Hogyan hihette egy jól képzett, racionális gondolkodó a 17. század első felében, hogy valóban lassabban folyik a Duna pontban éjfélkor és délben? Hogyan vezetett a jelenségek szigorúan tudományos vizsgálata babonás képzetekhez? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a Régi Nyomtatványok Tárában található Apponyi-hungaricagyűjtemény egy izgalmas útleírásában, Henry Blount Utazás a Közel-Keleten (A Voyage into the Levant, London, 1636) című művében.

Henry Blount: A voyage into the Levant. A breife relation of a Journey, lately performed by Master H.B. Gentlemen, from England by the way of Venice, into Dalmatia, Sclavonia, Bosnah, Hungary, Macedonia, Thessaly, Thrace, Rhodes and Egypt, unto Gran Cairo: with particular observations concerning the moderne condition of the Turkes, and other people under that Empire, London, J[ohn] L[egat] for Andrew Crooke, 1636. Címlap. Jelzet: App. H. 2030 – Régi Nyomtatványok Tára

A szerző, Henry Blount egy nagy múltú angol família tagjaként látta meg a napvilágot 1602-ben. Jogi tanulmányai után I. Károly angol király szolgálatába állt, kereskedelmi és hajózási ügyek intézésében segítette az uralkodót. Kiváló politikai érzékének köszönhetően az angol polgári forradalom alatt a parlementnek dolgozott hasonló ügyekben, majd a restauráció után II. Károly angol király tanácsadója lett. Életének első felében szívesen és sokat utazott, kalandvágyó természete, megfelelő anyagi háttere és a feltehető uralkodói támogatás egyre távolabbi vidékek megismerésére sarkallta. Kezdetben Európát fedezte fel, Franciaországba, Itáliába és Spanyolországba látogatott, majd figyelme egy távolabbi, addig számára ismeretlen kultúra felé fordult, és 1634 tavaszán Velencében hajóra szállva az Oszmán Birodalomban tett utazást.
Úti célját műve bevezetőjében hosszan fejtegeti, e szerint a szellem legfőbb vágya, a minél több tudás megszerzése indította útnak, mindemellett írása utolsó oldalain arról is olvashatunk, hogy ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy titkokat fedjen fel. Kalandvágyó természete legalább annyira ösztönözhette az utazásra, mint tudásvágya. Megszerzett tudását hazája javára igyekezett fordítani, hiszen szavai szerint minden, amit a török út során megfigyelt, tanítja népét vagy arról, hogy mi az a hiba, amelyet elkerüljenek, vagy arról, hogy mit érdemes utánozniuk.
Az út anyagi hátterét feltehetőleg I. Károly biztosította, de az is lehet, hogy részben vagy egészben Blount saját költségén utazott. Az mindenképp bizonyos, hogy az utazás jó befektetésnek bizonyult későbbi karrierje szempontjából. Blount korának művelt embereként mutatja be magát, aki tanult, de mégis elfogulatlan megfigyelőként igyekszik hozzájárulni a mások által addig megszerzett ismeretek gyarapításához. Módszere jóval megelőzi az iszlám világ racionális vizsgálatának korszakát. Alapvető feltételezése az volt, hogy a törökök talán nem bizonyulnak olyan elvetemültnek és barbárnak, mint amilyennek tartották őket.
Tizenegy hónapnyi távolléte során a Split, Nándorfehérvár, Szófia, Drinápoly, Konstantinápoly, Alexandria, Kairó, Alexandria, Velence útvonalat követte, az útja során látottakról és tapasztaltakról leírást készített, melyben hangsúlyos helyet kap a földrajzi környezet leírása, bemutatása is. Útját és személyét a kíváncsiság, a vakmerőség, az álca, a kalandvágy, a megfigyelés, a merészség és a szerencse egyaránt jellemezte. Megannyi izgalmas, és gyakran életveszélyes helyzetbe került, Egyiptomban például sírkamrákba kúszott be, kegyetlen kivégzések szemtanúja lett, és teveháton homokviharba került. Útja során intellektuális érdeklődését többek közt a Római Birodalom emlékeinek meglátogatása kötötte le, de a törökök kávéfogyasztása is nagy hatással volt rá, ő lett az angol kávéházi kultúra egyik megteremtője.
Henry Blount 1634 nyár elején Magyarország déli részén áthaladva Nándorfehérváron töltött el néhány napot, a várost a legjobb fekvésű településnek tartotta, amelyet valaha látott, a Dunát pedig a világ leghosszabb folyójának. Noha racionális gondolkodónak tartotta magát, két csodálatos jelenséget is feljegyzett a Dunával kapcsolatban.

Nándorfehérvár látképe a 17. században. Griechisch Weisenbvrg belägert 1440. 1456. erobert vom | Türcken im Jahr 1521). S. l.], [post 1664]. Rézkarc. Jelzet: TA 53 A-16, ST, 66 – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár. Icones civitates Hungaricas repraesentantes. Jelzet: App. H. 3029: 17. kép. – Régi Nyomtatványok Tára.  A kép forrása: Régi Ritka. Digitális tartalomszolgáltatás

A fent leírtak kitűnő példával szolgálnak arra, hogy csupán a tapasztalat útján megszerzett tudás, tehát az, hogy csak annak hitt az utazó, amit a saját szemével látott, ugyanúgy félrevezet, mint az előítéletekkel teli megítélés. Nem lehet tehát az iskolázottságtól és az addig megtapasztaltaktól függetlenül érzékelni és véleményt alkotni, nincs befolyásoltságtól mentes gondolkodó. Noha Blount minden addig megszerzett tudását félretéve igyekezett tapasztalatait világosan átadni, a Dunával kapcsolatos megfigyeléseivel mégis sötétben tapogatózott.
Az a néhány csodás megfigyelés, amelyet még ezeken kívül feljegyzett útleírásában, nem kisebbíti érdekes, informatív, fordulatokkal és izgalmas eseményekkel teli műve értékét. Az Utazás a Közel-Keleten című beszámolót már megjelenése évében kétszer adták ki, igazi bestsellerré vált, a 17. században angolul hétszer jelent meg, és németre is lefordították. Később francia, holland és török nyelvre ültették át, készül a magyar fordítása is.

Felhasznált irodalom:

• Henry Blount: A voyage into the Levant. A breife relation of a Journey, lately performed by Master H.B. Gentlemen, from England by the way of Venice, into Dalmatia, Sclavonia, Bosnah, Hungary, Macedonia, Thessaly, Thrace, Rhodes and Egypt, unto Gran Cairo: with particular observations concerning the moderne condition of the Turkes, and other people under that Empire, London, J[ohn] L[egat] for Andrew Crooke, 1636.
• Din-Kariuki, Natalya: Reading the Ottoman Empire: Intertextuality and Experience in Henry Blount’s Voyage into the Levant (1636). In: The Review of English Studies, Volume 74, Issue 313, February 2023, 47–63.
• MacLean, Gerald M.: The Rise of Oriental Travel, English Visitors to the Ottoman Empire, 1580–1720, New York – Hampshire, Macmillan, 2004.

Bakonyi Zsuzsanna (Régi Nyomtatványok Tára)

Az erdők nemzetközi napja alkalmából a Kispöfögők című gyermeknek szóló ismeretterjesztő könyvsorozatot mutatjuk be.

A Kispöfögők sorozat első két részének témája a Lillafüredi Állami Erdei Vasút és a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút. A kép forrása: A Kispöfögők sorozat részeinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Az erdész szakma egyik „Bibliájának” számító, Magyar erdők című művében a 20. század második felének emblematikus erdész-akadémikusa, a többek között a jóléti erdőgazdálkodás és az erdőesztétika kérdéskörének tudományos igényű tanulmányairól is ismertté vált Keresztesi Béla az alábbiakat írta 1968-ban:

Hogy az ő tudományos tevékenységének korszakalkotó mivolta miatt változott az erdőt kizárólag faanyagraktárnak tekintő erdőgazdálkodási szemlélet, vagy mert már amúgy is küszöbön állt ezen elképzelések szülte erdőhasznosítási szemlélet leváltása? Laikusként ezt megítélni nem tudom. Az tény, hogy a Turista magazin 1969. májusi száma már kitörő lelkesedéssel ír Keresztesi akkor megjelent könyvéről és annak szemléletmódjáról:

Bizony az erdőért, a természetért való rajongás „rámutatott a jövő útjára”. Ma már természetes a többcélú erdőgazdálkodás, melynek részét képezik a természetvédelmi és turisztikai szempontok is. Ha megnézzük, a Remetei Kőváry János Vadásznaptára  által inspirált, 1988 és 1989 között Rácz Gábor rendezésében készült, nagy sikerű Tizenkét hónap az erdőn című természetfilm-sorozatot, akkor bizony észre kell vennünk, hogy a benne bemutatott vadászati és erdészeti szemléletmód egyáltalán nem a „lőjünk ki minél több vadat!” és „vágjuk ki a legtöbb fát, amit tudunk!” kategóriába sorolható. A Mécs Károly színművész markáns orgánumával narrált varázslatosan gyönyörű képvilág láttán szinte a fotelben ülve is az erdőben érezhette magát a néző. A film – egyik, nem titkolt – szándékát, pedig a záró, tizenkettedik (július hónapot bemutató) részében hallhattuk is: „Sikerünknek azt tekintenők, ha netán kedvet szítottunk valódi kirándulásra.”

Az erdei túrák kihagyhatatlan részét képezik a kisvasutak. A kép forrása: A Digitális Képarchívum képeinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Ha egy ilyen nagyszerű és ikonikus filmsorozat fontos szempontnak találja az erdei túrázást, vagy kirándulást, akkor hadd adózzak én is az erdők nemzetközi napján az ERDŐNEK egy, az erdei túrákhoz/kirándulásokhoz – véleményem szerint szimbióta módon – kapcsolódó témával. Vagy hogy egészen pontos legyek, a témával kapcsolatban megjelent – végtelenül bájos és kedves – gyerekkönyv-sorozat bemutatásával. De előbb hadd magyarázzam meg, mit értek azon a bizonyos, a túrázással szimbióta módon összekapcsolódó témán! Gyermekkoromban a szüleimnek megvolt az a jó szokása, hogy sokszor vittek ki a természetbe, az erdőbe túrázni. Iskolai szünetekben lehetőség volt hosszabb időre és távolabbi vidékekre is elutazni. Ha nem vízpartra utaztunk, akkor a helyszín kiválasztásában fontos szerepet játszott, hogy a környezetben legyen turistaösvényekkel behálózott erdő. Így nem csoda, hogy a „Füred” helységnév számomra elsősorban nem a Balaton északi partjának „fővárosát” jelentette, hanem azt a két hegyvidéki nyaralóhelyet, ahonnét a „bordó mozdony” és a „sárgacsíkos piros” mozdony által vontatott kisvonat indult az erdőben kanyargó útjára. A mozdonyok mellett az előbbinél a három-négy összekötött vagon külső peremén egyensúlyozó kalauzok, az utóbbinál az – általam akkor nagyon kedvelt és az út elejétől a végéig használt – nyitott kocsiperonok szolgáltak „örök életre bevésődött” emlékekkel. De – vidéken felnőtt ember lévén – örök életre bevésődött emlékek voltak a „Pestre menetelek” is. Annak idején ugyanis csak így hívtuk fővárosunkat, mit sem tudva arról, hogy ezzel több százezer önérzetes budai polgár lelki világába gázolunk bele. Pedig „pesti utunk” egyik – a Fővárosi Állat- és Növénykerttel azonos értékű – kihagyhatatlan stációja pont a Budai-hegyekben kanyargó úttörővasút volt, melynek mai elnevezése, a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút, ugyanúgy „joggal sértheti” a János-hegy, vagy a Hárs-hegy körül lakók „önérzetét”. Ez utóbbiakét már csak azért is, mert ezen vasúti pálya távjának mintegy harmada a Makovecz Imre- és a Kaán Károly-kilátókkal megkoronázott Hárs-hegy körül tekereg. Gyakorlatilag gyerekfejjel személyesen átéltem azt, amit a Szilvási Éva és Kovách László által írt Kisvasutakkal Magyarországon című gyűjteményes ismeretterjesztő könyvecske mottójaként is olvashatunk a könyv előszavában:

A Kispöfögők sorozat varázslatos képvilága szinte predesztinálja kis és nagy olvasóit egyaránt az erdő szeretetére. A Kispöfögők sorozat részeinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Szóval abban, hogy az erdő szeretete kialakult bennem, nagy szerepet játszottak azok a „Kispöfögők”, amelyek az általam bemutatni kívánt könyvsorozat címét és témáit adták és remélhetőleg adják még a jövőben megjelenő újabb kiadványokban is. És remélhetőleg sikerült megmagyaráznom azt is, hogy az erdei kisvasutak üzemeltetése miért képez (vélhetőleg nemcsak) lelkem mélyén szimbióta együttélést az erdőkkel. De ha volna még olyan olvasó, aki váltig úgy gondolja, hogy az erdő és a kisvasút semmi esetre sem férnek meg egymással, annak javaslom Pete Gábornak a 310. számú vonal, a Gemenci Erdei Vasút Lassi és Vadmegfigyelő közötti szakaszának a mozdonyvezető szemszögéből bemutatott videóját. Ha valaki felülvén egy ilyen, sűrű, dús lombozatú fák között kanyargó kisvasútra és az átélt élmények hatása sem szeretetti meg vele az erdőt, akkor komoly kérdésként merül fel, hogy létezik-e bármi egyáltalán, ami képes lenne erre. Számomra mindenesetre az erdei légkör vonzó hatása az erdei kisvasutazások során kezdődött el. Szinte a mai napig él bennem az a képzet, hogy egy valamirevaló erdő elképzelhetetlen kisvasút nélkül. És hogy igazoljam magam, hogy talán mégsem vetettem el teljesen a sulykot ezzel a képzettel, hadd idézzem Zámbó Péter erdőkért felelős államtitkár úrnak az ikonikus lillafüredi kisvasút felújítása kapcsán elhangzott szavait: „Az ország kisvasútjain évente több mint egymillióan utaznak, így az erdők az aktív turizmus fontos helyszínei.”
De hogy kerültek az erdőbe a kisvasutak? És mit nevezünk egyáltalán kisvasútnak? A vasutas szakzsargon egészen pontosan keskeny nyomközű vagy keskeny nyomtávolságú vasútnak hívja ezt az üzemmódot. Az Urbán Lajos szerkesztette Vasúti lexikonban a következőket olvashatjuk erről:

A Magyarországon üzemelő keskeny nyomközű vasutakról szól a Kispöfögők című gyermekeknek szóló ismeretterjesztő könyvsorozat. A vasútbarátok előtt nem ismeretlen a Wilbert Awdry anglikán lelkész The Railway Series című könyvsorozata alapján készült Thomas a gőzmozdony című, 1984 és 2020 között vetített angol televíziós tárgymozgatásos animációs, később 3D-s számítógépes animációs sorozat. A megszemélyesített beszélő mozdonyok ötlete alapján készült a Kispöfögők sorozat is, hiszen egy-egy mozdony szemszögéből kaphat betekintést a jövő vasutas-, erdész-, vadász- vagy csak egyszerűen természetbarát generációja a hazai keskeny nyomtávú vasutak világa mellett az azokba a természeti és kulturális értékekbe, melyekben hazánk oly szépen bővelkedik. Azonban, amíg a Thomas-sorozat mozdonyai csupán fantáziaszülte, fiktív szereplők (ahogy a helyszínül szolgáló „Sodor-sziget” is), addig ezzel szemben a kispöfögők a valóságban is létező erőgépekről lettek mintázva. Ahogy a valóságban léteznek az általuk bemutatott tájegységek is.
A mozdonyvezetőknek megvan az a jó szokása, hogy az általuk irányított erőgépeknek szeretnek nevet adni. Így szinte minden mozdonytípusnak van valamilyen beceneve. A pont száz éve üzembe helyezett 424-es gőzmozdony például a „Bivaly” és – az egykori finn futóbajnok után – a „Nurmi” nevet viselte. De egy vérbeli vasutasnak vagy egy vasútbarátnak lelki szemei előtt nagy valószínűséggel egy-egy mozdonytípus képe jelenik meg, például a „Szergej”, a „Púpos”, a „Csörgő”, a „Bobo”, a „Szili”, a „Gigant” vagy a „Szöcske” nevek hallatán is. De senki ne gondolja, hogy csak az egyes típusok kaptak nevet üzemeltetőiktől. Sokszor réztábla vagy cirkalmas betűkkel történt festés hirdeti egy-egy mozdony oldalán, hogy bizony ezt a gépet a pályaszámon kívül másként is azonosítják. Így nem véletlen, hogy a bemutatott sorozat címeiben két Mk48-as és egy Mk45-ös dízelmozdony, valamint egy 490-es gőzmozdony neve szerepel. Mint mondottam, a Kispöfögők sorozatban szereplők a valóságban is létező és üzemben tartott mozdonyok. Nevüket a könyvek címe is tartalmazza és egyúttal utal rá, hol közlekednek:

Az első könyv megszemélyesített mozdonya, Miki a könyv lapjain és a valóságban. A kép forrása: A Kispöfögők sorozat részeinek és a Digitális Képarchívum képeinek felhasználásával a szerző által készítettmontázs

