Ma lenne 103 éves. 11 éve, 2015. augusztus 25-én a XIII. kerületi, Dráva utcai kikötőben búcsúztatták, majd hajóról szórták hamvait a Dunába. 92 éves volt. Már évtizedekkel halála előtt csendes, nyilvánosságtól elzárkózott életet élt svábhegyi otthonában, majd Pestújhelyen, a Thököly úton. De szülőhelye, gyermekkorának helyszíne a műveiben megörökített „ezerszer áldott nyolcadik kerület”, pontosabban a Tisza Kálmán tér (a mai II. János Pál pápa tér), a Nagyfuvaros utca és a Mátyás tér környéke.
Műveiben ennek a városrésznek a lakóit örökítette meg, pátosz és torzítás nélkül, az emberi természet szakadékba vezető útjait, a szenvedély fékezetlen, pusztító erejét a maga végletes csupaszságában. De emellett novelláiból, regényeiből és drámáiból előbukkanó sötét józsefvárosi éjszakában, alig észrevehetően ugyan, de pislákolnak a jóság, béketűrés, szorgalom, becsület fényei is, a szelíd, bár reménytelen segítő szándéktól a szerelmét életénél is jobban szerető önfeláldozás példájáig.

• 
• 
• 

Fejes Endre a négy polgári elvégzése után először szabónak, majd vasesztergályosnak tanult. Kalandos, fordulatos ifjúságot mondhatott magáénak: 1944-ben katonaszökevényként bujkált Budapesten, majd kétkezi munkás volt Nyugat-Európa-szerte. Visszatért Magyarországra, de először itt sem karolta fel a szerencse. 1951-ben disszidálás kísérlete miatt internálták, s ezután nagy nehezen az Épületelem Gyárban kapott munkát. S bár később visszatalált eredeti szakmájához, a vasesztergályossághoz az angyalföldi Bosch Gyárban, ezzel sem tudott megelégedni: szabadidejében elkezdett novellákat írogatni.

Fejes Endre: Drámák, Budapest, Magvető, 1989 [!1990]. A borító hátlapja a szerző fotójával. Fotós ismeretlen – Törzsgyűjtemény

1955-ben az írást választotta kenyérkereső foglalkozásául. 1958-ban jelent meg első önálló kötete A hazudós címmel. A bíztató indulás után megjelenő második műve, a Rozsdatemető című regény váratlanul, meglepetésszerűen kirobbanó közönségsiker lett. A könyvet a Magvető Kiadó adta ki 1962-ben, Csernus Imre illusztrációival. Címe a fémfeldolgozó üzem roncstelepére utal, ahol egy munkás, ifj. Hábetler János megölte sógorát – a könyv ötlete valós események alapján született.
Az első világháborútól az 1960-as évek elejéig ívelő családregény az alapvetően jó szándékú, de fejlődésre, önreflexióra, önmagával való szembenézésre, szellemi felemelkedésre képtelen embert mutatja be – abban a megvilágításban, hogy valójában ezekre lenne lehetőség, ha tudnának vele élni.
Fejes törzshelye ebben az időben, a hatvanas évek elején a Rákóczi út 15. szám alatti Marika Presszóban volt. Így emlékeztek rá kortársai, Szakonyi Károly:

és Csukás István:

A megjelenését követő csupán három évben öt hazai kiadást, százezres példányszámokat megért Rozsdatemető hírneve nem állt meg az országhatároknál, sőt a kommunista blokk szélénél sem. Ha térképen akarjuk elhelyezni, az Atlanti-óceán nyugati partjától, Japántól a Csendes-Óceán nyugati partjáig, New York-ig, északi-déli irányban pedig Finnországtól Spanyolországig tanulmányozhatták az olvasók a Hábetler-család történetét.

