Röttig Odo, a soproni nyomdász-kiadó – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 77. rész

2026. november 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 143. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat száznegyvenharmadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Röttig Odót és gyűjteményét mutatja be.

Röttig Odo (1883–1920) osztrák származású, Sopronban élő nyomdászcsalád tagja, újságszerkesztő-kiadó, könyvnyomda-tulajdonos volt. Neve többféle alakváltozatban (Odo, Odó, Ottó) is szerepel a korabeli és későbbi szakirodalmakban.

1_abra_-rottig_odo_portreja_j2.jpgRöttig Odo portréfotója. In: Kultura-Almanach 1913, 24. – Törzsgyűjtemény

Bécsben folytatott tanulmányokat. Sokirányú képzettséggel került apja, Röttig Gusztáv mellé, aki 1896 októberében vásárolta meg a soproni Litfass Nyomdát, melyet a család a későbbiekben Röttig Gusztáv és Fia Kő- és Könyvnyomdai Műintézet néven működtetett tovább. Kiadványaikon többféle nyomdászjelvényt szerepeltettek, az egyik alább látható.

2_abra-rottig_gusztav_es_fia_nyomda_nyomdaszjelveny_600dpi.jpgRöttig Gusztáv és Fia Nyomda (nyomdászjelvény). In: Kultura, 1911/1. sz., 3. – Törzsgyűjtemény

Röttig Odo kitanulta az itteni munkák, a könyvkiadás minden fortélyát. A nyomda sokirányú tevékenységet folytatott, 20 feletti különböző újságot, folyóiratot adott ki, többet német nyelven, például a Heilmittel-Revue, a Balneotherapeutische Revue, a Zeitschrift des Internationalen Anwalt-Verbandes című szaklapokat, az Ukrainische Rundschaut, a magyarok közül A Modern Tanítót a magyar néptanítók számára, A Gazdát a gazdáknak. Emellett repertoárjában aprónyomtatványok, címkék, brosúrák, naptárak, címtárak szerepeltek, és különösen nagy hányadot tett ki a könyvkiadás: szépirodalmi, gazdasági, művészeti témákban is jelentettek meg könyveket, gyakori volt a soproni helytörténeti téma, például A középkor műemlékei Sopronban, Sopron renaissance- és barok-stílusban (!) épült házai. A Bábszínház (1913) című művet a szerző, Hangay Sándor barátjának, Kultura-beli szerkesztőtársának, Röttig Odónak ajánlotta. A Röttig Nyomda 1918-ban egyesült a Romwalter-féle üzemmel Röttig-Romwalter Nyomda Részvénytársaságként. Röttig Gusztáv és fia – hamarosan bekövetkező haláluk miatt – mindössze két évig álltak e vállalkozás élén.
Röttig Odo folyóiratszerkesztései, -kiadásai között kiemelendő a Kultura (1911–1913) című irodalmi, művészeti, kritikai lap, melynek 1912-től lett felelős szerkesztője.

3_abra_kultura_folyoirat_1912_j.jpgA Kultura folyóirat 1912. április 25-i számának előlapja – Törzsgyűjtemény

A folyóirat eredeti szerkesztője Ámon Vilmos volt. A számok napjainkban digitalizáltan is elérhetők.
A több évig fennálló lap működésében nagy szerepe volt a budapesti társszerkesztőnek, Hangay Sándornak. Röttig Odo nem írt a saját folyóiratába, de nagy gonddal őrködött annak szellemi és technikai nívója felett. Az 1913-as évre nagy sikerű, szép kiállítású almanachot is megjelentettek, számos arcképpel, műmelléklettel. Odo emellett aktívan részt vett a Soproni Napló című politikai napilap szerkesztési, kiadási munkálataiban is az 1910-es években. A Soproni Naplóhoz előfordult, hogy felesége, Röttig Odóné Makó Aida volt színésznő szerkesztette a vasárnapi mellékletet (Leányok-Asszonyok), mely szépségápolási, divatbeli és művészeti témákat mutatott be. Röttig Odo 1919-ban Vierburgenland (jelentése: ’négy vár területe’) néven alapított újságot, mely Sopronban havonta két alkalommal jelent meg az Ausztria által elszakítani kívánt négy nyugat-magyarországi vármegyében lakó német ajkú lakosság számára. Az irodalmi, művészeti, kritikai lap 1920-ig állt fenn.
Röttig a szerkesztés mellett amatőr fényképészként is tevékenykedett, e vonatkozásban több kiállítása volt, például 1890-ben. A Bécsben 1902 óta megjelenő Gut Licht! című folyóiratban többször is helyet kaptak felvételei. Szintén e lap hasábjain néhány tájkép cseréjét ajánlotta fel a „Gyűjtsünk fényképeket!” mozgalom keretében (1903). A Soproni Photo Club (ma: Soproni Fotóklub) közvetlen elődje, az Amatőrfényképezők Egyesülete a soproni Képzőművészeti Kör alcsoportjaként jött létre 1902-ben. Ennek Röttig is tagja lett mint titkár és könyvtáros. Részt vett a kör által szervezett amatőrfényképészek kiállításán 1904-ben, ennek nyomán a korabeli sajtó is dicsérte a nevét. A későbbiekben a Photo Club (1906–) tagjaként is komoly felkészültségű kiállítóként emlegették. Nem véletlen, hogy a Röttig Nyomda kiadványai közt fényképészeti zsebkönyv is szerepelt.
Emellett Röttig Odo maga is rajzolt, plakátot és ex librist egyaránt készített. Az 1909-ben megalakuló Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai közé tartozott, melynek grafikai szakosztálya vállalta magára az első hazai ex libris egyesület funkcióját. Röttig a Kultura kiadójaként, egy idő után felelős szerkesztőjeként is tág teret biztosított a kisgrafikának, célja volt a hazai ex libris gyűjtés kiszélesítése, a gyűjtési kedv fokozása. A folyóiratban a grafikák – többek között Ágoston Ernő, Basch Árpád, Csányi Károly, Makoldy József, Streller Károly, Szalay Pál és Faragó Géza műveinek – közlése mellett külön rovatot hoztak létre az ex libris cserélők és gyűjtők számára. Odo az élen járva már az első számban hirdetést tett közzé saját ez irányú gyűjtőtevékenységéről.

4_abra_rottig_odo_ex_libris_gyujto_kultura_1911-1_600dpi_j2.jpgRöttig Odo ex libris gyűjtő hirdetése. In: Kultura, 1911/1., 70. – Törzsgyűjtemény

A Kultura 1911. évi számai közölték Győry Jenő cikksorozatát, mely betekintést adott az ex libris műfaj eredetébe, történetébe. Felpétzi Győry Jenő (1883–1941) soproni születésű császári és királyi főhadnagy – maga is kisgrafikagyűjtő – elemezte az ex librisek könyvtől való függetlenedésének folyamatát, gyűjtésük fontosságát, és mindezek hatását a rajzművészet fejlődésére:

„Ez összműködés eredménye, hogy a kis művészlapok iránti érdeklődés napról-napra fokozódik, a gyűjtők szaporodnak, a nagy-közönség kedvet kap exlibrisek készitetésére, a művészek pedig azok rajzolására. Az exlibrisek közkedveltsége annyira növekedik, hogy az eredetileg könyvet jelző cédulák helyébe, exlibris alakban művészlapok készülnek csupán a csere, illetőleg gyűjtés céljaira. Mi sem természetesebb tehát, minthogy az exlibrisek széles körben terjedése a festészet és rajzművészet fellenditésére vezet. Így bátran mondhatjuk, hogy az exlibrisek gyűjtése nemzeti közművelődési tényező.”

Győry Jenő: „Exlibris”-ek és művészi névjegyek. In: Kultura, 1911/1. sz., 67. – Törzsgyűjtemény

Győry Jenő írásaiban a hazai kisgrafikai élet fellendítése érdekében ma is megszívlelendő gyakorlati tanácsokat adott a gyűjtők számára.
Az ex libris mozgalom minél szélesebb körű kibontakozását segítendő a Kultura egyes számaihoz – legalábbis az első évben – minimum egy eredeti ex librist is mellékeltek, és javasolták a gyűjtőknek saját névre szóló kisgrafika készíttetését:

„Annál, aki modern ex libriseket gyűjt, a legelső feltétel, hogy saját könyvjegye legyen. Ez az alapja minden gyűjteménynek, mert a gyűjtés mai legegyszerübb, legszokásosabb módja a csere. De ez a legolcsóbb is. A cseréhez természetesen valóban művészi kivitelü és művészi alkotásu saját ex librisre van szükségünk.”

Győry Jenő: Általános tudnivalók az ex libris-gyűjtéshez. In: Kultura, 1911/3. sz., 198. – Törzsgyűjtemény

E célból felhívást tettek közzé, és többször közöltek cserejegyzéket az ex libris gyűjtők nevével, címével és a cserélni kívánt lapokkal. Az alábbi, az olvasókat ex libris gyűjtésre buzdító közlemény a Kultura 1911/1. számában művészi kivitelű ex libris lap(ok) rendelkezésre bocsátására is ígéretet tesz az egyes számok mellékleteként:

5_abra_felhivas_ex_libris_gyujtokhoz_kultura_1911-1_ker.jpgExlibris-barátokhoz! In: Kultura, 1911/1., 69. – Törzsgyűjtemény

A cserejegyzékeken kb. 15-20 gyűjtő neve szerepelt, köztük Bleier Oszkár, Koronthály Kálmán, Nagy József, Diamant Izsó, Holl Jenő és persze maga Röttig Odo. Külföldiek, osztrákok és németek is csatlakoztak. A Röttig Gusztáv és Fia cég a csereforgalomhoz szükséges nyomtatványokat is forgalmazott, minden kívánt nyelven. Rajzok után vállalta ex libris lapok elkészítését, illetve elsőrendű művészek munkáinak megszerzését.
Röttig Odo maga is rajzolt könyvjegyet. Egy saját maga által alkotott, név nélküli, „Ex libris” feliratú grafikát közöl a Kultura folyóirat első száma; a későbbi szakirodalom ugyanezt a pegazuson lovagló férfit ábrázoló művet – „Ex libris Odo Röttig. In arte voluptas” felirattal – a német Thomas Schmidtnek tulajdonítja. Utóbbi lapnak többféle színváltozata ismert.

6_abra-rottig_odo_48_89_exl_r_455j.jpgRöttig Odo ex librise. Jelzet: Exl.R/455 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Röttig saját nevére szóló, az osztrák Franz von Bayros által készített ex librisén táncoló nőalak látható nagy rózsás szoknyában, ördöggel és kígyóval. A Bayros-lap példányai széles utat jártak be, számos helyen fellelhetők, a magyarországi és osztrák gyűjtemények mellett egy nyomat megtalálható többek között a moszkvai Rudomino-könyvtár ex libris anyagában is – e cikk szerzője 2010-ben Klebelsberg Kuno-ösztöndíjjal végzett moszkvai kutatása alapján.

7_abra_rottig_odo_ex_librise_grafikus_franz_von_bayros_j.jpgRöttig Odo ex librise (1911), grafikus: Franz von Bayros. Jelzet: N41a/8. A kép forrása: Всероссийская Государственная Библиотека Иностранной Литературы им. Рудомино (Rudomino Összorosz Állami Idegen Nyelvű Könyvtár, Ritka Könyvek Osztálya)

M. Hamilton több könyvjegyet is alkotott Röttig Odo számára, melyeken elmaradhatatlan a könyv, az olvasás motívuma és a szecessziós életérzés megjelenítéseként a koponya. E művek reprodukciói fellelhetők a Kultura számaiban is.

8_abra-rottig_odo_graf_m_h_84_70_exl_r_454_j.jpgM. Hamilton grafikája. Jelzet: Exl.R/454 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Röttig feleségével közös ex librise is fennmaradt kettejük portréjával, a grafikán e jelmondatokkal: „Fel a fejjel” és „In arte voluptas” [A művészet gyönyörködtet].

9_abra-rottig_odo_es_neje_aida_ex_librise_140x78-_graf_tal_kozma_lj2.jpgRöttig Odo és felesége ex librise a portréjukkal. Jelzet: Exl.R/453 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Röttig Odo 1920-ban hunyt el. Sopron leghosszabb életű német nyelvű napilapja, az Oedenburger Zeitung 1920. szeptember 21-én írt a haláláról, több gyászjelentést is közölve a család nevében és a Röttig-Romwalter Nyomda dolgozói részéről. Apja néhány nappal előbb halt meg, a lap korábbi száma róla is közölt nekrológot.
Az 1913-as Kultura-Almanach méltató soraival zárom a sokoldalú nyomdász-kiadóról, Röttig Odóról szóló megemlékezést:

„Ő már magyar ember tetőtől talpig. És művész. Festő, író, szerkesztő, politikus, üzletember, intelligens[,] megértő, olvasó, zenebarát és boldog férj. Akinek ennyi hivatása van s mindenik hivatását jól akarja betölteni […]. A magyarság iránti szeretetét bebizonyította a »Kultura« megalapításával. A külföldnek megmutatta evvel a lappal, hogy van olyan fejlett művészi izlésünk nekünk is és van olyan szellemi élet itt is – ha nem is olyan általános – mint messze Nyugaton.”

Igric: Röttig Odó. In: Kultura-Almanach 1913, kiadja Röttig Gusztáv és Fia Sopronban, 1912, 25–26. – Törzsgyűjtemény

Irodalom:

 

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész; 135. rész; 136. rész; 137. rész; 138. rész; 139. rész; 140. rész; 141. rész; 142. rész

komment
Címkék: hésziodosz nagy józsef kisgrafika munkák és napok – és kincsek faragó géza nyomdászjelvény vasné dr. tóth kornélia ex libris gyűjtők gyűjtemények basch árpád holl jenő röttig odo csányi károly diamant izsó franz von bayros röttig gusztáv hangay sándor ámon vilmos röttig odóné makó aida szalay pál streller károly makoldy józsef ágoston ernő felpétzi győry jenő koronthály kálmán bleier oszkár thomas schmidt m. hamilton

Feszty Masa emlékezete. Első rész

2026. november 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

Feszty Masa és az irodalom világa

Az Országos Széchényi Könyvtár rendkívül gazdag kollekciója lehetővé teszi, hogy különböző dokumentumok által közelebb kerülhessünk Feszty Masa festőnő személyéhez, ideáihoz, társasági köréhez. A nemzeti könyvtár különgyűjteményeiben található kéziratokat, nyomtatványokat egy-egy téma köré csoportosítva szeretném bemutatni Feszty Masa világát.
Feszty Masa Feszty Árpád és Jókai Róza leányaként látta meg a napvilágot 1894. január 31-én, abban az évben, amikor a körképet átadták a nagyközönségnek. Jókai Róza Laborfalvi Rózának édes unokája, Jókai Mórnak fogadott leánya volt. Róza tehetséges leánynak bizonyult és mivel Jókai nem élhette ki a festői képességét az irodalmi mellett, így még nagyobb kedvvel támogatta a fiatal lányt. Egyes könyveinek illusztrációit is rábízta, így például A lőcsei fehér asszony regényének rajzait. A nagymama halálát követően Róza igyekezett gondoskodni Jókairól, Feszty Árpáddal kötött házassága után egy háztartásban éltek a híres Bajza utcai Feszty-villában. Feszty a korszak ünnepelt festőművésze volt, aki igen szoros atyai barátságba került Jókaival. Idilli művész-családi légkör, nemzeti lelkesedés és jobbító szándék hatotta át a közös otthonukat. Ahogy a korabeli lapok is megírták, Jókai nagy álma teljesült, hiszen meséit immár unokájának írhatta. Az író nagy örömét lelte Masában, kedves az a felvétel, amikor a Sváb-hegyi szüreten nagyapó és kisunoka egymás kezét fogva láthatók. Feszty Masa különleges élete ilyen nemes szívű magyar nemzedék kebelén kezdődött. A Feszty-szalon látogatói a társadalom különböző osztályaiból kerültek ki; arisztokraták, képviselők és művészek között cseperedett. Édesapja hazafias lelkét örökölte, anyja és „pápi” pedig a természetszeretet oltotta lelkébe. Talán kevesen tudják, hogy a festő Feszty Árpád novellákba rendezte szeretett pátriájának paraszti világát, így nemcsak a körképen tűnnek fel a csallóközi emberek, de Az én parasztjaim című kötetében is. Érdekesség, hogy az 1897-ben megjelent könyvecske gróf Apponyi Sándor modern képzőművészeti könyvtárának darabjaként került a nemzeti könyvtár törzsállományába.
Feszty Árpád körképének anyagi kudarca, Jókai botrányos házassága, majd halála megviselte Fesztyéket. A társasági élet kicsit csendesebb lett, majd Feszty Árpád 1914-ben bekövetkezett halálával szinte megszűnt. Anya és lánya egy időre Münchenbe utaztak, azzal a reménnyel, hogy a távolság és a festészeti tanulmányok majd vigasztalást hoznak. Hazatérve örökség híján, csekély javadalommal egyedül a kapcsolati tőkére tudtak támaszkodni. 1921-ben sikerült egy kis trafikot nyitniuk a budai várban. A kézirattári levelezésekből is kiviláglik, hogy nem maradt más, mint a nevük. Jókai Mór és Feszty Árpád neve, néhány kézirattal és skiccelt rajzlappal. De a név kötelez, épp ahogy a tehetség. Mivel a művészet elhivatottságában éltek, ehhez ösztöndíjakért ismerős írókhoz, képviselőkhöz fordultak, de szigorúan nem szánalmat kértek, hanem lehetőséget.
Feszty Masa édesanyja segítségére volt, amikor 1923-ban megjelentette az Akik elmentek… című visszaemlékezéseit, amelyben a boldog békeidők művészeinek élete tárul elénk. Majd egy évre rá a Légrády Nyomda gondozásában adta ki a Tegnap című kötetét. A könyv előzéklapján Feszty Masa Édesanyám című festménye szerepel, amely jelenleg megtekinthető a Magyar Nemzeti Galéria Elhivatottak című kiállításán. A kötetben hangsúlyos szerepet kap Jókai Róza családi memoárja, amely jó alapot adott a Jókai-centenárium (1925) ünnepi előadásaihoz.
Újdonságot jelenthet, bár az előzmények tekintetében cseppet sem meglepő, hogy Feszty Masa nemcsak festőnőként jeleskedett. Rádióelőadásokban olvasta fel történeteit, amelyek előbb nagyapjáról szóló visszaemlékezések voltak. Később sajátos hangú, változatos témájú elbeszélésekkel szólította meg a hallgatóságot. Gondolatait számos alkalommal publikálta is. Széles ismeretségre tett szert, nemcsak felmenői révén; személyét műkritikusok, szerkesztők, irodalmárok tartották számon. Verseket címeztek neki, így például Juhász Gyula hódolattal ajánlja Tájkép című költeményét Feszty Masának. A piktorína, ahogy magára leveleiben hivatkozik, ekkor harmincesztendős. Rövidre vágott, göndör fürtös, kedélyes teremtés, a társaság bájos színfoltja.