Miki a Lillafüreden üzemben lévő remotorizált Mk 48-as dízel-villamos „hibrid”, „aki” külsejében már jelentősen eltér a balatonfenyvesi berkeket járó „normál” társától, az eredeti dízel-hidraulikus meghajtású Bercitől. Ez a két név ugyan csak írói fantázia szüleménye, de a másik kettő „hivatalosan” is ismert az üzemeltetők körében. A Rideg Sándor Indul a bakterház című regényének főszereplőjéről elnevezett Bendegúz a Széchényi-hegy – János-hegy – Hárs-hegy képezte – szó szerinti értelemben vett – „hullámvasút” Mk45-ös erős erőgépe, Rezét pedig egy, az utasait a Gemenci-erdő látványával elkápráztató 490-es gőzös. A sorozat eddig megjelent négy részében ezek a megszemélyesített kismozdonyok igyekeznek megszerettetni az általuk rendszeresen keresztül-kasul rótt tájegységet kis olvasóikkal. A könyvek belső borítójában mind a gyermekszemek számára „jól emészthető”, mind a vizuális esztétikai élményre vágyó felnőtt olvasók számára szemet gyönyörködtető vonaltérkép mutatja be az adott vasúti pályát és környezetét. A hátsó belső borító Tudtad róluk? címszó alatt interaktív természetfürkészésre hívja kis olvasóit. A magyarországi tájegységek jellegzetes flórájának és faunájának rövid bemutatása, azt hiszem, nagyon jól példázza azt a bizonyos szimbiózist, ami a kisvasutak és az erdő között fennáll.
Az első könyv címe: Miki és a lillafüredi kisvasút. A mesés ismeretterjesztő könyv hátteréről azt kell tudni, hogy a Lillafüredi Állami Erdei Vasút 1919 után jött létre, mikor fokozódott a Bükkben fakitermelés, és sorban nyíltak a mészkőbányák. Eredeti funkciója az erdei termékek teherszállítása volt, létrehozásában nagy szerepet játszott a Magyarország számára tragikus Trianoni béke területcsonkításaival járó nyersanyaglelőhelyek megszűnése. 1919 és 1922 között épült meg látványos vonalvezetésű, eredeti nevén Szinva-völgyi kisvasút (A Lillafüredi Állami Erdei Vasút elnevezést 1929 óta használják) Ezen keskenynyomtávú (750 mm-es) vasút bravúros műszaki megoldások alkalmazásával épült fel, olyan objektumok megépítésével, mint a Mély-völgyi viadukt; a Lillafürednél lévő két alagút vagy a Hámori-tó melletti ívhíd. A turisták által kedvelt, legnépszerűbb szakaszát (ma 330. sz vasútvonal) a Miskolc – Fáskert – Papírgyár – Lillafüred – Garadna vonalat 1921. május 17-én nyitották meg, először a teherszállítás számára, hiszen kellett a faanyag a papírgyár és a dolomit a vasgyár számára. A személyforgalom ezen a vonalon 1923. augusztus 18-tól létezik. Nem véletlen, hogy sokan a Lillafüredi Állami Erdei Vasútat (LÁEV) tartják az ország legszebb kisvasútvonalának. Az utazó turista a vonatból nemcsak a sejtelmes és sűrű bükkerdő látványában gyönyörködhet, hiszen ahogy a nemrég felújított vonal üzemigazgatója, Pintyili Gergely is nyilatkozta a TV Híradónak:

És akkor még híres lovagkirályunk, I. (Nagy) Lajos diósgyőri lovagvárát meg sem említette. De említi a Kispöfögők a várárokban talált középkori kulccsal együtt. És hogy mit nyitott ez a kulcs? Hát a könyvből ezt is megtudhatják a gyerekek és a nekik felolvasó kíváncsi felnőttek egyaránt. Ahogy betekintést nyerhetnek a Bükk-hegység négy évszakának arculatába, dús erdei élővilágába és kiderülhet számukra, hogy az Ottó bácsi nevű mozdony a híres polihisztor, a környéken is madarak után kutató Herman Ottó nevét viseli. A vasútbarátoknak külön kuriózum lehet a vasúttársaság féltve őrzött kincse, az időnként ünnepélyes keretek között üzembe állított, az ország egyetlen megmaradt 447-es sorozatú, 401 pályaszámú szerkocsis gőzmozdonya, amely stílszerűen a Lilla nevet viseli.
Egyébként a Miskolc Dorottya utca – Garadna között húzódó 330-as vasútvonalnak, a mozdonyvezető szemszögéből bemutatott, a valóságos menetidőhöz képest felgyorsított felvételét az oda- és visszaútról szintén megtekinthetjük a világhálón.

„Bendegúz a film főszereplőjeként egy rakoncátlan fiatal főszereplő volt a maga kis bájával, azt hiszem hogy ez erre a mozdonyra is igaz A kép forrása: A Kispöfögők sorozat részeinek és a Digitális Képarchívum képeinek felhasználásával a szerző által készített montázs

„Bendegúz a[z Indul a bakterház című] film főszereplőjeként egy rakoncátlan fiatal főszereplő volt a maga kis bájával, azt hiszem, hogy ez erre a mozdonyra is igaz” – állítja Besztercán Kornél, a gyermekvasút vezetője a Vasparipák filmsorozat Bendegúz című részében. Ezért nem meglepő, hogy Bendegúz és a Gyermekvasút címmel jelent meg a második kötet. Ha valamely kisvasút eséllyel versenyezhet a Lillafüred–Garadna vonallal az „Ország legszebb kisvasútvonala” címért, akkor az, azt hiszem, a – vasutas zsargonnal élve – 7. számú vonal, közismerten a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút lehet. Mindkét vonal paradoxjellegű érdekessége, hogy „otthonuk”, Budapest és Miskolc egy szmoggal szennyezett levegőjű, nagyforgalmú, zajjal terhelt, ipari létesítményekkel telezsúfolt városként él a köztudatban. Ennek ellenére mindkettő rendelkezik gyönyörű erdőkkel. Amelyek természetesen árnyas fák között, meredek sziklafalak mentén húzódó kisvasútvonalat rejtenek magukban.
„Annak idején ilyen szocialista eszmények alapján próbálták ezt működtetni, de hát nem ez volt a lényege, hanem hogy megszerettessék a vasútat, meg megtanulják a gyerekek azt, hogy mi a kötelesség, a biztonság, meg a munka” mondotta a legendás magyar villanymozdony, a V63-as Gigant egyik formatervezője, Budavári István a Bendegúz nevű Mk 45-ös sorozatú keskeny nyomközű mozdonytípust és a Széchenyi-hegyi Gyermekvasutat bemutató Vasparipák epizódban. Az egykori Úttörővasút első szakasza 1948-ban készült el, teljes hosszában, a Széchenyi-hegytől Hűvösvölgyig 1950. augusztus 20-tól üzemel. Ezen vonal létrehozásával az eredeti cél – a jövő vasutas nemzedék kinevelése mellett – kifejezetten a turisztika kiszolgálása volt. Tehát itt nem bonyolítottak le teherforgalmat, mint Lillafüreden, Gemencen, Balatonfenyvesen és az ország számtalan más helyén. A maga 11,2 kilométeres szakaszával ez a világ leghosszabb, gyerekek által üzemeltett vasútvonala, aminek köszönhetően 2015-ben bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. Természetesen ez a vonal is fel tud mutatni jelentősebb megcsodálni való műtárgyakat, úgymint a Budakeszi út felett átívelő híd, a Hárs-hegy gyomrán átvezető alagút, és a Nagykovácsi út feletti viadukt. A vonat útja során 238 méter szintkülönbséget megtéve négyszer kapaszkodik fel a hegyre és négyszer ereszkedik le onnan. Ez egy kisvasúti forgalom mércéjével mérve iszonyatosan nagy terhelés. Ezért nem véletlen, hogy ezen a vonalon a máshol megszokott, Győri Rába Vagon- és Gépgyár futószalagjairól lekerült (100 kW teljesítményű) Mk 48-asok helyett – a nosztalgiajáratok kivételével – a bukaresti Augusztus 23 Gépgyárban gyártott L45H típusjelzésű, de a magyar vasúti forgalomban Mk45-ösként ismert, 331 kW (kb.500 lóerős) névleges teljesítményű dízelek teljesítenek szolgálatot. Bendegúz is ezek közé a mozdonyok közé tartozik, bár – ahogy Mikit – őt is remotorizálták már, így nem az eredeti típusnak felel meg. Egyébként a pálya mozdonyokra gyakorolt igénybevételét nagyon jól érzékelteti Pete Gábor videója, melyet a felfele kapaszkodó mozdonyból készített. A néző szinte együtt erőlködik Bendegúz társával, az Mk45,2005-ös pályaszámú erőgéppel. A dízelek mellett gőzmozdony a Budai-hegységben is pöfög, de ennek a fűtőháznak az igazi kuriozitása mégis egy dízel. Ugyanis a könyvben Piroska névre hallgató Mk49-es sorozatú dízelmozdonyból mindössze egy maradt meg az egész világon. De a vonalat környező táj is tele van kuriozitásokkal. Hűvösvölgytől a Szépjuhászné állomásig a Hárs-hegy körül tekereg véleményem szerint a legszebb pályaszakasz az alagúttal. A két csodálatos panorámájú kilátóval ellátott csúccsal is rendelkező hegy gyomrában rejtőzik a rejtelmes Bátori-barlang, melynek névadója az a Bátori László pálos szerzetes, aki először fordította le magyar nyelvre a Bibliát. A Szépjuhászné-állomásnál, még megvannak a pálos kolostor romjai, A János-hegyi Erzsébet-kilátóból pedig belátni egész Budapestet. A Széchenyi-hegytől a pálya melletti turista utat – érintve a túrázók kedvelt Normafáját, vagy kitérve egy kicsit Csillebércnél – még gyalog is érdemes bejárni. Ha pedig netán a csudamozdony Bendegúz, az egyedi festésű Bandi, vagy a csühögő-pöfögő-fújtató Panni és társaik vontatta vonattal utazunk, az már egy olyan „non plus ultra” élmény, amit nehéz felülmúlni.

Ha erdei kisvasutakról beszélünk, akkor szinte magunk előtt látjuk a szakadékokat átívelő viaduktokon keresztülhaladó, mély hegygyomrokban lévő sötét alagutakat átszelő, meredek sziklafalak mentén haladó pályákat. Mindezeket a 7-es és a 330-as vonalakon mind megtaláljuk. De létezhet-e erdei kisvasút és erdei kisvasúti élmény olyan helyen, ahol sem hegyek, sem viaduktok, sem alagutak, sem meredek sziklafalak nincsenek? Egyáltalán, létezhet valamirevaló erdő hegycsúcsok, meredek sziklafalak, mélyre nyúló sötét barlangok nélkül? Hát Magyarországnak van egy erdeje, amely geológiai értelemben véve olyan sík helyen terül el, mint egy papírlap. Ráadásul ez az erdő nem is akármilyen erdő. Talán ez Magyarország leghíresebb erdeje! Csak fák és rengeteg vízmosta sziget. Ez jellemzi ezt a Duna vize által mosott Gemenci ártéri erdőt gyöngyvirágtól lombhullásig. Ki ne ismerné a természetbarátok közül Homoki-Nagy Istvánnak, a Gemenci erdő világát bemutató, 1952-ben készült ikonikus, a Velencei Filmfesztiválon Ezüst Oroszlán díjat nyert filmjét? Nem tudom, más hogyan van vele, de engem személy szerint hetven év távlatából is teljesen el tud varázsolni ez a Sinkovits Imre ifjúkori hangjával narrált, sok helyütt még a felújítása után is fakó vagy túl sötét színvilágú filmköltemény. És vajon létezhet ez a varázslatos táj kisvasút nélkül? Azt hiszem, a Kispöfögők harmadik része megadja a választ erre a kérdésre is. Ugyanis a Rezét gőzös és a Gemenci kisvasút című könyv témája nem más, mint a címben szereplő 310-es számú vasútvonal, hivatalos nevén a Gemenci Erdei Vasút.

2000-ben érkezett meg a Kispöfögők harmadik részének főhőse, a Duna egyik mellékágáról elnevezett Rezét gőzös. A kép forrása: A Kispöfögők sorozat részeinek és a Digitális Képarchívum képeinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Azt hiszem, az alábbi idézet nagyon jól megmagyarázza, hogy mi segített túlélni harmadik könyvünk kisvasútüzemének mind a Duna és mellékágai, mind a „racionális” szemléletű – nagy- és kisvasút-vonalfelszámoló – időknek a hömpölygő, rengeteg pusztulást maga után hozó áradatát. Az ártéri, nehézkes közlekedés szülte vasútvonal első szakaszát 1910-ben Mohács alatt, Izabellaföldön adták át. A fővonalról ideiglenes, ún. repülő vágányok ágaztak ki. Ez a vonal a ’60-as évekig az erdőből kitermelt faanyag szállítása mellett a környező települések utasforgalmát is bonyolította. A jelenlegi pálya építése, a könyv belső borítóján is látható Pörböly – Keselyűs (310. sz.) vonal 1963-66 között épült ki 24 km hosszúságban. Az 1990-es évektől a pálya nagy részét újjáépítették és a Gemenc Duna-part állomást is bekapcsolták a forgalomba. A meglévő C-50-es, kis dízelmozdonyokat korszerűsítették és 2000-ben érkezett meg történetünk főhőse, a Duna egyik mellékágáról elnevezett Rezét, a 490,2003-as pályaszámú gőzmozdony. Rezét mozdonytípusának, a 490-es sorozatnak az érdekessége, hogy noha eredetileg 1905 és 1950 közötti magyar gyártmányú mozdonyról van szó, ez mégis Borszékről, Erdélyből érkezett. Azt kell tudni ugyanis, hogy a román állam – amellett, hogy Trianon után is birtokába került a típusból – lemásolva ezeket, elkezdte gyártani és még az 1980-as években is került le belőlük a futószalagról. Később az erdei vasutak sorozatos felszámolásával mozdonyaikat eladták, így került belőlük a Gemenci mellett több Magyarországi vonalhoz (Csömödér, Gyöngyös, Debrecen, Királyrét). Ezek a mozdonyok szén helyet fatüzelésűek, ahogy a könyvecske elején láthatunk is erről egy rövid, gyerekléptékű ismertetőt. A könyv történeti szála a Duna és a víz mint élőhely mellett Gemenc legszebb évszakára, az őszre és a hóborította télre koncentrál. Nem maradhat el az erdő élővilágának bemutatása megszemélyesített állatok segítségével, így megtudjuk, hogy a hazánkban nagy számban élő gímszarvas, a vaddisznó vagy a róka mellett olyan, korábban megritkult, vagy eltűnt állatok is lakói az erdőnek, mint a rétisas, vagy az aranysakál. Egy aranyos történet keretein belül pedig azt is megtudhatjuk, milyen kedves Mikulás-napi szokás dívik a Gemenci-erdőben.
A negyedik rész a Berci és a Balatonfenyvesi kisvasút címet viseli. Ha nagyon szigorúan értelmeznénk a mai nap üzenetét, akkor azt mondhatnánk, hogy ez a rész mintha „kilógna a sorból”. Hiszen például Thorday Zoltán könyvében az „Erdei vasutak” helyett a „Gazdasági vasutak” közé van besorolva a 39. és 39B. számú vasútvonal, közismert nevén a Balatonfenyvesi Gazdasági Vasút. Szóval itt nem egy sűrű erdő rengetegében kanyarognak a „Kispöfögők” mögé kapcsolt kocsik, itt nemhogy alagutakat és meredek sziklafalakat nem találunk, de még tömött sorokban egymás mellett álló, sudár törzsű, árnyas lombozatú fák sokaságát sem. Azonban ez a táj, mégis hihetetlenül fantasztikus természeti kincseket rejt magában. A már említett Homoki-Nagy István egy másik bájos természetfilmje a Cimborák nádi szélben (ez nem keverendő össze a folytatásával, a Hegyen-völgyön című epizóddal), melyben a főszereplő három „állatcimbora” a Kis-Balatonnál köt ki, ahonnét rengeteg kaland közepette megpróbálnak hazajutni. Ezt a tájat talán még jobban ismerhetjük a Fekete István írta, kétszer is megfilmesített Tüskevár című filmsorozatból. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, ez a táj felér egy lombos, sziklameredélyekkel tarkított hegyi erdő szépségével. Ahogy az esetleges utasok is gyarapodhatnak olyan élményekkel, mintha alagutakkal átfúrt sziklákon keresztül és magas szakadékokat átívelő viaduktokon átkelve csodálhatnák a mesékben lévőkhöz hasonlatos sejtelmes erdők sokaságát. Bár ezt inkább rábízom az Olvasóra – egyúttal potenciális utasra – ítélje meg saját maga. Hiszen Berci, a Balatonfenyvesi Kisvasút Mk48-as erőgépe, ha nem is pontosan itt, de a Kis-Balaton környéki tájon furikázik utasaival.

Berci Balatonfenyvesi Mk 48-as dízelmozdony. A kép forrása: A Kispöfögők sorozat részeinek és a Digitális Képarchívum képeinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Erről a vonalról azt kell tudni, hogy a MÁV utolsónak épült keskeny nyomtávolságú gazdasági vasútja. Építésére a Balatonfenyvesi Állami Gazdaság létrejöttét követően került sor 1950-ben, mintegy 5800 hektárt lefedő területen. A vasút mezőgazdasági terményeket, illetve tőzeget és lápi mésziszapot szállított a Balatonfenyvesen lévő, a nagyvasúti üzem mellé telepített állomásra. Emellett ellátta a majorok, állattenyésztő telepek belső anyagmozgatási feladatait is. A gőzvontatást 1953-tól dízelmozdonyokkal váltották fel. 1956 júliusától menetrend szerinti személyszállítás is üzemel a vonalon. Ma két pályaszakaszon utazhat az oda látogató, a 39. számú vonal Balatonfenyvesről Csisztafürdőre; a 39. B. számú pedig Somogyszentpálra szállítja a természetet ily módon megismerni vágyókat oda és vissza. 
A vonatból látható táj szépségének megítélésében talán segítségére lehet még egy újabb videó, mely ezt a szakaszt mutatja be a mozdonyvezető szemszögéből, de egy rövidke MÁV-reklámfilm is jól tükrözi, mire is számíthat az, aki ezen a vasúton adja utazásra a fejét.
Eddig ezeket a kisvasutakat és vidéküket ismerhettük meg a Kispöfögők sorozatból. Ahogy említettem már, a történetekben szereplő mozdonyok közül kettő, a Széchenyi-hegyi gyermekvasút Mk 45 2003-as pályaszámú mozdonya és a Gemenci Erdei Vasút 490,2003-as pályaszámú gőzöse hivatalosan is viseli a Bendegúz és a Rezét nevet. Bár létező mozdonyról mintázták, de a hibrid dízel-elektromos Mk48 2021 pályaszámú mozdonynak csak az írói fantázia adta a Miki nevet, Berciről pedig nem derül ki, hogy a három balatonfenyvesi Mk 48-as (2003; 2008; 2023 psz.) melyike lehet. Néhány (mellék)szereplő mozdonynak szintén „hivatalos” a könyvben viselt neve, például a 447, 401 pályaszámú gőzmozdony szerkocsijára a valóságban is rá van festve a „Lilla” felirat, vagy a „különc”, egyébként MÁV színekben pompázó MK 45, 2006 pályaszámú erőgépén ott díszeleg a „Bandi” feliratú réztábla. Így a valóságban is találkozhatnak vele a könyv kis olvasói. Személy szerint izgatottan várom a sorozat folytatását, hiszen az ország számos vonalán pöfögnek még felfedezni váró kis vasparipák. Remélhetőleg minél előbb olvashatunk a Debreceni Nagyerdő lakójáról, Zsuzsiról, a Mátrában túrázó Gyöngyiről; Csömödér dombjainak Ábeljéről vagy a vadregényes Börzsönyben pöfögő Morgóról, és még folytathatnám a sort sok egyéb mozdonnyal és pályájával. És remélhetőleg cikkemmel is sikerült felkeltenem mind egy nagyszerű gyermekkönyvsorozat, mind a sok ember szívéhez közel álló kisvasutaknak, azokon keresztül pedig a mai nap „ünnepeltjeinek”, az erdőknek a szeretetét. Zárszóként hadd idézzem Révész Máriusz aktív Magyarországért felelős államtitkár úr szavait, mellyel ismételten igazolni szeretném azon az elgondolásom tényszerűségét, hogy a kisvasutak és az erdők szimbiózisban állnak egymással.