Fejes Endre Rozsdatemetőjének New York-ban, Helsinkiben, Madridban kiadott fordításai és Tokióban megjelent két különböző japán nyelvű kiadása. A következő művek láthatóak a képen: Fejes Endre: Generation of rust. Novel. Transl. Sanford J. Greenburger, Teranece Brashear, New York, McGraw-Hill, 1970; Endre Fejes: Cementerio de chatarra: [novela], trad. Zoltán A. Rónai, Madrid, Aguilar, 1974; Fejes Endre: Romutarha: romaani. Suomentanut Olavi Metsistö, Helsinki, Otava, 1966; Fejes Endre: Kuzutetsu hakaba. Karinthy Ferenc: Budapesuto ni haru ga kita, Tokyo, Obunsha, 1966; Karinthy Ferenc: Budapesuto ni haru ga kita. Fejes Endre: Kuzutetsu hakuba: shosetsu, Tokyo, Kobunsha, 1978.

Fejes következő, 1966-ban Vidám cimborák címmel megjelenő kötete ismét novellákat tartalmazott, melyeket még a Rozsdatemető előtt írt.
De első regénye megjelenését követően rögtön megkezdődött műveinek színpadi pályafutása is, a Rozsdatemető című regény színpadra való alkalmazásával. Az ősbemutató 1963-ban volt a Thália Színházban. Kazimir Károly ezért a rendezéséért Kossuth-díjat kapott – Fejes Endrének, valószínűleg politikai okokból, a Kossuth-díjra 1975-ig várnia kellett.
Az évek során más, eredetileg elbeszélésként, kisregényként, regényként megjelenő művei is sikeresen debütáltak a színpadon, említhetnénk például a Mocorgó (1966) és a Vonó Ignác (1969) című művek színpadi bemutatását. Cserepes Margit házassága című, 1976-ban színpadra vitt játékos, önironikus műve ezzel szemben már eleve drámai formában íródott. Jó estét, nyár, jó estét szerelem címmel 1969-ben megjelent népszerű regénye musicalváltozatát pedig Presser Gábor megzenésítésében 1977-ben mutatták be a Vígszínházban, Marton László rendezésében.

Presser Gábor, Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem [hangfelvétel], Hungaroton, 2002.

Mocorgó, Vonó Ignác és a Jó, estét, nyár, jó estét szerelem „sötétkék ruhás fiú”-ja másképpen ugyan, de egyaránt ábrándok rabja. Mocorgó rögeszmésen ragaszkodik egy karrierhez, melyhez sem tőkéje, sem tehetsége; Vonó Ignác a nemesi rang és a művelt társaság bűvöletében él, a tört magyarsággal beszélő „görög diplomat” pedig a józan felemelkedési lehetőséget megvetve a leggazdagabb körökbe és a legcsinosabb lányok közé vágyik. A valóságalapot nélkülöző vágyak talajtalan álomvilágában élő, a mindennapok banalitása, a társadalom torzulásai elől menekülő kisember különféle válfajainak bemutatása – sajnos – napjainkra sem évült el.
Fejes legidőtállóbb, örökzöld színművének a Jó estét, nyár, jó estét szerelem musicalváltozata bizonyult: a Színházi Adattár tanúsága szerint húsz alkalommal mutatták be a magyar színházakban 1977 és 2024 között. 2026 október végén pedig a szegedi Nemzeti Színház műsorában szerepel.
A szép lányokat szédítő-hódító, bájosan esetlen görög ál-diplomata gyilkossággal végződő történetét 1972-ben fimváltozatban is megörökítették, Szőnyi G. Sándor rendezésében, Harsányi Gáborral, Tordai Terivel, Halász Judittal és Törőcsik Marival a főszerepben. Fejes Endre több más művéből is született tévéfilm.