„– Feszty Masának hódolattal –

A méla piktor, az ősz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban.
Egy-egy levél – dús színfolt – messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban.

A méla piktor bús nótát fütyül
És néha megborzong e tarka csendben.
Palettáján a szín lassan ürül.
A képe kész: kék és arany keretben.

A méla piktor elborongva dúdol
A hangja fátyolos az ősi bútól,
Mit ezer évek hervadása koptat,

Az öreg tél, a zord kritikus eljő
S fehérre fest minden színt és derengő
Felhők mögé takarja el a holdat.”

Juhász Gyula: Tájkép. In: Uj Idők, 1924 december. 7. – Törzsgyűjtemény

Sok más író, költő, színész mellett Pekár Gyula is a család barátja volt, Feszty Masától nyolc darab neki címzett levelet is találunk a Kézirattár gyűjteményében. Az egyikben éppen arról a csodálatos élményéről tájékoztatta, ami 1927 nyarán Firenzében érte:

„Képzelje! – Abba a műterembe fogok esti akt curzusra járni, ahol 24 évvel ezelőtt szegény Papa a [Krisztus temetése] Triptichont festette. – Ha regényben olvasnám ezt a csodálatos véletlent, – hogy egy piktorina egy kapott címmel elindul egy műtermet keresni és egyszerre, mintha álmot látna, földbegyökeresedik a lába: Megismer minden bokrot, követ a kertben, az apja kezevonását az öreg háziasszony emlékkönyvében. Ha azt olvasnám azt a bűbájos órát amit tegnap d.u. 5-6 közt átéltem nem hinném el. Ha itt nem lesz belőlem jó piktor, úgy soha sehol. Sok, sok üdvözlettel Kézcsókok a kedves néninek F. Masa”

Feszty Masa levele Pekár Gyulához. Jelzet: Levelestár, Feszty Masa Pekár Gyulához – Kézirattár

A levélpapír elárulja, hogy ekkor a firenzei Piazza Mentana egyik kis panziójában szálltak meg, de erről ők maguk is beszámolnak, hiszen itáliai tapasztalataikról színes publicisztikákat jelentettek meg a Magyarország című lap felkérésére.
Pekár egyébként kiváló külügyi kapcsolatokkal rendelkezett, különösen az olasz kultúra területén. Talán a Pekár Gyulának vagy a műkritikus Elek Artúrnak írt levelekkel együtt kerülhetett a gyűjteménybe az 1928 júniusában megrendezett kiállításának katalógusa is, amely igazi kincs lassan száz év távlatából.

Ebben a füzetben jegyzi az olajképei között a Venere Dormiente, Alvó Vénusz festményét is, de leginkább firenzei veduták grafikáival jelentkezett. A kiállítást az Arno-parti Lyceum szalonjában tartották, az alkotások egy részét 1928 őszén az Ernst Múzeum termeiben is megtekinthették. Elek ekkor így méltatta Feszty Masát:

„A művésznőt eddig csak mint az emberi alak ábrázolóját és mint bűvös-bájos színhatások kikeverőjét ismertük. Most tájat rajzol, még pedig kitűnő érzékkel Firenzének és környékének legmegragadóbb építészeti motívumait, városi vedutákat, utcákat, házcsoportokat. Rajzai közül azok a legszebbek, melyeken festői kifejeződésük szerencsés pillanatában sikerül egy-egy motívumot megragadnia. Ilyen például a holdfényben megábrázolt Uffizi-palota.”

Elek Artúr: Az Ernst-muzeum ujabb csoportkiállítása. In: Újság, 1928. október 2. – Törzsgyűjtemény

A kiállítás híre azonban újabb megrendeléseket és szép elismeréseket hozott. A firenzei tanulmányút jelentős fordulatot hozott Feszty Masa alkotói stílusában. Hivatásra talált, szentképfestő lett.  
Borus Bindorfer Ferenc A kerítésen túl címmel 1941-ben jelentette meg a verseskötetét. Bindhofer Ferenc szentendrei bognármester volt, aki 1908-tól költőként is bemutatkozott, így talált társaságra a szentendrei képzőművészek között, ahol Feszty Masa is megfordult. Bár nincs arról tudomásunk, hogy a festőnő elköteleződött volna egy képzőművészeti csoport mellett, de az bizonyos, hogy csoportos kiállítások, művésztalálkozók alkalmával igen jó kapcsolatot ápolt festőtársaival. Egyik dokumentuma ennek ez a kötet, illetve annak bevezetője:

„Költői fejlődésének nagy lökést adott a Szentendrei Festők Társaságával kötött ismeretsége. A fiatal művészek majdnem mind külföldet járt, széles látókörű, finom irodalmi ízlésű emberek voltak, akik közül különösen Rozgonyi László festőművész fogadta barátságába a furcsa tekintetű, másoktól sokszor megtréfált költőt. Ő mutatta be költőnket Lechner Jenő műépítésznek, Pásztor János szobrászművésznek és Feszthy Masa festőművésznőnek. E kiváló, országos hírű művészek meleg szeretettel fogadták és buzdították a további munkára. Feszthy Masa szemelvényekkel ellátott cikket is írt róla a Magyarország 1932. évi január 17-i számában.”

Krajcsovits Márton: Bevezető. In: Borús Bindorfer Ferenc: A keritésen túl, [sajtó alá rend. és bev. ell. Krajcsovits Márton]; [a címlapot Feszty Mása rajz.], Budapest, Turul Sajtóváll., 1941 – Törzsgyűjtemény

Így már érthető, hogy a verseskötet címlapján Feszty Masa rajza látható.

11_03_feszty_masa_1_7.JPGFeszty Masa: A kerítésen túl, krétarajz. 1940 körül. In: Borús Bindorfer Ferenc: A keritésen túl, [sajtó alá rend. és bev. ell. Krajcsovits Márton], Budapest, Turul Sajtóváll., 1941. Címlap – Törzsgyűjtemény

„Hogyha hozzánk megérkezel,
Szívem, lelkem úgy örül.
Mintha a föld minden szűze
S bája lengene körül.

De ha elmégy, hogyha elmégy,
Abba sorvadok bele,
Mintha a vén Duna medrét
Én sírtam volna tele...”

Borús Bindorfer Ferenc: F. Masának. Részlet. In: Uő.: A keritésen túl, [sajtó alá rend. és bev. ell. Krajcsovits Márton]; [a címlapot Feszty Mása rajz.], Budapest, Turul Sajtóváll., 1941 – Törzsgyűjtemény

A kötet több versében is megtaláljuk Masa, Mária nevét, sőt Szegvár említésével tudhatjuk, hogy a vers 1933 körül íródhatott, hiszen Feszty Masa akkor költözött egy időre a Szociális Testvérek szegvári noviciátusába.

„Elbujik a nap néha-néha,
Eltakarja az ég kendője.
Mennyi melegség termő áldás
Jön mégis tőle.

Hiába ment Szegvárra innen,
Magányba bújva.
Csak a legszebbre kell gondolnom
És itt van újra.”

Borús Bindorfer Ferenc: F. M. Részlet. In: Uő.: A keritésen túl, [sajtó alá rend. és bev. ell. Krajcsovits Márton]; [a címlapot Feszty Mása rajz.], Budapest, Turul Sajtóváll., 1941 – Törzsgyűjtemény

A versek címzettjei között találjuk az említett művészeken túl Puszta Sándor papköltőt is, aki szintén jó barátja és megrendelője is volt festőnőnknek.
És vajon mit írt róla Feszty Masa majdnem tíz évvel korábban Rozsda úrfiak a költő fejszéjén, Borus Ferenc, a szentendrei bognár-poéta című írásában?

„Különös hangulat. Érdekes művész társaság érdeklődve, meghatva hallgatja a szentendrei művésztelepen, egy sovány, beesettarcú, nagy, lázas szemű, ádámcsutkásember minden szavát, arckifejezését. Ahogy a lángok ugrálnak, hol elsötétül, hol kivilágosodik az arc. És tragikus erővel hatnak az életéről szóló vallomásszerű szavak, amelyekből csak egy keveset idézek:

»Tollam helyett faragó fejszém
Csattogja ki a rímeket.
Dohos műhely, sorvasztó munka
Dobja a száraz kenyeret.«

Mert bognár, egyszerű, falusi bognár az, akit figyelemmel hallgatunk, nemcsak mi, könnyen lelkesedő fiatal piktorok, de a telep komoly, nagynevű építész-, szobrász-, író vendégei is. Borús Ferencnek hívják. […] Most aztán rajtunk a sor kérdezni: Ki vagy te, egyszerű fia a földnek, aki mialatt egyik kezeddel a kereket faragod, Másikkal 'megpendíted az emberi lélek minden érzés-húrját?”

Feszty Masa: Rozsda úrfiak a költő fejszéjén, Borus Ferenc, a szentendrei bognár-poéta. In: Magyarország, 1932. január 17. – Törzsgyűjtemény

Feszty Masa tehát nemcsak szülei művészbarátaival ápolta a kapcsolatot, köztük Gárdonyi Gézával és Bródy Sándorral, hanem saját kora tollforgatóival is. Levelezett Nagy Médával, Babits Mihállyal és családjával, és Herczeg Ferencről két portrét is készített 1926-ban, az író negyvenéves pályájának emlékére. Amikor lehetősége adódott, maga is gyámolította a fiatal tehetségeket. Így lehetett Sárközi Györggyel is.

„Gyurkánk – Mama a második végén, én az első közepén (sajnos szemem nagyon fáj, azért megy oly lassan) vagyunk és elragadtatva egészen. […] Mennyi igazság, élő megfigyelés, milyen originális szemszög, mennyi életérzés, milyen nagyszerű széles felépítés. Örülök, hogy még csak az elsőt olvasom. Mert már valami szép revange-on töröm a fejem – de meg lesz hamarosan legkésőbb Mikulásra.”

Feszty Masa levele Sárközi Györgyhöz. Jelzet: Fond 17/56 – Kézirattár 

Sárközi György Mint oldott kéve című háromkötetes műve 1932-ben jelent meg a Pantheon kiadásában. A regény cselekménye az 1848-as forradalom idején játszódik, ami érthetővé teszi, hogy Feszty Masa egy másik levélben így folytatta az ifjú író méltatását:

„Most tettem le a III. kötetet. Egy lázban faltam az egészet 3 nap óta. Gyurka nem is hiszi, milyen tisztelettel nézek én ezentúl fel magára! Gyurkánk – akartam rajzolni valami szépet Magának, de valahogy most önkéntelen ki kellene húznom a legféltettebb kincseim fiókját – és ki kellene nyitnom a Jókai-ládát, őáltala, az ő kézszorításukkal akarok magának köszönetet mondani (Pedig nem is érdemel azt, mert úgy megríkatott és úgy kirázott ma d.e. a hideg…) A Jókai-íráson a maga hősei közül szerepelnek ketten. A párisi emigránsok közül. – A Feszty-tollrajz pedig borítékra van odavetve, - mintegy gratulációs levél onnan, felülről. Hogy érdekelte volna őket, akik annyira benne éltek ebben a korban! Mikor látjuk? Masa”

Feszty Masa levele Sárközi Györgyhöz. Jelzet: Fond 17/56 – Kézirattár

A levelezésük alapján feltételezhetjük, hogy az Analekta 10.314-es jelzeten szereplő Jókai-kézirat talán a fiatal Sárközi Györgyhöz kerülhetett. Feszty Masa nagyapai örökségét, amely néhány eredeti kéziratot jelentett, jószívvel osztogatta: segítségkérés esetén hálából vagy alkotói munka elismeréseként. Ez utóbbi történt, amikor Sárközi György megjelentette háromkötetes regényét. Az Analekta 10.314 további két Jókai Mórtól származó regénytöredéket tartalmaz.
Feszty Masa saját írásai között legelsőként említhetjük az édesapja történetét bemutató, viszontagságosan megjelentetett kötetét. Végül 1966-ban, Ijjas Antal közreműködésével sikerült megjelentetnie Feszty Árpád élete és művészete címmel a Művészettörténeti Dokumentációs Központ forráskiadványaként. Hosszú évtizedekig gyűjtötte a festőről megjelent újságcikkeket, fényképeket, de ezeknek végül csak töredéke került be a szerény kivitelű könyvbe.
Feszty Masa egyik önarcképén, amelyet édesanyja, Fesztyné Jókai Róza halálát követően, 1937 körül készített egyértelműen megfogalmazódik alkotói lénye. A grafika felső sarkaiban egyfajta cégérként jelenik meg a festőpaletta ecsettel és teleírt papíros tollal, mestersége szerint tehát ő festő és író.
A korszakban talán a legtöbb felvételt a Színházi Élet című magazin közölt Feszty Masáról.

Fekete ruhás önarcképe nemcsak a festészet és az írás hivatásának szimbólumát jeleníti meg, hanem a szülei elvesztése feletti gyászát. A kezében tartott három szál hervadozó virág-töviság a családi szentháromságra, valamint lelkének tövisekkel átjárt fájdalmára utal.
Talán a legtöbb felvételt, ahogy ezt is, a Színházi Élet című magazin közölte Feszty Masáról, ezzel felgördül a függöny, ugyanis a folytatásban Feszty Masa és a színjátszás kerül tekintetünk fókuszába. Színészbarátnőjének írta:

„Tehát ma, halottak napján próbálom életre kelteni Apám és Anyám lelkét, szellemét. Adja Isten, hogy sikerüljön.”

Feszty Masa levele Gárdos Cornélia színésznőhöz. Jelzet: Fond 363/6 – Kézirattár

Ezzel a gondolattal emlékezzünk mi is szeretteinkre.

Felhasznált forrásanyag és irodalom:

  • Farkas Veronika: Feszty Masa, Komárom, KT K., 2003.
  • Feszty Masa kéziratai és levelezései Pekár Gyulához. OSZK – Jelzet: Levelestár, Feszty Masa Pekár Gyulához; Kézirattár: Fond 363/6; Fond 17/56; Analekta 10.314
  • Feszty Masa–Ijjas Antal: Feszty Árpád élete és művészete, Budapest, Művészettörténeti Dokumentációs Központ, 1966
  • Pekár Gyula: Ferrara, Ravenna, Firenze, Budapest, Lampel, 1907
  • Borús Bindorfer Ferenc: A keritésen túl, Budapest, Turul Sajtóvállalat, 1941
  • Juhász Gyula: Tájkép. In: Uj Idők, 1924 december 7. 
  • Feszty Árpádné: Firenze; Bianchina és Musetta. In: Magyarország, 1927. május 22–29.
  • Elek Artúr: Az Ernst-muzeum ujabb csoportkiállítása. In: Újság, 1928. október 2.
  • Feszty Masa: Rozsda úrfiak a költő fejszéjén, Borus Ferenc, a szentendrei bognár-poéta. In: Magyarország, 1932. január 17.
  • Feszty Árpádné Jókai Róza: Akik elmentek..., Budapest, Athenaeum, 1923.
  • Feszty Árpádné Jókai Róza: Tegnap, Budapest, 1924.
  • Feszty Árpádné és Hollán Sándorné trafikot nyitnak. In: Világ, 1921. augusztus 30.

