelkedően sok, 70 körüli lappal szerepelt a MEGE és az Ajtósi Dürer Céh cserelistáin. A gyűjtő szorgalmával járt Debrecenből Pannonhalmára éppúgy, mint Budapestre, Békéscsabára, Szentesre, sőt külföldre is – felülemelkedve a szűkös anyagiak által emelt korlátokon.

Márton Lajos grafikája. Jelzet: Exl.R/171 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ex libriseiből egy 1000 darabból álló egységet ajánlott fel megvételre Soó Rezső számára, ezzel megalapozva a neves professzor későbbi óriási grafikai gyűjteményét. Negyven éven át aktív cserekapcsolatban és közeli barátságban állt Nagy Dezső debreceni lelkész-könyvtáros gyűjtővel és Réthy István ügyvéddel, a KBK egykori titkárával. A kör későbbi ügyvezetőjével, Palásthy Lajos budapesti gyűjtővel is sok lapot cserélt. Emellett számos művésszel és gyűjtővel volt személyes kapcsolata, a látogatásokról útinaplót, emlékkönyvet vezetett, mely kb. 20 kötetet tesz ki. Ebben az aktuális bejegyzések mellett egy-egy emlékbe adott grafika is található.
Reisinger fő gyűjtési területe a magyar grafika volt, ezt bizonyítja a Kisgrafika Barátok Köre 1961. évi cserelistája is, mely 500 cserére szánt lapját sorolja fel. Az ex librisek mellett szabad grafikákat, képeslapokat is beszerzett. A kor szinte minden nevesebb magyar kisgrafikusával készíttetett nevére szólóan ex librist, köztük Andruskó Károly, Gáborjáni Szabó Kálmán, Bánszki Tamás, Haranghy Jenő, Fery Antal, Márton Lajos, Menyhárt József, Nagy Árpád, Nagy Sándor János, Radványi-Román Károly, Selmeczi Skonda Károly, Sterbenz Károly, Stettner Béla, Szűcs Pál, Vadász Endre, Várkonyi Károly, Bordás Ferenc, Diskay Lenke, Nagy László Lázár, Tempinszky István és Élesdy István művészekkel. A külföldiek közül Małgorzata Korolko neve említhető.
Kiemelkedő a debreceni vonatkozású gyűjteményegysége (a debreceni református nagytemplommal, a csonkatemplommal, utcarészlettel stb.), melynek bemutatásáért az Ajtósi Dürer Céh 1935. decemberi kiállításán jutalmat is kapott. E lapok grafikusai közt mások mellett Sz. Rácz István, Selmeczi Skonda Károly és Menyhárt József szerepel. Utóbbi metszetén debreceni utcarészlet látható, a háttérben a református nagytemplommal.

Menyhárt József fametszete. Jelzet: Exl.R/174 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A református kistemplomot (csonkatemplomot) örökíti meg Gáborjáni Szabó Kálmán következő grafikája.

Gáborjáni Szabó Kálmán fametszete. Jelzet: Exl.R/190 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az életképeket bemutató ex librisek helyszínei változatosak, láthatunk gyárban beszélgető munkásokat, műbarátot szoborral, háza erkélyén olvasó vagy éppen íróasztalánál gyűjteményét nézegető férfit. Humoros ábrázolás a sátra előtt ülő, grafikákat horgászó ember. Sterbenz Károly alábbi fametszetén lombkoronát formázó grafikák árnyékában, paragrafusjel alakú fatörzs tövében ülő, könyvre támaszkodó férfi látható, kezében egy képpel.

Sterbenz Károly fametszete (1966). Jelzet: Exl.R/193 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Nagy Sándor János egy alkotása bográcsnál főző, Bánszki Tamás következő rézkarca tábortűz körül összegyűlt cserkészeket jelenít meg.

Bánszki Tamás rézkarca. Jelzet: Exl.R/158 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A cserkészmotívumok szinte mindegyike fellelhető a Reisinger nevére szóló ex libriseken, köztük cserkészliliom és -kalap, cserkészegyenruha, táborozó cserkészek stb. Az ilyen típusú ábrázolások legavatottabb készítője Márton Lajos grafikus volt, aki már középiskolás korától cserkészújságokat illusztrált.

Márton Lajos grafikája. Jelzet: Exl.R/167 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az alkalmi grafikákon gyakran a család kap fő szerepet, a népes Reisinger család részére az ex librisek mellett számos születési értesítő és közös újévi lap készült.

Várkonyi Károly fametszete (1940). Forrás: magángyűjtemény

Reisinger Jenő tervbe vette, hogy ex libris kollekcióját a debreceni Déri Múzeumnak ajándékozza, de hirtelen halála ebben megakadályozta. Gyűjteménye jelenleg gyermekei birtokában van Budapesten. Reisinger Jenőre emlékezve Stettner Béla készített in memoriam lapot babérkoszorúval, lánggal és a KBK vezetőségének szignóival. Napjainkban is a kisgrafikagyűjtők egyik legtiszteletreméltóbb tagjaként gondolunk rá.

Stettner Béla linómetszete (1972). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
• 1939. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 18.
• 1961. évi cserejegyzék, Kisgrafika Barátok Köre, Budapest, 1961. (különlenyomat), 5.
• Exlibrist gyűjtenek és cserélnek. In: Magyar Exlibris, 1935/1. sz., 16., 1935/2. sz., 32.
• Falusiak. Nagy István metszetei Kodolányi János előszavával, Debrecen, 1936.
• Így látjuk, Debrecen, 1937. október 15. – 1938. május, a Prohászka-munkaközösség lapja. Megjelent 10x évente. Főszerk.: Baukovác Ferenc, fel. szerk. és kiadó: Reisinger Jenő
• Nagy Dezső: In memoriam Reisinger Jenő. In: Kisgrafika, 1979/1–2. sz., 35.
• Pótlás a cserejegyzékhez, Új tagok. In: MEGE Kisgrafika, 1938/1. sz., 12.
• Reisinger Jenő. In: Kisgrafika, 1972/1. sz., 25. (nekrológ)
• Réthy István: Tíz éves a Kisgrafika Barátok Köre, 1959–1969. In: Kisgrafika Értesítő, 1969. április, 538–540.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai. In: Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Reisinger Jenő (1908–1971). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 153–154.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész; 135. rész; 136. rész; 137. rész; 138. rész

Az alábbiakban szemelvényeket adunk közre a nemrég elhunyt Somogyi Győző, Kossuth-díjas grafikus-festőművész által illusztrált történelmi témájú művekből.