Alagutak és meredek sziklafalak nélkül is lehet izgalmas egy kisvasút, ahogy a Kispöfögők harmadik és negyedik részében is olvashatjuk. A kép forrása: A Kispöfögők sorozat részeinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Köszönjük a Beszédírók Könyvkiadónak a képek rendelkezésre bocsátását és közlési engedélyét!

Felhasznált dokumentumok:

• Balatonfenyvesi kisvasút. In MÁV-Volán Csoport honlapja
• Csohány Domitilla – Győry Zsolt: Kispöfögők. Bendegúz és a gyermekvasút, Szada, Beszédírók, 2019.
• Csohány Domitilla – Győry Zsolt: Kispöfögők. Berci és a balatonfenyvesi kisvasút, Pécs, Beszédírók, 2022.
• Csohány Domitilla – Győry Zsolt: Kispöfögők. Miki és a lillafüredi kisvasút, Szada, Beszédírók, 2018.
• Csohány Domitilla – Győry Zsolt: Kispöfögők. Rezét gőzős és a gemenci kisvasút, Szada, Beszédírók, 2018.
• Gemenc Zrt. A természet szolgálatában. A Gemenc Zrt. honlapja
• Kisvasút honlap a Kisvasutak Baráti Köre gondozásában
• Keresztesi Béla: Magyar erdők. Jóléti erdőgazdálkodás, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968. 
• Lillafüredi Állami Erdei Vasút. A Lillafüredi Kisvasútért Alapítvány honlapja
• Malatinszky Sándor: Magyarország gőzmozdonyai. A 490-es sorozat, Budapest, MÁV Zrt., 2009.
• MÁV 490-es sorozat. Wikipédia-szócikk
• A MÁV Széchenyi-hegyi Gyermekvasút honlapja
• Mesés tájakon a balatonfenyvesi kisvasúttal. MÁV-reklámfilm. In: MÁV YouTube-csatorna
• Mk 45. Wikipédia-szócikk
• Mk 48. Wikipédia-szócikk
• Mk 49. Wikipédia-szócikk
• Pete Gábor Youtube-videocsatornája
• Szilvási Éva – Kovách László: Kisvasutakkal Magyarországon, bővített kiadás, Budapest, Top Card, 2013.
• Thorday Zoltán: Kisvasutak Magyarországon, Budapest, MÁV, 1989.
• Urbán Lajos (szerk.): Vasúti lexikon, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1984.
• Vasparipák. Bendegúz. Ismeretterjesztő film, rend. Csorba Miklós

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

2024. március 15-én könyvtárunk nyílt napot tartott, amely közel négyezer látogatót vonzott. Az alábbiakban közreadjuk Vitályos Eszter, a Kulturális és Innovációs Minisztérium parlamenti államtitkárának ünnepi beszédét, amely az aznap 9 órakor kezdődő ünnepi sajtótájékoztatón hangzott el könyvtárunk VERSHAZA című kiállításának terében.

Szeretettel köszöntöm Mindnyájukat, köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat és együtt töltjük az ünnepnap délelőttjét, itt, az Országos Széchenyi Könyvtárban, a Vershaza kiállítás kulisszáiban.
Egy kicsit úgy érzem, mintha egy szentélyben lennénk. Az az igazság, hogy egy könyvtárba belépve, soha nem tudok szabadulni attól a magasztos gondolattól, hogy valójában a szellem, a szépség, a tudás, a kultúra szentélyébe érkeztem. Ezt a gondolatomat csak megerősítik Kosztolányi Dezső szavai:
„A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz... A könyv, amely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét… Ennél nincs nagyobb csoda.”
Ezt az érzésemet most csak fokozza, hogy körbe vesznek minket a magyarság emblematikus verseinek, a Himnusznak, a Szózatnak és a Nemzeti dalnak az ereklyéi. Azt hiszem, méltóbb helyen nem is köszönthetnénk egyik legszentebb ünnepünket, március 15-ét.

Hölgyeim és Uraim!

Az Országos Széchényi Könyvtár kiemelt feladata a magyar nemzeti identitáshoz kapcsolódó egyedi és felbecsülhetetlen értékek megőrzése és bemutatása.
Ennek szellemében igazi szenzációt jelenthetünk be, mert újabb páratlan kultúrkincsek válnak minden magyar számára hozzáférhetővé az online térben: Kölcsey Ferenc prózai műveinek és hat, eddig ismeretlen verstöredékének, valamint Szendrey Júlia leveleinek és verseinek kéziratai, továbbá több mint ezer fotográfia a XIX. századból, köztük az Egressy család dagerrotípiái.
Elsőként tehát megköszönöm mindazon szakemberek kiváló munkáját, akik e nagyszerű munkában részt vettek, és akikről elmondhatjuk, hogy egy ilyen grandiózus feladat elvégzése után sem ülnek a babérjaikon, hanem máris hasonló különleges kihívások megoldásán dolgoznak.
Az ő munkájuk, a digitalizálás is jelzi, hogy a könyvtáraknak az elmúlt évtizedben milyen hatalmas változáson kellett keresztülmenniük, hogy a megváltozott technikai környezetnek, az ebből fakadó egészen új társadalmi kihívásoknak megfeleljenek. Hangsúlyosan jelenik meg az új stratégiájukban a könyvtár oktatást, képzést, élethosszig tartó tanulást segítő funkciója. Ebben a nehéz helyzetben a könyvtáraknak újabb, soha nem látott kihívásokkal kell szembesülniük. A könyvtárak tehát éppen újragondolják magukat, újragondolják szerepüket ebben a jelentősen megváltozott világban. Rendkívül fontosnak tartom ezért, hogy az elmúlt évek innovatív ötleteit, megoldásait, új E-szolgáltatásait megőrizzük és továbbfejlesszük.
Ezt az átalakulási folyamatot a Kormány a lehető legnagyobb elszántsággal támogatja.
A 2022 novemberében alapításának 220 éves évfordulóját ünneplő Országos Széchényi Könyvtár nyolcadik emeletén adták át Közép-Európa legnagyobb és legmodernebb eszközparkkal rendelkező közgyűjteményi digitalizáló központját 2022 februárjában. Ez az európai szinten is a legjelentősebbek közé tartozó digitalizációs központ a kormány 2016-os döntésének értelmében, az Országos Könyvtári Rendszer keretében valósult meg.
A magas szintű eszközellátottság megteremtette a lehetőséget a tömeges digitalizálásra, illetve az online szolgáltatások támogatására is. A jelenlegi digitalizáló eszközpark kapacitása 10 millió oldal évente. A központban kétféle, tömeges és manufakturális digitalizálás valósul meg, ez utóbbi a nagyobb állományvédelmi körültekintést igénylő dokumentumokat érinti.
A Kormány 2016-ban hozott döntést az Országos Széchényi Könyvtár archivális raktárának piliscsabai megvalósításáról, hogy megteremtse a tartós megőrzési kötelezettséggel érintett, muzeális értékeket is magukba foglaló dokumentumok hosszú távú tárolása infrastrukturális feltételeit. A raktár – befogadóképessége alapján – legalább 65-70 éves időszakra tudja biztosítani a megőrzési kötelezettséggel érintett dokumentumok befogadását.
A technikai feladatok elvégzése mellett a nemzeti könyvtár számára elsődleges fontosságú az is, hogy kincseit minden magyar nemzettársunk számára felmutassa akár az online térben, akár várbeli székhelyén. Ennek érdekében az elmúlt években nyílt napok sorozatát szerveztük meg, akárcsak ma, március 15-én. Ezeken a nyílt napokon elsősorban arra törekednek, hogy az egész család számára értékes, érdekes programokat kínáljanak, amelyek segítségével a legkisebbeket is elvezetik az írott szó, az olvasás kultúrája felé.

Kedves Vendégeink!

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, mi is vezérli a Kulturális és Innovációs Minisztérium munkáját, akkor úgy fogalmaznék: a magyar családok, a magyar emberek érdekeit figyelembe véve azon dolgozunk, hogy a társadalmunk jövőképessége tovább erősödjék. A jövőképesség ereje pedig, sok más mellett, múltunk, gyökereink minél mélyebb ismeretén, minél mélyebb tiszteletén múlik. Ezért is olyan fontosak az új eredmények is!
A mai találkozásunkra készülve ráleltem egy számomra új igazságra is. A könyvtár lelke épphogy nem a könyv. Hanem a könyvtáros. Igazolás: könyvtáros nélkül a könyvtár valójában nem is könyvtár, csak raktár lenne. De, ahol megjelenik egy könyvtáros, akár egyetlen kötet nélkül, csak a szívébe, lelkébe, fejébe beleégett versekkel, sorokkal, fejezettekkel is képes csodát tenni… Elvarázsolni a rá figyelőket, a szépre, jóra vágyókat.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy még a digitalizáció lényege is az ember. Ezért nagyon szépen köszönöm minden munkatársamnak, minden szakembernek a most elvégzett munkáját. Önöknek pedig köszönöm a figyelmüket!
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

A sajtótájékoztató híre könyvtáruk honlapján, 2024. 03. 15.

Főigazgatói Kabinet

Adolf Hitler 1944. március 18-án 17 órakor adta ki a parancsot a Margarethe I fedőnevű hadműveleti terv beindítására, amely Magyarország teljes katonai és rendőri megszállására irányult. Este 22 órai kezdettel indult a hadművelet kezdetét jelző „Trójai faló” fedőnevű akció, amely szerint a felvonulási terep Magyarország határain belülre került. Majd 19-én hajnali 4 órakor Maximilian von Weichs vezértábornagy, a Wehrmacht F hadseregcsoport főparancsnoka irányításával négy hadseregcsoport hajtotta végre a hadműveletet, Ausztria, Horvátország és Szerbia irányából. A különleges hadtest megkésve, a délutáni órákban Szlovákián áthaladva hatolt be Magyarország területére.
1944. március 15-én Horthy Miklós és a kormány tagjai a Petőfi című új magyar opera díszbemutatóján vettek részt az Operaházban. Az előadás szünetében Dietrich von Jagow, Németország budapesti nagykövete sürgős audienciát kért a kormányzótól, amelyre az előadást követően, 23 óra tájban került sor a budavári Palotában. A követ a Führer meghívását adta át a Salzburg mellett fekvő klessheimi kastélyban történő találkozóra.
A másnap reggeli megbeszélésen Kállay Miklós miniszterelnök tanácsa ellenére a kormányzó úgy döntött, elfogadja a meghívást. Ugyanezen a napon Bajcsy-Zsilinszky Endre a Független Kisgazdapárt országgyűlési képviselője levélben fordult a miniszterelnökhöz, amelyben felhívta figyelmét a készülő német megszállásra, és azzal szemben – az erőviszonyoktól függetlenül – fegyveres ellenállást javasolt.
A kormányzó március 17-én indult el a találkozóra a Turán nevű különvonaton. Másnap, a délelőtti órákban érkezett a megbeszélés helyszínére. A pályaudvaron Hitler és kísérete fogadta. A klessheimi kastélyban a négyszemközt zajló tárgyaláson még Hitler tolmácsa sem vett részt. Horthy Miklós nem tartott rá igényt. A Führer a megbeszélésen egyértelműen kinyilvánította, az a benyomása, Magyarország át akar állni az ellenséghez, és ez azonnali lépések megtételére sarkallja. Hitler jól informáltsága – a hírszerzésen kívül – nagyszámú besúgó hálózatnak volt köszönhető, amely főként német budapesti laptudósítókból állt, akik minden fontos társasági eseményen is jelen voltak. Jelentéseiket közvetlenül Heinrich Himmlernek küldték, aki februárban maga is Budapestre látogatott.
A két államfő feszült légkörű megbeszélésének a magyar államfő vetett véget.

Hitler vendégszeretetétől azonban nem lehetett olyan könnyen megszabadulni.

Így a tárgyalás folytatódott. Hitler most már nyíltan kimondta, ha a kormányzó ellenkezik, bevonja a megszállásba Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is. Mindhárom országnak területi követelései voltak Magyarországgal szemben. Horthy Miklós a lemondást fontolgatta, azonban jó kapitányhoz illően nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Bízott az adott szóban is. Hitler ígéretet tett neki, hogy visszavonja a német csapatokat, amint olyan új, magyar kormány alakul, amely bírja bizalmát. A találkozó úgy ért véget, hogy a kormányzó tudomásul vette Magyarország német megszállását.
Horthy Miklós 21 óra körül anélkül szállt vonatra, hogy aláírta volna az előkészített okmányokat. A kormányzó vonata – amelyet több ízben is feltartóztattak – még osztrák területen járt, amikor a német csapatokat szállító vasúti szerelvények már átlépték a magyar határt. Jagow bemutatta Horthy Miklósnak a szintén a vonaton utazó Edmund Veesenmayer címzetes SS-Brigadeführert, akit Hitler már 16-án kinevezett teljhatalmú magyarországi követté, gyakorlatilag Magyarország helytartójává. A kormányzó kíséretében tartózkodó Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök hajnali 3 óra körül táviratban adta ki a parancsot, a Magyar Honvédség ne tanúsítson ellenállást a német megszálló csapatokkal szemben. A laktanyákban háromnapos összetartás lépett életbe.
A parancsot továbbították az alegységekhez, néhány helyőrséghez azonban késve érkezett meg. Az újvidéki Duna-híd őrzését a határvadász-zászlóalj kerékpáros százada látta el, amely Lonkay László tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt állt. A híd védelmére egy légvédelmi tüzérüteg is ki volt rendelve. Hajnali 4 órakor egy német gyalogosegység közeledett a hídhoz, amelynek parancsnoka engedélyt kért az áthaladásra, az őrség „Fegyverbe!” kiáltására a németek tüzet nyitottak. A fél órás tűzharcban 28 német katona vesztette életét és egy magyar honvéd kapott halálos sebet. Ezen kívül, még egy-két helyen került sor golyóváltásra. Néhány óra alatt német kézre került a Magyar Királyság a Tisza vonaláig terjedő területe. Kis túlzással igaznak bizonyult Weichs vezértábornagy szellemessége, aki így nyilatkozott: Magyarország megszállása 24, harc esetén 12 órát vesz igénybe, mert akkor az üdvözlő beszédek elmaradnak.

Német motorkerékpáros alakulat a budai Várban, a Halászbástyán, 1944 márciusa. In: Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845–2000, szerk.: Stemlerné Balog Ilona és Jalsovszky Katalin, Budapest, Helikon Kiadó, 2000, 237. kép. Fotó: Buday Irén Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára  – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Gestapo már a megszállás reggelén megkezdte a németellenes tevékenységük miatt nyilvántartott politikusok, értelmiségiek, közéleti személyiségek, valamint a zsidó nagyipar jeles képviselői utáni hajszát.
A megszállók Budapesten, egyetlen helyen, egy budai lakásban ütköztek nem várt ellenállásba. Bajcsy-Zsilinszky Endre lakásán kilenc óra tájban csöngettek a németek. Miután csengetésre, dörömbölésre nem nyitottak ajtót, az SS katonák a zárat szétlőve jutottak a lakásba. Bajcsy-Zsilinszky Endre ezalatt csőre töltötte Browning gyártmányú pisztolyát. Amint a németek alakja feltűnt az üvegajtón keresztül, azonnal lőtt. A három német katona géppisztolysorozattal viszonozta a tüzet. Bende Mária – Bajcsy-Zsilinszky élettársa – így emlékezett vissza a drámai percekre:

Végül párja kérlelésére megadta magát. A súlyosan sebesült politikust elhurcolták, de mielőtt autóba lökték volna, az utcán odasereglett emberek felé kiáltotta: „Éljen a független és szabad Magyarország!”

Bajcsy-Zsilinszky Endre, 1930 körül. In: Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar történelemből, szerk.: Rácz Árpád, Budapest, Rubicon-Aquila könyvek, 1999, 306. Fotó: Gottl Egon. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Magyarország elveszítette önállóságát. A németek korlátlanul érvényesítették akaratukat a külpolitikában és a magyar belügyekben egyaránt. Március 22-én új kormány alakult Sztójay Döme – Magyarország volt berlini nagykövete – elnökségével. Ezt követően megkezdődött az ország kifosztása. Németország hadikölcsön címén szinte korlátozás nélkül szállította el a számára szükséges élelmiszert és nyersanyagokat.

Sztójay-kormány. In: Tolnai Világlapja, 46. évf. 13. sz. (1944. március 29.) – Törzsgyűjtemény

Ellentmondásos helyzet alakult ki, Magyarország a szövetségese által megszállt ország lett. A német megszállás közvetett módon két olyan eseménysort indított be, amelyek máig kihatnak hazánk nemzetközi megítélésére. Az egyik a vidéki magyar zsidóság deportálása, a másik a szélsőjobboldali Nyilaskeresztes Párt előretörése, illetve az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet megakadályozása, majd az azt követő Szálasi Ferenc vezette nyilas hatalom átvétel.
Az 1944. március 19-ét követő magyarországi eseményeket azonban annak figyelembevételével lehet csak szemlélni, hogy az ország a náci Harmadik Birodalom megszállása alatt állt.

Felhasznált irodalom:

• Fénnyel írott történelem: Magyarország fotókrónikája, 1845–2000, Budapest, Helikon, 2000.
• Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1993.
• Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944, Budapest, Európa, 2012.
• Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, Budapest, Magvető, 1984.
• Kovács Imre: Magyarország megszállása, Budapest, Katalizátor Iroda, 1990.
• Schimdt, Paul: Hitler tolmácsa voltam, Budapest, Gondolat, 1971.
• Vargyai Gyula: Puszta ország, Budapest, Kozmosz, 1988.

Szűcs Márta (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A 18. században főnemeseket és egyházi méltóságokat névnapjukon gyakran köszöntöttek az alkalomra költött verssel, vagy zeneművel, de arra is ismerünk példát, hogy díszes atlasszal. Ilyen névnapi tiszteletadásként készített atlaszművel kedveskedett kenyéradóinak, Batthyány József hercegprímásnak és helynökének, Vilt Józsefnek a prímási uradalom mérnökeként tevékenykedő egykori pálos szerzetes, Mak Domonkos.
Az 1790-ben, József-napi ajándékképpen készült kötetet, amely a nagyszombati érseki helynökség egyházi közigazgatását szemlélteti, Kézirattárunk őrzi.