Jó estét nyár, jó estét szerelem I–II. 1972. Raktári jelzet: 2216 – Történeti Interjúk Tára

A Fejes műveiből készült tévé- és rádiójátékok közül számos elérhető a NAVA kínálatában és megtekinthető az Országos Széchényi Könyvtár hálózatán.
A hetvenes, nyolcvanas években születtek utolsó jelentős művei. Szerelemről bolond éjszakán (1975) címmel írt regénye a második világháború erőszakosságát, üldöztetéseit túlélő, de azt elfeledni nem tudó gyökértelen fiatalokat mutatja be a szerző saját nyugat-európai kalandjai alapján.
Az utolsó nagy mű, A fiú, akinek angyalarca volt című regény (színpadra alkalmazva címe Angyalarcú), addigi életművének összegzéseként, zárszámadásként értelmezhető. Ezután még a Népszabadságban megjelent újabb novelláit gyűjtötték össze két kötetben (Szegény Vivaldi, 1992; Lemaradt angyalok; 1993). A témaválasztás, a történetek fordulatossága még a régi, de a derűs mesélőt már hiába keressük ezekben a késői sorokban.

Fejes Endre műveinek újabb kiadásai: Rozsdatemető, Budapest, Magvető, 2025; Fejes Endre – Presser Gábor – Sztevanovity Dusán: Jó estét nyár, jó estét szerelem, Nemzeti Színház, 2010; Rozsdatemető, Budapest, Magvető, 2018; Vonó Ignác: In: 1956. Magyar írók novellái, Budapest, Noran, 2006; Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0. A Hábetler-család 100 éve. In: Kortánc. Mai magyar színdarabok. Selinunte, 2020.

A Rozsdatemető, 2017-ben megjelent arab fordításának borítója. Első arab kiadása még 2009-ből való. A kép forrása: The University Bookstore for Readers

Fejes Endre műveit olvashatjuk kortörténeti érdekességként, egy társadalmi réteg irodalmi eszközökkel megjelenített szociológiájaként, vagy felismerhetjük benne örök sorskérdések megvilágítását. A közvélemény sem mindig teljesen igazságos Fejes Endrével: így lehetett a józsefvárosi író egykor talán túlságosan felkapott, napjainkban talán méltatlanul elfeledett. De egy biztos: ahogy Budapest városképéből soha nem lehet eltüntetni Józsefvárost, úgy a magyar irodalomból sem lehet kitörölni Fejes Endre munkásságát.
Mert kell valaki, aki szelíden, mégis könyörtelenül szembesít minket azzal, hogy lehetnek bármennyire embert próbálóak a körülményeink, mégis a mi felelősségünk, hogy a legrosszabb vagy a legjobb énünk kerül-e ki győztesen a megmérettetésből.

Szádeczky-Kardoss Zsófia
(Állománygyarapítási és -nyilvántartási Osztály)

 A Csevej 56. epizódjában dr. Szőts Zoltán Oszkárt, az Újkor.hu főszerkesztőjét láttuk vendégül, aki 2008 és 2015 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa volt. Mint történész PhD-fokozattal rendelkezik és rendszeresen publikál, de sokan tudománykommunikátorként, újságíróként, szerkesztőként, szervezőként és közgyűjteményi szakemberként is ismerik. A beszélgetés idején főállásban a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum munkatársa volt. De hogyan lett történész abból a gyerekből, akit nagyapja eredetileg matematikusnak szánt? Tóth Péter és Solymosi Ákos készítette a műsort.

A beszélgetésben természetesen szóba került az OSZK-ban töltött hét év is: hogyan került a nemzeti könyvtárba, mit adott számára az itteni munka, és milyen kutatási lehetőségeket jelentett az OSZK egykori első világháborús gyűjteményével való foglalkozás. Beszélgettünk a kutatás és a szerkesztés kapcsolatáról, az első világháború magyar történetírásáról, valamint arról is, hogyan változott az idők során a történelmi emlékezet. Közben természetesen egészen más témák is előkerültek: szó volt a „lapos banánokról”, a pornóbirodalom emlékezetéről, és arról is, hogy milyen történelmi filmet készített volna Zoli, ha egyszer lehetősége nyílt volna rá – például egy életrajzi filmet egy civil életéből az első világháborús frontjára kerülő értelmiségiről, aki az összes bajtársát elvesztve kerül haza, és kell visszailleszkednie a családjába.