A Magyar huszárok és a Nagy huszárkönyv című albumok borítója – Törzsgyűjtemény

Körülbelül másfél éve annak, hogy egy blogbejegyzésem készítése során kissé feszengve tárcsáztam fel egy telefonszámot. Amikor a vonal másik végében megszólalt egy érdes férfihang, a rövid, de annál lényegre törőbb beszélgetés nagyjából (lényegét tekintve és nem szó szerint) ekképp zajlott le:

Így hangzott a letolásnak is beillő válasz a művész szájából. Talán nincs olyan történelmet szerető magyar ember, aki ne találkozott volna azokkal a sajátságos, naiv-jellegű, ikonszerű történelmi-népies stílusban készült hajdani korokban élt katonákat, elsősorban huszárokat ábrázoló képekkel, melyek az idézett telefonbeszélgetés hívott fele által illusztrált könyvek tucatjaiba kerültek bele. Ezért június 14-én sokakat, köztük engem is megdöbbentett a médiákban és közösségi oldalakon futótűzként terjedő hír, amely Somogyi Győző, Kossuth-díjas grafikus-festőművész, a történelmi hagyományőrzés egyik megteremtőjének haláláról adott tájékoztatást.  Ahogy dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök a közösségi oldalán közzétette:

A Páncélos lovagok és a Parasztbiblia borítója – Törzsgyűjtemény

Kisiskolás koromban találkoztam először Somogyi Győző lelki világával. Vagyis lelki világának képekbe formált leképezésével. A történelmet velem megszerettetni igyekvő édesapámtól kaptam meg a Bölcs Bagoly sorozatban megjelent Páncélos lovagok című képeskönyvet, amely László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című (egy korábbi bejegyzésben ismertetett) műve mellett igen nagy hatást gyakorolt, erősen vizuális ingerekre fókuszáló gyermeki tudásszomjamra. A páncélt (láncinget) és a vértet viselő, baljukban pajzsot tartó, jobbjukkal lovon lándzsával, gyalog karddal, vagy bárddal viaskodó lovagokon kívül a könyvben a legjobban – a vakációk idején a lillafüredi kisvasútból számtalanszor látott és néhányszor be is járt – Diósgyőr várának a rekonstruált rajza tetszett. Ez volt az első kép, ahol találkoztam Nagy Lajos király akkor még csak romokban álló lovagvárának eredeti kinézetével, és ez néminemű betekintést adott számomra abból a dicsőséges múltból, amiről édesapám is rengeteget mesélt nekem akkoriban. És hogy ez a dicsőséges múltba való betekintés mennyire nem rózsaszín mákonyködös szubjektív tényezőként, mennyire nem a művész szándékától teljesen eltérő szemléletmódból táplálkozott, arra bizonyítékként szolgálhatnak Somogyi Győző alábbi, egy riportfilmben elmondott szavai:

A második találkozásom egy inkább néprajzi, mint teológiai vonatkozású művön keresztül történt. Van egy rossz szokásom, miszerint, ha valakihez vendégségbe megyek, akkor általában átvizsgálom a könyvespolca tartalmát. Ez már gyerekkoromban is jellemző volt rám. Így esett meg, hogy abban az időben, amikor nagy vonzalmat éreztem a képes bibliák iránt, rokonlátogatóban fedeztem fel házigazdánk bibliotékájában egy könyvgerincet, melyen melegnyomással a Parasztbiblia felirat hirdette a mű címét. A könyv groteszkbe hajló grafikáit eleinte kissé furcsának találtam, de később, amikor olvasni kezdtem, rájöttem, tökéletesen illik a „jámbor néplélek” által sokszor meglehetősen groteszk módon átköltött bibliai történetekhez. Tulajdonképpen ezen két említett, kezdeti mű már magába foglalta az a két szálat – a magyar történelmet és a keresztény vallást –, amely mentén Somogyi Győző életműve később kibontakozott. Nem volt azonban ennyire egyértelmű és zökkenőmentes pályája kezdete. 1956 és 1960 között a Képzőművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait, azonban, miután nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, 1960 és 1964 között a Kossuth Nyomdában dolgozott, mint segédmunkás. Azonban úgy tűnik, az ő életében is beigazolódott Szent Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levelében az a gondolata, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”. Hogy miért? Ennek okára így emlékezett vissza:

A szabadságharc hadserege és a Királyért és hazáért című művek borítója – Törzsgyűjtemény

Ahogy a visszaemlékezésből is kiderül a papi hivatás is vonzotta, 1962 és 1968 között elvégezte a Római Katolikus Hittudományi Akadémiát, 1967-ben pappá is szentelték. A teológián történelemtudományi doktorátust is szerzett. Egészen 1975-ig, a papi rendből való kilépéséig papként tevékenykedett. Nehéz anyagi körülményei miatt a lelkészi szolgálat mellett fizikai munkát is vállalnia kellett megélhetése céljából. 1972-ben Markó György nyomdász megismertette vele a szitanyomás művészetét. Későbbi művészetére nagy hatással bírt, hogy a ‘70-es években eljutott Párizsba, Rómába, Erdélybe, 1980-ban Görögországba is. De művészetére nemcsak ez volt inspiráló hatással. Ahogy pályája kezdetére visszaemlékezik:

1973 óta kezdett el grafikai kiállításokat rendezni, és ettől az évtől kezdve a Művészeti Alap, később a Magyar Képzőművészeti Szövetség, 1997 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2004 óta elnökségi tagja lett. 1980 óta elsősorban fest. Művészetére még jelentős hatással bírt, hogy 1985-től a Veszprém megye festői környezetében fekvő Salföldre költöztek feleségével Korényi Dalmával, ahol nemcsak mint pesti művészek tengették életüket, de hagyományos, tradicionális alapokban gyökerező gazdálkodásba is kezdtek. A választott szűkebb hazája természetes értékei sem voltak rá hatás nélkül, hiszen a Káli-medence Környezetvédő Társaság tagjává vált, illetve a kis település barokk jellegű arculatának megőrzésében is fontos szerepe volt.

Az Erdélyi Fejedelemség hadserege és az Elfeledett háborúk című történelmi összefoglaló művek borítója. – Törzsgyűjtemény

Választott szűkebb hazájába, Salföldre való költözésük tájékán történt meg az említett két találkozásom” képekbe formált lelki világával. A harmadik találkozás a Magyar huszárok és A szabadságharc hadserege című két újabb könyvén keresztül történt. Ezen művek megismerésekor már sor került egy bizonyos, a későbbi politikai- és közéletre nagy hatást gyakorló találkozóra egy Lakitelek nevű községben és igencsak érezhető volt a „változás szele”, amiről a nemzetközi rockéletben jól ismert Scorpions együttes énekelt. Ennek ellenére a napjainkra népszerűvé vált, sokszor hétvégi családi programokat is képező katonai hagyományőrző rendezvények, a történelmi hadijátékok még ismeretlenek voltak. Gyakorlatilag csapatok sem nagyon léteztek, akik ezzel foglalkoztak volna, de a művész visszaemlékezése szerint már megvolt rá az igény:

Az Egy ezredév hadban (A Millenium in the Militatary) című sorozat két kötetének borítója – Törzsgyűjtemény

A katonai hagyományőrzők számára ekkor kezdett ikonikus, megkerülhetetlen alakká válni. A Barczy Zoltán írta Magyar huszárok képein már markánsan nyomon követhető volt, hogy ezen sajátságosan magyar fegyvernem külső megjelenését, öltözetét bizony nem mindig az a zsinóros dolmány és arra vetett mente, valamint a viselőjét egy fejjel magasabbá tevő, prémmel takart, vagy zsinórokkal díszített csákó jellemezte. Hiszen a könyv Hunyadi Mátyás korával veszi fel a történelmi szálat és az első világháborúnál zárja azt. Ugyanígy a Ságváry György által írt Nagy huszárkönyv, melyet – az eltérő szerzők ellenére – mindig az előbbi kibővített változatának tekintettem. Ezen két mű között, a Millecentenárium évében jelent meg az a mű, amely már teljesen függetlenné vált az 1848–49-es szabadságharc hagyományától. (Hiszen az 1990-ben megjelent Királyért és hazáért című mű is a szabadságharcból sokat merített Monarchiabeli hadsereggel foglalkozik és a huszárkönyvek szintén foglalkoztak ezzel a korszakkal is.) A B. Szabó István által írt, Az Erdélyi fejedelemség hadserege című mű idején már éledezett a katonai hagyományőrzés, ahol sorra jelentek meg a különböző korszakok hadi viseletét, felszerelését, fegyverzetét, az 1848–49-es szabadságharc mellett például a honfoglaló magyarokat, a középkori lovagkultuszt, a török hódoltságbeli végváriakat reprezentáló csapatok. Sőt ekkoriban már a magyar történelmi múltra jellemző harcászat rekonstruálása is zajlott, például Kassai Lajos ekkor fejlesztette ki lovasíjász módszerét, vagy a sportvívástól jelentősen eltérő  – Hidán Csaba László Aranyszablya egyesületében tanított – szablyával való vívás is kezdett elterjedni. Emellett a történelmi fegyverek gyártása is rohamosan megindult, Kassai Lajos, Grózer Csaba íjai, Szántó Szabolcs, Berbekutz Viktor kardjai, szablyái fogalommá váltak a hagyományőrzők körében. Természetesen Somogyi Győző sem maradt ki ebből az áramlatból, ekképp emlékezett vissza saját csapata, a Salföldi kopjások megalakulására:

A Mária Terézia magyar katonái és a Magyar hadizászlók című művek borítója – Törzsgyűjtemény