Andrási Erika
(Főigazgatói Kabinet)

komment

„Szívek fölött sorsok feszülnek, szárnyuk összeér”

2026. november 02. 06:00 - nemzetikonyvtar

50 éve hunyt el Szilágyi Domokos költő, műfordító, esszéíró

Szilágyi Domokos a Szatmártól 80 kilométerre fekvő Nagysomkúton látta meg a napvilágot 1938. július 2-án, népes református papcsaládban. A Szatmárnémeti mellett lévő Batiz faluban nőtt fel. Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban (Magyar Tannyelvű Fiúlíceumban) érettségizett 1955-ben. Az orvosi hivatás is komolyan foglalkoztatta, de magyartanára, Gál Elemér visszaemlékezése szerint az érettségi előtt már a filológia mellett döntött. (Gál Elemér: Szilágyi Domokos, a diák. In: Kántor Lajos [szerk.]: A költő (régi és új) életei, Kolozsvár, Kriterion, 2008, 52.) Magas fokon idealista ember volt. Számára már kora ifjúságától fogva a könyv, a betű és a mögötte rejtőző eleven szó volt az igazi táplálék. Ebből akarta egyre jobban megismerni az embert és a világot, megérteni, amennyire emberileg lehetséges, a létezés, az emberélet nagy titkait. Már gimnazistaként is csendes természetű, nagyon fegyelmezett, örökösen gondolkodó, töprengő természetű tanuló volt. Szerénység, tekintélytisztelet jellemezte, szófordulataiban, nyelvhasználatában a nyugatos költők, írók nyelvezetéhez hasonló enyhén archaikus stílus jellemezte. Ez az ő esetében még nemzedéki sajátosság volt. Az iskolai órákon tanárai, diáktársai néha észrevették villanó tekintetét, elsuhanó mosolyát, torokköszörüléseit, ahogyan egy-egy pillanatig tetszését vagy ellenérzését kimutatta. Volt véleménye mindenről, de azt sértő módon sohasem fejezte ki. Az akkori szóhasználat szerint „tanári és dokumentációs könyvtár” átrendezéséhez az elsők között jelentkezett segéderőnek. Itt Gál Elemérrel együtt nem egyszer vacsoraidőig dolgozott, és együtt mentek az internátus konyhájára vacsorázni. Domokos szerényen, bocsánatkérően jelezte a kiszolgáló nőnek, hogy csak fél tányérral kér mindenből. Ferenczi Sándor, a nevelőtanár meg is jegyezte: „Tanár elvtárs, ez a Szilágyi mindig csak annyit eszik, mint a madár. Mégis ő az egész internátus éltanulója.” Ezt az elismerést is annyi szerénységgel fogadta, mintha el sem hangzott volna. Az asztalnál lassabban evett, mélyen gondolkodott, és míg tanára az evést befejezte, ő már a hóna alatt magával hozott könyvet olvasta.

11_03_szilagyi_domokos_50_1.jpgSzilágyi Domokos portréja. In: Szilágyi Domokos: Világ hava. Válogatott versek, Budapest, Magvető, 1988. Borítókép – Törzsgyűjtemény

Irodalmi köri tevékenysége. Egyetemi évei

1954 novemberében megalakult az iskola irodalmi köre. A bevezető előadást Szilágyi Domokos tartotta A vers történetéről címmel. Az ókori klasszikus költőkkel kezdte, és eljutott a 20. század közepéig. A diáktársak inkább kérdezgettek az előadást követően, az érdemi értékelést a tanárokra hagyták. Néhányan akkor már arról is suttogtak, hogy Domi versekkel is próbálkozik, de nem mutatja őket senkinek. Ő lett az irodalmi kör első elnöke. Ezt nagyon komolyan vette. Abban az évben még háromszor ülésezett a kör, ezekre főként irodalomtörténeti dolgozatokat nyújtottak be a diákok. Gál Elemér is faggatta Domokost a versek felől: „Hát a te verseid?” „Nem, még nem jók annyira” – hajtotta le a fejét szégyenlősen. Év vége felé egy órát is tartott az egyik IX. osztályban, Vörösmarty Mihály költészetéről. A diákok megtapsolták. Ezután tartott még két órát, más osztályokkal, hasonló sikerrel. Így már az a szóbeszéd is járta az iskolában, hogy Domiból tanár lesz. Első komoly költeményét az érettségi előtt megtartott ballagáson szavalta el, Búcsú az iskolától címmel. Ennek kézirata még ma sem került elő, talán lappang valahol. Talán a sok koplalás miatt is, egészsége már 1955 nyarán kezdett megromlani. Súlyos reumától megdagadt a térde, idült mandulagyulladása miatt operálni kellett, és a műtét több mint egy óráig tartott, komplikáció miatt. 1955-től 1959-ig a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1959-ben került sor a Bolyai Tudományegyetem és a Victor Babeş Tudományegyetem egyesítésére, amelyet a magyar diákok tanáraik többségével együtt súlyos tragédiaként értékeltek. Szabédi László a korabeli közbeszéd szerint emiatt az esemény miatt lett öngyilkos. Szilágyi Domokos halála – például Csiki László visszaemlékezése szerint – jellemző adalék egy nemzeti kisebbség élettörténetéhez. Túlérzékeny volt, akárcsak az. Beteg – mondták rá a kortársai. Soha azt, hogy belebetegedett valamibe. A közvetlen utókor a kisebbségi létre adott válaszként, társadalmi értékű gesztusként értékelte a költő végső döntését, azt a tettét, hogy 1976. november 2-án két üveg kisüsti pálinkával a tarisznyájában kilépett az életből ott, ahol a kolozsvári Kányafői út a Hója-erdőbe érkezik. A boncolási jegyzőkönyv szerint csontrendszere végzetesen legyengült állapotban volt: lábszárcsontjai körülbelül pulykalábszárcsont vastagságúak voltak. Az öngyilkosság közvetlen kiváltó oka valószínűleg az elviselhetetlenné erősödő fájdalom volt.

Szenvedő, gyötrődő értelmiségi. Túlérzékeny poéta

Feleségével, a szintén igen kiváló tehetségű költőnő Hervay Gizellával együtt a beat-nemzedékkel is rokonítható, gyötrődő, szenvedő értelmiségi volt, és ezt az életérzést nem csupán a verseiből lehetett kiolvasni, hanem az életviteléből is. Szilágyi István, abban az időben a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilap főszerkesztő-helyettese így emlékezik erre egy 1986-os írásában:

„Az öreg is kiállt a ház elé, hosszan kémlelte a töltést: ne menjen sehova, jön domn Căpitan. [Kapitány úr, Szilágyi Domokos ragadványneve – Cs. E. A.] Ehhez én egyelőre rövidlátó voltam, gyorsan előbányászom a zsákból a szemüvegtokot, igen az a felénk imbolygó árnyék csak ő lehet. Aztán ahogy a lengő kabátszárnyakat is fölismertem, máris »diadalmaskodhattunk« az én kishitűségem felett. És ehhez ott dudorodtak Domi kabátzsebeiben a vodkásüvegek. Nincs itt semmi baj, mondta az öreg, s ezt nagyjából úgy kellett érteni, hogy amíg az ember el tudja vonszolni magát egy üveg italért a szövetkezetig, addig nagy baja nem lehet. Már pedig itt nem is egy üveg vánszorgott, igaz a vodkások most félliteresek, de ezekből még a belsőzsebeiben is. A keziben pedig egy liter bor. Ez a tiéd, mondja, ahogy a kapuhoz ér.
Vígan voltunk hát megint, s nagy-nagy böcsületben. Közben reméltem, hátha Domi a portyáján szerzett magának valami gyógyszereket is, persze, erről megbizonyosodni nem lehetett. Aznap viszont nem vett részt a család rögtönzött lakomáján, inni sem igen ivott, két üveget kirakott a kecskelábú asztalra, egyet a zsákomba másnapra az öregnek benzin gyanánt, s vonult is vissza a tiszta szobába, hogy beássa magát a dunna alá. Este azt mondja: nincs valami olvasnivalód? – Van egy régi Nagyvilág-szám a zsákom fenekén, kicsit elázott, lásd, mit kezdesz vele. – Nem „támít”... Másnap végig szemerkélt az eső, délután, mikor megérkeztünk, ült az ágyban (egész nap ki se bújt), előtte a gyűrött folyóirat, s látom, irkál bele valamit. Te mit csinálsz? – Hülyeség. Talált benne néhány angolból fordított verset, s azokat megpróbálta visszafordítani, sillabizálta, hogy szólhattak eredetiben.”

Szilágyi István: „Aztán kitágult a világ...”. Részlet. In: Uő: Katlanváros, Budapest, MMA Kiadó, 2019, 149–150. – Törzsgyűjtemény

211_03_szilagyi_domokos_50_1.jpgSzilágyi Domokos – Vermesy Péter: Pimpimpáré. Vers és muzsika gyermekeknek (Szilágyi Domokos gyermekversei Vermesy Péter dallamaival), Bukarest, Kriterion, 1976. Borító – Törzsgyűjtemény

Létértelmezés. Tragikus-ironikus hangnem és játékosság

Nagyobb versei szinte egytől-egyig az egyetemes lét és az emberélet nagy kérdéseiről szólnak. Számára a líra létértelmezés, versei sokszor egy tragikus-ironikus látásmódon keresztül fogalmazódnak meg. (Cs. Gyímesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése, Bukarest, Kriterion, 1990, 23–24.) Mint például Fagyöngy című kötetnyitó versében:

„Kagylók kínjának irigye,
együtt-tenyészés ürügye –
ürügy? kényszer? kötelesség? – – valóság!!! –
szívünkre, mert sokan vagyunk s sokszívűek,
szívünkre enyhe gyógyszer –
szívünkre gyöngy a gyógyszer – –:
gyöngy, gyöngy a bordák alatt. 

Együtt-tenyészés ürügye:
mégsem közös, mert kinek-kinek
saját lábán kell áttántorognia, átmenetelnie,
bukdácsolnia, lábadoznia
örömből kínba, veszettségből vigaszba,
hogy megtartsa magát!

A lélek anatómiája ismeretlen,
szervei átültethetetlenek,
mert megváltoznak minden pillanatban,
s a változás, a gyógyító is: fájdalom.” 

Szilágyi Domokos: Fagyöngy. Részlet. In: Uő: Kényszerleszállás. Összegyűjtött versek. Bukarest, Kriterion, 1978, 223. Törzsgyűjtemény

Gyermekverseiből, amelyeket főként a Napsugár című gyermekirodalmi lapban adott közre, általában játékosság, bájos derű sugárzik, de ezekben is jelen van néha az irónia, természetesen olyan kifinomult formában, mint Gárdonyi Géza ifjúsági írásaiban, hogy a gyerekek ne vegyék észre:

„Apró lepke,
öttyöm-pöttyöm,
letelepedett egy
harmatcsöppön.
arcát mossa,
s hogyha szárad,
derekára teker egy
sugár-szálat.”

Szilágyi Domokos: Lepke-dal. In: Uő: Élnem adjatok. Vers, próza, esszé (1956–1976), Bukarest, Kriterion, 1990, 182. – Törzsgyűjtemény

„Esteledik már szépecskén,
hazafelé baktat a két kecském,
Egyik Tejevan,
másik Tejecsak.
Tejelnek, akár a tehenek,
okosok, mint a kosok.”

Szilágyi Domokos: Esteledik már. In: Napsugár, XIX. évfolyam 224. szám, 1975. augusztus, 8. – Törzsgyűjtemény

Az „okosok, mint a kosok” szójáték itt Kányádi Sándor Az okos kos című gyermekversére utal. Kányádinak ez az iróniával telített költeménye valójában inkább felnőtteknek szól, és ebben a kontextusban tekintve Szilágyi játékos mondókája is inkább egy haiku-paródia, mint gyermekvers.

Kortársa és egyik legjobb barátja, Lászlóffy Aladár a tehetség Krőzusának nevezte őt tragikus halálát követően. (Lászlóffy Aladár: Fújvafájvafénylenifolytatódni. In: Igaz Szó, 24. évf., 1974/12, 495.) Talán leginkább az előbb említett verseihez hasonló művei miatt, amelyekben egyszerre van jelen a hétköznapok szürkeségéből kiemelkedő, a létezés nagy kérdéseit felidéző eszmeiség és a bajokat túlélni segítő játékos humor, irónia. Titkosügynöki tevékenységének kiderülése óta életműve részben átértékelődik, de sosem lesz belőle celebris error, csupán egy híres tévedés. Költészete klasszikus szépségű és eszmei értékű marad korokon, nemzedékeken át. Legyen neki könnyű a föld.

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

komment

„Ez bolond, könyvtáros akar lenni!” – Murányi Lajos emlékei

2026. október 31. 06:57 - nemzetikonyvtar

Izgalmas berlini szállás, a Charité egyetemi klinikájának az oktató fogorvosa, Bertolt Brecht, nyelvek, könyvek és cigiszünetek az Oroszlános udvarban. Dr. Murányi Lajos emlékeiben többezer könyv elevenedik meg, tele humorral, különös figurákkal és váratlan fordulatokkal. Nagyapja házakat tervezett, nagyanyja szivarozott, édesapja pedig nem éppen könyvtárosnak szánta. Lajos eredetileg újságíró akart lenni, végül mégis a könyvek világában kötött ki – és a történet végén valahogy összeért a kör: könyvtári újságot is írt. Tóth Péter vendége ezúttal régi ismerőse és egykori cigipartnere az Oroszlános udvarból, akivel arról is beszélgettek, mivé lesznek az élet olykor egészen jelentéktelen pillanataiból évtizedekkel később meghatározó emlékek.

mura_nyi_lajos_ko_nyvta_ros_to_rte_netek.png

Lajos kedvenc étele a nyelv volt: angolul, oroszul, franciául, szerbül és németül is tanult, amelynek oka, hogy helyesen és pontosan szerette kiejteni a szavakat, ahogy egy könyvtároshoz illik. Már egyetemistaként Berlinben járt, Bertolt Brecht a mindent jelentette számára. Aztán az élet másfelé vezette: foglalkozott iskolai könyvtárak felügyeletével, hat deszkás könyvtár volt az első műve, tanított és persze 50 évet könyvtárosként is lehúzott, majd a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában lett osztályvezető. Kutatta a reformkori Fejér vármegye olvasáskultúráját, kizsarolták belőle a doktori fokozatot, és a szakmai közösségek építésében is fontos szerepet vállalt. Az újságírói ambícióit nem írta le: a könyvtár és az írás szaklapokban ért össze.

A mai könyvtárakról Lajosnak határozott véleménye van: szerinte már szinte csak női könyvtárosok maradtak a szakmában, miközben az emberek egyre kevesebbet olvasnak.

A Solymosi Ákos hangmérnöki közreműködésével készült podcastban a személyes történetek mögött a közhely is ott húzódik: hogyan rendezi át az idő a múltat, és mit őrzünk meg abból, akik valaha voltunk? A hosszú beszélgetésben sok minden előkerült, de a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának éveire és az Országos Széchényi Könyvtárra már nem jutott idő. Péter is elfáradt, Lajos 45 perc után egyre nyugtalanabbul mocorgott, így a folytatás mellett döntöttek, valamikor.

 Tóth Péter vendége arról is mesélt, hogyan lett a műszaki pályára szánt fiúból könyvtáros, hogyan jutott el a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának osztályvezetői posztjáig, és miért bizonyult jó döntésnek, hogy a saját útját választotta.

Murányi Lajos Rákoshegyen nőtt fel. Édesapja a MÁVAG-nál dolgozott műszaki területen, édesanyja pedig a családjáról gondoskodott, és a nagy kertben rengeteg munkát végzett. A családi hagyományok az apai ágon a műszaki és építőipari pályához kötődtek. Nagyapja Diósgyőrben, a vasgyárban volt építésvezető, emellett középületek tervezésében és építésében is részt vett. Édesapja azt szerette volna, ha fia is ezt az utat követi.

A könyvek világa azonban már gyermekkorában megjelent az életében. A családban nem volt nagy könyvtár, de néhány kötet máig emlékezetes maradt számára. Nagyapjától származott például egy sárga papírkötésű Három testőr, valamint egy nagy, ókortörténeti építészettel foglalkozó könyv. Édesanyja Grimm-meséket olvasott fel neki, bár ezek a történetek gyerekként inkább félelmetesnek tűntek. A könyvek iránti érdeklődését később azzal is támogatta, hogy vásárolt neki olvasnivalót. A családi örökség részei voltak a régi folyóiratok és a Tolnai Világlapja kötetei is, amelyek egy letűnt korszak mindennapjairól őriztek emlékeket.