A 18. században főurakat és főpapokat gyakran köszöntöttek névnapjuk alkalmából az alkalomra írt, vagy komponált verssel, zeneművel. Batthyány József (1727–1799) hercegprímás tiszteletére évről évre József-napi versek egész sora született. Az esztergomi érseki tisztséget 1776 óta betöltő, Pozsonyban székelő hercegprímás jeles műpártolónak számított és az általa foglalkoztatott tollforgatók és zenészek hálájuk jeleként az évek során saját alkotásaikkal köszöntötték névnapján.
Ezek között említhetők az alkalmi költemények miként az a József-napra írt szimfónia is, amellyel magánzenekarának virtuóz nagybőgőse, Sperger Johann Matthias (1750–1812) lepte meg 1789-ben. A prímási uradalom térképészi feladatokat is ellátó mérnöke, korabeli szóhasználattal: matematikusa, Mak Domonkos (1754–1809) egy-egy díszesen kivitelezett atlaszművel kedveskedett kenyéradójának névnapján.

Az atlasz latin nyelvű ajánlása. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens. – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Az uradalmi mérnökként tevékenykedő egykori pálos szerzetes hálájának ilyen jellegű kifejezése nem meglepő annak fényében, hogy a szerzetesrendek feloszlatása után, egy rövid kitérőt követően, Batthyány József hercegprímás nyújtott számára lehetőséget arra, hogy képzettségét és tudását kamatoztatva az érsekség kötelékében dolgozhasson.
A hivatali állás elnyerésében kapcsolatrendszere mellett, javára szólt a Királyi Magyar Tudományegyetemen szerzett és a bécsi egyetem által elismert képzettsége, továbbá, hogy szerzetesként másfél évtizeden át mértannal és hidraulikával is foglalkozhatott.
Az akkoriban még Nagyszombatban és Pozsonyban székelő esztergomi érsekség földmérői és térképészi feladatok ellátására a század első fele óta foglalkoztatott uradalmi mérnököt, olykor egyszerre többet is. Mak Domonkos Szalóky Nepomuk Jánost követően, 1786-tól 1792-ig tevékenykedett e munkakörben. Későbbi állítása szerint feladatkörébe tartozott a prímási erdők egy részének kezelése is, és vélhetően ez is közrejátszott abban, hogy az 1788-ban, József-napjára összeállított atlaszmű, melyet az Esztergomi Prímási Levéltár őriz, erdészeti témájú.
A két év múlva, 1790-ben átnyújtott kötet, melynek címe: Az esztergomi érsekség nagyszombati kerületének földrajzi atlasza (Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi[ensis] Archi-Diocesis Strigoniens[is]), az érsekség részének egyházi közigazgatását szemlélteti.

Az atlasz címoldala. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens. – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

1776-ban az esztergomi főegyházmegye határai átrajzolódtak, annak következtében, hogy Mária Terézia döntése nyomán, területének felezésével három új püspökség alakult. Batthyány József a főegyházmegye megmaradt területét két részre osztotta, melyek élére egy-egy érseki helynököt állított. Az atlasz a nagyszombati érseki helynökség egyházi közigazgatását ábrázolja, az esztergomi érsekségnek azt a részét, mely 1788 óta Vilt József vikárius irányítása alatt állt.
A címfelirat, akárcsak a kötet szöveges és térképi tartalma, metszett keretbe foglalt. Ez utóbbiak a korban divatozó, XVI. Lajos-stílusnak (Louis-seize) megfelelően díszítettek, klasszicizáló jegyekkel.
A cím alatt a szerző neve olvasható „Dominico Mak” alakban, tudományos és hivatali címei kíséretében: a pesti Királyi Tudományegyetem doktora, prímási matematikus.
A következő oldalon Vilt József (1738–1813) virágdíszes medallionba foglalt címere látható, szemközt pedig az ajánlás latin szövege olvasható, mely elsőként Vilt kanonokot említi, majd a kompozíció középvonalában, kiemelt betűkkel Batthyány József hercegprímást.

A kötet borítójának belső oldala Vilt József 1800 után készült könyvcímerével. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens. – Kézirattár; Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Az atlasz Vilt József tulajdonába került, erre vall a borítólap belső oldalára ragasztott, 1800 után készült könyvcímere, mely az időközben elnyert püspöki méltóságát jelző püspöksüveggel és pásztorbottal bővített.
Az előzéken olvasható kéziratos bejegyzés: „Zsuzsits Mihály” vélhetően későbbi tulajdonosára utal.
A kötetet 1895-ben bevételezte a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára. Előzőleg a Magyar Történelmi Társulat alapító tagjának, Lanfranconi Grazioso Enea (1850–1895) gyűjteményének részét képezte (a gyűjtő korai halálát követően a magyar vonatkozású műveket a Magyar Nemzeti Múzeum vásárolta meg állami támogatás révén).
Az aranyozott díszítésű, vörös bőrbe kötött, nyolcadrét atlasz huszonegy térképvázlatot tartalmaz, függelékként pedig a nagyszombati érseki helynökség áttekintő térképét.

A szenicei esperesség plébániáit ábrázoló térképvázlat. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens – Kézirattár; Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Az öt főesperesi kerület (barsi, komáromi, nyitrai, pozsonyi, sasvári) plébániáit soroló jegyzékek elején a főesperesek neve szerepel. A jegyzékekkel szemközti oldalakon az esperesi kerületek területét ábrázoló, lépték nélküli térképvázlatok láthatók.
A metszett díszítésű keretbe rajzolt térképvázlatokon, melyeken a vármegye határai is szerepelnek, az esperesi kerületek határvonalai vörös színű körvonallal hangsúlyozottak, halványzöld árnyalatú vízfestékkel színezett mezejükben a plébániák kereszttel jelöltek. A mezők szélén köriratban a vármegye és az egyházi kerület neve olvasható.
A metszett kereteknek tíz változata fordul elő a kötetben. Ezek egy része jelzett, ez alapján ismert, hogy Schauff János Nepomuk (1757–1827) pozsonyi műkereskedése (Schauffische Kunsthandlung) adta közre és forgalmazta őket.
A „F: Mohles. v. in Presburg” jelzésű metszet részletgazdag kompozíciója talapzatra helyezett felépítményként keretezi a középmezőt, felső részén levélfűzért csőrében tartó, széttárt szárnyú sas jelenik meg, mely a korban kedvelt díszítőmotívumnak számított.

A miavai esperesség plébániáit ábrázoló térképvázlat. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Míg a plébániajegyzékek metszett kerete egységes, a térképvázlatoké eltérő. Az utóbbiakon a XVI. Lajosra-stílusra jellemző díszítmények mellett copfstílusú fűzérdíszek is felbukkannak.
Az atlasz használatát mutató segíti, mely a kötetben szereplő esperesi kerületeket sorolja oldalszámmal együtt.
A kötet végén, függelékként a nagyszombati érseki helynökség áttekintő térképe az esperesi és főesperesi kerületek határait láttatja, valamint a területükön levő plébániákat.
Amint azt Mak Domonkos korábban, az 1788-ban ajándékozott atlaszműben kifejtette, a zöld a remény, a rózsaszín pedig a szeretet színe. Ugyanezt a jelképes színjelölést használta a két évvel később ajándékozott kötetben is.

Az esztergomi érsekség nagyszombati érseki helynökségének térképe. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

A névnapi ajándék minden bizonnyal elnyerte kenyéradóinak tetszését és a viszonzás sem maradt el. 1792-ben a hercegprímás támogatásának köszönhetően Mak Domonkos stájerországi tanulmányúton vehetett részt, melynek hozadékaként, hazatérése után, felségfolyamodványt nyújtott be egy erdészeti tanintézet (Forst-kabinet) létrehozására.
Később, amikor a magyar jakobinus mozgalomba való belesodródása miatt börtönbüntetésre ítélték és megfosztották egyházi méltóságától (s egyben nyugdíjától), szabadulása után Batthyány József személyes befolyását latba vetve, a királynak és a pápának is írt feloldozása érdekében. Közbenjárása eredményes volt, mert a Helytartótanács rendeletére Mak Domonkos évi 200 forint nyugdíjban részesült.

Nyárádi Anna

Irodalom:

• BÁTHORY Orsolya: Az irodalmi reprezentáció műfajai: alkalmi költemények Batthyány József érsek tiszteletére. In: Humanista történetírás és neolatin irodalom a 15–18. századi Magyarországon, szerk. Békés Enikő, Kasza Péter, Lengyel Réka, Budapest, MTA BTK ITI, 2015, 236–247.
• BEKE Margit: Mak Domokos élete és életműve, 1754–1803. In: Pálos rendtörténeti tanulmányok. [Nemzetközi Pálos Rendtörténeti Szimpózium 2. (1991, Budapest], Csorna (Varia Paulina), 1994, 46–53.
• BOROVI József: Az esztergomi érseki egyházmegye felosztása: a besztercebányai-rozsnyói-szepesi püspökségek alapítása 1776-ban, Budapest, METEM, 2000.
• JORDÁNSZKY Elek: Méltóságos és Főtiszteletű nagy-győri püspöknek Vilt Jó'sef úrnak ötven esztendős áldozó papnak […] mondatott beszéd, Posonyban, 1811.
• LESENYI Ferenc: Erdészeti szakművelődésünk és felsőbb erdészeti szakoktatásunk történelmi alapjai, [Sopron], Erdőmérnöki Kar, 1940.
• V. ECSEDY Judit: Egy pozsonyi könyvkiadó és rézmetsző: Johann Nepomuk Schauff (1757–1827). In: Művészettörténeti Értesítő, 65., Budapest, 2016. 113–127.

A 20. századi horvát irodalom egyik legjelentősebb alkotója valójában magyar költő-író szeretett volna lenni? A magyarul tudó horvát klasszikus, Miroslav Krleža, a magyar irodalom bennfentes kívülállója műveinek jó része a horvát és a magyar közös történelem fordulópontjairól szól, ezért tekinthetjük tiszteletbeli magyar költőnek, írónak is.

Az OSZK 19. csevejében Mann Jolán irodalomtörténésszel, Krleža-kutatóval, a Főigazgatói Kabinet kulturális csoportjának munkatársával beszélgetett Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését.

Tartalom:

00:44 Hogyan ejtsük ki Krleža nevét?
03:47 Lázadásból kezdtem el kutatni Krležát
08:00 Nehéz magyar szerzőnek megfeleltetni a horvát írót
09:20 Krleža magyarországi pályafutása
12:26 A kicsapott hadiapródból lett kettős kém
16:42 Kosztolányi és Ady konfliktusa
18:36 A bennfentes kívülálló
20:29 Hungarica, Germanica és Krleža
23:10 Krleža, az analóg wikipédista
27:11 Márai Sándor-párhuzamok az életműben
30:20 Közösségi emlékezet, hogyan emlékszünk ugyanarra másként?
36:30 Alternatív életmű, a zárolt hagyaték feldolgozása
41:19 Csuka Zoltán fordításában olvasható a nonszensz groteszk vers

A magyarul tudó horvát klasszikus: https://mek.oszk.hu/kiallitas/krleza/
Mann Jolán az ELTE oldalán: https://www.btk.elte.hu/munkatarsak/1732/mann-jolan

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
GOOGLE: https://bit.ly/OSZKGOOGLEPC
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

Emil Adam olajfestménye Kincsemről. A kép forrása: Wikipédia

Anno Domini 2008-ban a Magyar Mezőgazdasági Múzeum munkatársa lettem, ahol két hónap híján egy évtizednyi időt töltöttem el. Tisztán emlékszem rá, hogy már az első napokban munkába menet, a közeli állatkertből odahallatszó rendszeres oroszlánbőgés kíséretében sejteni véltem, hogy az Alpár Ignác által tervezett Történelmi Főcsoport, mai közismert nevén városligeti Vajdahunyadvár ezernyi titkot és – akkori ismereteim szerint fel sem fogható – mesés kincseket rejt falai között. Ezen sejtelmeim tökéletesen beigazolódtak. A – normál esetben – a Városligeti-tó által körülölelt Széchenyi-szigeten fekvő, Jókai Mór romantikus regényeibe vagy Ian Livingstone lapozgatós fantasy szerepjátékkönyvbe illő romantikus művár, tágas lovagtermeivel, zegzugos folyosóival, karcsú, égnek meredő tornyaival, masszív zömök tömbjeivel, valamint barokk táblaablakait strázsáló „izomkolosszus” Atlasz-szobraival mélyen beleírta magát a szívembe. Talán nincs is még egy épület, mely ilyen erős hatást gyakorolt volna rám. Tárlatvezetéseim során sokszor döbbentettem meg lelkes hallgatóságomat azzal a ténnyel, hogy a – millenniumra épült pavilon helyére került – végleges épület, 1901 és 1907 között kifejezetten a jelenleg is betöltött funkciójának épült. Vagyis a Magyar Mezőgazdasági Múzeum a legjogosabb birtokosa ennek a -szó szerint, és annak legnemesebb értelmében véve – „Alpári” épületnek. Ezt a tényt hirdeti a barokk épületszárny oromzatán elhelyezett tizenkét megduplázott szobor is, melyek a mezőgazdaság egy-egy ágának szimbólumai. De nemcsak az épület, hanem annak tartalma is elképesztő. Mármint az értékékét tekintve. Világrekord vadásztrófeák, Ferenc József által lőtt vadkanok, traktor és mezőgazdasági gépek és modellek garmadája (köztük az első Magyarországon forgalomba állított gőzgép), világhíres művészek képzőművészeti alkotási. Ez utóbbiak közül kiemelném Muray Róbert dioráma háttereit, Bárkay Imre vadász témájú freskóit és id. Vastagh György állatszobrait.
Szóval, mint említettem, az épület falai mesés kincseket rejtenek magukban. Ennek kapcsán szeretnék írni egy itt őrzött, még a nevében is kincsről. Munkaviszonyom kezdetekor a múzeum kiállításainak jelentős része éppen átrendezés alatt állt. Így abban az időben hivatalosan nem volt látható az a bizonyos kincs, melyhez egy illetékes kolléga sejtelmesen és jelentőségteljesen odavezetett. Egy zegzugosan megközelíthető, sötét kamrában – mely korábban kiállítási vitrinként funkcionált – egy fóliával letakart, kb. 2 x 3 méteres „műtárgy” volt úticélunk. Mikor kollégám elmondta, mit takar a fólia, nem tudtam nem észrevenni a hangjában lappangó meghatottságba vegyülő mély tiszteletet. A fólia Kincsem, a híres versenyló csontvázát rejtette. Bevallom, akkor és ott egy kissé úgy éreztem magam, mint amikor II. Rákóczi Ferenc sírja mellett állhattam a kassai dóm pincéjében, vagy amikor kisiskolás koromban a szegedi Virág cukrászda egy asztala előtt toporogtam az egyik kuzinommal, mialatt az ott helyet foglalt Papp Laci kézjegyével ajándékozott meg minket.

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum falai között található Kincsem csontváza az 1900-ban rendezett Párizsi világkiállítást is megjárta. In: Vasárnapi Ujság, 47. évf. 36. sz. (1900. szeptember 9.), 594. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

De térjünk vissza a lefóliázott „kiállítási tárgyra”, mely 2009-től ismét láthatóvá vált a nagyközönség számára. A városligeti Vajdahunyadvár barokk homlokzatának (heraldikai) bal szélén álló rizalit felső szintjén lévő körteremeben, annak is a kellős közepén két üvegvitrinbe zárt lócsontváz található. Egyikük gazdája az az Imperial nevű angol telivér versenymén, amely aktív versenykorszakában, 1962 és 1964 között 26 versenyben indult és ebből (megnyerve az Osztrák Derbyt, a Magyar Derbyt, a Szocialista Országok Nagydíját, kétszer az Ausztriai Díjat) 21 versenyben elsőként szelte át a célvonalat. Ehhez hozzátenném, hogy egy átlagos versenyló általában 15–20 versenyfutamban indul. Viszont még ennek a 21 versenyt megnyerő világklasszis lónak a teljesítménye is „eltörpül” a mellette álló „hölgyéhez” képest. A másik csontváz ugyanis az a „kiállítási tárgy”, melyet a múzeumi első heteimben letakarva láthattam, és amelynek a gazdája aktív versenyló korában, 1876-tól 1879-ig 54 versenyben indult, melyből 54-et megnyert! Vagyis több mint kétszer annyi versenyt nyert meg, mint a világklasszisok élvonalába tartozó Imperial. Nem véletlen, hogy Magyarországon „a legyőzhetetlen csodakanca” névvel illeték, Európa több országában pedig a a „Hungarian miracle” és a „Hungarian wonder” „Wunderstute” (vagyis magyar csoda) titulusokkal illették.
Miután egy évtizednyi időt töltöttem Kincsem földi maradványaival egy fedél alatt, pontosan tudom, mi a sorsa napjainkban. Ezek után néhány szót ejtenék a születéséről is. Herendi Gábor 2017-ben készült játékfilmjében Kincsemet egy árverésen halássza el az anyagilag teljesen leégett Blaskovich Ernő gróf orra elől a történet szerint később szerelmévé váló ellensége, a birtokukat elkobzó osztrák tiszt lánya, Klara von Oettingen. Miután az egyébként nagyszerűen lovagló Klarát kis híján megöli a fékezhetetlen vad kanca, az Oettingenék számára értéktelen telivért kénytelenek bagóért eladni Blaskovich grófnak. Korábban az egri hős, Bornemissza Gergely életéről írtam,  hogy mennyire nem egyezik Gárdonyi Géza regénye ezen a téren a valósággal. Ugyanez a helyzet a Kincsem filmmel is. Hiszen a valóság teljesen más. Nemcsak azért, mert az „ősellenség” Oettingen család tagjai fiktív karakterek, de mert Kincsem kezdettől fogva Blaskovich Ernő tulajdonában állt. A legendás tréner, Hesp Róbert dédunokája, Hesp József kutatásai alapján Kincsem születéséről a legkorábbi ismert forrás a Vadász- és Versenyújság 1874. évi 28. számában található:

A valóságtól több szempontból eltérő módon ugyan, de Kincsem életét alapul véve 2017-ben nagysikerű játékfilm készült Herendi Gábor rendezésében. A film plakátja. A kép forrása: Wikipédia