Bár festőművészként élt és dolgozott, Somogyi Győzőt a legtöbb hagyományőr mégis azokkal a történelmi témájú könyvekkel azonosítja, melyek gyakorlatilag egy új műfajt teremtettek hazánkban. Az általa illusztrált könyvekhez talán a Nemes Mihály illusztrálta Magyar viseletek története hasonlítható leginkább, de azoknál a könyveknél nem szerepel történelmi ismertető és az ábrázolt viseletek hitelessége is több sebből vérzik. Történelmi, hadtörténelmi művek jócskán léteztek Somogyi munkássága előtt is, de korábban ismeretlen jelenség volt, hogy hadtörténészek (pl.  Barczy Zoltán, B. Szabó János, Ságváry György) által feldolgozott korszakhoz olyan testközeli illusztrációkat kapjunk, melyeket gyakorlatilag nemcsak a hagyományőrzők használhatnak kézikönyvként, de a számukra ruhát varró szabók, fegyvert készítő kovácsok, öveket, táskákat gyártó bőrdíszművesek is tudtak ezek alapján dolgozni. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az új műfaj Somogyi Győzővel került be a történelmi témájú szakirodalmunkba. Az 1999-től már a B. Szabó János írta Elfeledett háborúk. Magyar–bizánci harcok a X–XIII. században című mű révén az Árpád-kor magyar hadi kultúráját rekonstruáló csapatok tagjai is kézbe foghatták a mindentudó kiskátét, majd feltartóztathatatlanul megindult az a lavina, mely végigsöpört a katonai hagyományőrök és a magyar történelem iránt érdeklődők könyvespolcain. Sorolni tudnám napestig azokat a műveket, melyekkel a „Salföldi kopjások kapitánya” (merthogy Somogyi Győző Ezt a titulust is viselte) jóvoltából ma gyakorlatilag minden magyar hagyományőrző megtalálhatja az általa reprezentált korszak katonáinak viseletét. Ezek közül (a teljesség igénye nélkül) kiemelném a két, angol és magyar nyelven íródott Egy ezredév hadban (A Millenium in the military) sorozatot, melyben a honfoglalás korától 1990-ig minden korszak reprezentált. Ebből egyik személyes kedvencem a Mátyás király hadserege (The army of King Matthias 1458–1526), melyben örömmel fedeztem fel az első ismeretség, a Páncélos lovagok képvilágát. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum jelentette meg a Magyar hadviselet sorozatot, melyben a Magyar hadizászlók című mű egy újabb szeletet mutat be hadtörténelmünkből a hadi kultúránkat rekonstruálni akarók, vagy csak aziránt érdeklődők számára. A Mária Terézia magyar katonái pedig a barokk korban született népmeséink és a klasszikus huszárábrázolásainknak alapul szolgáló katonáinkról nyújt képet.

Három történelmi témájú mű, mely műfajában eltér a történelmi korok katonáinak viseletét rekonstruáló munkáktól – Törzsgyűjtemény

Somogyi Győző magyar történelemmel kapcsolatos művei közül még meg kell még említenem néhány, az előzőekben ismertetett művektől eltérő stílusban illusztrált fontos kötetet. A Magyar hősök arcképcsarnoka című műben száz, barokk ízlés szerinti ikonszerű kép örökíti meg történelmi nagyjaink közül a művész által kiválasztottakat Attila hun királytól Maléter Pál ezredesig. Hasonló elv szerint készült a Magyar királyok arcképcsarnoka, melyben a műfaj sok ezer éves hagyománya szerint stilizált uralkodóábrázolásra törekedett. A Magyar hősök arcképcsarnoka előszavában olvashatjuk a művész szándékát:

A Salföldi Kopjások által rendezett Balassi napon Somogyi Győző mint kapitány vezényletével a csapatok rendezik soraikat. A kép forrása: Salföldi Kopjások Facebook közösségi oldala

Az ikonszerű ábrázolásmód nem véletlen, hiszen a mélyen katolikus hívő művész lelki világa saját bevallása szerint a szentek ábrázolásaiban gyökerezett. Ha jobban belegondolok, képeinek laikus szemlélőjeként számomra is érzékelhető egyfajta olyan jellegű töltet, amelyet például a templomi ikonokon fedezek fel. Ugyanaz a megfoghatatlan nyugalom, az a belső erő, az a teljesség tükröződik vissza rajtuk. A történelem és a hitélet metszéspontjában született meg Az Árpád-ház szentjei, mely – az előző két kötettől eltérően – teljes mértékben magán hordozza azokat a naivba hajló, népi jellegű stílusjegyeket, melyek annyira Somogyi Győző-ssé teszik őket. A szentképekhez való kapcsolódásáról ekképp nyilatkozott:

 A mester nagyon fontosnak tartotta a katonai hagyományőrzés utánpótlásának nevelést. A kép forrása: Salföldi Kopjások Facebook közösségi oldala

Mindig csodáltam az olyan képességekkel megáldott, tehetségüket a köz javára használó embereket, mint Somogyi Győző. Egyúttal mélyen el is gondolkodtatnak, hogy saját, jóval szerényebb képességeimet hogyan tudnám hasonlóan, a magam léptékei szerint felhasználni hasonló elvek mentén. Talán valamilyen szinten erre is választ adott a művész, az alábbi, záró gondolatnak szánt mondataival:  

 Kopjás huszárnak öltözve egyedül és a csapat élén. A kép forrása: Salföldi Kopjások Facebook közösségi oldala

Köszönjük a Salföldi Kopjások Egyesületnek a képeik közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

• B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996
• B. Szabó János – Somogyi Győző: Elfeledett háborúk. Magyar–bizánci harcok a X–XIII. században, Budapest, Zrínyi, 1999
• Barczy Zoltán – Somogyi Győző: Királyért és hazáért. A M. Kir. Honvédség szervezete, egyenruhái és fegyverzete, 1868–1918, Budapest, Corvina, 1990
• Barczy Zoltán – Somogyi Győző: Magyar huszárok, Budapest, Móra, 1987
• Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege. 1848/49 katonai szervezete, egyenruhái és fegyverzete, Budapest, Corvina, 1986
• Bodor Ferenc – Somogyi Győző: Páncélos lovagok, Budapest, Móra, 1983
• Hermann Róbert – Somogyi Győző: Magyar hősök arcképcsarnoka, Budapest, Szent István Társulat, 1996.
• Miért Szép? 12. rész. Somogyi Győző festőművésszel
• Parasztbiblia. Magyar népi biblikus történetek, Budapest, Gondolat, 1985
• Parcsami Gábor - Kovács Ildikó: Somogyi Győző, Budapest, Kráter Műhely Egyesület, 1993
• Répási Zsolt (rend.): Somogyi Győző – Magyar hősök arcképcsarnoka. „Élő legendák”. Riportfilm. 2022
• Ságvári György – Somogyi Győző: Nagy huszárkönyv, Budapest, Magyar Könyvklub, 1999
• Somogyi Győző: A Rákóczi-szabadságharc hadserege, 1703–1711, Budapest, Zrínyi, 2018
• Mészáros Péter – Zana Diána: A Kárpát-haza Őrei XX. – Somogyi Győző – Salföld. Riportfilm. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, 2016
• Somogyi Győző: Az Árpád-ház szentjei, Budapest, Magyar Napló, Írott Szó, 2020
• Somogyi Győző: Európa kulturális fővárosa, 2023. Kisfilm. Kedd Studió, 2023
• Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, 2011
• Somogyi Győző: Magyar királyok arcképcsarnoka, Kaposvár, Önkormányzat, 2004
• Somogyi Győző: Mária Terézia magyar katonái, Budapest, Cser Kiadó, 2011
• Somogyi Győző: Mátyás király hadserege, 1458–1526, Budapest, Zrínyi, 2013
• Somogyi Győző: Magyar királyok arcképcsarnoka, Budapest, Kairosz, 2006
• Somogyi Győző: Rákóczi harangja, Hunyadi kardja. A legszebb magyar történelmi elbeszélések, Budapest, Szent István Társulat, 2010
• Somogyi Győző: A szabadságharc katonái, 1848–1849, Budapest, Cser Kiadó, 2011