A gimnázium után egyetemi tanulmányok következtek, ám az egyetemi évek nem voltak könnyűek. Murányi Lajos felidézte, hogy édesanyja támogatásából kellett gazdálkodnia, és a mindennapi étkezésre is alig jutott pénz. A szűkös körülmények ellenére még könyvekre is próbált félretenni, az antikváriumok olcsó kötetei pedig fontos szerepet játszottak műveltségének gyarapításában. A könyvtárak már ekkor meghatározó helyszínei voltak: az egyetemi könyvtár helyett szívesebben járt a Széchényi-könyvtárba, ahol gyorsabban jutott hozzá a keresett könyvekhez.

A tanári pályát végül azért hagyta maga mögött, mert úgy érezte, a munka szellemileg és fizikailag is túlságosan kimeríti. Könyvtárosként szeretett volna tovább dolgozni, ami akkoriban nem feltétlenül tűnt magától értetődő választásnak egy középiskolai tanár számára. Amikor beadta önéletrajzát a megyei könyvtárba, az igazgató reakcióját később így idézte fel: „azt hitte, hogy bolond vagyok” – hiszen egy középiskolai tanár könyvtárosnak készült. A pályaváltás mégis új lehetőségeket nyitott meg előtte: gyűjteményt épített, iskolai könyvtárakat vizsgált, szakmai írásokat készített, és egyre mélyebben foglalkozott a könyvtárak történetével.

Pályája következő meghatározó állomása a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára lett, ahol később a szerzeményezési osztály vezetőjévé nevezték ki. 1986-ban lett osztályvezető, tizenhárom munkatárs munkáját irányította. A feladat komoly szakmai felelősséggel járt: a könyvtár éves gyarapodása mintegy 11 ezer kötet volt, amely vásárlásból, nemzetközi cserekapcsolatokból és köteles példányokból állt össze. A gyűjteményépítés révén a világ számos tudományos intézményével tartottak kapcsolatot, a washingtoni Kongresszusi Könyvtártól a moszkvai és leningrádi intézményekig. A könyvtárosi munka így nemcsak a hazai tudományos életet szolgálta, hanem a nemzetközi tudásáramlásban is fontos szerepet játszott.

A szakmai munka mellett Murányi Lajos saját kutatásokat is folytatott. Különösen érdekelte a székesfehérvári nyomdászat és a helyi olvasóegyletek története. Amikor az Akadémiai Könyvtárban rábukkant a Fehérvári Olvasótársaság évkönyveire, olyan forrásokra talált, amelyek korábbi kutatásaihoz is új lehetőségeket kínáltak. A kutatáshoz szükséges engedélyt azonban csak doktori fokozat megszerzésével kaphatta meg. Negyvennyolc évesen ezért vállalta a doktorálást, amelyhez korábban megjelent tanulmányait is felhasználta. Ez a történet jól mutatja, hogy a könyvtáros számára a gyűjtemények nem pusztán őrzendő dokumentumok, hanem új kutatások kiindulópontjai is.

Később az Országos Széchényi Könyvtárhoz is szorosan kapcsolódott. Nyugdíjasként referátumokat készített, kéziratokat olvasott át, és lektori munkával segítette a kollégákat. Önkéntesként is szívesen dolgozott, mert szerette a közösséget és a szakmai légkört. A Csevejben a könyvtári pálya mellett a mai olvasási szokások változásáról is szó esett. Murányi Lajos szerint a könyv sokak számára már nem mindennapi igény, és egyre kevesebb idő jut az elmélyült olvasásra. Zárógondolata egyszerre személyes vallomás és figyelmeztetés: „Lassabbá kéne tenni az életet. Nincs idő, tudod, semmire.”

komment

Egyenként és összesen II.

2026. október 29. 06:00 - nemzetikonyvtar

Horváth Barna életműsorozatáról

1_az_emlekezni_tilos_korrekturazasa_egy_szentendrei_kavezoban_2014_crop.jpgVárosnézés és korrektúra Szentendrén (2014)

Kétrészes blogbejegyzésem második egységében megpróbálom formába önteni a kötetekkel kapcsolatos munkálatok számomra érdekes mozzanatait. Ez egy tanulási folyamat is volt azonkívül, hogy ki kellett találni, meg kellett oldani sok mindent. Mielőtt azonban rátérnék az egyes könyvek keletkezéstörténetére, felidézem az előzményeket.

Életemben meghatározó az a tény, hogy a szüleim mindketten református lelkészek, akik nagy, régi épületekben, parókiákon éltek és dolgoztak, tehát a munkahelyük az otthonuk is volt egyben. Ez persze nem azt jelenti, hogy állandóan otthon voltak, éppen ellenkezőleg, folyton utaztak, előbb motorral, másfél éves korom óta autóval, elsőként egy Skoda 1000 MB-vel. A parókia fala üvegből van, nem lehet eltitkolni semmit, rengeteg ember megfordul ott: nem magánterület. Arra is emlékszem a legkorábbi idők óta, hogy a szüleim írnak, kézzel és írógéppel, állandóan olvassák a folyamatosan gyarapodó könyvtár köteteit. Nekünk, gyerekeknek is vásárolták a könyveket, esténként felolvastak, mert kezdetben még televíziónk sem volt, csak rádiónk és szalagos magnónk. Apám rendszeresen publikált újságokban, folyóiratokban, könyvekben, s általában ezt mi, gyerekek is láthattuk. Nem beszélve a sok nyilvános szereplésről. Ezek nyomot hagynak az emberben, és a családi legendárium részét képezik.

2_a_szerzo_triumph_irogepe_2010_foto_horvath_barnabas_david.JPGHorváth Barna Triumph írógépe (2010). Fotó: Horváth Barnabás Dávid

„»Eladtam a saját tulajdonomat képező 447.430. gyári számú Triumph Portable írógépet, amely írógép kifogástalan szerkezetéért kettő évi szavatosságot vállalok, erőszakos megrongálást kivéve. Amennyiben a fenti számú írógép nem felelne meg, úgy 1960. április 2-ig visszaveszem. A gép ellenértékét a mai napon felvettem« – írta Gyarmathy László műszerész Budapesten az adásvételi szerződésben 1960. március 2-án. Ára 2600 forint volt.
A vevő, Horváth Barna, végzős budapesti teológus, úgy látszik, elégedett volt a Triumph Portable Norm 6 masinával, ugyanis a következő 49 évben, élete végéig ezzel a bordó írógéppel dolgozott, még akkor is, amikor már asztali számítógépe is volt az irodájában. Magával vitte gyakran utazásaira, külföldi kiküldetéseire is.
A legendás Triumph írógépeket gyártó Triumph Werke Nürnberg A.G. története a 19. századba nyúlik vissza, varrógépekkel és kerékpárokkal kezdték még más neveken Angliában és német földön. A cég az 1920-as évek végére nőtte ki magát a legnagyobb irodagépgyártó vállalattá Németországban, s Európa-szerte hódított. (XI. Pius pápa is lelkes tulajdonosa volt egy 1910-es modellnek.) A Norm sorozatot 1935-ben vezették be, állítólag a német katonai hírszerzés is használta ezt a típust, mely azonban kifinomult formáját, csúcsminőségét csak a háború után érte el.”

Horváth Barnabás Dávid: Horváth Barna írógépe. In: Horváth Barna honlapja

Már nem emlékszem, honnan jött a szikra, de 1997 őszén titokban elkezdtem összegyűjteni, lefénymásolni édesapám nyomtatásban megjelent írásait, átnézve az egyházi és világi sajtót, folyóiratanyagot. A megtalált kétkötetnyi anyagot beköttettem, ez volt a karácsonyi ajándékom abban az évben. Emlékszem, örömmel vette kézbe a már-már elfeledett publikációit tartalmazó gyűjteményt, amit a kollégáinak is megmutatott, akik azt tanácsolták, hogy készítsen belőle egy válogatott kötetet. Ezt meg is szerkesztette, így született meg a Kegyeleti ügyelet. Ő is meglepett engem, azzal, hogy feltüntette a nevem a copyright oldalon: „A szöveget gondozta: Horváth Barnabás Dávid phil. mag.” Ennek akkor friss diplomás bölcsészként nem nagyon örültem, mert én csak összegyűjtöttem és csoportosítottam a publikációkat, és elkészítettem a bibliográfiát, de nem „gondoztam” a szövegeket, és ennek ellenére ezt állítja az impresszum, így az esetleges hibákért is engem terhel a felelősség… Ezen aztán túltettem magam, mert a szándék nemes volt.
Édesapám életének utolsó éveiben egyszer beszélgettünk arról, hogy lehetne szerkeszteni egy életrajzi kötetet a Sárospataki Füzetekben megjelent memoárjából és más szövegekből. Ezt elvben támogatta, és javasolta, hogy egy tanulmánykötetnek is örülne. Aztán úgy ment el, hogy ezek a tervek nem valósulhattak meg. A halála után abban biztos voltam, hogy nem hagyom, hogy ez az évtizedek alatt felhalmozott szellemi hagyaték az enyészeté legyen. Megkértem a bátyámat, hogy a vidéki házunkban és miskolci lakásunkban levéltári dobozokban őrzött anyagot hozza el pesti lakásomba. Így került a mintegy 80 doboz hozzám 2010-ben. A feladat adott volt: a dobozokat egyenként felnyitva szelektálni a különböző dokumentumokat, kéziratokat, újságokat, meghívókat, gyászjelentéseket, leveleket, képeslapokat. A feldolgozás és rendszerezés azzal is járt, hogy sok mindent adományoztunk közgyűjteményeknek. A dokumentumokat családi bélyegzővel lepecsételve adtam át az OSZK-nak, a Ráday Könyvtárnak, a református kollégiumi gyűjteményeknek stb. A sok-sok kézirat rendszerezésekor elkezdtek kirajzolódni a különböző tematikájú kötetek. Látszott, hogy nagy mennyiségről van szó, és az is, hogy el kell dönteni, hogy egy-két kötetet akarunk-e kiadni ezer példányban, vagy – élve az akkor már elterjedt digitális nyomtatás lehetőségével – publikáljunk 10-15 könyvet kis példányszámban (pod: print on demand).

3_az_orszagos_szechenyi_konyvtar_olvasotermeiben_folyt_a_munka_2012_varia.jpgAz Országos Széchényi Könyvtár olvasótermeiben folyt a munka (2012)

Az utóbbi mellett tettük le a garast, s már csak egy baráti beszélgetésre volt szükség Szabó György Istvánnal, akivel a sajtóban korábban együtt dolgoztunk (ő mint művészeti vezető, én mint olvasószerkesztő), s aki egy nagy könyvkiadó műszaki vezetője volt még előtte. A Kálvin térnél, a Vörösmarty mozi kávézójában beszéltük meg, hogy belevágunk Horváth Barna életműsorozatába. Az látszott, hogy a leendő könyvek többsége még alakulni fog, viszont volt egy viszonylag gyorsan feldolgozható téma, az amerikai–magyar egyházi kapcsolatokat dokumentáló anyag, amelynek alkotóelemei két levéltári dobozban vártak a megmunkálásra. Elkezdtem a kéziratban maradt úti naplókat gépelni, a különböző dokumentumokat szerkesztgetni, a fényképeket megfejteni. Megkerestem apám azon kollégáit, akikkel az Egyesült Államokban volt, és visszaemlékezéseket kértem tőlük a kötethez. S mindezt az Országos Széchényi Könyvtár termeiben mint olvasó, hiszen 1992 ősze óta volt olvasójegyem, kezdetben a családkutatási hobbim miatt voltam törzsolvasó a nemzet könyvtárában. A munka 90 százaléka ezekben az olvasótermekben zajlott: az éveken át tartó gépelés az asztali számítógépeken, a szerkesztés, az illusztrációk keresése, a tördelés utáni korrektúra, a kiadással kapcsolatos levelezés, csak hogy a legfontosabbakat említsem. Az Amerikából jöttünk kötetet Szabó Györggyel és fiával, Dáviddal tördeltük be, velük alakítottuk ki a sorozat layoutját, tipográfiáját. Egy barátjuk nyomdája vállalta, hogy ofszettel nyomja ki száz példányban. A baráti köröm révén találtunk rá Kósa Dániel képzőművészre, aki az első borítókat készítette, s az ő munkája így meghatározta az összes kiadványt végeredményében. A könyv kijött a nyomdából, bemutatót nem tartottunk, ám volt némi médiavisszhangja, így sikeresnek mondható az indulás.
A következő irodalomtörténeti témára azért esett a választás, mert az is elég jól körülhatárolható elemekből állt. A szövegeket tematikus időrendbe rendezve jutottunk el a Bibliától Ady Endréig és Kiss Józsefig. A Biblia az irodalomban szerkesztésekor két új kihívás jelentkezett, az egyik az illusztrációk keresése és felhasználásuk lebonyolítása, a másik pedig a jegyzetapparátus kidolgozása. Készült egy „szabályzat” a bibliográfiai adatok leírásához, és az is körvonalazódott, hogy hogyan fogom megírni a jegyzeteket. Az idézetek ellenőrzése is kiemelt fontosságú volt. Ez részben a könyvtárakban történt, de utazásokkal is járt. Sokszor néhány idézetért utaztam Sárospatakra vagy Debrecenbe, ahol kezembe adták például a máshol fellelhetetlen Szemere Bertalan-füzet dedikált példányát, ami már csak azért is megható pillanat volt, mert a felmenőim között Szemerék is voltak, és családkutatóként korábban is foglalkoztam ezzel a családdal. Antal Pál Munkácsy-díjas grafikus barátom itt kapcsolódott be a munkába a peregrinusfigura megalkotásával. A másik újdonság az volt, hogy sikerült szerződést kötni két könyvterjesztő vállalattal, s ezek évekig a kínálatukban tartották a kiadványainkat, és némi forgalmat is sikerült elérni.

4_a_presbiterek_kotet_szallitasa_a_nyomdabol_2014.JPGA Presbiterek kötet szállítása a nyomdából (2014) 

Hogy teológiai tanulmánykötet lesz, az nem volt kérdéses. De hogy éppen akkor jött, az annak köszönhető, hogy a tiszántúli egyházkerülettől nyomdaköltségre kaptunk támogatást, és ők ezt tudták jó szívvel segíteni. A Koinónia kötet írásainál szembesültem azzal a ténnyel, hogy apám olyan idegennyelvű folyóiratokból és könyvekből idézett, amelyek az ő könyvtárában megvoltak (csak azokban az években számomra nehezebben hozzáférhetők voltak), más hazai gyűjteményekben viszont nem vagy nem mindig. Ez újabb utazásokat, internetes búvárkodást igényelt. A Koinóniát már Balikó Nándor tördelte, aki – az első, második és ötödik könyv kivételével – az összes kötet elkészítésében munkatársam volt, és kiváló munkát végzett.
A Presbiterek – Egyházismereti előadások kötet hiánypótlónak is mondható, mert elég vékony a szakirodalom az utóbbi fél évszázadban erről a témáról. Tárgyaltunk egy kiadóval is egy közös kiadás lehetőségét felvetve, de ez nem valósult meg, mert ekkor már kezdett formát ölteni Horváth Barna életműsorozata, és ez meghatározta a munka jellegét.
Ezután következett az önéletrajzi kötet, az Emlékezni tilos, amely a Pályánk emlékezete című memoárt tartalmazza, valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától 2008-ban kapott mintegy 140 oldalnyi dossziét, az 1957–58-as röpcédulaüggyel kapcsolatos levelezést és 100 oldalnyi válogatott képet. Sikerült Balás-Piri Lászlóval is beszélgetni, akivel apám az 1958-as tárgyalásuk óta nem találkozott. A Ráday Kollégium főigazgatója, Varga László nagytiszteletű úr segítségével alapítványi mecenatúrával sikerült kiadni a vaskos kötetet, amelyet Tőkéczki László történész mutatott be a Rádayban. Ez a könyv 500 példányban jelent meg, és külföldön is a legnagyobb példányban került könyvtári polcokra a sorozat kötetei közül.