Mielőtt folytatnám e világcsoda, vagyis Kincsem történetét, néhány alapvető fogalmat fontosnak látok tisztázni. Az első ilyen fogalom a lószínekkel kapcsolatos. Kincsem születésénél azt olvassuk, hogy sárga színű kancacsikó. A lovak színmegjelölésénél beszélhetünk alapszínekről, vagyis a ló születésekor viselt szőrszínről és a későbbi vedlések során kialakult szőrszínváltozatokról. A három alapszín: a fekete; a sárga és a pej. A fekete egyértelmű, a „sárga” szó valójában a homokszíntől az egészen sötétbarnáig terjedő barna árnyalatokat jelöli. A pej pedig az olyan lovak színe, melyeknek a rövid, testet fedő szőrzetük sárga, a hosszú szőrzetük (sörény; farok) pedig fekete színű. Sok ló (pl. Kincsem) egész életét a születésekor viselt alapszínnel éli le. Azonban vannak lovak, melyek életük során szőrváltáson mennek keresztül, vagyis a vedlés során megváltozik a születésükkor viselt alapszínük. A születési színeknek a szőrváltásokat követően szürke (acélszürke, mézszürke); fakó (egérfakó, fakó, Izabellafakó); vagy deres (vasderes; pejderes; sárgaderes) árnyalatai alakulhatnak ki. Hacsak nem albínóról beszélünk, fontos megjegyezni, hogy a köznyelvben „fehérnek” titulált lovak színe (mint a mesebeli herceg lovának) valójában nagyon világos szürke, mely az állat születésekor viselt feketéből alakult ki. Például Horthy Miklós „fehér lova” is valójában szürke, ez a fénykép- és filmfelvételeken jól látható. Valószínűleg ugyanez a helyzet a „Fehér ló mondája” történet „főhősének” és az ősmagyarok által feláldozott állatoknak a színével is. A három alapszínnek lehetnek még tarka- és párductarka változatai, ezek már az állat születésekor megvannak. A Habsburg Monarchiában a tarka színváltozatokat nem kultiválták, ezért még manapság is ritka ez a színváltozat az utódállamokban. A különféle jegyek, pl. a csillag, a hóka, a kesely, etc. a test különböző részein lévő (általában világosszürke) foltokra utalnak.
A következő tisztázandó fogalom a „telivér”, ezen belül is az „angol telivér” megnevezés. A magyar nyelvben a lófajták meghatározásakor összesen két fajtánál használják a telivér megnevezést, ez a két fajta az arab és az angol telivér. Az előbbi fajtához köthető egy „magyar vérvonal” is, a „Shagya arab” fajta, mely nevét egy Shagya nevű arab telivér ménről kapta. Ismeretes lófajtáknál a „félvér” megnevezés is, amely nem arra utal, mint a kutyafajtáknál használt „keverék” (vagyis nem fajtatiszta) fogalma, hiszen e fajták képviselői is „tiszta vérvonalú” egyedek. A félvér megnevezés itt arra utal, hogy a fajta kialakításában (például a Mezőhegyesi-, vagy a Kisbéri félvér esetében) arab vagy angol telivéreket is felhasználtak a fedeztetéskor. Emellett vannak olyan lófajták, melyek nevében sem a telivér, sem a félvér megnevezés nem szerepel (Lipicai, Hucul, Nóniusz etc.), ugyanis e fajták kialakításában sem arab, sem angol telivéreket nem használtak.
Az angol telivér fajtát „gyakorlati” szempontok alapján hozták létre. Angliában a lóversenyek terjedésével szinte az egyetlen szelekciós tényező a gyorsaság lett. James Weatherby 1791-ben állított össze egy méneskönyvet, General Stud Book címmel. Tulajdonképpen ez volt az első méneskönyv. Ennek első kötete 1793-ban jelent meg. Ezután a méneskönyvet lezárták, és csak az a ló minősülhet angol telivérnek, aki a méneskönyvben szereplő 237 kanca és 169 mén valamelyikének a leszármazottja. Az első mai értelemben vett lóversenyt Angliában rendezték 1780-ban. Az ezt megelőző évben a Jockey Club két elnöke, Sir Charles Bunbury és Lord Derby elhatározták, hogy versenyt írnak ki hároméves mének és kancák számára. A verseny elnevezését pénzérme feldobással döntötték el a két angol főúr között, így lett az egész világban a „Derby” a legfontosabb lóversenyfutamok egyikének a neve. Megjegyezném, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában egy „közös” Derby volt, amit Bécsben rendeztek. Ezért külön Magyar Derby majd csak az első világháború után, 1921-től létezik. Így nem véletlen, hogy egy Imperial által begyűjtött díjat, vagyis a Magyar Derbyt a Kincsem éremtáblázatában nem találjuk meg. Egyébként az Imperial kapcsán említett Szocialista Országok Nagydíja paradox módon éppen azért volt egy erős mezőny, mert a Monarchia utódállamai közül számos (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország) emellett más, mély történelmi hagyományokat öröklő államok (Szovjetunió, NDK) indított nagy múltú szaktudással kitenyésztett lovakat. A kiegyezés után egyébként a Derby futamok bécsi centralizálásának kárpótlásaként – mintegy a jó szomszédi viszony fenntartása érdekében – egy másik rangos versenyt, a „St. Leger” futamát az új magyar fővárosban, Budapesten rendezték.

A Magyar Mezőgazdasági Múzeum „Nemzeti Ló” kiállítása Kincsem csontváza mellett számos, a versenylóhoz köthető relikviát őriz. A kép forrása: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum honlapja

Ennek az angol mintájú lóversenyzésnek a meghonosítása volt gróf Széchenyi István első terve azon nemes célja eléréséhez, hogy Magyarországot felvirágoztassa. Az angol mintájú lóverseny a század 20-as éveiben mind Magyarországon, mind Ausztriában ismeretlen volt. Egy korábbi blogbejegyzésemben írtam a neves régész-képzőművész, László Gyula egy népszerű könyvéről,  az 50 rajz a honfoglalókról. A könyv 76-77. oldalán a szerző megemlíti, hogy a magyarok vallásos ünnepek és halotti torok alkalmával, apró termetű, hucul-jellegű lovaikkal rendeztek lóversenyeket, ahol a versenyzőket páronként indították, és a győztes az volt, aki előbb kapta le a célnál lévő póznáról az oda elhelyezett kendőt. A középkorban a magyar lóállomány meglehetősen heterogén képet mutatott, hiszen a „fő” lovagló réteg, vagyis a katonai szolgálatot teljesítők között megvoltak a könnyű lovakat igénylő lovas-íjász harcmodort folytató katonák mellett a nehéz páncélos lovagok is robosztus lovaikkal. A mohácsi csata után a 18. századig fontos szerepet kaptak a korszak harcmodorát nagyban meghatározó huszárság igényeit legjobban kielégítő kis testű, szívós arab lovak. Emellett a spanyol lovaknak is nagy dicsősége volt, hiszen 1580-ban a Habsburgok a Trieszt közelében lévő Lipicán egy ménest hoztak létre spanyol lovakból. Ez a ménes lett a mai lipicai fajta törzsállománya. A török háborúkat követő időkben, a 18. századtól a Habsburg Birodalom hadseregében tudatos lónemesítés kezdődött. A legnagyobb hatással a magyar lóállomány kialakulására a spanyol vagy andalúz lovak és az arab lovak voltak. 1814-től pedig az első angol telivér tenyésztörzs idekerülésével újra jelentősen átalakult a lóállomány összetétele. A magyar ló fajtájának sok-sok átalakulása során a lótenyésztés alapjai is kialakultak.
Széchenyi idejében már léteztek nem hivatalos angol mintájú lóversenyek, ugyanis Hunyadi József gróf 1814 és 1821 között ürményi birtokán évente egy-két alkalommal rendezett ilyet. Széchenyi kezdeményezésében több támogatóra is lelt, tervéhez a lóverseny-egyesület védnökéül József nádort is megnyerte. I. Ferenc királyhoz 1822. január 31-én írásban is benyújtotta a javaslatát. 1827-ben jött létre a Pályafutási Társaság, amely később 1830. június 11-én az Állattenyésztő Társaság nevet vette fel. 1827-ben megrendezésre került az első hivatalos Pesti Lóverseny, ahová 25 ezer néző látogatott el. Széchenyi nemzetegyesítő törekvéseit tükrözte, hogy mindenféle társadalmi rétegnek, így az arisztokraták és nagypolgárok mellett például a jobbágysorban élőknek is indítottak futamot. Megjegyzendő, hogy az első futamot Széchenyi Babieka nevű angol telivér lova nyerte Sveyer Jakabbal a hátán. 1828-ban jelent meg Széchenyinek a maga korában úttörőnek számító munkája Lovakrul címmel, amellyel egy lótenyésztő egyesület megalapítását akarta előmozdítani.
Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a Habsburg-önkényuralom idején a lóversenyek az Osztrák–Magyar Monarchiában decentralizáltak lettek, csak a futtatások idejére kijelölt pályákon, az ún. „zöld színpadokon” zajlottak a versenyek. A kiegyezést követően a dualizmus korában az úri társasági élet egyik legkedveltebb központi eseményévé váltak a lóversenyek. A Derby és a St. Leger kupa Monarchián belüli felosztását már említettem. 1871-ben jelent meg Magyarországon a már létező bukméker (bookmaker) fogadási rendszer mellett a francia eredetű totalizatőr rendszer. A bukmékernél az esetleges nyeremény előre, a verseny rajtja előtt meghatározott összeg, míg a totalizatőrnél a nyeremények összege a fogadásban résztvevők számától és fogadási arányától függ, melyet a befutó után határoznak meg a futam és az üzemeltetés költségeinek levonásával. Ebben a rendszerben többféle fogadási mód létezett, a hagyományos „tétre” tett fogadás mellett (mikor első helyet kellett elérnie a fogadott lónak), a „helyre” (az első három hely bármelyike nyert); az első két vagy az első három helyezett sorrendjét meghatározó „befutóra” való fogadás.

Vadász- és Versenylap, 22. évf. 32. sz. (1878). Címlap. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

A lóversenyekről tájékoztató első hírlap először 1875-ben jelent a Landerer és Heckenast nyomdában. Ez volt a Lovászat és a Vadászat köréből című lap, mely 1858-tól Vadász- és Versenylap címmel jelent meg. Kincsem születéséről is ebből a lapból értesülhettek a lóversenyek rajongói. Bár meg kell jegyezni, hogy ugyanez a lap később, 1887-ben Kincsem születéséről egy kissé másként tájékoztat, mint a címben is idézett cikkében. A születési hely megváltoztatásával vajon a Kisbéren található állami ménesnek szerettek volna reklámot keríteni? Hiszen az első, 1874-ben megjelent híradásnál még legfeljebb csak a nagyon jó intuitív képességgel megáldott emberek sejthették, hogy Waternyph miféle kancacsikót hozott világra. De 1887-ben már ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Kincsem a világ leggyorsabb versenylova. A születési helyre vonatkozó, megváltoztatott tartalmú cikkben a következőket olvashatjuk: 

Kincsem tulajdonosa, ahogy az idézett szövegből is kiderül, az a lótenyésztéssel foglalkozó Blaskovich Ernő volt, aki a tápiószentmártoni ménest is alapította. Rossz nyelvek szerint a szenvedélyes nőcsábász azért szeretett lóháton mutatkozni, hogy így elrejtse alacsony testméretét, hiszen nőismerősei mind magasabbak voltak nála. Hogy az „úrlovas” Blaskovich professzionális szintű lótenyésztési tevékenységét „intézményesítse”, 1860-tól tagjává vált az 1842-ben létrejött „Pest Lovar-Egyletnek”, amely később, 1882 és 1896 között „Magyar Lovaregylet” néven működött. A lovaregylet úgy tűnik jó hatást gyakorolt a grófra, hiszen 1863-tól megkezdődött az angol telivérek tenyésztése Tápiószentmártonon. Így került a tulajdonába az Waternymph nevű kanca is, aki Kincsemet világra hozta. Bár egy nem hivatalos történet szerint ezt az „aranytojást tojó tyúkot”, vagyis aranylovat ellő kancát egy éjszaka majdnem ellopták vándorló lókereskedők Tápiószentmártonból. Azonban a jól elzárt istállóból nem tudták zaj nélkül kivinni, s így a felriadt ménesmester embereivel az elriasztott tolvajokat egészen Pestig üldözte. Azonban azoknak sikerült kereket oldaniuk. Blaskovich lókereskedelemmel is foglalkozott, így az írásom elején idézett cikkben szereplő összes csikóját – Kincsem kivételével – eladta.

Kincsemmel nagyon erős érzelmi kapcsolatban állt Hesp Róberten kívül még egy fekete-fehér tarka macska is. A kép forrása: Wikipédia 

A Kincsem című játékfilmben azt láthattuk, hogy nagyon erős érzelmi kapcsolat állt fenn Blaskovich Ernő és a csodakanca között. A valóságban azonban Kincsem két másik – egyébként a játékfilmben szintén szereplő – élőlénnyel állt szoros lelki kötelékben. A korban versenylovak felkészítésénél az volt a szokás, hogy a tulajdonosok „kiadták” azokat egy-egy ún. versenyistállóba vagy más néven tréningtelepre. A versenyistállók vezetője az idomár vagy más néven tréner volt. Az ő irányítása alá tartoztak az élelmezésért felelős abrakmesterek, a versenyeken részt vevő zsokék és zsokétanulók és a lovakat gondozó lovászok vagy lóápolók. A Pesti Vadásztársulat egy angol származású kopómestere (falkárja), egy bizonyos Hesp Róbert 1874-ben vette bérbe az egykori gödi csárda és postaállomás istállóit, hogy ott versenyistállót hozzon létre. Tulajdonképpen ez az épület lett az otthona legendás tréningtelepének. A versenyekre való felkészítés végett ide került Kincsem is. A Mezőgazdasági Múzeumban található 1:50 méretarányú maketten is látható, amit a tárlatvezetéseim során is mindig külön kiemeltem, hogy Kincsem istállója közvetlenül Hesp kicsiny lakószobája mellett állt. Kettejük lelki kapcsolatáról jó iránymutatást ad, hogy Kincsem 1887. március 17-én pusztult el, ezt követően nem sokkal, ugyanazon év április 25-én Hesp Róbert is elhalálozott. De volt Kincsemnek egy másik elválaszthatatlan lakótársa is, egy fekete-fehér tarka macska személyében. A macskát a játékfilmben Schulznak hívták, a valóságban azonban nem tudjuk a nevét. De hogy nem így hívták. az valószínű, hiszen a macska szintén a „hölgyek” létszámát bővítette a telepen. Az viszont tény, hogy a macska egyébként Kincsem legkedvesebb barátja volt, naponta elkísérte az „élsportoló hölgyet” téringjeire is, sőt Kincsem nélküle nem volt hajlandó indulni a versenyein. Egy alkalommal a franciaországi Boulogne-sur-Mer-i kikötőben esett meg, hogy Kincsem mellől elkóborolt „őkelme”. Az egész istállószemélyzet kétségbeesve kereste, Hesp Róbert már magas jutalmat is kitűzött a becsületes megtalálónak. A teljes kétségbeesés kellős közepén azonban mégis előkerült a cirmos csavargó és így Kincsem is rajthoz állhatott. De Kincsemnek egyéb „sztárallűrjei” is voltak, melyekhez illett igazodni a személyzetnek. Mármint, ha azt akarták, hogy a „magyar csoda” hozza a formáját. Bárhová ment versenyezni, Tápiószentmárton környékén kaszált szénát mindig kellett vigyenek magukkal, de még ennél is neuralgikusabb pont volt az itatóvíz kérdése. Az egyetlen holtversenyes elsőfutamot hozó Baden-Badenben egy teljes álló napig szomjazott a „bogaras hölgy”, mivel a gödi tréningtelep mohos kútja után nem volt hajlandó meginni a helyben kínált friss forrásvizet. Szerencsére a pálya közelében sikerült egy öreg kutat találni, melynek vízminősége hasonlított a gödi tréningtelep kútjából húzottra.

Egyetlen fotográfia készült Kincsemről 1879. július 18-án, Heinrich Schnaebeli lencséjének köszönhetően. A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mik is voltak azok az eredmények, melyek miatt mindenféle tortúrát el kellett viselnie Blaskovich Ernőnek és Hesp Róbertnek és a „Kincsem versenycsapatnak”. Jelenleg minden idők veretlen versenylovainak listáján harmadik helyezett a 2003-ban született amerikai Peppers Pride, 19 veretlen futamával. A második a 2006-ban világra jött, ausztrál Black Caviar, 22 vereség nélküli győzelmével. Vélhetőleg és remélhetőleg a Kedves Olvasó már kitalálhatta, melyik ló vezeti ezt a listát. Igen, Kincsem az. A játékfilmben az éppen egy „pillangó”-jellegű hölggyel pásztorórára készülő, jóképű, pödört bajszú zsoké „egy szál Ádámkosztümben” ugrott ki az ágyból hitetlenkedve, mikor Blaskovichék – kissé rendhagyó módon – megüzenték neki, mit is tud az a ló, akinek megülésére meghívták. Hogy ez a fantázia szülte jelenet lezajlott-e a valóságban, azt nem tudni, de az tény, hogy az angol zsoké, Michael Maddon három esztendeig, vagyis 1876-tól 1878-ig koptatta a versenyeken a Kincsemre tett nyergeket. Első versenyesztendejében, 1876-ban Kincsem tíz versenyben állt rajthoz és lépte át elsőként a rajtvonalat. Mivel Blaskovich Ernő ebben az évben még nem volt tagja külföldi lovasegyletnek, ezért Blaskovich „gyepszövetségese”, gróf Sztáray János nemzetközi egyesületi tagságának köszönhetően az ő, sárga-kék színeiben versenyzett Kincsem. Később azonban már Blaskovich kék-fehér színeiben indult a rangos versenyeken.