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A várandós Mária és a várandós Erzsébet találkozásának ünnepe az aratási munkálatok kezdete miatt kapta népies magyar nevét. A Bibliában megörökített találkozás előzménye, hogy Szűz Mária az angyali üdvözlet alkalmával Gábriel főangyaltól megtudja, idős rokona, Erzsébet, már a hatodik hónapban jár – a szíve alatt hordja a későbbi Keresztelő Szent Jánost. 

Sarlós Boldogasszony. Mária és Erzsébet találkozása. Miniatúra. In: Hóráskönyv, Brugge, 1470 körül. Cod. Lat. 190. f. 86r D(eus) – Kézirattár. A kép forrása: Jeles napok tartalomszolgáltatás

Deák-Ébner Lajos: Hazatérő aratók. In:  A Száz szép kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kévekötés. In: Vasárnapi Ujság, 48. évf. 29. sz. (1901. július 21.), 464. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kötetlen kaszás aratás, Plohn József üvegnegatív gyűjteményéből. A kép forrása: Digitális Képarchívum

-s-
(Főigazgatói Kabinet)

Szerkezeti játékok, konstrukciók. Konstrukciós játékok, szerkezetek

Képtárgyak – részlet a kiállításból. Fotó: Visky Ákos, OSZK, 2026. 11. 27.

A Féner Tamás konstruktív szemléletű fotográfiáit bemutató tematikus tárlat „Írom vers, ahogy jön” címmel 2025. november 25. és 2026. május 15. között Történeti Fénykép- és Interjútárunk rendezésében valósult meg. Féner Tamás életművében 2014-től újabb és újabb absztrakt fotóprojektek láttak napvilágot – az évente gyarapodó tárgymontázs fotósorozatokból készült válogatás a könyvtár Kápolnaterében került bemutatásra. A képi szerkezetiségben megnyilvánuló absztrakt gondolkodás korábbi példáit Előzmények címmel a Fényképtár folyosóján lehetett megtekinteni.
A kétrészes blogbejegyzésben bemutatjuk a kiállítás teljes képanyagát és a hozzájuk tartozó interjúrészleteket. A kiállításon a Történeti Fénykép- és Interjútárban Féner Tamással készített videórészletek illusztrálták a képeket. Így a közönség a leíró jellegű, informatív fotótörténeti szövegekkel párhuzamosan betekintést nyerhetett a kiállítási anyaghoz fűződő személyes hangvételű emlékekbe is. A blogbejegyzés első részében az előzményekkel foglalkozunk, a kiállítás előterében és a folyosón kiállított műveket mutatjuk be, illetve a Féner Tamásról készített 10 perces interjúkollázst is a nyilvánosság elé tárjuk.

Rövid életrajz

Féner Tamás 1938-ban született Budapesten, a hatvanas évektől meghatározó alakja volt a hazai fotós életnek, a fotózsurnalisztika művelője, kutatója, oktatója. Kossuth- és Balázs Béla-díjas kiváló művész, egyetemi előadó. Életművét 2009-ig Baki Péter dolgozta fel Féner című monográfiájában. Az életút 2009-ig feldolgozott része óriási értéket képvisel. Fotográfusi tevékenysége mellett Féner a 20. század második felében lejátszódó művészeti, történelmi, politikai folyamatok aktív résztvevője, szemtanúja volt.
Jelentős szerepet játszott a hazai fotótörténet alakításában. Több szerkesztőségben dolgozott, így 1957-től a Film, Színház, Muzsika munkatársa, majd művészeti szerkesztője, 1986-tól a Képes 7 főszerkesztő-helyettese, majd a Népszabadság mellékletének képszerkesztője volt, ezt követően az MTI munkatársa volt fotóriporterként és az MTI Kor-képek fotóalbum-sorozatának szerkesztőjeként. 2025. novemberében tett saját közlése szerint eközben, esetenként, számos lapnál megfordult képszerkesztőként, akár képes bulvárhetilapnál, akár fodrász-, órás-, kozmetikus-, vagy épp bodybuilder-magazinoknál.
1966-tól a MÚOSZ fotóriporter-szakosztályának vezetőségi tagja, 1970-től húsz éven át a Fotóművészet folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, majd vezetője volt. 1978 és 1986 között a Magyar Fotóművészek Szövetségénél tevékenykedett titkárként.
Fotográfusként majd minden fotós műfajban kipróbálta magát a sajtófotótól a szociofotón, a dokumentarista koncepciójú képeken át a fotó határterületeinek feltérképezéséig.