5-2_az_emlekezni_tilos_konyvbemutatoja_a_raday_kollegiumban_2014_foto_labancz_viktoria.jpgAz Emlékezni tilos könyvbemutatója a Ráday Kollégiumban (2014). Fotó: Labancz Viktória

Az Egyenként és összesen című, újságcikkeket tartalmazó kötethez át kellett nézni az egyházi és világi sajtót, és kronológiába rendezve, kiadatlan kéziratokkal bővítve adtam közre, bemutatva, hogy a lelkészi munkához az újságírás is hozzátartozik – vagy tartozhat.
Horváth Barna azon lelkipásztorok egyike volt, akik fontos feladatuknak tartották a településük múltjának feltárását és az eredmények közreadását. Így volt ez a dél-borsodi Igriciben és az észak-borsodi Sajószentpéteren is. Az Adalékok…, a Sajószentpéter. Műemlékek című TKM-füzet és az egyháztörténeti munkái mellett kisebb-nagyobb írások vallanak a múltról. Az illusztrációk itt nagyon fontos szerepet játszottak, a közgyűjteményi kutatások mellett újra elő kellett venni a fényképezőgépet is.
Volt néhány olyan típusú publikáció, amelyik nem fért bele az előző kötetekbe, recenziók, könyvismertetések, lektori jelentések, ezekből jött létre az Ökumenikus vizeken, mert az is láthatóvá vált, hogy a tanulmányai révén avatott szakértője lett az ökumenikai kérdéseknek. Ezek a szövegek főleg a Theologiai Szemlében láttak napvilágot, ott ahol előbb szerkesztőbizottsági tag, később elnök lett.

6_gardonyi_zsolt_zeneszerzo_levelreszlete.jpgGárdonyi Zsolt zeneszerző levele

„Kedves Barnabás, feleségem nevében is (aki tökéletesen megtanult magyarul) külön meg szeretném köszönni azt az olvasmányélményt, amelyet gyönyörű könyveddel lehetővé tettél számunkra. Olyan érdekes és tanulságos, hogy alig lehet letenni… Ezt a hallatlanul értékes és rokonszenves kiadványt sokaknak el kellene olvasnia a mai Magyarországon! Baráti köszöntéssel: Zsolt.”

Gárdonyi Zsolt zeneszerző levele Würzburgból Horváth Barnabás Dávidnak Budapestre

A blog első részében már említettem, hogy Horváth Barna írónak készült, így fennmaradtak könyvismertetései, recenziói, versfordításai, versei, kisprózai munkái. A Segítség kötet első szövege egy kisregény, amit sárospataki diákként 15 éves korában írt 1951 karácsonyára. A Titanicon játszódik a szerelmi történet, ahol egy fiút megtérít egy hívő lány a hajó katasztrófája közepette. Ehhez a kötethez közlési engedélyeket kellett beszereznem többek közt Ratkó József özvegyétől, mert közöltem benne azt a levelét, amelyben a diák költő megírja mádi barátjának, hogy felvették az egyetemre. Innentől néhány kötet borítóját Kötél Kinga grafikus tervezte.
A lelkészek nemcsak prédikálnak, előadásokat is tartanak. Sok kéziratban maradt előadás is került ebbe a gyűjteménybe. Tizenhárom, különböző helyszínen és közönség előtt tartott előadás, Lelki nagykorúság címmel.
Eredetileg nem gondoltam levelezéskötet kiadására, főleg a hatalmas terjedelem miatt, bár a leveleket feladónként, időrendben csoportosítottam. Volt azonban egy olyan levelezőpartnere, aki a szellemi életben is nyomot hagyott, ez az író Simándy Pál volt, aki Gombos Ferenc néven Igriciben született, s édesapám mint írogató igrici lelkész felvette vele a kapcsolatot, és a következő tíz évben, az író haláláig leveleztek. Ezek a levelek megmaradtak a levéltárunkban, az apám levelei pedig Simándy hagyatékával bekerültek a Debreceni Irodalmi Múzeumba. A két anyagot összefésülve jött létre a könyv, a Lectori salutem. A hagyaték gondozója, Ötvös László lelkész-költő írt hozzá előszót. Felkerestem az író lakóhelyeit, a sírját, képeket kaptam az Igriciben élő rokonaitól, valamint Ötvös Lászlótól és Püski Istvántól. Elkészítettem a családfáját. Ez a könyv száz példányban készült, de megjelenése után néhány hónappal már szabadpolcon volt a New York-i Columbia Egyetem könyvtárában, azután Washingtonban, Londonban, Münchenben és Bécsben is.

7_anyaggyujtes_simandy_pal_csaladfajahoz_a_magyar_nemzeti_leveltar_borsod-abauj-zemplen_varmegyei_leveltar_alsozsolcai_fiokleveltaraban_2018.jpgAnyaggyűjtés Simándy Pál családfájához a Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltár Alsózsolcai Fióklevéltárában (2018)

Gyermekkorom óta láttam, hogy a református egyházi élethez nemcsak a zene, hanem az irodalom is elválaszthatatlanul hozzátartozik. Az egyházi ünnepségek sokasága szereplési lehetőséget adott felnőttnek, gyermeknek egyaránt. Horváth Barna ezen a téren is maradandót alkotott. Megmaradtak az általa írt és konferált műsoroknak a kéziratai és az ünnepségek fényképei, dokumentumai. Akárcsak a tiszáninneni lelkipásztorok Sztárai-kórusának anyagai. Az Irodalom a templomban kötettel így nemcsak egy kordokumentumot hoztunk létre, hanem egy ma is használható „kézikönyvet” a templomokban előadható alkotásokat bemutatva: Tompa Mihály, Lévay József, Ady Endre, Reményik Sándor, Áprily Lajos, csak hogy néhány szerzőt említsünk.
Édesanyámmal, Horváth Barnáné Perjéssy Mártával több mint 20 ezer kéziratoldalt néztünk át, és sok év gépelés után kiderült, hogy csak hat vaskos kötetben férnek el édesapám prédikációi. Ötvenöt év a szószéken címmel jelent meg a mintegy 600 beszéd, nagyjából tízévenként csoportosítva, a szolgálati helyek sorrendje, időrend alapján. Ezekben is fontosak az illusztrációk, hogy ne csak betűtengert lásson az olvasó. A szakrális témájú szövegeket ellensúlyozzák az életképek, a hétköznapok és az ünnepek. Ettől kezdve végig Határ Attila képzőművész borítói következnek egy kivétellel, az Ében-háézer László Zoltán munkája.

8_horvath_barnane_perjessy_marta_gyori_l_janos_tanar_irodalomtortenesz_es_horvath_barnabas_david_a_debreceni_reformatus_kollegium_barati_korenek_talalkozojan_2019.JPGHorváth Barnáné Perjéssy Márta, Győri L. János tanár, irodalomtörténész és Horváth Barnabás Dávid a Debreceni Református Kollégium Baráti Körének találkozóján (2019)

Szívünk gondolata címmel jelentek meg a bibliamagyarázatok, ezek a tanulmányi munka gyümölcsei, és a teológusok számára jelentenek csemegét. Itt a datálással adódtak problémák, de igyekeztem kideríteni mindent.
A papi dolgozatait eredetileg nem terveztem kiadni, de Győri János barátomtól Debrecenből kaptam segítséget, legépeltette a két szakdolgozatot. Végül aztán inkább fakszimileként adtam ki, mert olyan sok héber és görög szó volt benne kézzel beírva, hogy az megnehezítette a szerkesztést.
Három hasonló műfajú könyv következett: a Missziói munkatervek, a Nagytiszteletű közgyűlés! (egyházmegyei és -kerületi gyűléseken elmondott előadói jelentések) és az Esperesi jelentések. Ezek az írások szintén a lelkészi munkához kapcsolódnak, és mivel nem maradt meg minden a családi levéltárban, újra a Sárospataki Református Kollégium gyűjteményeiben kellett körülnézni és kiegészíteni a hiányokat.
A lelkész közszereplő is. Horváth Barnát is felkérték néha ünnepi beszédek megtartására, kiállításmegnyitásra, ezekből áll össze A szabadság őrlángjai.
A hagyatékban két levéltári doboznyi temetési beszéd lelhető fel. Ezekből válogattam ki ötven temetési beszédet és több, a sajtóban is megjelent nekrológot, így épül fel az A. B. F. R. A. („A Boldog Feltámadás Reménye Alatt” – hagyományos keresztyén sírfelirat). Megkerestem a hozzátartozókat, és képeket kértem tőlük, így egy nagy hagyományokkal rendelkező könyvtípust sikerült folytatnunk a 20–21. században. Utazással, temetőjárással, sírkereséssel, fotózással járt a feladat, de megérte a befektetett munka.
Carpe viam címmel szerkesztettem egy olyan bédekkert, amelyben a szerző, illetve sok esetben a család 133 külföldi utazásának dokumentumanyagát sikerült közreadni. Útinaplók, feljegyzések, levelezés, hazaküldött képeslapok. Ehhez parádés fényképanyag állt rendelkezésre, de a már így is vaskos kötetet nem akartam kezelhetetlenné tenni. Ezt csak egy digitális kiadással lehetne megvalósítani.
Nemcsak két amerikai doboz volt a hagyatékban, hanem két svájci is. Az 1980–81-es bossey-i és zürichi bő félév dokumentumaiból szerkesztett Kései peregrináció családregényként is olvasható, és bemutatja, hogy a református egyház hogyan biztosította a teológusok külföldi tanulmányait. Betekintést nyerünk a korabeli svájci életbe és egy peregrinus diák élményeibe. A gazdag levelezést dokumentumok, fotók egészítik ki. Ennél a kötetnél a bossey-i Nemzetközi Ökumenikai Intézettel, a Genfi Egyetem levéltárával és a HEKS-szel is kapcsolatba kellett lépni a tartalom engedélyeztetéséhez.
A következő hét könyv (Ében-háézer I–II., Igrici esztendők I–II. és Szentpéteri évek I–III.) új műfajt reprezentál. A témája: családtörténet. A műfaja: legendárium. 1897-től 2003-ig dolgozza fel egy olyan család történetét, amelynek krónikása lelkész lett, így a történet nem marad meg egy família keretei között, hanem egyház- és helytörténeti kordokumentummá válik. A történet váza a családi levéltár dokumentumaiból épül fel, ez egészül ki újságcikkekkel, szolgálati naplókkal és mindenféle dokumentummal, beleértve a családtagok vásárlási feljegyzéseit is. Ezek a kéziratok nagyon sok munkaóra alatt készültek el. Az is elmondható, hogy ezzel a legdokumentáltabb huszadik századi családról beszélünk, talán nemzetközi szinten is.

9_horvath_barna_iroasztala_2020_foto_labancz_viktoria.jpgHorváth Barna íróasztala (2024). Fotó: Labancz Viktória

„Ez a régi ónémet íróasztal Horváth László noszvaji kántortanítóé, későbbi nyíregyházi főiskolai tanáré, Horváth Barna nagybátyjáé volt. S amikor a második világháború alatt Noszvajról Nyíregyházára költöztek, a bátyjának ajándékozta, így került Horváth István mádi családi házába, ahol mindaddig a berendezéshez tartozott, amíg Barna Sárospatakon, Debrecenben és Budapesten végezte tanulmányait.
1959 után azonban vitte magával mindenhová, ahová került (Szerencs, Igrici, Sajószentpéter), ott állt mindig az irodában. Horváth Barna ennél az asztalnál dolgozott egész életében egyetlen, Pesten 1960-ban vásárolt, bordó Triumph írógépével, ezen írta meg életművét, közte a mintegy húszezer kéziratoldal prédikációját.
Mikor 2003-ban feleségével nyugdíjba mentek, az asztal visszakerült a felújított mádi házba. A kúria újabb felújításakor, az Úrágya Vendégház kialakításakor pedig Budapestre került, ahol a fia restauráltatta. Most ez az íróasztala, ezen rendezi a családi levéltárat. Az asztal egyébként már 1940-ben is réginek számított, most körülbelül 140 éves."

Horváth Barnabás Dávid: Horváth Barna íróasztala. In: Horváth Barna honlapja

A kötetek sorrendje a körülményeknek megfelelően időnként módosult, egy idő után azonban látszott, hogy egy ekkora könyvsorozatot megfelelő tartalommal kell lezárni. S egyszer csak bevillant a zárókő mint az építészetből kölcsönzött fogalom. Összejött ugyanis egy olyan kéziratanyag, amely valamilyen módon illeszkedik az eddigi könyvekhez tematikailag, mégsem került bele a könyvekbe. Ezek az írások zárókőként kerülnek a helyükre, a boltívek közé, Zárókő címmel. A borítón a leégett debreceni Szent András-templomnak, a mai Nagytemplom elődjének záróköve látható. Színes, vegyes tartalmú szövegek a diákkortól kezdve, interjúk, irodalmi forgácsok, életrajzok, valamint az említett, hétkötetnyi legendárium befejezése, az Utolsó évek fejezet.
A teljes sorozat számokban: tizenhét év munkával, több tízezer kéziratoldal alapján 26 könyv 35 kötetben, több mint 12 ezer nyomtatott oldalon.

10_az_eletmusorozat_konyvbemutatojanak_meghivoja_foto_visky_akos_laszlo_portre_labancz_viktoria.jpgAz életműsorozat könyvbemutatójának meghívója

Bőven maradt kiadatlan kézirat, különösen prédikáció és temetési beszéd, ám elmondható, hogy Horváth Barna református lelkész, borsodi esperes, teológiai tanár munkásságáról teljes képet kaphatunk az életműsorozata alapján, már csak azért is, mert az életében megjelent írásokat is beolvasztottam a sorozat köteteibe. Az életműsorozat kordokumentumként is olvasható, egy olyan lelkész munkásságát bemutatva, aki még kézzel és írógéppel írta le gondolatait, igazolva az ókori latin mondás mai érvényességét: Verba volant, scripta manent.

Horváth Barnabás Dávid
(Főigazgatói Kabinet)

Az első rész itt olvasható.

komment

Jelentős japán nyelvű hungarikumokkal gazdagodott gyűjteményünk

2026. október 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

2026. szeptember 1-jén a könyvtárunkba látogatott Haba Kumiko professzor asszony, a Josai International University oktatója, a nemzetközi kapcsolatok elismert szakértője és a Közép- és Kelet-Európa-kutatás vezető japán szaktekintélye. A professzor asszony két kiemelkedően értékes japán nyelvű művel ajándékozta meg könyvtárunkat.

atadas.jpgHaba Kumiko professzor asszony az Országos Széchényi Könyvtár két munkatársával, Szádeczky-Kardoss Zsófiával és Bajtai Tiborral. Fotó: Szarka László

Az Országos Széchényi Könyvtár köztudottan minden Magyarországon kiadott művet gyűjt, hiszen a hazánk mindenkori területén megjelent kiadványok hungarikumnak számítanak. Talán kevesebben tudják, hogy a külföldön kiadott dokumentumok is tartozhatnak a nemzeti könyvtár gyűjtőkörébe, amennyiben magyar nyelvűek, szerzőjük magyar, illetve témájuk Magyarország lakosságával, gazdaságával, történelmével, irodalmával vagy kultúrájával kapcsolatos. Eszerint megkülönböztetünk területi, nyelvi, szerzői és tartalmi hungarikumokat.
A Haba Kumiko professzor asszony által adományozott két kiadvány ebbe az utóbbi kategóriába tartozik, vagyis tartalmi hungarikumnak számít.

japan02.jpgAz egyik adománykötet, egy japán nyelvű enciklopédia – Törzsgyűjtemény

A fenti képen is látható egyik ajándékkötet címének magyar fordítása: Közép- és Kelet-Európa kulturális enciklopédiája (中欧・東欧文化事典). A mű 2021-ben jelent meg a tokiói Maruzen Kiadó gondozásában, főszerkesztője maga az ajándékozó, Haba Kumiko professzor asszony. Az enciklopédia átfogó képet nyújt a régió, s ezen belül Magyarország történelméről, kultúrájáról, irodalmáról, művészetéről és társadalmi viszonyairól. A kötethez Magyarország tokiói nagykövete, Aulner-Bálint Anna írt ajánlást, amelynek teljes szövege magyarul és japánul alább olvasható.

ajanlas_haba_kumiko_kotetehez.jpgAjánlás Haba Kumiko professzor asszony kötetéhez

A professzor asszony egy, az általános iskolai korosztály számára készült országismereti tankönyvet is ajándékozott a könyvtárnak, amely szintén az ő szerkesztésében jelent meg. Tájékoztatása szerint a sorozat, amelyhez az adományozott tankönyv is tartozik, mindössze húsz országot mutat be a japán diákoknak, és e kiválasztott országok között Magyarország is helyet kapott. A kiadvány a magyar kultúra japán közoktatásban való jelenlétének figyelemre méltó dokumentuma.

japan01.jpgJapán nyelvű, Magyarországról szóló általános iskolai tankönyv – Törzsgyűjtemény

Az adományozott kötetek különösen hasznosak lehetnek a Magyarországon élő japán közösség, a hungarológia és közép-európai tanulmányok iránt érdeklődő japán kutatók és hallgatók, a japán szakos magyar diákok, valamint a magyar-japán kulturális kapcsolatok kutatói számára. Az Országos Széchényi Könyvtár az ajándékba kapott kiadványokat állományba veszi, feldolgozza, majd az érdeklődők számára helyben hozzáférhetővé teszi, biztosítva ezzel, hogy az adomány a jövőben is szolgálhassa a kutatást és az ismeretszerzést. 