Heinrich Schnaebeli fotójának kiszínezett változata. A kép forrása: Wikipédia 

A Budapesten rendezett Kétévesek Veresenye és a Sopron Polgárok díja mellett a Berlin Erstes Criterium (ez utóbbit július 21-én rendezték meg, és ez volt az első futama), a Hamburg Criterium; a Frankfurt Luisa Rennen; Bad-Doberan Erinnerungs Rennen a Bécs Kladruber Preisa; Prága Kladruber Criterium és a minden évben meglátogatott Baden-Badenben rendezett Zukunffs-Preis voltak versenyhelyszínei. 1877-ben, hazai pályán Budapesten elnyerte a Nemzeti Díjat és a Hazafi Nagydíjat és a St. Legert, Pozsonyban a Trial Stakes-t és többek között a hamburgi Renadorenent és a „közös” Derbyt Bécsben, valamint ekkor először a Baden-Baden Nagydíjat (Grosser Preis von Baden).
1878. augusztus 7-én a Vadász- és Versenylap a következő táviratot közli olvasóival:

A III. Vilmos angol király csatajelenetét ábrázoló Goodwood Kupa (Goodwod Cup) díjat 1878-ban nyerte el, ezt követően nem sokkal a franciaországi Deauwille lett a versenyhelyszín, ahol a Grand Prix de Deauville bajnoka lett. Erről a versenyről meglehetősen szűkszavúan, de annál sokatmondóbban tájékoztat címlapján a Vadász- és Versenylap:

Ebben az évben szintén szerepelt a versenyhelyszínek között Baden-Baden, vagyis az ott rendezett Grosser Preis von Baden, de ez a verseny egy rendhagyó és soha meg nem ismétlődő dologban eltért a többitől. Rendhagyó mivolta miatt valószínűleg ez volt a legemlékezetesebb futása a veretlen kancának. Az történt ugyanis, hogy Hugo Henkel osztrák gróf lova az első futamban holtversenyt produkált vele (vagyis egyszerre értek célba). Mivel Blaskovich nem akarta elfogadni a holtversenyt (és az ezzel járó győztes díj megosztását), ezért „kifutást” kért, azaz a két győztes ló újra versenyeztetését. Ezt követően azonban Kincsem már öt-hat testhosszal győzött. A játékfilmben bemutatott jelenet, miszerint a Blaskovich utasítására szándékosan visszafogott Kincsem kitépte Maddon kezéből a gyeplőt és így győzött, csak fantázia, a valóságban Blaskovichnak esze ágában nem volt semmi ilyesféle húzás.
Maddon a Baden-Badenben megnyert holtverseny utáni hathosszas győzelmet magának tulajdonította, és nem Kincsemnek, ezért meglehetősen elhidegült a viszony Hesp Róbert és a zsoké között. Az utolsó évben, 1879-ben már két másik zsoké ülte meg a veretlen kancát, Harry Wanwright és Tom Busby. Az utolsó versenyévben is indult a Staatspreis Zweiter Classe futamában, de ekkor már az első futamban megnyerte a Baden-Baden Nagydíjat. A Bécs Staatspreis Zweiter Classe és a Sopronban rendezett Állami Díj mellett több budapesti futamban is indult, az I. Osztályú Állami Díj és a Ritter Díj után október 21-én itt került sor a „búcsúfutamára” is, a Kancza-díjra, melyet az 1879. október 23-án megjelent Vadász- és Versenylap tájékoztatása szerint „Kincsem játszva nyer tíz hosszal”.

Kincsem „földi maradványaival” egy évtizednyi időt töltöttem „egy fedél alatt”. A kép forrása: A szerző tulajdona

1879 után kiderült, hogy Kincsem lábával komoly egészségügyi problémák vannak. Ízületei elkoptak, és csontvázán ma is jól láthatók a gyulladást okozó csontkinövések, szaknyelven szólva csánkpókok. Blaskovich a kincset érő Kincsemet új „terepen vetette be”, tenyészkancaként használta. A Batthány családtól elkobzott birtokon létrehozott Kisbéri ménesbe került a féltett „hölgy”, ahol két mén- és három kancacsikónak adott életet. Érdekesség, hogy Kincsem egyik „fő szerelmi partnere” az a Buccanner fedezőmén volt, aki kis híján az apjává is válhatott volna. Hiszen Cambuscan előtt előbb ezzel a matuzsálemi kort megélt ménnel próbálták fedeztetni Kincsem anyját, Waternymph-et. Kárpótlásul viszont ő nemzette azt a kor másik világklasszisának számító Kisbér nevű mént, aki – bár eredményei elhalványultak Kincseméi mellett – a világon azon kevés versenyló közé tartozik, amely egyaránt megnyerte a Párizsi Grand Prix-t és az Epsoni Derbyt. Ezt még Kincsem sem tudta produkálni. Mindenesetre Buccanner-től, 1882-ben született meg Kincsem első utódja egy vasúti kocsiban, Budagyöngye állomáson. Innen ered ennek a kancának a neve is, hiszen Budagyöngye néven vált ismertté. (Egyébként a születési helyről való elnevezés bevett szokás volt, hiszen Kisbért is, amikor az első versenyénél kiderült, hogy nincs még neve, gyorsan elnevezték a születési helyéről.) Az 1883-ban született kancacsikó az Ollyan Nincs nevet kapta. A kancákat két méncsikó követte Doncaster méntől 1883-ban Talpra Magyar és 1886-ban Kincsőr született. Az 1887-es esztendő nemcsak születést hozott, hanem tragikus halált is. Hiszen az utolsó kancacsikó, Kincs születését követően nem sokkal Kincsem kólikarohamot kapott és elpusztult. Sovány vigasz jelent, de Később Kincs kancacsikója, Napfény is eredményes versenylóvá vált.
Kincsem földi maradványai, vagyis a csontváza és az egyik patája, mint már említettem a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban láthatók egy tucatnyi egyéb relikviával együtt, melyek a neves versenykancához köthetők. Így például az a két példányban készült ifj. Vastagh György által alkotott szobor egyike, mely a csodakancát ábrázolja 1:5 méretarányban. Miután a másik példány eredetileg a tápiószellei Blaskovich Múzeumba került, így ma már mindkét szobor a Magyar Mezőgazdasági Múzeum tulajdonát képezi, hiszen a Blaskovich kúria a Budapesten múzeumhoz tartozik. A gödi Kincsem parkban 2016-ban állították fel Kincsem Tóth Béla és Tóth Dávid által alkotott életnagyságú bronzszobrát Hesp Róbert eredeti gödi istállója előtt. Maga a versenyistálló 2017-óta újra látogatható, mint többfunkciós rendezvényközpont. Ma a budapesti lóversenypálya is a Kincsem Park nevet viseli, és a kiemelkedő futamai között (Magyar Derby, Nemzeti Díj, Szt. László Díj; St. Leger) ott szerepel a Kincsem-díj is. Kincsem és egy másik kortárs híres versenyló, Kisbér nevét a Telivértenyésztők Világszövetsége örök időre névvédelem alá helyezte.

Tóth Béla életnagyságú szobra Kincsemről. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Köszönjük Dr. Kőrössy Andreának, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgató- helyettesének a kép közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Blaskovich emlékkönyv, szerk.: G. Móró Csilla, Pest Megyei Múzeumi Füzetek 1., Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1993.
• Erdődy Rudolf: Magyarországi lófuttatások 1814–1942, Budapest, Dr. Vajna György és Társa kiadó, 1942.
• Dr. Fehér Dezső: A legendás Kincsem, Székesfehérvár, Alpha-Vet Állatgyógyászati Kft., 2014. 
• Dr. Fehér Dezső: Kincsem, a csodakanca, Budapest, Hungarovideo, 1998.
• Dr. Fehér Dezső: Kincsem, a magyar csoda, Budapest, Gazda Kiadó, 1998.
• Dr. Fehér Dezső – Török Imre: A verhetetlen Kincsem, Budapest, Natura, 1974.
• Dr. Hecker Walter: Híres versenylovaink, Budapest, I. A. T. Kiadó, 2011.
• Kincsem (versenyló). In: Wikipédia (szócikk)
• Széchenyi István, gróf: A lovakrul, Pest, Trattner. Károlyi, 1828.
• Szőllősy Gábor – Estók János: A ló. Nemzeti lókiállítás. Kiállításvezető, Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 2011.
• Török Imre: Híres lovak, híres lovasok, híres versenyek, Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, 1959.
• Vadász- és Versenylap

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Pár évvel feltalálása után a fényképezés már nagyon divatos volt Pesten, feltehetően az 1848-49-es forradalom és szabadságharc több szereplőjéről készültek felvételek. Nagy Ignác írja 1845-ben:

A legismertebb magyar dagerrotípia a Petőfi Sándorról készült portré, amelynek feltételezett fotográfusai között Egressy Gábor neve is felmerül, de ma sem tisztázott még, ki készítette a felvételt. Sok másik mellett Görgey Artúr portréja is eltűnt a második világháború alatt, amikor a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményét menekítették, de ma is bukkannak fel magán- és közgyűjteményekből mostanáig lappangó vagy ismeretlen dagerrotípiák. Ezek közé tartozik Egressy Gábor két arcképe, valamint a fiairól, Ákosról és Árpádról készített kettős portré. A képekről legelőször idősebb fia, Ákos tett említést egy 1906-ban megjelent írásában a Petőfi-dagerrotípiával kapcsolatban, majd három évvel később ismét megemlítette az édesapjáról készített felvételeket mint önarcképeket. Ezután, gyakorlatilag a mai napig, a két dagerrotípia kizárólag Petőfi arcképével összefüggésben, az ennek keletkezési idejéről és körülményeiről, valamint későbbi sorsáról folytatott szakmai párbeszéd vonatkozásában említtetett, minthogy fizikai azonosságaik alátámasztó bizonyítékként szolgálhattak az azonos szerzőség feltételezéséhez. A két portré lezser eleganciája, Egressy személye, és a képek különleges értéke méltóvá teszi, hogy önállóan is megvizsgáljuk őket, úgy is, mint a szabadságharc korának legműveltebb és egyik legnevesebb színészének korai arcképeit, és úgy is, mint a hazai portréfényképezés korai és értékes műtárgyait.

Egressy Gábor Galambos Gábor néven születetett 1808-ban Sajólászlófalván, Borsod megyében. Egressy Béni, a Szózat szerzője az egyik testvére, két fia Egressy Ákos és Árpád, lánya Egressy Etelka volt. Otthonról többször is megszökött, hogy színésznek álljon, 1826 és 1835 között vándorszínészként az ország csaknem minden városában szerepelt, de részt vett a színtársulatok minden munkájában a díszítéstől a színlaposztásig. 1835-ben a budai Várszínház tagja lett Fáy András és Döbrentey Gábor meghívására. Egy rövid bécsi tanulmányút után a Pesti Magyar Színházhoz szerződött, ez lett otthona, a későbbi Nemzeti Színház. Barátja volt Vörösmartynak és Petőfinek is, ezért is valószínűsítik többen, hogy ő készítette a híres portrét. 1843-ban nyugat-európai körutat tett, ekkor jutott el Párizsba, hogy a francia színművészetet tanulmányozza. Ennek a párizsi útnak lehetett eredménye fotográfiai érdeklődése is: Daguerre négy évvel korábban találta fel a róla elnevezett fotográfiai eljárást, Egressy egyik levelében le is írja találkozását a technikával. Említ egy Kunwald nevű magyart, akit még Pestről ismert az egész család, és aki Párizsban dagerrotip felvételek készítésével foglalkozott – ő Egressyt is lefényképezte, de a rossz fényviszonyok miatt nem sikerült jól a felvétel. Egressy Gábor életének egyik csúcspontja volt, hogy 1848. március 15-én elszavalta a Nemzeti dalt, megszakítva a Bánk bán előadását a Nemzeti Színházban. A szabadságharc alatt nemzetőrként harcolt, Kossuth Lajos Szeged kormánybiztosává nevezte ki. Részt vett Buda bevételében, Ákos fiával az oldalán. A világosi fegyverletétel után Törökországba menekült, itthon pedig halára ítélték. 1850 szeptemberében azonban családja miatt hazatért Magyarországra, 1851-ben amnesztiát kapott. A magyar romantika legtudatosabb színésze volt, aki gyengébb fizikai adottságait állandó önképzéssel pótolta. A klasszikus és kortárs drámákban – átlényegülő színész lévén – a bonyolult lélekrajzi feladatokat kereste. Repertoárja több száz szerepből állt. Francia tanulmányútja hatására népszerűsítette a francia romantika játékmódját, fordított Shakespeare-t és Goethét, foglalkozott a színészet elméleti és gyakorlati kérdéseivel, és a kortárs magyar drámával. Eltiltása miatt zömmel vidéken játszott 1855-ig, amikor ismét szerződést kapott a Nemzetiben. 1863-tól a Kisfaludy Társaság tagja, 1865-től a Színitanoda tanára. Egy évvel később szélütés érte a színpadon. Ekkor még felépült, ám egy második szélütés 1866 nyarán végzetesnek bizonyult.

Nem lehet tudni, hogy a két Egressy Gábor-dagerrotípia pontosan mikor készült. Valószínűleg még 1848 előtt, de nem kizárt az sem, hogy az emigrációból való hazatérte után. Ennek ellentmond a látvány: a képen egy vidáman mosolygó fiatalembert látunk, aki szivarkával, vagy ahhoz hasonló tárggyal a kézben pózol a kamera előtt – nem egy emigrációt megjárt, középkorú háborús veterán benyomását kelti. A másik képen Egressy Ákos datálása olvasható: az 1843–44-es párizsi útnál is korábbinak véli: „Egressy Gábor arczképe 1840-ből. Saját daguerre au type fölvételen.” írta a felvétel tokjára. Ez alighanem tévedés. Nem tudjuk, mikor írta ezt a megjegyzést, de irreálisnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy Daguerre találmányát 1839 januárjában ismertették Párizsban. A keretről Papp Judit készített felvételt, és azt közzétette DLA-értekezésében.
A képeken látható fiatalember a forradalom előtti időpontot valószínűsíti: legvalószínűbb, hogy 1848 előtt, külföldi útjáról történt hazatérte után készült – ebben az esetben igen korainak számít, mint dagerrotípia.  

Egressy Gábor portréjának hátlapja Egressy Ákos kézírásával. Jelzet: Arckép_1279 – Kézirattár

Azt sem tudjuk, ki készítette a képeket. Egressy Ákos szerint „szelfik,” vagyis önarcképek. Egressy Ákos mindkét írásában azzal magyarázta készítésüket, hogy apja „a kedélyállapot különböző változatait tanulmányozandó” fényképezte le magát, „többféle alakban, víg és komoly arczkifejezéssel, miket aztán színpadi működéséhez mintákul használt.” Említett írásainak idézett mondataiból úgy tűnik, e kettőnél több, talán jóval több önarcképet készített a színész, amelyeket ezek szerint a hivatásához használt „segédeszköz” gyanánt. Petőfi képe kapcsán Szentmártoni Szabó Géza is említi az Egressy képeket. Abból kiindulva, hogy Egressy Ákos szerint apja a fényképezést színészi játékának tökéletesítéséhez használta, hihetőnek tartja, hogy az emlékiratnak az a sora, hogy „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra” azt jelenti, hogy Egressy Gábor „modelljeit – önmagához hasonlóan – különböző érzelmeket mutató arckifejezéssel örökítette meg.”
Nem bizonyítható mindez, már csak azért sem, mert Egressy Ákos 1906-ban és 1909-ben, több mint 60 évvel a felvételek készítése után írta meg visszaemlékezéseit. Mindössze annyi valószínűsíthető, hogy a kép Magyarországon készült: erre Flesch Bálint tanulmánya ad támpontokat. Flesch arra keresett technikai bizonyítékot, hogy Egressy a készítője a Petőfi dagerrotípiának, ezért tüzetesen megnézte a képek technikai jellemzőit, és összehasonlította azokat. A lemezek azonos méretűek, valamint a mindhárom lemezen megtalálható GRB ötvösjel és 40-es minőségjel alapján is arra következtet, hogy Egressy Gábor színész, egyszersmind amatőr fényképész/dagerrotipista készítette Petőfi Sándor egyetlen ismert fénykép-portréját. Ez nem tekinthető a szerzőség 100%-os bizonyításnak, de azt megerősíti, hogy a képek egymáshoz közeli időpontban, azonos helyen készülhettek.

A fotografálás alapfeltétele a megfelelő eszköz birtoklása volt, amelynek beszerzését az utókor Egressy Gábor 1843–44-es párizsi utazása idejére feltételezi. A berendezés származására és megvásárlásának idejére azonban nincs ismert forrás. Egressy Ákos is csak a meglétét említi:
„…gépet és lemezeket szerzett be magának”, illetve „Atyámnak – magánhasználatra – saját gépezete volt…” Szalisznyó Lilla kételkedik Egressy Ákos közlésének hitelességében. A hazaírt leveleiből számára az tűnik ki, hogy nagyon kevés pénzből kellett gazdálkodnia utazása során, kifejezetten spórolt, egy csizma vásárlása miatt is súlyos lelkiismeret-furdalás gyötörte. Szalisznyó szerint nehezen elképzelhető, hogy egy drága gépet meg tudott volna vásárolni. Az érvelést alátámasztja az is, hogy a szabadságharc bukása után, amikor családjával Törökországba készült emigrálni, a megőrzendő, illetve eladandó értékeik felsorolásában nincs szó fényképező berendezésről, pedig az nyilván nagy értéket képviselt. Szalisznyóval szemben Flesch Bálint tényként kezeli, hogy Egressy rendelkezett dagerrotipista felszereléssel. Ha nem volt felszerelése, ebben az esetben a portrék nem lehetnek szelfik sem. Bárki készítette őket, a laza póz, a mosoly, hogy bizalmas viszonyban volt Egressyvel. Ha nem is szelfi, a felvételek célja valóban lehetett a színészi játék tökéletesítése, a pózok gyakorlása.

A dagerrotípia direkt pozitív eljárás volt, nem volt sokszorosítható, ezért minden fennmaradt példány egyedi műtárgy. A kép beállítása, iránya azonos a Petőfi dagerrotípiával, és ahhoz hasonlóan oldalfordított, a helyes nézethez tükrözni kell a képet. Egressy, Petőfihez hasonlóan széktámlára támaszkodik, Flesch Bálint érvelése szerint ez is a kép azonos, amatőr készítőjére utal, mert a hivatásos fotográfusoknál szék helyett speciális támasztó állványokat használtak pld a fej rögzítésre. Egressy bal kezében szivarkát tart vagy valamilyen összesodort papírdarabot, jobb kezét mellényébe dugja, mint Napóleon David festményén. A mellény jobb oldali gombolásából lehet tudni, hogy a kép helyes nézetéhez meg kell fordítani a képet. A széktámla és a zsebre dugott kéz megkönnyítette a mozdulatlan testtartást, ami a felvétel elkészítéséhez szükséges volt. Mégsem merev a kép, sőt! A hanyag eleganciát nemcsak a kézben tartott „szivarka” sugallja, hanem a mosoly is, ami ritkaság a korai felvételeken. Ennek egyik oka természetesen a hosszú expozíciós idő volt. Ez a negyvenes években már 10-60 másodpercre rövidült, tehát elvileg lehetett mosolyogni – kérdés, hogy mennyire tűnik természetesnek az egy perces mosoly? Egressynek, színész lévén ez nem okozhatott problémát. A másik ok a komolyságra a portréfotózás festészettől örökölt hagyománya volt. A fénykép az 1850-es évektől teljesen ki is szorította a miniatűrfestészetet, megtartva annak esztétikai normáit. A kép funkciója kézben tartható, dekorációként is felhasználható emléket készíteni magunknak és másoknak, megörökíteni nemcsak a személyiséget, hanem a társadalmi státuszt, férfiaknál a tekintélyt, nőknél a szépséget. Fotográfushoz menni esemény volt, a ritka alkalomra mindenki igyekezett méltóságteljes, tiszteletre méltó külsőt mutatni. Egressy Gábor viszont másképp viszonyult a fotográfiához: színészi játékához készített tanulmányokat testtartásokról, arcjátékról, kísérletezett az új médiummal. Nem látszik jól, mit tart a bal kezében, de leginkább cigarettához hasonlít a rövid, világos, rudacska, és a kéztartás is jellegzetes. A Szalisznyó Lilla által közreadott családi levelezésben nincs rá bizonyíték, hogy Egressy dohányzott volna. Ha dohányt említ, azt másoknak hozza, dohányozni csak másokat lát, soha nem használ többes számot. A dohányfüstöt nem szereti:

A cigaretta szót nem említi. Nem kizárt ugyanakkor, hogy ismerte, Franciaországban 1830-tól gyártottak cigarettát, tömeges gyártása 1845-ben kezdődött állami monopóliumként. Egressy párizsi útján találkozhatott vele. Jobbkezesként a rudacskát bal kezében tartja, mint általában azok, akik dohányoznak – a jobb kéz a gyújtáshoz használt eszközt fogja. 