„Írom vers, ahogy jön” Részletek Féner Tamás életútinterjújából – 2026

Féner Tamás a kiállításmegnyitón. Fotó: Visky Ákos, OSZK, 2026. 11. 27.

Előzmények / Konstruktív szemlélet

A kiállításon látható korai munkákban Féner Tamás a klasszikus fotós műfajokat félretéve újabb képalkotói módszerekkel kísérletezett. Az utolsó két évtizedben pedig konstruktív tárgymontázsok és színes absztrakt fotósorozatok gazdagítják a változatos életművet.
Nem vitatható, hogy Féner korábbi műveiben is jelen van a struktúrákban való kompozíciós gondolkodás. Talán a Bauhaus világával való ismerkedés hatására már a hatvanas években az akkori fő elfoglaltságát jelentő színházi fotográfiában is kísérletezik szokatlan látványokkal: az erős felülnézettel, a súgólyukból készített alulnézeti kompozíciókkal, vagy a hátsó körfüggönyön vágott lyukon keresztül az erős ellenfény használatával, minden esetben a képek szerkezetiségének hangsúlyozásával.
Tovább vizsgálva az életmű korábbi képeit, kiderül, hogy minden periódusban akad olyan, a szerkezetiséghez, az elvont komponáláshoz kapcsolódó kérdésfelvetés, amely kihívást jelentett Féner számára. (Talán az első ilyen próbálkozása a Bálint Endre szentendrei bérelt nyári szállásának udvaráról készült kép, vagy az 1956. november 23-án, a néma tüntetés idején a Király/Majakovszkij utcai lakás ablakából készített felvétel.) Később a szociofotó-sorozatokban az absztrakt, olykor döntött, geometrikus formákat, vagy alakokat hangsúlyozó kompozíciók nyomára is bukkanunk.
A folyosón látható gázgyári és várossorozatokban is előtűnik, sőt a művészi koncepció részévé válik a konstruktivista jelleg: minimalista képkivágások, döntött képek, ferde horizontok, geometrikus komponálás, struktúrában való gondolkodás formájában.

Gázgyár, Róma, Berlin, Budapest

Féner Tamás: „...ez volt a gyár” – Képek az Óbudai Gázgyárból. 1983. Lelt. szám: Az Óbudai gázgyár télen FFT 3218, Gázgyári részlet FFT 3172

Féner Tamás: S.P.Q.R. Senatus populusque Romanus, Róma 1990. Lelt. szám: Kolonnádok a Szent Péter téren FFT 3083, A Palatinus dombon FFT 3086

Féner Tamás: Berlin, mal' anders, Berlin 1990. Lelt. szám: Fogorvosi rendelő, avagy hommage á Bauhaus FFT 3335, Bode Múzeum FFT 3384

Féner Tamás: Budapest 1996. Lelt. szám: Az egykori Tigrisszálló a Nádor utcában FFT 3227, Lépcsőház a Klauzál utcában FFT 3231

A - tól -ig│1952–2013 című kiállításon (2014. január 17 – március 2., Mai Manó – Magyar Fotográfusok Háza, A kiállítást rendezte Jerger Krisztina, megnyitotta Komoróczy Géza) a pályakezdő évektől ötven évre visszatekintés mellett hirtelen egységében teljesen új képsorozat jelenik a Mai Manó falain. Feszített terű, négyzetes formátumú, nagy méretű tájképek geometrikus komponálásban. De volt már erre példa korábban is. A Budapest Galériában Féner Tamás 60. születésnapjára rendezett Más/kép/más kiállításon a retrospektív képcsoportok mellett egy műfajában új, experimentális fotósorozat is megjelent Elvont Budapest címmel. A képeken két ipari építmény, a budapesti K-híd és a hajdani fűtőerőmű (Árpád híd pesti hídfő) szerkezetei lettek fel- és átdolgozva, színes, dinamikus, konstruktív látvánnyá alakítva.

Féner Tamás:Városi táj. Goethe Intézet, Budapest (Andrássy út 24.) 1995. május 31 – június 15. Lelt. szám: FFT 3279, FFT 3289

A K-hídról és az erőmű csövéről készült felvételeiről így emlékezik az interjúban: 

1998 Más/kép/más. Féner Tamás fotóművész kiállítása, Budapest Galéria, 1998. november 12. – december 13. Lelt. szám: FFT 3537, FFT 3538, FFT 3539

A problémákat megoldotta, a kérdéseket megválaszolta. Lezárta a folyamatot és továbblépett.

Folytatjuk...

Irodalom:

• Baki Péter: Féner, Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2009.
• Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek, Budapest, K.U.K. Kiadó, 2001, 211. [A címben szereplő idézet: forrása: „Írom vers, ahogy jön”]

Füri Katalin
(Történeti Fénykép- és Interjútár)

A Tokaj-Hegyalja Egyetem (továbbiakban THE) Kulturális Örökség Tudományok Tanszéke és a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum 2026. június 3. és 5. között pálos konferenciát rendezett, amelynek első napján Sárospatakon, második napján Sátoraljaújhelyen hangoztak el az előadások, a harmadik napon pedig buszos tanulmányúton vehettek részt az előadók, amelynek célja, Füzéren – a mártírthalált halt 17. századi pálos, Csepellényi György (1620-as évek–1674) egykori szolgálati helyén – a Szent István király római katolikus plébániatemplom, valamint két korábbi ásatási helyszín, Háromhuta (Óhuta) és Martonyi (Háromhegy), egykori pálos kolostorok romjai voltak.