Szádeczky-Kardoss Zsófia
(Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

komment

Egyenként és összesen I.

2026. október 22. 06:00 - nemzetikonyvtar

Horváth Barna életműsorozatáról

A Széchényi-könyvest részeként 2026. október 22-én mutatják be Horváth Barna református lelkész, esperes és teológiai tanár életműsorozatát. Ehhez kapcsolódik ez a kétrészes blogbejegyzés, amelynek első fejezetében a szerző életét, a másodikban pedig az életműsorozat tartalmát és keletkezéstörténetét mutatjuk be.

1_kep_1.JPGHorváth Barna teológus a Budapesti Református Teológiai Akadémián a Hétfői Hírek 1958. május 26-i számát olvassa

Horváth Barna 1936. március 14-én született Budán, az új Szent János Kórház előző évben megnyílt szülészeti osztályán. Már e tényben is megmutatkozik, hogy a szülei milyen gondossággal várták érkezését, a legjobb körülményeket igyekeztek nyújtani számára, hiszen kései és egyetlen gyermek volt. Édesapja, Horváth István, a székesfővárosi pénzügyőrség javadalmi őre Pestszentlőrincen épített házat a családnak. Édesanyja, Simon Katalin Erzsébet képesített varrónő volt, házassága előtt Erdélyi Mici színésznő háztartását vezette. Az újszülött keresztelője sem akárhol volt, a Szilágyi Dezső téri református templomban, ahol Boncza Berta 21 évvel korábban kimondta a boldogító igent Ady Endrének. Négy évvel később, 1940-ben pedig Edelsheim-Gyulai Ilona Horthy Istvánnak.
A családfő életének két meghatározó korszaka volt. Az egyik az első világháború, ahová szinte gyerekként került, és megjárta mind a galíciai, mind az isonzói frontot, amit Károly-csapatkereszttel jutalmaztak. A másik élménye a tarcali és kecskeméti borászati szakiskola elvégzése volt. Végül azonban a pénzügyőrséghez került, ahonnan 13 év után betegség miatt nyugállományba került. A II. világháború elején, 1940-ben döntöttek úgy, hogy visszavonulnak a család hátországába, a tokaj-hegyaljai Mád községbe, ahol évszázadok óta élt a família.
A Horváth család vásárolt egy 1830-ban épült kúriaszerű nagy házat. Szőlőjük addig is volt a rokonság segítségével távművelésben. A családfő ettől kezdve teljesen a borászkodásnak szentelte életét, amellyel kiegészítette szerény nyugdíját. Horváth Barna egy impozáns épületben, a mádi elemi népiskolában kezdte meg tanulmányait, Kiss Erzsébet, Hegyaljai Kiss Géza író, politikus testvére volt az első tanító nénije.
Szegénységben nevelkedett, a maga erejéből, munka mellett tanult édesapja a fiú tanulmányait is kiemelten kezelte. Hívő kálvinistaként református papnak szánta. A Sárospataki Állami Angol Tagozatú Általános Iskolába íratta felső tagozatra (1948–50). Ezt elvégezve a Sárospataki Református Kollégium Általános Gimnáziumának humán tagozatú osztálya (1950–52), illetve a Sárospataki Állami Rákóczi Általános Gimnázium humánus tagozata (1952–54) következett, mert közben az iskolát államosították, akárcsak korábban az általános iskolát, így ő elmondhatta magáról, hogy kétszer államosították az iskoláiban. A gimnáziumban irodalmi érdeklődésével, önképzőköri tevékenységével tűnt ki, sokat olvasott és írogatott, és egy színdarabot is előadtak az osztálytársaival Leonyid Szolovjov A csendháborító című Naszreddin Hodzsa-történetét, amit ő rendezett. Kezdetben inkább a vallási megújulás, az ébredés vonzotta, gyakori résztvevője, sőt lelkesült szereplője volt az összejöveteleknek. Az irodalmi sikerei azonban egyre inkább a bölcsészet felé irányították érdeklődését, így a középiskola végére már határozott a jövőjéről, egyetemre készült, és az írói ambíciók egyre erősebben mutatkoztak meg életében. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemre felvételizett először magyar–angol szakra, ám helyhiány miatt nem vették fel, azt az ajánlatot kapta, hogy próbálja meg Debrecenben a magyar–orosz szakot, ahol már csak oroszból kell vizsgáznia. A család erről hallani sem akart, hiszen abban reménykedtek, hogy nem tart ez a rendszer örökké, és majd jönnek az amerikaiak… Bár még később is próbálkozott az egyetemmel, 1954 őszén végül a debreceni Református Teológiai Akadémiára adta be a jelentkezését, ahol a felvételin kerek perec kijelentette, hogy nincs hivatástudata, és csak jobb híján jelentkezik. A bizottság azonban megállapította alkalmasságát, és egyikük nagy derültséget okozva azt találta mondani, hogy a legjobb papok pontosan az ilyen fiatalemberekből lesznek. A tanulással nem is volt gond, s mellette az irodalom is művelhető volt, Koczogh Ákos és mások is felfigyeltek rá. Recenziókat írt az Alföldbe, és máshol is jelentek meg írásai. Koroda Miklós íróval még gimnazistaként összebarátkozott, akárcsak Tóbiás Áronnal, aki Déry Tibort egyszer Mádra vitte szüreti riportra, amikor Horváth Istvánékat is meglátogatták.
A teológián jó közösség volt úgy általában, ám ő úgy érezte, hogy nincs a helyén, és a második év végén otthagyta Debrecent, és felköltözött Budapestre, ahol a nagymamája élt egy lányával és fiával, a Lenin körút 51.-ben, de nem hozzájuk, hanem a keresztapjához, Bodzák Ferenc úri szabóhoz költözött a XIV. kerületi Miskolci utcába, Alsórákosra. A felvételire és írói érvényesülésre várva valamiből élni is kellett, így nyáron az albertfalvai kőfaragó vállalathoz került. A fárasztó munka, a sok utazás miatt ez azonban egy pár hét múlva fenntarthatatlan volt. A szülei kérésére átjelentkezését kérte a budapesti teológiára. 1956 szeptemberét írjuk ekkor.
A tanulmányok folytatódtak, az írói kapcsolatok szaporodtak. Lázár István gimnáziumi barátja az Irodalmi Újságnál volt, és sorban mutatta be neki az írókat, Varga Domokostól Kuczka Péterig.
Keresztury Dezsőről ezt írja Pályánk emlékezete című memoárjában:

„Bárczay Gyula ajánlásával meghívást kaptam akkoriban Dezső bácsiékhoz azzal a gondolattal, hogy segítsek neki az Arany János-bibliográfia kutatásában. Néhányszor megfordultam akkor a költő-miniszter Semmelweis utcai lakásán, és örültem annak, hogy az elismert irodalomtudós szellemi sugárzásának – mint afféle kis samesz – részese lehetek. Akkortájt jelent meg Dunántúli hexameterek kis verseskönyve, amit kérésemre a ma is tudott kis bökverssel dedikált: »Horváth Barnának, ki bár hegyaljai, Balatonról is szeret hallani, s akit, ha nem lesz szorgalma hiányos, még megdicsér az égből Arany János.« Erre bizony nem került sor, és a kutatás is hamar leállt, mert mindenkinek volt annyi esze, hogy rendőri felügyeletét a megfigyelt kapcsolattartások által ne terjessze. Évek múltán egyszer az utcán találkoztunk, és akkor elmondtam neki: nem cserbenhagyás volt részemről az, hogy az uzsonnás beszámolókról elmaradtam. Tartoztam ezzel neki azután, hogy nevét, illetve személyét további megfigyelésre ajánlották.”

Horváth Barna: Emlékezni tilos, [szerk. Horváth Barnabás Dávid], Budapest, Amfipressz, 2014, 92–93. – Törzsgyűjtemény

Ugyanis Horváth Barna kihallgatásakor Keresztury Dezsőt is szóba hozta a nyomozó 1957 őszén. „Ebből lett világos, hogy mindent tudnak súgás nélkül is” – írja visszaemlékezésében. (Uo. 92.)
Hívták az akkor induló, Életképek című irodalmi laphoz, amelynek bölcsőjénél a szintén húszéves Konrád György is ott volt. Horváth Barna Csepeli Szabó Béla verseskötetéről írt az első számba, és megbízást kapott egy hegyaljai riportra is. Az újság azonban már nem jelent meg, azt is elsodorta a „tisztító vihar”.
Írói kapcsolatai miatt október 23-án ő volt az, aki javasolta a budapesti teológusoknak, hogy menjenek az írószövetség székházához, hogy a magyar írókkal együtt vonuljanak. Így is történt, együtt élték meg a mámorító nap történéseit. A következő napokban a műegyetemi forradalmi központban másokkal együtt azt a megbízást kapta, hogy menjenek a miskolci egyetemre, és ott tájékoztassák az egyetemistákat a fejleményekről. Ekkor Kisgyőrben meglátogatta lelkész barátját, Mészáros Istvánt (aki 1990-től 2002-ig tiszáninneni püspök volt). Azután hazament Mádra, és otthon is maradt, mert a szülei nem engedték vissza egyetlen fiukat. 1957 februárjában újraindult a teológia, amelyet megtépázott a történelem, több halálos áldozata, sebesültje volt az intézménynek, sokan elhagyták az országot. Erre neki is lehetősége lett volna, de nem akarta egyedül hagyni idősödő szüleit.
Évek óta volt egy baráti társaságuk, amely volt pataki diákokból állt, rendszeresen összejártak. Egy alkalommal, 1957 őszén Balás-Piri László gyógyszerészhallgató általa készített röplapokkal állított be, azokat osztogatta. A szövegük arról szólt, hogy a forradalom első évfordulóján emlékezzünk meg az áldozatokról, tegyünk gyertyát az ablakba, ne menjünk moziba, szórakozóhelyre. Nem bírta tétlenül nézni, hogy az emberek felejteni akarnak, fel akarta rázni a társadalmat. A röpcédulákat mindenhová ragasztgatta, ám a Vörösmarty-gimnázium faliújságjánál elkapták, s ezután összeszedtek mindenkit, aki kapcsolatban állt vele.
Horváth Barnát a Ráday Kollégiumból vitték el a Gyorskocsi utcába, 1957. november 12-én. Megkezdődtek a kihallgatások. Nagy Imre és köre is oda került abban az időszakban. A röpcédulákat gépelő Klimkó Ágnes, Balás-Piri unokatestvére Wittner Mária cellatársa is volt később. Horváth Barnát szimpatikusnak tarthatta a kihallgatótisztje, ez abból is látszik, hogy arra kérte, hogy segítsen neki angolleckéje elkészítésében. Ez a nexus jól jött akkor, amikor be akarták szervezni, és a főhadnagy megsúgta neki, hogy nem kötelező aláírni semmit, csak mondja azt, hogy ő erre nem alkalmas. Így is lett.
Aztán átkerültek a Nagy Ignác utcába. Ott már egy nagy „hodályban” voltak, szabadabb volt az életük. A politikai foglyok létrehoztak egy kis „egyházközséget”, ahol Baranyi Ferenc költő édesapja volt a gondnok, Horváth Barna pedig a lelkész. A börtönben hirdette az evangéliumot, és neki mint református teológusnak „gyóntak” az elítéltek. Négy és fél hónap után őt 1958. március 25-én kiengedték a fogságból. Tanárainak köszönhetően évvesztés nélkül folytathatta a teológiát. Szolgálatokat végzett több pesti gyülekezetben és a nagykátai járásban is. Hátra volt azonban a tárgyalásuk a Fővárosi Bíróságon júniusban. A vád: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette. Ő volt a hatodrendű vádlott. Június 16-án is volt tárgyalásuk, azon a napon, amikor Nagy Imrét kivégezték. Június 27-én megszületett az ítélet. A bíróság az ő esetében a büntetést a vizsgálati fogsággal letöltöttnek tekintette. A teológián továbbra is kitűnő tanuló volt, 1959. március 15-én az ünnepségén ő mondta el az ünnepi beszédet Isten szabadítása a történelemben címmel. (Horváth Barna: Emlékezni tilos, 331–335.)
Ettől az ügytől függetlenül a következő időszakban is rá volt állítva egy Tóth József fedőnevű ügynök, aki jelentéseket írt róla. Rendőri felügyeletre is járnia kellett. A közállapotok is siralmasak voltak, ezért aztán a teológia befejezése után átkérte magát a Tiszáninneni Református Egyházkerületbe, a Zempléni Egyházmegyébe.

2_kep_9.jpgHorváth Barna első palástjában Mádon 1959 őszén

1959-ben előbb Mádon, majd Szerencsen lett segédlelkész, a szomszédos Bekecsen és Ondon is szolgált. Az első lelkészképesítő vizsgát 1959. szeptember 25-én jó, a másodikat 1960. szeptember 15-én jeles eredménnyel teljesítette Budapesten. Összeházasodott volt pataki osztálytársával, Perjéssy Mártával, aki a sárospataki nagykönyvtárban volt alkönyvtáros, ezután pedig ondi beosztott lelkész az ottani esperes mellett. Szerencsen négy és fél évet töltöttek, ott született első gyermekük, Ádám. A fogságban született hivatástudata egyre erősödött, megkedvelte a vidéki életet, írogatott, és elkezdett publikálni is a lehetőségekhez képest. Nyelvórákat adott, ápolta a kapcsolatokat a környékbeliekkel és a szétszóródott diáktársaival. Egy idő után azonban szűkösnek bizonyultak a keretek, és Darányi Lajos püspöknél kérvényezte áthelyezését.
A szomszédos borsodi egyházmegyében éppen akkor ürült meg az 1200 lakosú zsákfalu, Igrici község parókiája, amit örömmel fogadtak el mint önálló lelkipásztori lehetőséget. Egy évig Hejőpapiban is helyettesített, később a légvonalban 8, autóval 17 kilométerre lévő Gelejen is ők látták el a szolgálatot. Igrici Miskolctól délre 27 kilométerre található, Mezőcsát mellett. Már a bronzkorban is lakott volt. A hagyomány szerint a tatárjárás után IV. Béla vándor énekmondókat, igriceket telepített erre a királyi birtokra. 1548-ban a török elpusztította, de pár évvel később újra benépesült, színmagyar község, úgynevezett kisnemesi falu. Egy, az egyházban őrzött 1573-as úrvacsorai kehely mesél a reformáció koráról.
A parókiát fel kellett újítani. A templomot renoválni kellett, a torony egy viharkár miatt 1943 óta csonka volt. Istók Miklós volt az utolsó lelkész, aki Nyékládházára került 1964-ben.

3_kep_varia.JPGAz igrici református gyülekezet istentisztelet után, 1971. november 7-én

A parókián rengeteg ember megfordult, köztük lelkészkollégák, utazók és ismert emberek is: Cseres Tibor író, Béres Ferenc énekművész és Pécsi Sándor színész, aki Horváth Barnáné édesapja, Perjéssy László barátja volt, úgy is mint sajószentpéteri születésű volt pataki diák. Gyakran vendégeskedett náluk Márkus István szociográfus, aki az „alföldi úton” fekvő paraszti kultúrát tanulmányozta, több könyvéhez ott gyűjtött anyagot. Megfordult a parókián Demeter István (1914–1977) író, festő, szentpéteri plébános, akinek pár éve a Műcsarnokban volt kiállítása. A parókián látogatást tett Elizabeth Cleaver, egy sárospataki diáktárs, aki Kanadában és az USA-ban világhírű könyvillusztrátor lett, még díjat is elneveztek róla. A régi barát, Lázár István, aki sokáig a Valóság folyóirat főszerkesztője volt. Sok zenész: Gárdonyi Zoltán zeneszerző, Berkesi Sándor Kántus-karnagy, Sepsy Károly, Kovács Endre, Raymond Auquier orgonaművészek, Csikos Sándor színművész, Tóth-Máthé Miklós színész-író. Détshy Mihály építészettörténész, klasszika-filológus és még sokan mások.
A szomszédos gyülekezetek (Bőcs, Hejőbába, Hejőpapi, Mezőcsát, Nemesbikk, Ónod etc.) fiatal lelkészházaspáraival szoros barátságban működtek, egy énekkart is alakítottak. Ezenkívül tagjai voltak a Tiszáninneni Református Egyházkerület Sztárai Mihály Lelkészkórusának is, és az ehhez kapcsolódó irodalmi műsorok összekötőszövegét Horváth Barna írta, és ő is vezette ezeket.
Egyre többet utaztak a szomszédos országokba, s 1973-ban egy nagy nyugat-európai körút is megvalósult. Ezek anyagi alapját a kert adta, amit megműveltek, s a terményt a miskolci kofáknak adták el rendszeresen. Az évtizedek során bejárták fél Európát, kétszer a Szentföldön is megfordultak, Horváth Barna pedig két alkalommal volt kiküldetésben az Egyesült Államokban.