Ha valóban cigarettát tart a kezében, akkor ez a kép a cigaretta hazai előfordulásának első ismert fényképi bizonyítéka.
Létezik egy harmadik dagerrotípia is, amely az Egressy családhoz köthető. Ez még kevésbé ismert, mint a Gábort ábrázoló két felvétel. Szalisznyó Lilla ismerteti először 2018-as tanulmányában, és az 1840-es évek végére – az 1850-es évek elejére datálja. Már nem gyerekek rajta az 1830-as években született fiúk, Ákos és Árpád. Testtartása miatt Árpád jóval alacsonyabb Ákosnál, az is lehetséges, hogy ő még nem érte el felnőttkori testmagasságát. A portré beállítása konzervatív a másik két Egressy portréhoz képest, a fiúk megilletődve állnak egymás mellett és néznek a kamerába. Árpád a középre elhelyezett profi testtámaszra nehezedik, hogy rögzítse tartását a hosszú expozíciói időre, Ákos sétapálcát tart a kezében. Érdekes, hogy a fiúk nem egyfelé néznek: Árpád egyenesen a kamerába, Ákos oldalra tekint. A testtartó állvány alkalmazása arra utal, hogy a felvétel fotográfus műteremben készült. Valamilyen nagy alkalomból lefényképeztette magát a két Egressy fiú.

A dagerrotípiát Papp Judit restaurátor fedezte fel, amikor szétbontotta Egressy Ákos albumin portréjának tokját. A kép alól bukkant elő a fémlemez, amin a két fiú portréja volt látható. Úgy, ahogy ma is újat helyezünk egy régi kép fölé ugyanabba a keretbe, úgy cserélte frissebbre a portrét a gazdája, és őrizte meg ezzel az utókor számára.

Egressy Ákos portréja restaurálás előtt

Egressy Ákos (1832−1914) apja oldalán részt vett az 1848−1849-es szabadságharcban, a világosi fegyverletétel után az osztrák hadseregben huszártisztként szolgált.

Apja ebben az időszakban folyamatosan levelezett vele, rendszeres olvasásra és nyelvtanulásra ösztönözte. Ákos hazatérte után nem sokkal az 1865-ben megnyílt Színi Tanoda első drámai osztályának tanulója lett. 1878 és 1904 között a Nemzeti Színház színésze volt. Visszaemlékezést írt a szabadságharc eseményeiről és Petőfiről. Memoárja alapján tulajdonítják többen Egressy Gábornak Petőfi dagerrotípiáját. A fiatalabb fiú, Árpád (1836−1869) 1853-ban Guth Vince asztalosmesternél inas, majd a családi hagyomány szerint vidéki színtársulatoknál játszik, 1865-ben ő is a Színi Tanoda tanulója lett, később a Nemzeti Színházban lett epizodista. Beteges, gyenge fizikumú fiatalember volt, tüdőbajban hunyt el 1869-ben. A felvétel valószínűleg az 1850-es években készült, de figyelemre méltó, hogy Ákoson nincs egyenruha. 1850–52-ben Itáliában volt, de 1853-ban hazaküldték kényszerszabadságra, talán akkor készítettek magukról közös portrét. A későbbi, leszerelése utáni készítésnek ellentmond, hogy az 1860-as években már leáldozott a dagerrotípiának, felváltották más, korszerűbb technikák.
A két Egressy Gábor-önarckép is az OSZK Kézirattárának Egressy-fondjában volt, mígnem 1986-ban kölcsön nem adta őket az intézmény a miskolci Herman Ottó Múzeum fényképtörténeti kiállítására, onnan ismeretlen időpontban kerültek vissza az OSZK-ba. A nagyközönség 1986 óta most láthatja először Egressy Gábor két korai portréját, a fiait ábrázoló dagerrotípia pedig még sosem volt nyilvánosan látható.
A márciusi ifjak és a fotográfia kapcsolata nagyon távolinak tűnik, de ez csak a látszat. Az első magyar fényképet Vállas Antal készítette 1840-ben a Dunapartról és a budai várról, 1859-ben pedig már tizenöt pesti „dagerrotípozó és fényképész” adatait közölte a címjegyzék. Egy évvel később már húsz fotográfust tartanak nyilván. A fényképezés feltalálása körüli években elsősorban ötvösök, aranyművesek, ékszerészek készítették a „fémképeket” – azaz a dagerrotípiákat. A kézügyesség mellett az is óriási előny volt, ha valaki értett a vegyszerekhez, nem véletlen, hogy gyógyszerészek, sőt optikus is akadt közöttük. A fotótörténészek 100 körülire becsülik az 1850-es évek végéig Magyarországon működött fényképész műtermek számát.

Sajnos a felvételek jelentős hányada megsemmisült, Kincses Károly és Munkácsy Gyula becslése szerint a korszakból körülbelül 1000 felvétel maradhatott meg, melyeket köz- és magángyűjteményekben őriznek. A márciusi ifjak valószínűleg jól ismerték Strelisky Lipótot, többen a híres Petőfi dagerrotípiát is neki tulajdonítják.

Petőfi, Egressy, Jókai és a többiek ismerték tehát a fotográfiát, megvolt hozzá a személyes viszonyuk. Mint minden technikai újításnál, volt, aki idegenkedett tőle és nem szerette – ilyen volt Petőfi. „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel” – idézi Szalisznyó Egressy Ákos visszaemlékezése alapján. Petőfit. Jókait természettudományos háttere érdekelte és gyakorlati alkalmazásának sokrétűsége, bár ő sem szeretett fényképezkedni. Egressy Gábor is alkalmazott eszköznek láthatta, továbbá nem utolsó sorban játékra való lehetőségnek. Fennmaradt Baróti Lajostól egy adoma – mai kifejezéssel városi legenda – arról is, hogy március 15-én, a múzeumkerti történelmi tüntetés után, a márciusi ifjak együtt ellátogattak Streliskyhez, és papírképen örökítették meg magukat.

A történet egyfelől a sópapír képek ismeretére és elterjedtségére utal, másrészt azt feltételezi, hogy az ifjak tisztában voltak a pillanat történelmi jelentőségével, és emléket akartak neki állítani. Vagyis értették a fotográfia jelentőségét, szerettek pózolni, Susan Sontag-i értelemben „az ottlét bizonyítékának” érezték a fényképfelvételt. Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad és halhatatlansággal ruházza fel témáját. Részesei voltak a történelmi pillanatnak, képük barátságuk és a történés együttes bizonyítéka, egyszerre állítva emlékművet a forradalomnak, és önmaguknak. A történet hitelességét kicsit csorbítja, hogy a fénykép nem maradt fenn – építőmunkások gyújtottak be vele Strelisky műtermének felújításakor a visszaemlékezés tanúsága szerint.

Sárközy Réka – Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

Felhasznált irodalom

• Csorba Csilla: Jókai Mór és a háromlábú szörnyeteg. A fénykép szerepe az író életében. Fotóművészet, 49. évf. 3–4. sz. 2006.
• Egressy Ákos: Egressy Gábor, a budapesti Nemzeti Színház első éveiben, 1837–1848. In: Uránia. Népszerű tudományos folyóirat, 7. évf. 10. sz. (1906), 378–386.
• Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből. In: Petőfi Könyvtár XII., szerk: Endrődi Sándor – Dr. Ferenczy István, Budapest, Kunossy – Szilágyi és Társa, 1909.
• Farkas Zsuzsa: Festő-fényképészek, 1840–1880, Fotóművészet, 48. évf. 3–4. sz. 2005.
• Flesch Bálint: Kísérlet a Petőfi dagerrotíp szerzőségének a megállapítására, dagerrotíp lemezek adatainak számítógépes értékelése segítségével In: Archaltfotokonzerv blog, 2023. 09. 28.
• Nagy Ignác: Daguereotype [sic!] In: Magyar titkok, Budapest, Franklin Társulat, 1908.
• A Hadtörténeti Múzeum története. In. 100 éves a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, szerk. Závodi Szilvia, Budapest, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2018.
• Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig, Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum 2019.
• Kincses Károly – Munkácsy Gyula: Történeti fotóeljárások. Dagerrotípia (Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel, Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.)
• Papp Judit: Múlt és jelen: „Pillanatképek” a XX. századból: Escher Károly fotóriporter, fotóművész munkássága, az Országos Széchényi Könyvtár Fényképtárában őrzött filmnegatív-hagyatékának állományvédelmi felmérése, vizsgálata és megőrzésének lehetőségei, Budapest, DLA-értekezés, 2014.
• Rajnai Edit: Egressy Gábor emlékére. Az OSZK blogja, 2016. 07. 30.
• Sontag, Susan: A fényképezésről, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2010.
• Szakács Margit: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum dagerrotípiái. In: Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve 1971–1972, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1973. 6–61.
• Szalisznyó Lilla „…az alsó reklimet és testszín kesztyűt is tedd hozzá édes” Egressy Gábor színészi pályájának mellékszereplői [Ismeretterjesztő előadásként elhangzott 2012. november 20-án Cegléden a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szervezésében a Fiatal Kutatók Fóruma 2. című rendezvényen].
• Szalisznyó Lilla: A Petőfi-dagerrotípia és az Egressy család: a szakirodalmi hagyomány és a források. Irodalomismeret, 4. (2018), 35–61.
• Szalisznyó Lilla: „Irjátok a mi tollatokra jön”. Egressy Gábor családi levelezése I–II. 1841–1862, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó 2017.
• Szentmártoni Szabó Géza: „Tükör által homályosan”: Petőfi dagerrotip arcképe, Beszélő, 4. évf. 3. sz. (1999), 113–118.
• Szentmártoni Szabó Géza: Feltevések a Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról, Irodalomismeret, 9. évf. 1–2. sz. (1998), 96–103.
• Szentmártoni Szabó Géza: „Tükör által homályosan”: Petőfi dagerrotip arcképe, Studia Caroliensia, 1. évf. 2. sz. (2000), 69–77.
• Szilágyi Gábor: A fotóművészet története. A fényrajztól a holográfiáig, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1982.
• Tarcai Béla: A miskolci fotográfia története. In: Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXV–XXVI. Szerk. Dobrossy István – Viga Gyula, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1988, 841–854.
• Tőry Klára: Egy fényképészdinasztia közel százéves története- A Strelisky műterem: Lipót és Sándor”. In: Punkt online fotográfiai folyóirat, 2023. 07. 30.

Online források:

• 1848-as dagerrotípia ritkaság. In: Magyar Múzeumok Online, 2018. 03. 15.
• Az önkényuralom és a fotótörténet. Október 6. In: Archaltfotokonzerv blog, 2012.10.05.

Bp. Szabó György grafikusművész vételi ajánlattal fordult intézményünkhöz: az 1982 és 1995 közötti időszakból underground, alternatív – főként zenei és néhány egyéb művészeti eseményt hirdető – plakátot kínált eladásra, illetve ajándékozott az OSZK plakátgyűjteményének. A kitűnő állapotú, gyűrődés- és hajtásmentes falragaszok mintegy fele Bp. Szabó György külföldön is kiállító, ismert művész saját alkotása, a másik része olyan kortárs grafikusok értékes munkája, mint Czakó Zsolt, feLugossy László, Soós György, Soós Tamás, Szurcsik József.

A képzőművész-zenész Bp. Szabó György a Magyar Iparművészeti Főiskola typo-grafikai szakán végzett 1982-ben, és eleinte még csak a saját együttesei – a Strand és az Electric Petting, majd a Bp. Service – számára készített saját plakátjait tette el, később már más tervezőktől is kapott plakátokat az egyre gyarapodó gyűjteményébe. 2017-ben Bp. Szabó György, illetve Szőnyei Tamás zenei-kulturális újságíró gyűjteményéből válogatva Pokoli Aranykor címmel kiállítás és könyv is született. A művészeti album nyomtatott változata nagyon hamar elfogyott, ezért a kiadó, a Kieselbach Galéria honlapján elérhetővé és lapozhatóvá tette a javított és angol nyelvű összefoglalóval kiegészített online verziót.
A korabeli média által már a saját korában „new wawe” néven hivatkozott jelenség nem tartozott a politikai rendszer által támogatott műfajok közé, ezért hagyományos úton, kötelespéldányként az ilyen jellegű nyomtatványoknak csak a töredéke érkezett be az OSZK gyűjteményébe. Mivel a plakátok kis példányszámban készültek, és sokszor maguk a zenészek vagy a képzőművészek terjesztették őket, az antikvár piacon csak ritkán fordulnak elő, pedig információhordozó szerepük mellett a képzőművészeti értékük is jelentős: friss, bátor hangvétellel, nyers kifejezőerővel hirdetik az általuk képviselt alternatív életstílus szabadságát. Formabontó módon – a plakát műfajára általánosságban jellemző könnyen érthető letisztultság helyett – ezek a provokatív plakátok mintha „kódolnák” az üzenetet az őket jól értő közönségük számára, az információk pedig gyakran a vizuális elemek között rejtőznek. Nagyon különböző jelenségek, stílusok fedezhetők fel ezeken a falragaszokon: a teljesség igénye nélkül találkozhatunk például kontrasztos fényképalapú, kollázs, montázs, ceruzarajzos technikával, szürreális, erotikus, punk, neodadaista vagy a törzsi művészetre jellemző motívumokkal is.

Bp. Szabó György grafikusművész gyűjteményéből underground és alternatív művészeti eseményeket hirdető plakátok kerültek a Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményébe

A Bp. Szabó György grafikus-tulajdonossal való együttműködésnek köszönhetően a tematikus plakátanyag tovább gazdagítja az ország legnagyobb plakátgyűjteményét. A kortörténeti csemegék a nemzeti könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában őrzött további dokumentumokhoz hasonlóan előzetes hely- és időpontfoglalást követően a könyvtár különgyűjteményi olvasótermében kutathatók. További látogatói információk itt olvashatók.

Elbéné Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A székely szabadság napján a székelyekről a „nagy mesemondó”, Jókai Mór tolmácsolásában emlékezünk meg.

Kimnach László rajzai, Morelli metszetei. Jókai Mór Csataképek című munkájának a Franklin-Társulat kiadásában megjelent díszkiadásából. In: Vasárnapi Ujság, (1899. december 10.), 832. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Székely Nemzeti Tanács 2012. március 10-én megjelent közleményében olvashatók az alábbiak:

Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy a székelység szabadságharca és a magyar nemzethez való tartozásának küzdelme nemcsak napjaink sajátossága, hanem már az előző évszázadok jellemzője is volt, jóval korábbi időkre visszanyúlóan, mint a történelmünk külön fejezetét képező 1848–49-es szabadságharc ideje. Azonban az idézet határozatból látszik, hogy a székely összetartozás eszméjét mégis a szabadságharc utóéletének egyik – tragikusan végződő – eseményéhez kötik. Ebből kiderül, hogy saját szemszögükből nézve is fontos történelmi eseménynek látták és látják a székelyek az 1848–49-es szabadságharcot.
De vajon miként látták a székelyeket a szabadságharc képviselői? A szabadságharc ismert és ismeretlen hőseit számba venni azonban körülbelül olyan vállalkozás lenne, mint megszámolni egy zsák búzát szemenként vagy az égen lévő csillagokat tiszta égbolt mellett. Ezért kényszerűségből szükséges szűkebbre venni a kört. Sőt, hogy egy blogbejegyzése beleférjen mindez, egészen szűkre. Egy emberre. Na de kire essék a választás? Mi alapján lehetne kiválasztani azt az egy embert?
Igyekeztem ezt a helyzethez illő módon megtenni. Úgy gondoltam, a választásban nagy segítséget jelenthet, ha számba veszem, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc résztvevői közül kinek található meg a legtöbb műve könyvtárunk állományában. Ehhez igazából még a katalógusunkat sem kellett megszemlélnem. Nagyon könnyen rájöhet bárki, hogy a felvetett szempont alapján kire eshet ez a választás. Kedves Olvasó! Gondolom, Ön is kitalálta az illető nevét! Igen, az úriembert Ásvay Jókay Móricnak hívták, közismert nevén Jókai Mórnak. Mielőtt rátérnénk cikkünk fő témájára, vagyis a székelyek – Jókai Mór „szemüvegén keresztül történő” – bemutatására, talán érdemes jobban megokolnom, miért éppen egy „ábrándos lelkű” írót választottam a szabadságharc „képviselőjének”. Hiszen olyan politikai és hadi szerepet vállaló alakokat is választhattam volna, mint Kossuth, Görgey, Bem, Klapka, Damjanich és sorolhatnám tovább a névsort. Azonban, hogy a „jogalapot” megteremtsem, megemlíteném, hogy Jókai Mór nevéhez fűződik a szabadságharc egyik, a maga idejében legtöbbet emlegetett és veszélytelennek egyáltalán nem nevezhető, de a később papírra vetett művei főhőseihez illő kalandos tette. Reményeim szerint ezzel sikerül mindenkit meggyőzni arról, hogy Jókai Mór igenis méltón „képviseli” cikkemben a szabadságharcot. A kalandos tettről Krúdy Gyula a következőképp számol be:

Barabás Miklós: Jókai 1848. március 15-én. In: A magyar irodalomtörténet képekben, összeáll., magyarázó szövegek: Vende Ernő, Budapest, Athenaeum, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Egy korábbi blogbejegyzésemben feltettem a kérdést: „.. kik is azok a -mindenféle történelmi korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül, magyarságukhoz való tartozásukat tűzzel-vassal, foggal-körömmel védő székelyek?” Erre a kérdésre már Jókai Mór is kereste a választ. Az ő válaszain keresztül igyekszem megközelíteni a székelyeket, történelmüket, lelki világukat.
Hogy hű legyek a „három a magyar igazság!” mondáshoz, úgy gondoltam, Jókai három, kifejezetten székelyekről szóló művét mutatnám be. A Székely asszony című novellának, valamint a Bálványosvár és A Damokosok című kisregényeknek a cselekménye három különböző történelmi korszakban játszódik, de a mondanivalójuk időtlen.
Az 1849. augusztus 13-i, világosi fegyverletétel után Jókai, mint a márciusi ifjak egyike, a forradalom publicistája és az idézet „kaland” hőse a vadregényes és festői szépségű Bükk erdeitől határolt, a hegység északi végének egyik félreeső falucskájában, Tardonán húzta meg magát jóbarátoknál. Miután feleségének, Laborfalvi Rózának egy afféle „huszárcsínyhez” hasonló akcióval sikerült elérnie, hogy férje neve felkerüljön a Klapka György által parancsnokolt komáromi várvédők neveit tartalmazó listára, így mint a be nem vett erősség „hadnagyának”, nem kellett félnie a Habsburg-megtorlástól. Ennek ellenére mégis titokban költözik Pestre, ahol édesapja kutyája után a Sajó álnevet használja. A későbbi történész, Szilágyi Sándor unszolására ezen az álnéven írta meg először, a Forradalmi és csataképek című gyűjteményes munkáját, mely 1850 júniusában jelent meg. Ennek a gyűjteménynek később több elbeszélése „önálló” életet élt, vagyis megjelent és rendszeresen megjelenik más gyűjteményes kötetekben is. Ezek közül a két legjelentősebb a szolnoki csatát bemutató Két menyasszony és az említett Székely asszony. Ez utóbbi novella cselekménye közvetlenül az 1849. június 5-én lezajlott eprestetői csatavesztés után játszódik. A csata menetéről egyáltalán nem esik szó a történetben, így abból nem tudjuk meg, hogy Gáll Sándor ezredes serege egyesülve Gyertyánffy Ferenc zászlóaljával súlyos vereséget szenvedett az orosz túlerővel szemben. Gyergyánffyt és katonáit szó szerint az utolsó szálig becstelenül lemészárolták, és ebben nem kis szerepe volt egy Szabó Nándor nevű tiszt árulásának, aki megtagadva Gáll parancsát, ahelyett hogy Gyertyánnfyék segítségére sietett volna, elmenekült a csatából. A novella első mondatait idézzük:

A várakozó asszonyok lelki világát jól tükrözi a novella alábbi mondata:

Ha valaki elolvassa Demeter Lajos Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy az 1849 július 5-i eprestetői csatáról vagy az Ahogy a szemtanúk látták. Csata az Eperestetőn című írásait, akkor annak nyilvánvalóvá válik, hogy a székely asszonyok várakozásának esélye, hogy ebből a csatából a „kedves” a győzelem hírével térjen vissza, finoman fogalmazva a minimálisnál is kevesebb volt. A történelmi tények tükrében nehezen tudom eldönteni, hogy miként viszonyuljak a történet szereplőihez, különösen a címadó Judithoz, „a székely asszonyok ős példányképéhez”. Több elemzésben a nemes önfeláldozás eszményképeként jelenik meg mind ő, mind Sepsiszentgyörgy asszonynépe. Többször olvasás után megdöbbentő dolgokra figyeltem fel a novellában. Mikor Judit fia megtér a vesztes csatából, így fogadja, az elbeszélés sejtetése alapján egyébként hősként harcoló, a csatából halálos sebbel hazatérő fiát:

Így nézhettek ki a Székely asszony című novella visszatérő katonái. A kép forrása: Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege, Budapest, Corvina, 1986. – Törzsgyűjtemény

Számomra ez az epizód inkább egy elvakult, beszűkült, a másikban már csak a rosszat kereső és látó gyűlölködő gondolkodásmód tükre, semmint megalkuvást nem tűrő heroizmus. Igazából nem tudom eldönteni, Jókai valójában pozitív vagy inkább negatív képet fest a székelyek mentalitásáról. Hiszen – ahogy később erről még lesz szó – korai műveiben Jókai nem túl rokonszenves módon, „agyafúrt, alamuszi góbéknak” ábrázolja őket.
Bár érthető az asszonyok elkeseredése, a csatából megtérő legényekkel szembeni viselkedés ennek ellenére etikai szempontból erősen megkérdőjelezhető. Hiszen ezek az elzavart székelyek – hacsak nem az áruló Szabó Nándor menekülő emberei voltak – egy valóságos mészárszékben álltak hősiesen helyt vagy estek el Gáll Sándor vagy Gyertyánffy Ferenc katonáiként. Judit elvakultságában még azt sem veszi észre, hogy fia halálos sebet szerzett a hazáért való harcban. Ezután nem meglepő, hogy a falu megszállására küldött, cári cserkesz tisztben is csak az „ördögöt látta”, fogalma sem lévén arról, mi is lakott annak szívében, mikor egy „testvérnek tekinthető” nép asszonyait meglátta. Ezt az eseményt gyönyörűen fogalmazza meg Jókai:

De a „keményebb szívű embernek” nem sok diadal termett Sepsiszentgyörgyön, hiszen miután azt – a végsőkig ellenálló asszonyok heroikus küzdelmét letörve – házról házra kellett elfoglalják az önkényuralom katonái, végül drámai befejezésként maguk az asszonyok gyújtották fel a települést, hogy ne kerüljön ellenség kezére.
Mint említettem, számomra ez a történet nagyon nehezen értelmezhető, vagy úgy is fogalmazhatnék, nehezen értékelhető. Több kritikában a Székely asszony szereplői, a sepsiszentgyörgyi asszonyok, élükön Judittal a „patétikus, önfeláldozó hősiesség” eszményképeként jelennek meg. A magam részéről viszont nem vagyok biztos benne, hogy Jókai Mór is ezt kívánta ábrázolni művében. Hiszen elég érzékletesen leírja azok beszűkült látástól vezérelt makacs és elutasító viselkedését azokkal szemben, akiknek – meglehetősen árnyalt módon ábrázolt – cselekedeteit kifejezetten nagyra értékelheti az olvasó. A negatív ábrázolásmódot támasztja alá még az a tény is, hogy nem sokkal e mű keletkezése után, 1851-ben jelenik meg az Erdély aranykora című munka, melyben a székelyek mint alamuszi, olykor gyáva góbék jelennek meg, akiknek maguknak való észjárásán az újonnan beiktatott Apafi Mihály fejedelem a felesége, Bornemissza Anna segítségével jár túl. De az 1854-ben megjelent Magyar nemzet története című nagyszabású mű Dákorománia című fejezetében is megkapják a „góbék” és „komék” a magukét, hiszen ők azok, akikre Vitéz Mihály szövetségeként támaszkodott, hogy, ha csak rövid időre is, de megvalósítsa a 19. század közepi magyar társadalom – ekkor még csak – rémálmát. Vagyis a két román fejedelemség és Erdély egyesítési törekvéseit, a Jókai által nem kis iróniával Dákoromániának nevezett politikai államszövetséget.
Az 1880-as évek elején azonban radikálisan megváltozik Jókai viszonya a székely néphez. 1883-ban miután képviselőként már nem kapott helyett a fővárosban, így az Erdélyben fekvő illyefalvi választókerület küldötteként kerül be az országgyűlésbe. Ekkor jelenik meg előbb a Bálványosvár, majd a A Damokosok című műve. Ahogy Gángó Gábor írja a Jókai összes műveinek idézett sorozatában megjelent A Damokosok című regényhez írt utószavában:

„Minden bizonnyal erdélyi útjának, az illyefalvi választókerületben tapasztalt meleg fogadtatásnak hatására ábrázolja a későbbi regényeiben a székelyeket éppen ellentétesen, azaz vitéznek és becsületesnek.”. A kép forrása: Hidán Csaba: Hunyadi János, a törökverő. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja

A székelyek achaikus-ősi eredetéhez való ragaszkodást a magyar mondavilág és a széppróza alkotásai szép számban megörökítették. Wass Albert gyűjtésében olvashatunk Az utolsó táltos történetéről, aki a Badacsony járhatatlan sziklavadonjában húzta meg magát, ahol az idegenből jött papok és a német lovagok nem találtak rá. Egy ragyogó téli reggel azonban felkerekedett „Isten kardjával”, hogy keletre menvén elbujdosson örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről. Kalandoktól hemzsegő útja elején a nép által „Rianásnak” nevezett, a Balatont egész hosszában kettészelő jégrepedés mentette meg a vérdíjra éhes tihanyi zsoldosoktól, majd balatoni halászok, később alföldi pásztorok bújtatták őt és egy látó-asszony is gondjaiba vette. A Maros-mentén haladt még keletebre, végül „a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre megérezte, hogy útjának végére ért, hazaérkezett”. A székely havasban eltöltött utolsó évei során rá kellett ébredjen, hogy a „székelyek olyan ügyesen beillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre sem vette, hogy keresztények között él”. Végül élete végén rábízta egy bölcs és bátor erdőlakóra a nála lévő „Isten kardját”. Azóta is generációról generációra őrzi valaki eme értékes ereklyét.
Az archaikus „pogány” hitvilág és a kereszténység együttélését és harcát dolgozza fel a 13. században játszódó Bálványosvár témája. Orbán Balázs Székelyföld leírása című örökzöld tájleíró, történelmi, régészeti, néprajzi témájú munkája ennek a műnek komoly forrását képezte. Jókai innen vette a két ősi család az Opourok és a Mikék konfliktusának történetét. Ez a két előkelő família halálos ellenségként viszonyul egymáshoz – az előbbiek az ősi, az utóbbiak az új, krisztusi hitet képviselve. Az ő háborúba torkolló konfliktusuk adja a regény cselekményének fő motívumát. Mindez az egzotikusan ábrázolt középkori Erdély vadregényes tájain, ahol a címadó Bálványos vára, az ősvadonként megjelenő Szent Anna-tó környéke, a száz hársfa képezte élő boltozattal borított székely tanácsdomb, vagy az elmésen megoldott A Fergettyűvár történelmi múltunk és egy afféle korai Gyűrűk Ura fantáziavilág határmzsgyéjére kalauzolja az olvasót. A letehetetlen könyv olvasása közben, A „nap” és a „kereszt” harca című fejezet igazi lovagkori, ostromtornyos várvívó jelenetét elképzelve szinte magam előtt láttam egy Mennyei Királysághoz hasonló filmszerű jelenetet, ahol a két ellenséges család seregének vezérei Mike Andorás és Opour Zsombor csapnak össze. Ahogy Jókai ezt a harcot leírja, azzal tulajdonképpen összegzi a történet központi mondanivalóját:

Bálványos vár romja. In: Vasárnapi Ujság, 10. évf., 26. sz. (1863. junius 28.), 228. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A pogány Opourok és keresztény Mikék a történet végén végül megbékélnek egymással, aminek legfőbb oka ugyanaz, mint a köztük lévő véres háborúskodás kirobbanásának – a szerelem. Vagyis a cselekmény központi szála Opour Szilamér és Mike Imola románca. Ez a leányrablással kezdődő házasságba torkolló románc egy olyan mélyen gyökerező szerelemből fakad, mely előtt végül kénytelen mindkét család meghajolni. A Mikékkel atyafiságba került Opourok végül szintén kereszténnyé lesznek, megtatva persze mindazt, amit Wass Albert utolsó táltosa látott köztük. Egyébként a székelyek archaikus elemekkel vegyített keresztény hitgyakorlatával a történetben szereplő, akkor még pogány hitű Szilamér is szimpatizál, legalább is egy darabig:

Jókai egzotikus tájábrázolásában a Bálványosvár című kisregényében megjelenik a „torjai Büdös” kénbarlang is. In: Orbán Balázs: Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Szekszárd, Babits, 2002. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Damokosok című kisregényének témaválasztásakor Jókai egy műveihez szívesen választott történelmi korszak, a három részre szakadt Magyarország időszakához nyúlt. Azon belüli is az Erdélyi Fejedelemség egy vészterhes korszakában játszódik műve cselekménye. Az események párhuzamosan zajlanak a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz lengyel író, filmvásznon is megjelenő grandiózus történelmi regényével, a svédek ellen vívott északi háborút  (1655–1660) feldolgozó Özönvíz című könyvvel. X. Károly Gusztáv svéd király lengyel–svéd trónutódlásra hivatkozva megtámadta Lengyelországot. Azonban a harcok során a lengyelek erős ellenállást tanúsítottak és a svéd király szorult helyzetében az Erdélyi Fejedelemséghez fordult. Az apjánál jóval kisebb formátumú erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György 1657-ben ennek következtében vonul Lengyelországba. Ahogy A magyar nemzet története című művében Jókai nem kis iróniával írja:

A Habsburg-udvar rosszallóan tekintett erre a hadjáratra, a „hűbérúr” török Porta pedig egyenesen megtiltotta. Emiatt a következmények messze drámaibbak lettek, mint egy vesztett külföldi háborúé. A jellemtelen és gyengekezű fejedelem minimális seregtesttel hazamenekült, miután a Dél-Lengyelországban rekedt és a Habsburg-erőkkel támogatott szepesi lengyelek és a szultán által küldött krími tatár hordáktól bekerített seregét Kemény Jánosra bízva gyáván otthagyva. A magára maradt sereget:

Tulajdonképpen ez az esemény szolgáltatja a regény cselekményének alapját. Egyes vélemények szerint Jókai a Magyar nemzet történetében már megírta A Damokosok kivonatát. Hiszen regényben szerepelnek ugyanazok az események, amelyek az Apró fejedelmek című fejezetben összefoglalt (a fejedelem bukott hadjárata és viselkedése; a szamosújvári diétán megjelenő asszonyok).

Székely hadnagy a 16. századból. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény

A helyszín leírásánál itt is nagy hatással volt rá Orbán Balázs műve, és az ’50-es években tett erdélyi útja. A főhős (a valóságban egyébként fél évszázaddal korában élő) Damokos Tamás is az elhurcolt sereghez tartozik, ő a székely csapatok vezére. A Krímbe kerül egy tatár főember (Buzdurgán) rabszolgájaként. A cselekmény egyik szála ezért a távoli Krímben játszódik. Mielőtt rabláncra kerülne Damokos Tamás, az egyik agyafúrt, amolyan – itt már a szó pozitív értelmében vett – igazi székely-góbé észjárással megáldott hűséges hadnagyát, Czirjék Boldizsárt hazaküldi, hogy vigyen hírt a feleségének. Czirjék kalandos utakon – egy rettegett rablóvezértől és egy vérszomjas medvétől is menekülve – éppen az 1658-as Erdélyt dúló tatárjárásba csöppen. A valószínűsíthető módon az 1848–49-es szabadságharc ágyúöntő mesteréről, Gábor Áronról mintázott rafinált székely hadfi azonban helyt áll, szimbolizálva a szerző azon mondatát, hogy „a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!” A tatárveszély kellős közepén megérkező műszaki zseni, Boldi bá’ nagyon elmés módon oldja meg a – hadra fogható férfiak távolléte miatt – csak asszonyok, öregek és gyerekek által lakott Mikóújvár védelmét. Van valami meghitt báj a szerzőre jellemző túláradó fantáziával dúsított fejezetben, melyben a fából, ha nem is vaskarikát, de ágyút készítő székelyek végül sikeresen elűzik Mikóújvár falai alól az odaözönlő tatár hordákat. A rafinált észjárású székelyek élni akarásának akár mintapéldája is lehetne ez a jelenet.

De a székelyek nagyon erős élni akarásuk érdekében nemcsak az agyafúrt észjárásukra támaszkodtak. Legalább is így tájékoztat minket Jókai (is). A katonáskodáshoz szokott góbék éppúgy megállták a helyüket, ha kardot –helyesebben szólva a magyar hadviseléshez jobban illő szablyát – kellett ragadniuk a maguk, vagy a rájuk bízottak, a haza védelme érdekében. A magyar hadviselés elengedhetetlenül szerves részét képezték történelmünkben a páros összecsapások, a bajviadalok. Nem véletlen, hogy a korszak hadászatának egyik emblematikus és alapműnek számító feldolgozása – Takáts Sándor tollából – éppen a Bajvívó magyarok címet kapta. A bajvívások, párbajok, ahogy akkor nevezték, a „tusák” a végvári katonák, huszárok, hajdúk hétköznapjaihoz szervesen hozzátartoztak. A mindennapos összecsapások, páros viadalok korszakában nem kerülte el ez – a valamirevaló magyar vitézek életébe szervesen beilleszkedő – próba a székely katonákat sem. Hiszen nagy szégyennek számított, ha valaki nem fogadta el a másik fél bajra hívását. Bizony az ellenfél számíthatott a levágott rókafarokból álló ajándékra, amely még a halálnál is nagyobb szégyent jelentett.
Főhősünknek, a Krími fogságból megcsonkítva és meggyötörten hazatérő Damokos Tamásnak nemcsak az Erdélybe zúduló tatár seregeket kell visszavernie, de az egyik csata során találkozik óriási termetű, kegyetlen rabtartójával is. Az íratlan szabályok párviadalra szólítják őt, melyet vonakodva bár, de elvállal. Jókai Mórral kapcsolatban több forrásban olvastam, hogy a vívás rendszeres részét képezte életének. Ezt a tényt több regénye vívójeleneteinek leírása alapján le sem tagadhatta volna. Így van ez A Damokosok záró jeleneténél is, ahol kíméletlen precízséggel írja le, hogy a vívás nem az a műfaj, ahol a harcérték kizárólag a nagy testi erőn múlna. Talán ez a jelenet nagyon jól szimbolizálja a „maroknyi székely” nép élni akarását és küzdelmét a szabadságért.

Így nézhetett ki az a Damokos Tamás, aki a valóságban fél évszázaddal korábban élt, mint Jókai regényében szerepel. A kép forrása: Hidán Csaba: A nagyságos fejedelem és a segesvári százok. Történelmi oktatófilm. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja 

Köszönjük Hidán Csaba Lászlónak és Somogyi Győzőnek a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996.
• Demeter Lajos: Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy az 1849 július 5-i eprestetői csatáról. In: 2006. A Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum évkönyve. Fadgyas Bálint emlékirata: Határvidék 1762–1918. 2. rész
• Demeter Lajos (összeáll.): Ahogy a szemtanúk látták. Csata az Eperestetőn. In: Háromszék. Független napilap, 2009. március 14.
• Hamvai-Kovács Gábor: „A tatárra veled menjen / Tízezernyi lófő székely.” A székely szabadság napja. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2023. 03. 10.
• Jókai Mór: Bálványosvár, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 2. kötet), 1992.
• Jókai Mór: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992.
• Jókai Mór: Erdély aranykora, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1995.
• Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár
• Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 36. kötet), 1994.
• Orbán Balázs: Székelyföld leírása. Történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Szekszárd, Babits, 2002
• Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék, Pomáz, Kráter, 2002.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)