Martonyi, azaz az egykori Háromhegy kolostora napjainkban. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A régészeti hangsúlyos konferencia néhány irodalomtörténeti, valamint művelődés- és zenetörténeti vonatkozásra is kitekintett, amelynek részeként a második napon könyvtárunk két munkatársa, Sudár Annamária „… nagy műalkotása az Istennek” – Virág Benedek címmel, Sarbak Gábor pedig Az északkelet-magyarországi pálos kolostorok jelenléte a rendi irodalomban a kezdetektől a 16. századig címmel tartotta meg előadását.
A két napon összesen 19 előadás hangzott el, amelyből alább néhányat kiemelünk. A teljes lista a konferencia programfüzetében olvasható el, az előadásokból készült tanulmánykötet pedig várhatóan 2027-ben jelenik meg.

A konferencia programja. A kép forrása: Tokaj-Hegyalja Egyetem honlapja

A konferencia első, sárospataki napján az egykor Lechner Jenő által tervezett épület – a THE jelenlegi központi épülete – dísztermében Farkas Szabolcs polgármester üdvözölte a megjelenteket a város nevében,  majd Nemesné Kis Tímea, a konferencia egyik szervezője köszöntötte a résztvevőket, s felhívta a figyelmet az általa vezetett Kulturális Örökség Tudományok Tanszék interdiszciplináris elköteleződésére, amely lehetővé tette, hogy a pálosok északkelet-magyarországi jelenlétével kapcsolatban több tudományterület képviselje magát a konferencián.

Kis Tímea, a konferencia egyik szervezője. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Ezt követően a 2026 júniusával hat év szolgálati idő után épp leköszönő Puskás Antal volt tartományfőnök elmondta beszédében, hogy napjaink pálos szerzetesei számára is fontosak a különböző irányú tudományos kutatások, amelyek identitásuk elmélyítését is szolgálják, valamint alapot adnak arra is, hogy az eredmények alapján a nagyobb közönség is megismerhesse a magyar múlt pálos vonatkozásait, érdekességeit. A pálos rend az elmúlt években több vezető kulturális intézménnyel kötött együttműködési megállapodást, köztük az Országos Széchényi Könyvtárral, a Magyar Nemzeti Múzeummal és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel. A rend szerteágazó kapcsolatrendszerét immár több mint harminc esztendeje kézben tartó dr. Szentirmay Tamás, a pálos rend hivatalvezetője szintén jelent volt a rendezvényen. 

Puskás Antal OSPPE. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A konferencia bevezető, átfogó előadását F. Romhányi Beatrix, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára tartotta A pálos rend a középkori Magyarországon címmel, amelyben kiemelte, hogy a kutatások szerint a 13. század második felében a Pilisben, a Mecsekben és Eger környékén (!) körülbelül egy időben szerveződhettek meg kolostorok a remeteközösségekből. A rend megerősödését mutatja, hogy az Árpád-kor végére már ott volt az ország elitje a rend körül, s hogy ez így volt a hivatalos pápai elismerés, 1308 után is, Anjou Nagy Lajos király korától kezdve pedig az uralkodói támogatás is töretlen volt a korszak végéig. F. Romhányi Beatrix kiemelte azt a tényt is, hogy a szerzetesrendek közül – az obszerváns ferencesek mellett – csak a pálosok kértek és kaptak adómentességet, mert ténylegesen részt vettek a török ellenes harcokban.

Romhányi Beatrix előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Az első nap többi előadásában az abaúji Hegyalján fekvő pálos romok kapcsán végzett feltárásokról beszéltek az előadók: a tisztabereki (később kishódosi), a bükkszentléleki, a göncruszkai, a gönci és az óhutai eredményekről is hallhattunk.
Pető Zsuzsa régész (Magyar Nemzeti Múzeum), aki egyik kurátora volt a 2022/2023-as Pálosok című kiállításnak is, előadásában a göncruszkai kolostor roncsolódásmentes vizsgálati módszerét is bemutatta, Pusztai Tamás régész (MNM Esztergomi Vármúzeuma) pedig a gönci pálos kolostor állagmegóvását megalapozó régészeti kutatásokról beszélt.

Régészeti eszmecsere a konferencia első napján, középen Pető Zsuzsa régész. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Imponáló volt hallani az egyes előadók egymásra reflektáló gondolatait, felvetéseit, valamint betekinteni abba, hogy a korszerű technológia és a közösségi régészet hányféle módon segíti az kutatók munkáját.
Az előadások után a sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárát tekinthették meg az érdeklődők, majd hegyaljai borok dicsérete, a borvacsora zárta a napot.

Négynyelvű Biblia a Rákóczi család könyvtárából. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A második napon Sátoraljaújhelyen, a Kossuth Lajos Középiskolai Piarista Kollégium épületében, az egykori pálos kolostorban folytatódott a konferencia. Az előadókat Nyíri Péter alpolgármester, a Magyar Nyelv Múzeuma (Széphalom) igazgatója köszöntötte.
Az első előadó Sarbak Gábor, a HUN-REN–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport munkatársa volt, aki Az északkelet-magyarországi pálos kolostorok jelenléte a rendi irodalomban a kezdetektől a 16. századdal bezárólag címmel tartotta meg előadását, amelynek középpontjában a 16. századi pálos generális perjel, Gyöngyösi Gergely nevéhez fűződő Vitae frartum heremitarum ordinis Sancti Pauli Primi heremitae [A Remete Szent Pálról nevezett remete testvérek élete] című munka és a szintén Gyöngyösihez fűződő Inventarium omnium privilegiorum címen emlegetett jegyzék állt. Az elemzés tárgya az egyes helyszínek (pálos kolostorok) említésének gyakorisága és az esetleges átfedések vizsgálata volt.