6_kep_1.JPGHorváth Barna mint vendég igehirdető az Egyesült Államokban, a Missouri állambeli Parisban 1985. szeptember 1-jén

Az egyházmegyében műemlékügyi, békeügyi, ökumenikus, tanulmányi és missziói előadói posztjaira választották. A tanulmányi munka is beindult. Rendszeresen publikált a Reformátusok Lapjában, a Református Egyház folyóiratban, a Theologiai Szemlében és világi orgánumokban. A bibliográfiája kéziratban 600 oldalas Word dokumentumot tesz ki, amely Horváth Barna honlapján elérhető.
A Studia et Acta sorozat kutatási munkálataiban is részt vett. A Zsinat Elnöksége a Református Egyház 1968. decemberi számában pályázati felhívást tett közzé a Studia et Acta V. kötete anyaggyűjtésére. A kötet az egyház legutóbbi száz esztendejének teológia- és egyháztörténetét dolgozza fel. Harminc pályázat közül Horváth Barna többed magával II. díjat kapott.
A Honismereti Mozgalom 1969. évi Országos Néprajzi Pályázatán Adalékok a népi hivatalviselés kezdeteihez című dolgozatával az egyik III. díjat ő kapta. Ez a dolgozat könyvként is megjelent, Adalékok Igrici község önkormányzatának és művelődéstörténetének kezdeteihez címmel, Szabad György lektorálta. Az Egyházi épületek és műtárgyak gondozása című, 1971-ben kiadott kötetben tanulmánya jelent meg. 1973-ban a Magyar Néprajzi Társaság rendes tagjává választotta. Ugyanebben az évben megnyert egy igehirdetés-sorozatra kiírt pályázatot is, amely később Egy év a szószéken címmel jelent meg.
Köztudomású, hogy a rimaszombati születésű Tompa Mihály a nagyszüleinél, Igriciben töltötte gyermekéveit, innen került Sárospatakra, a kollégiumba. Horváth Barna több írásában foglalkozott a költővel, műsorokat szervezett, beszélt a rádióban, s halálának 100. évfordulóján nagy ünnepséggel emlékeztek meg a költőről.
Gombos Ferenc, alias Simándy Pál pedig Igrici szülötte volt. Nemcsak lelkész és író, hanem a Trianon után Felvidéken ő szervezte a magyar szellemi életet, dolgozott a művelődési minisztériumban, és Németh László vallástanára volt. Így alakult, hogy az igrici lelkész levelezni kezdett a már nyugdíjas íróval, akinek haláláig tartották a kapcsolatot.

4_kep_8.jpgA Horváth család mezőcsáti műtermi képe, hetvenes évek eleje

1975-ben Horváth Barna apósa, Perjéssy László nyugdíjba ment, és a helyére őt hívták sajószentpéteri lelkésznek, a nagytemplomi gyülekezetbe. Ez egy nagy múltú gyülekezet, a reformáció idején, 1550 körül a település teljes lakossága lutheránus, később kálvinista hitre tért. Superintendesek (mai szóval püspökök), seniorok (ma: esperesek), vezető lelkészek voltak minden időben itt a parókián. Vadászy Pál például 1875 és 1927 között. Ő Lévay Józsefnek a rokona volt, így a költő mindig elvitte hozzá az 1740-ben épült, ma is álló parókiára az őt látogató barátait: Tompa Mihályt, Arany Jánost, Gyulai Pált, Jókai Mórt és még Görgey Artúrt is.
A sajószentpéteri parókián sok nevezetes ember megfordult abban az időben is. Karasszon Dezső orgonaművész, Zoltán Péter író, újságíró, Morvay Péter, Halász Péter néprajzos, Vargha Balázs író, Arnóth Ádám műemlékügyi szakértő, Lipcsey Edit előadóművész, Hegedűs Valér, Darányi Lajos orgonaművész, Magyarné Derszib Eti képzőművész, Petrőczi Éva költő, Szabó András, Czine Mihály irodalomtörténészek, Kósa László etnográfus, Vlagyimir Blok orosz zeneszerző, Lakatos Géza (1890–1967) miniszterelnök családja Ausztráliából, a szintén diáktárs Asbóth Erzsébet, az OSZK munkatársa férjével, Szűcs Jenő történésszel. Püspökök, esperesek, lelkipásztorok, filmesek, tévések, rádiósok, előadóművészek és sok-sok külföldi, akik részben a templomot jöttek megcsodálni. A Horváth család vendégkönyve megőrizte ezeknek a látogatásoknak az emlékét.

5_kep_6.jpgA sajószentpéteri református presbitérium Kürti László tiszáninneni püspökkel és Ablonczy László borsodi esperessel 1983-ban

Ez az ősi parókia ma is áll, de fel kellett újítani, a költözés pedig nagy változást hozott a család életébe. Ez a pozícióváltozás az egyházmegyében, az egyházkerületben is új feladatokat hozott. A fordítói munkacsoport és az egyházkerületi ökumenikus szakcsoport vezetője, egyházkerületi tanácsbíró, ökumenikus, békeügyi előadó lett. Itt is adódtak pluszfeladatok. 1975-től a feleségével Alacska községben is szolgálatot láttak el évtizedekig. Sok helyen hirdették az igét belföldön és határon túl, evangelizáltak, konferenciákon, lelkészértekezleteken, rádióban.
Akkoriban csak kevesen kaptak lehetőséget külföldi tanulmányútra. Horváth Barnának ez sikerült. 1980 őszétől a Genfi Egyetem Bossey Ökumenikus Intézetében folytatott posztgraduális tanulmányokat, ahol angol nyelvű dolgozatot írt a magyarországi bibliakiadásokról, 1981 tavaszától pedig szabad hallgató volt a Zürichi Egyetem teológiai fakultásán. Bossey-ban egy 18. századi kastélyban lakott, Zürichben pedig egy villában, ahol a főbérlője Helene Roesli pszichiáter volt, Carl Gustav Jung egykori munkatársa.
Részben a svájci tanulmányok folyományaként foglalkozott ökumenikai és szociáletikai témákkal. Teológiai tanulmányai mellett irodalomtörténeti, helytörténeti, művelődéstörténeti, műemlékvédelmi kérdések is kedvelt témái voltak. A parókiák és templomok renoválása folyamatosan adott munkát egész pályáján. Sajószentpéteren egy 14. századi építésű templomot kellett felújítani. Alacskán egy 18. századit. Szentpéteren akkor épült a bányai gyülekezet parókiája, ahová 1994-ben átköltöztek, és Alacskán is abban az időben épült új paplak.
A női lelkészek 1981-ben váltak egyenjogúvá, onnantól végezhettek palástos szolgálatot. Horváth Barnáné 1983-tól a másik sajószentpéteri református gyülekezet, a Sajószentpéter-Bányai Református Egyházközség helyettes, 1987-től pedig megválasztott, beiktatott lelkésze lett.
Horváth Barna írta meg 1986-ban a Tájak korok múzeumok kiskönyvtára sorozat 264. darabját, amely Sajószentpéter műemlékeiről szól.
A nyolcvanas években kezdett el foglalkozni a sajószentpéteri születésű Lévay József költő életével és munkásságával. Könyveket szerkesztett és adott ki a műveiből, és halálának 70. évfordulóján, 1988-ban egy nagyszabású ünnepséggel alapozta meg az azóta is virágzó Lévay-kultuszt. 1999-ben egy locarnói nyaraláson írta meg Utolsó idők című könyvét, amit a Kálvin Kiadó adott ki 2000-ben. Ez volt egyben a doktori dolgozata.
2000-ben adták ki második kiadásban az Adalékok Igrici község önkormányzatának és művelődéstörténetének kezdeteihez című munkáját. 2001-ben jelent meg Kegyeleti ügyelet címmel válogatott írásainak gyűjteménye. 2002-ben a korábban említett Egy év a szószéken. 2006-ban pedig az esperes utódjával közösen írt Borsod-gömöri „református papok” történelemkönyve.
1988-ban megválasztották a borsodi egyházmegye esperesévé, és még kétszer újraválasztották, így a rendszerváltozás alatt 13 évig ő vezette a mintegy száz településből álló legnagyobb református egyházmegyét. Ez együtt járt a zsinati képviselőséggel és a zsinati tanácsi tagsággal. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Doktorok Kollégiuma tagja lett.
1991-ben a Theologiai Szemle szerkesztőbizottságának tagja lett, 1993. januártól 2003. decemberig az elnöke volt. 

7_kep_4.jpgHorváth Barna szolgálata a Soli Deo Gloria tábor záró-istentiszteletén a balatonszárszói református templomban 1998 nyarán

Óraadóként bibliaismeretet adott elő a Miskolci Bölcsész Egyesületben több mint tíz évig. Ennek a magánegyetemnek az alapító tagja volt, tiszteletbeli, örökös taggá választották. A Sárospataki Református Kollégium Teológiai Akadémiáján szintén óraadó tanár volt az újraindulástól, 1991-től 2002-ig az egyház mai élete, egyházi zene, egyházismeret és egyházjog témákban, az egyházkerületi katechétaképzőben pedig egyházismeretet és egyházi éneket oktatott.
1991-től volt tagja a Sárospataki Református Kollégium Igazgatótanácsának.
Társadalmi munkásként is számon tartották, a Hazafias Népfrontban is, bár nem volt jellemző rá a pártpolitikai szerepvállalás, egy alkalommal, 1994-ben harmadik volt a KDNP Borsod-Abaúj-Zemplén megyei listáján mint országgyűlési képviselő-jelölt.
2003 nyarán a feleségével nyugállományba vonultak, Miskolcra költöztek. 2003. október 22-én Sajószentpéter város díszpolgára címmel tüntették ki. Ezután is végeztek különböző szolgálatokat, gyermekeikkel és unokáikkal több időt töltöttek, mint a korábbi időszakban.
2009. szeptember 15-én halt meg Miskolcon. A Deszkatemplomból temették a „felső-magyarországi Házsongárdon”, a Tetemváron az egyházmegye közösségének részvételével, kétórás búcsúztatással.
2010-ben kezdődött hagyatékának feldolgozása, amelyből életműsorozata is készült, de ez már a következő fejezet témája.

Horváth Barnabás Dávid
(Főigazgatói Kabinet)

A második rész itt olvasható.

komment

„Könyvtár, ami összeköt” 2026

2026. október 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

Kárpát-medencei fiatal magyar könyvtárosok együttműködése

A „Könyvtár, ami összeköt” ösztöndíjprogramot az idén 2026. szeptember 13-a és 27-e között rendezték meg. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az Országos Széchényi Könyvtár delegáltjaként vehettem részt rajta, aminek köszönhetően két tartalmas hetet tölthettem együtt határon túli és magyarországi könyvtáros kollégákkal. A program fő célja a Kárpát-medencei fiatal könyvtárosok szakmai kapcsolatainak kialakítása, emellett pedig lehetőséget biztosít arra, hogy megismerkedjünk a különböző könyvtártípusok működésével, menedzsmentjével és munkatársaival, miközben egy határokon átívelő szakmai hálózat részévé válunk.
A program első három napját az Országgyűlési Könyvtár (OGYK) megismerésére és a kollégákkal való ismerkedésre fordítottuk. Részletes betekintést nyertünk a könyvtár munkafolyamataiba, szervezeti struktúrájába és mindennapi működésébe. Magát az Országházat is bejárhattuk egy vezetett séta keretében – és mivel az épület szimmetrikus, elég volt az egyik felét körbejárnunk ahhoz, hogy teljes képet kapjunk. Ezt követően felfedeztük az OGYK olvasótermét, megismertük a kézikönyvtár állományát és az intézmény történetét. A Ghyczy Ignác Kiállítótérben Zágoni-Bogsch Gergely mutatta be a muzeális gyűjteményt. A második nap a résztvevők, valamint saját intézményeik és munkaköreik bemutatkozásáról szólt. A harmadik napon Szigeti Gáborral, az Országgyűlési Hivatal Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetőjével beszélgettünk az igazgatóság, a Közönségszolgálat és a Látogatóközpont munkájáról. A nap hátralévő részében az Olvasószolgálati és Tartalomszolgáltató, a Gyűjteményszervezési, valamint a Szakreferensi Osztály feladatait tanulmányoztuk. Külön kiemelném a Gyűjteményszervezési Osztályt, ahol a rövid bemutatkozást követően afféle „árnyékmunkatársként” (job shadowing) csatlakozhattunk a kollégákhoz, akik végigvezettek bennünket a dokumentumfeldolgozás gyakorlati lépésein.

ogyk.jpg Az Országgyűlési Könyvtár olvasóterme

A két hét során számos további intézmény működését is lehetőségünk nyílt mélyebben megismerni. Csütörtökön a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába látogattunk, ahol átfogó képet kaptunk a gyűjtőkörről, az állományról, az olvasóterekről és az aktuális szolgáltatásokról. A könyvtárbemutatót követően az MTA Könyvtár és Információs Központ (MTA KIK) Borúra derű – A 200 éves Akadémia kincsei című tárlatot bemutató vezetésen vettünk részt. Különleges élmény volt eredetiben látni Széchenyi István három meghatározó művét (a Hitelt, a Világot és a Stádiumot), Gutenberg 42 soros Bibliájának egy lapját, valamint Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című filozofikus versének kéziratát. A délutánt a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola könyvtárában, illetve a Piarista Gimnázium könyvtárában töltöttük.

szechenyi_vilag.jpgSzéchenyi István: Világ. A mű kézirata a Borúra derű – A 200 éves Akadémia kincsei című kiállításon –  MTA Könyvtár és Információs Központ (MTA KIK)

A hét további részében nagyobb lélegzetvételű, egész napos tanulmányúton vettünk részt a kecskeméti Katona József Könyvtárban, valamint az egri Bródy Sándor Könyvtárban. Kecskeméten a kollégák lelkesedése és a közösségépítés iránti elköteleződése azonnal kézzelfoghatóvá vált, az intézmény valóban a város közös „nappalijaként” funkcionál. A terek tudatos elrendezése, a gazdag programkínálat és a proaktív közösségi jelenlét rendkívül inspirálóan hatott. Még a legújabb szabadulószobájukat is kipróbálhattuk, ahol bekötött szemmel, kizárólag egymásra és a többi érzékszervünkre hagyatkozva kellett felgöngyölítenünk egy gyilkossági ügyet.
A második hetet „hazai pályán” kezdtük, az Országos Széchényi Könyvtárat, a Könyvtári Intézetet és a Könyvtártudományi Szakkönyvtárat jártuk végig. Elbe István vezetésével tekinthettük meg az épületet, aki részletesen mesélt az intézmény tereiről és szolgáltatásairól, majd Mészáros Tamás általános főigazgató-helyettes mutatta be a nemzeti könyvtár raktárait és legérdekesebb dokumentumait. A délutánt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) Teréz körúti tagkönyvtárában töltöttük. Itt betekintést nyertünk a hálózat strukturális felépítésébe, az I., II. és III. szintű könyvtárak közötti különbségekbe, valamint az olvasók kényelmét priorizáló modern szolgáltatásokba.
Meghatározó élmény volt a Ceglédi Városi Könyvtár, amelynek infrastruktúrája és szolgáltatásai valóban rászolgálnak a város jelmondatára: „Több, mint gondolnád”. A közösségi igényeknek megfelelően korszerű olvasóteremmel, logikusan szervezett raktárral és igényes rendezvényterekkel várják a látogatókat. Szintén rendkívül inspiráló volt az ifjúság számára kialakított dedikált részleg, amely gazdag klubkínálattal és programokkal teremt valódi közösséget. A könyvtár, mint „harmadik hely” funkciójának megerősítéséhez ugyanis elengedhetetlen a fiatalok aktív jelenléte – ezek az ifjúsági terek és klubok jelentik a bázisát a későbbi, tudatos felnőtt olvasóközönség kialakulásának.

brody_konyvtar.jpgBródy Sándor Könyvtár, Eger. Élménykönyvtár-foglalkozás Komló-Szabó Ágnes vezetésével

Csütörtökön szabadon választhattunk, melyik budapesti könyvtárat szeretnénk megismerni; két kollégámmal egyetemben az Országos Idegennyelvű Könyvtárra (OIK) esett a választásunk. A szakmai programot Juhász István, az OIK olvasószolgálati koordinátora és Pancsosz Alexandra, a Nemzetiségi Dokumentumellátási Osztály vezetője tartotta. A bejárás során Juhász István mesélt az épület roppant érdekes történetéről, így például arról is, hogyan működött a könyvtár azokban az időkben, amikor az épület egy részét még bérlakásokként hasznosították. Megtekintettük és ki is próbálhattuk a tömörraktárat, majd megismerkedtünk a Zeneműtárral, ahol bakelitlemezeket hallgattunk, zongorázni tudó kollégánk pedig feleleveníthette tudását és eljátszotta nekünk Lukas Graham 7 Years című dalát. Ezt követően elmélyedtünk a nemzetiségi dokumentumellátás rejtelmeiben, valamint áttekintettük a könyvtár állományának összetételét és a terek elrendezését. A nap fénypontját kétségtelenül a rendkívül izgalmas eszperantó hagyaték jelentette, amely az olvasóterem galériáján kapott helyet.

oik.jpgOrszágos Idegennyelvű Könyvtár. Juhász István, Deák Zoltán, Torda Dorina, a szerző 

A „Könyvtár, ami összeköt” ösztöndíjprogram számomra jelentős, nemcsak szakmailag, de emberileg is inspiráló élményt jelentett, melynek során nyitottságot, tenni akarást és a folyamatos fejlődést tapasztalhattam. Mindezt a meglátogatott könyvtárak vezetői, könyvtárosai, a programot szervező kollégák attitűdjén és az ösztöndíjas csapatban egyaránt tapasztaltam. Kifejezetten jó volt látni és érezni, hogy annak ellenére, hogy a Kárpát-medence különböző pontjairól érkeztünk, az elhivatottságunk és a tapasztalatok iránti őszinte kíváncsiság közös.
Ezúton is szeretném megköszönni az ösztöndíjas kollégáknak, hogy élményekben és jókedvben gazdag, igazán tartalmas két hetet tölthettünk együtt. Külön köszönettel tartozom Torda Dorinának, a topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár (Biblioteka Eržebet Juhas) munkatársának, akivel rendkívül inspiráló szakmai eszmecseréket folytathattunk a tapasztalatainkról.

Bata Boldizsár
(Könyvtári Intézet, Könyvtártudományi Szakkönyvtár)

A korábbi évek beszámolói a „Könyvtár, ami összeköt” ösztöndíjprogramról: 2022, 2024, 2025.

komment

A tömegsír mélyéről szóló költészet – Radnóti Miklós és egy megrendítő könyv a Csevejben. Kincsespolc 4.

2026. október 18. 06:04 - nemzetikonyvtar

Mi történik, ha egy kortárs román költő több mint nyolcvan évvel Radnóti Miklós halála után párbeszédbe kezd a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjával? Hogyan válik a költészet az emlékezés, a gyász és az emberi méltóság őrzőjévé?

radnoti_juhasz_csevej.jpg

A Csevej legújabb, 57. adásában Madarász Tímea vendége Juhász István, vagy ahogyan sokan ismerik, Pityu, irodalomterapeuta, az Országos Idegennyelvű Könyvtár munkatársa. A beszélgetés apropója Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című kötete, amely Radnóti életének tragikus végéből, verseiből kiindulva teremt különleges irodalmi párbeszédet.

Szó esik Radnóti életéről és költészetéről, a versek továbbéléséről, valamint arról, hogyan szólíthatja meg egy mai szerző a múltat úgy, hogy az a jelen olvasójához is közel kerüljön. Egy kötet, amely egyszerre megrendítő és elgondolkodtató, és amely után talán másként olvassuk majd Radnóti sorait.

🎙️ Madarász Tímea műsorvezető beszélgetőpartnere Juhász István, a hangzásért pedig Solymosi Ákos hangmérnök felel.

📚 A kötet az Országos Idegennyelvű Könyvtárban is megtalálható és kölcsönözhető.

Tartalom:

00:00 Intro
01:35 Iratkozzanak fel
02:20 Hetedik ecloga, részlet 
04:03 Podcastos irodalomóra Radnóti Miklósról

Források + ajánlott olvasmányok: André Ferenc, [Puskás Panni (rip.)]: Miért ír a leghíresebb román költő Radnóti Miklósról verseskötetet? | ÖT. 

Radnóti Miklós | Magyar Életrajzi Lexikon | Arcanum. 

Radnóti Miklós: 1944 és Bori notesz. [Budapest], Magyar Helikon, 1970. OIK-katalóguslink (közös kötet adatok): 

Radu Vancu | Wikipédia. 

Radu Vancu, [ford. André Ferenc]: Kaddis Radnóti Miklósért. Budapest, Prae, 2025. OIK-katalóguslink: 

Szentirmai Mária: A holtak feltámasztása – Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című kötetéről | Litera. 

komment

Nemzetközi bizantinológiai kongresszus Bécsben

2026. október 14. 06:00 - nemzetikonyvtar

Konstantinápoly eleste

2026. augusztus 24. és 29. között rendezték meg a 25. nemzetközi bizantinológiai kongresszust, amelynek idén a Bécsi Egyetem adott otthont. A négyévenként megtartott hatalmas szimpózium, a tudományterület rangos eseménye immár centenáriumát ünnepelte: az első kongresszusra 1924-ben került sor, kimondottan az Oszmán Birodalom hivatalos felbomlására reflektálva.

10_14_bizantologiai_kongresszus_beszamolo_1.jpg2026. augusztus 24. és 29. között a Bécsi Egyetemen rendezték meg a 25. nemzetközi bizantinológiai kongresszust

A bölcsésztudományok között kevés akad, amelyben még napjainkban is ilyen gyors a fejlődés, a korszak sokáig elhanyagolt területe volt a kutatásoknak, főleg a bizánci kultúrát övező előítéletek miatt. Ezen a területen még manapság is nagy számban jelennek meg alapvető munkák: szövegkiadások, sőt kéziratokból készült első nyomtatott kiadások, összefoglaló kézikönyvek stb. A szakterületen zajló munka élénkségét jelzi, hogy a hatnapos kongresszuson 1600 előadás hangzott el.
A 2026-os kongresszus meghirdetett témája Byzantium beyond Byzantium volt, és a bizánci világ határterületeivel foglalkozott a szó szoros és metaforikus értelmében is.

10_14_bizantologiai_kongresszus_beszamolo_5.jpgKonstantinápoly ostromának ábrázolása egy moldvai kolostor freskóján. A kép forrása: Wikipedia

Előadásom címe Konstantinápoly elestének írott és szóbeli forrásai volt. Mostani beszámolómban az elhangzott témát szeretném kissé közérthetőbben kibontani, hangsúlyozva néhány magyar vonatkozását is.
Pár évvel ezelőtt került kezembe egy vékony kis kötetecske, amely a Constantinapoly várossának és ahoz tartozando részeinek az ö veszedelmének az Görög Birodalommal együtt rövid leirása címet viseli és Lőcsén nyomtatták 1688-ban. A két, nyolclapos füzetből álló, magyar nyelvű füzetke nagy részletességgel számolt be Konstantinápoly 1453. évi bevételéről, valamint a város nevezetességeiről. A magyar kutatás meglepően kevéssé foglalkozott vele. A szöveg 19. és 20. századi kiadásai csonkák: csak a várost leíró részeket közölték, míg elhagyták a történeti részeket, és a kutatásban így megfogalmazódott a gyanú, hogy magyar szerző művéről van szó, így mindenképpen érdemes lett volna az alaposabb vizsgálatra. A teljes szöveg ismeretében nyilvánvaló, hogy fordításról van szó, amelynek forrása egy 1687-ben Würtzburgban megjelent Descriptio novissima imperii Turcici című könyv. A terjedelmes illusztrált kötet az Oszmán Birodalom régióit mutatta be, ennek néhány részlete jelent meg magyar fordításban Lőcsén. A német eredeti sem nevezte meg szerzőjét, aki bizonyára azonos volt a kiadóval, egy fiatal, Quirin Heyl nevű könyvkereskedővel. Ez a név adott kulcsot a magyar nyelvű könyvecske megjelenésének körülményeihez. Quirin Heyl neve korábban is ismert volt a magyar kutatásban, ugyanis egy évvel később kérvényt nyújtott be a bécsi udvarnál: anyagi segítséget kért, hogy nyomdát alapíthasson a frissen visszafoglalt Budán, és ígéretet tett egy háromnyelvű magyar országleírás megjelentetésére. Amúgy reménytelen terve mögött a komoly szándékot mutatja, hogy mondhatni tesztelte a magyar fordítók és tipográfiák lehetőségeit, ennek lett eredménye a Lőcsén megjelent kötetecske. Az erre vonatkozó kutatás eredményei megjelentek a Magyar Könyvszemle 2025/2. számában, ez azonban csak a keletkezési körülményeket fejtette fel. A mű azonban tartalma miatt is vizsgálatra érdemes, és ez alkotta Bécsben tartott előadásom gerincét.

10_14_bizantologiai_kongresszus_beszamolo_3_varia.jpgTóth Anna Judit előadása a 2026. augusztus 24. és 29. között a Bécsi Egyetemen megrendezett 25. nemzetközi bizantinológiai kongresszuson

A 18. század még nem ismerte a szerzői jogok fogalmát, Quirin Heyl kötetei anyagát más művekből ollózta össze, oldalakat emelve át változtatás nélkül saját kiadványába. Forrásai között éppúgy akadt földrajzi szakmunka, mint történelmi regények – amelyek a saját anyagukat szintén a copy-paste módszer gyakori alkalmazásával bővítették.
A szöveg Konstantinápoly eleste kapcsán megemlékezett néhány olyan eseményről, amelyek történetisége kétséges, sőt cáfolható, azonban ugyanezek a történetek igen elterjedté váltak a 18. században – részben éppen amiatt, mert a szerzők gátlástalanul kölcsönöztek egymás műveiből.
A Bizánci Birodalom végső megsemmisülése, amelynek császára valószínűleg uralkodói jelvényeit levetve halt hősi halált a város falain, a felfoghatatlan mértékű pusztítás emberéletben és kulturális értékekben, ami az ostromot követte, mindez olyan témát jelent, amely képes érdeklődést kelteni a potenciális olvasókban ma is, de még inkább egy olyan korban, amikor az oszmán veszély még élő valóság volt. Quirin Heyl a pusztulás és az emberi tragédiák bemutatásakor nem érte be a történetíróknál megőrzött tényekkel, hanem olyan történeteket is közölt, amelyek valóságtartalma erősen kétséges: beszámol a császárné és lányainak rettenetes sorsáról, valamit egy Gertuka nevű görögről, aki elárulta a várost Mehmednek, cserébe a szultán lányát kérte feleségül. Az azonban kegyetlenül megbüntette arcátlan kéréséért, az árulót élve megnyúzták.
Ezek a történetek gyakran megjelennek a 17–18. század kiadványaiban, sőt, még a 19. és 20. században is fel-felbukkannak. Annak ellenére, hogy az igazságtartalmuk első pillantásra is kérdéses: a császár, XI. Konstantin özvegy volt, gyermeke sosem született. Mehmed pedig aligha ajánlhatta fel a lánya kezét bárkinek, mert ő maga is épp csak betöltötte a huszonegyedik évét a város elestekor.

10_14_bizantologiai_kongresszus_beszamolo_4.jpgXI. Konstantin császár korabeli ábrázolása. A kép forrása: Wikipedia

Első feltételezésem az volt, hogy ezek a történetek fokozatosan, lassan formálódtak ki a Konstantinápoly elestét követő évszázadokban, életbehívójuk pedig a dramaturgiai szükségszerűség volt: egy nagy vereség igényli az aljas árulót, csakúgy, mint a női mellékszereplőket. A forrásadatok azonban mást mutattak: ezek az adatok nem lassanként formálódó legendák voltak, hanem mögöttük olyan rémhírek állnak, amelyek Konstantinápoly ostroma idején keletkeztek, és amelyeket a menekülők vittek szét a szélrózsa minden irányában Európa és Ázsia felé. A rémhírek mögött pedig egyetlen valós esemény állt: Lukasz Notarasz megasz dux kivégzése.
Notarasz az akkorra egyetlen várossá zsugorodott birodalom második embere volt. Megosztó személyiség, aki kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkezett, vagyonát Velencében tartotta, ugyanakkor ellenezte az egyházi uniót. Úgy tűnik, hogy a város eleste után a szultán tárgyalásokba bocsátkozott vele, azonban három nappal később váratlanul kivégeztette idősebb fiával és vejével együtt. Ez a görögök utolsó reményeit is romba döntő esemény és annak okai számtalan találgatást indítottak el. Örmény kódexek még abban az évben árulónak nevezik Notaraszt. Lengyelországba eljut egy furcsa, eltorzított hír, amely szerint a szultán kivégeztette a város árulóját, egy bizonyos Gerlukát – a név a kyr Lukas, Lukas úr félrehallásából született. A hír még azt is hozzáteszi, hogy a szultán megnyúzatta Gerluka fiát, amiért az orvul megölte a Konstantinápolyt védő olasz szövetségesek kapitányát – a hírhozóknak sem a kapitány nevét, sem származási helyét nem sikerült eltalálnia. Ezeket a híreket Jan Długosz jegyezte fel később krónikájában. Felbukkan egy olyan híradás, hogy Notarasz görög foglyokat kezdett kiváltani a fogságból, és amikor a szultán látta az erre fordított hatalmas összeget, számonkérte, hogy miért nem hazája megvédésére fordította e pénzt, és kivégeztette. Chiosi Leonard püspök, aki a pápának írott beszámolójában aránylag pontosan számol be Notarasz haláláról, feljegyzett egy vitát Notarasz és Giustiniani, a genovai parancsnok között, ahol a vita hevében az olasz árulónak nevezte Notaraszt. Aeneas Sylvius Piccolomini magánlevélben számol be egy menekültektől hallott történetről, miszerint a szultán egy császári vérből származó leányt és öccsét nyilvánosan becstelenített meg. Hogy mindezek a mendemondák egyetlen valós forrásból táplálkoztak, egyértelművé teszi az a Lukasz Notarasz haláláról szóló beszámoló, amelyet elsőként a Konstantinápolyból hazatérő velencei diplomata, Nikolaosz Szekundinosz adott elő a velencei Nagytanácsnak, és tőle valószínűleg függetlenül ezt ismertették a görög történetírók is. Eszerint Notarasz feleségével, fiaival, egyik lányával esett fogságba. A szultán először barátságosnak mutatkozott, majd pár nappal később azt követelte, hogy Notarasz híresen szép tizennégy éves fiát küldje a háremébe. Miután ezt Notarasz megtagadta, kivégezték a család felnőtt férfi tagjaival együtt. A mai kutatás azt feltételezi, hogy a szultán csak késve ismerte fel Notarasz politikai és gazdasági hatalmát, így indokot kellett keresnie a kivégzésére. Mások szerint a szultán egyszerűen túszt akart kapni biztosítandó a megasz dux együttműködését, Notarasz viszont, talán felidézve a román fejedelemfiak, a Szép Radu és Vlad sorsát, akik ekkor már egy évtizede éltek a szultáni udvarban, megtagadta a parancsot. A történet folytatását illetően: több évvel később a fiú és Notarasz lánya is kiszabadult, a Velencében élő családtagok kifizették értük a váltságdíjat, ami a legmagasabb volt, amit konstantinápolyi fogolyért fizettek.
A történtek nagy visszhangot keltettek, hiszen az ostrom túlélői számára, amíg Notarasz élt, úgy tűnhetett, hogy van remény valamiféle kompromisszumos kiegyezésre; váratlan és minden előjel nélkül kivégzése kioltotta ezt a reményt, egyúttal gyanút ébresztett a megasz dux becsületessége felől. Hiteles információkhoz azonban csak kevesen juthattak az ostromot követő zűrzavarban, ezek helyét rémhírek, találgatások, kósza pletykák vették át, s a menekülők ezeket vitték szét a szélrózsa minden irányában. 
Ha az ostrom csak egy évszázaddal korábban történik, e hírek talán elenyésztek volna, és csak néhány kódex, magánlevél őrizte volna nyomukat poros levéltárak mélyén. Azonban az 1453-as év az információk terjedését illetően is nagy változások nyitánya volt: Gutenberg beüzemelte nyomdagépét. A nyomtatás a következő évszázadokban alapjaiban változtatta meg az információ terjedésének útjait és egy újfajta nyilvánosságot hozott létre, amely sokkal egalitáriánusabbá vált, amennyiben az írásbeliség már nem egy szűk elit privilégiuma volt – mindeközben a „hír” eladható termékké vált.
A 17. század végén az oszmán veszély, Bécs második ostroma, majd a török kiűzése fenntartotta, sőt növelte az érdeklődést a téma iránt, és a könyvkiadók gyakran minden kritika nélkül küldtek sajtó alá bármilyen érdekfeszítő, az olvasói érdeklődést felkeltő anyagot. Azonban szakmai igényességük megkövetelte, hogy nem találtak ki híreket a semmiből, egyszerűen a megfelelő háttértudás, és talán a szándék is, hiányzott a történeti forráskritika alkalmazásához. A kutatás tanúsága tehát a konkrét történetek hátterén túl abban áll, hogy a források legfurcsább, leghiteltelenebb állításai mögül is gyakran kihámozható valamilyen valós történeti mag.

Tóth Anna Judit
(Régi Nyomtatványok Tára)

komment
süti beállítások módosítása