Sarbak Gábor előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Czagány Zsuzsa és Gilányi Gabriella (ELTE HTK Zenetudományi Intézet) közös előadásában (Középkori pálos kottás kódextöredékek Északkelet-Magyarországról) Czagány Zsuzsa elmondta, hogy kutatócsoportjuk a kottás kódextöredékeket (fragmentumokat) vizsgálja, s a számbavétel mellett fontos cél az egykori ún. anyakódex meghatározása. Jelenleg harmincnál is több pálos eredetű töredéket vettek számba már. A vizsgálat kapcsán fontos szempont, hogy a pálos rend az ún. esztergomi notációt használta és alakította, s ez a jellegzetes kottaírás segíti ma a töredékek azonosítását. Gilányi Gabriella kiemelte, hogy a pálosok „hűségesebbek” maradtak az esztergomi liturgiához, mint Esztergom, majd az egykori újhelyi kolostor kapcsán elmondta, hogy az a legkorábbi alapítások (13. század második fele) egyike, s hogy újhelyi eredetű a 2023-ban előkerült töredék is, amely egyben jelenleg a legkorábbi pálos kottaírásemlék. Előadásában elmondta azt is, hogy a jelenleg Częstochowában, a pálos rend központjában őrzött ún. częstochowai kódex kottaírása is azt mutatja, hogy az Magyarországról került Lengyelföldre, s feltehető az is, hogy a kódex maga újhelyi eredetű, vagy legalábbis megfordult az újhelyi kolostorban. Összegzésképpen elhangzott, hogy a pálosok a rend feloszlatásáig (1786) megőrizték a kottaírás középkori hagyományait.

Czagány Zsuzsa előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Orbán Áron (THE) az ún. Casanatense-corvina, azaz a Tractatus de herbis című művet tartalmazó kódex ún. pálos vonatkozású bejegyzéseiről beszélt. A kódexet Schönherr Gyula 1904-ben megjelent tanulmányában azonosította corvinaként a címoldalon látható Hunyadi Mátyás-címer alapján.  Az egyik latin nyelvű glossza (a második recept) leírásában azt olvashatjuk, hogy azt a pálos remeték kipróbálták. Ez képezi az alapját annak az elméletnek, amely szerint a kéziratot már Mátyás életében vagy a halála után hosszabb ideig a budaszentlőrinci pálos kolostorban használták volna. Azonban ezt az elképzelést a bejegyzés önmagában nem bizonyítja, így ezt az elméletet a jelenleg rendelkezésünkre álló források alapján sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet.

Orbán Áron előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A délutáni szekcióban került sor Sudár Annamária előadására „…nagy műalkotása az Istennek”– Virág Benedek címmel, amely a kortársak és az utódok szeretete és tisztelete ellenére szinte teljesen feledésbe merült szerzőről, a nagy előkészítőről, az egykori pálos szerzetesről szólt, kiemelve, hogy ő volt az, akit Horatius-fordításai miatt elsőként neveztek magyar Horácként, s a kis tabáni házat, ahol hosszan élt, a kortársak mindegyike meglátogatta Csokonaitól kezdve az ifjú Vörösmartyig. Virág volt az első magyar költő, aki emlékművet kapott, amelyet Ferenczy István, a magyar nemzeti szobrászművészet megteremtője készített nem sokkal a költőszerzetes 1830-ban bekövetkezett halála után. (Az emlékmű ma Szegeden, a Dóm tér keleti oldalán található a Nemzeti Emlékcsarnokban.) Az előadás kitért a „szent öreg”, a „tabáni remete” 1786-ig, a rend feloszlatásáig tartó pálos szerzetesi, tanári évtizedeire is.

Sudár Annamária előadása. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A második nap zárásaként a konferenciával azonos című mini kiállítást nyitottak meg az előadók részvételével a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban, amelynek témája a környék pálos vonatkozású ásatásainak néhány tárgyi emléke. Ezt követően az egykor önálló falu, az 1981 óta közigazgatásilag Sátoraljaújhelyhez tartozó Rudabányácska tóparti vendéglőjében zárták a napot a résztvevők.
A konferencia harmadik napján buszos tanulmányúton vehettek részt az érdeklődők. Tóth Gábor füzéri plébános – Csepellényi György pálos vértanú boldoggá avatásának egyik elkötelezett híve, aki a konferencia második napján előadást is tartott a témában – fogadta a vendégeket a Füzér vára alatt lévő Szent István király római katolikus templomban. Ezt követően az óhutai kolostor (Háromhuta település) romjaihoz látogatott a konferencia résztvevőinek egy kisebb csoportja, ahol Szörényi Gábor András régész (Herman Ottó Múzeum) mutatta be a helyszínen az általa vezetett régészeti ásatások eredményeit, illetve az elképzeléseket, amelyek a romok egy részének revitalizációját tűzték ki célul.

Szörényi Gábor András régész az óhutai kolostor egy lehetséges turisztikai célú hasznosításáról beszél. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

A kirándulás utolsó állomása Martonyi volt. Az egyik legimponálóbb méretű középkori pálos rom megmentésének történetét Rózsa Sándor, az Aggteleki Nemzeti Park természetvédelmi őrszolgálat vezetője beszélte el, akinek kivételes szerepe volt a kolostor romjának megmentésében és aki több mint két évtizede a pálos renddel is folyamatosan tartja a kapcsolatot.

Juan Cabello régész helyszíni bemutatója és Rózsa Sándor, a martonyi rom „őre”. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Juan Cabello, az évtizedek óta Magyarországon élő spanyol-olasz származású régész – aki a konferencia második napján előadást is tartott (A martonyi háromhegyi pálos kolostor régészeti kutatása és helyreállítása) – pedig az ásatás történetét a helyszínen is felelevenítette.
A nap végén Miskolc-Tiszai pályaudvarra érkeztek vissza a résztvevők.

A konferencia résztvevői a Lechner Jenő tervezte épület, a THE központja előtt. Fotó: Tokaj-Hegyalja Egyetem

Sudár Annamária
(Főigazgatói Kabinet)