Az Ujkor.hu történetét is végigvettük az ötlettől a 2014-es induláson át a tízéves jubileumig. Szó esett az első világháború centenáriumáról, az oldal önálló szakmai műhellyé válásáról, valamint arról, hogyan alakult át az elmúlt években a történelmi ismeretterjesztés. Megbeszéltük azt is, hogyan illeszkedtek egymáshoz az oldal különböző rovatai – a Magyar történelemtől és Világtörténelmen, a Portrén és az Oktatáson át a Mozgóképig és a TheHistoryGeekig –, kikből állt az Újkor.hu szerzői közössége, és mit jelentett a gyakorlatban a szerkesztői szabadság. Szó esett az Újkor.hu mögött álló alapítványról is, amelyet az olvasók támogatásukkal segíthettek, hogy a lap még több és még jobb tartalmat készíthessen.

Végül arról is beszélgettünk, mit jelentett történésznek lenni egy olyan korban, amikor a történelem nemcsak könyvekben és tanulmányokban jelent meg, hanem a YouTube-on, Instagramon, podcastokban és rövid videókban is. Hol húzódott a határ történettudomány és ismeretterjesztés között? Lehetett-e politikamentesen történelmet írni? És természetesen az is kiderült, hogy az Újkor.hu kiknek szólt, illetve lehetett-e a történelmet egyszerre komolyan és játékosan, akár „geekesen” is megmutatni.

https://Ujkor.hu Az Újkor Alapítvány bankszámla száma: 11714013-20001649-00000000 (OTP Bank).

Szőts Zoltán Oszkár első zsengéi az OSZK-ban:
A Széchényi Könyvtár útja az alapítástól a Budavári Palotáig
A trianoni békeszerződés kortárs szemmel 
A mesekedvelő Hóman Bálint 

Tartalom:
00:04 Mohács: vereség, amit nem lehet megúszni
02:45 Bucó, Szetti, Tacsiból indult a történelem iránti rajongás
08:00 Egy első világháborús gyűjtemény, ami mindent megváltoztatott
13:10 Így született meg az Ujkor.hu ötlete az OSZK-ban
17:14 Garázszenekar, csak éppen történészekkel
21:10 Milyen az élet egy tudománykommunikációs főszerkesztő fejében?
25:30 „Azért gyártjuk a tartalmakat, hogy el is olvassák”
28:45 Nincs honor, mégis írnak – mi hajtja a szerzőket?
32:05 Mi köze van a világtörténelemnek a magyar történelemhez?
35:04 „A pontatlan történelmi filmek is lehetnek jó filmek”
38:07 Nem csak az újkor létezik – tényleg?
39:40 Pornópápa a történelmi magazinban?!
42:00 Amikor a kutatás és az írás flow-ba kerül
45:40 A világuralomra törő banánok története
49:10 A szerzők dicsérete: a tudománykommunikáció léleksütije

Hevítő virág, illatos rizóma

Az írisz azon kevés dísznövény közé tartozik, amelyeknek – ahogyan az eddigiekből is láthattuk – nemcsak gazdag kultúrtörténeti hagyományuk van, de orvosi és gazdasági jelentőséggel is bírnak. Éppen ezek miatt is válthatott olyan komplex jelenséggé kultúrákon és korokon átívelően.
Az íriszfajták használatát már az ókortól kezdve kettősség jellemezte. Nemcsak dekoratív dísznövények, de gyógynövények is voltak. Már Theophrasztosz is említi az íriszből készített kenőcsöt görvélykór gyógyítására. Idősebb Plinius szerint pedig számos mágikus és gyógyászati tulajdonság köthető az íriszekhez. Historia naturalis című természetrajzi művében az Illíriában élő népek isteneiknek olyan írisz hagymákat adnak áldozatként, amelyeket szüretelés előtt három hónappal mézes vízzel öntöztek körbe, kiengesztelve ezzel a földet, amiért az értékes virágot kiszakítják belőle (lásd a virág kapcsolatát Perunnal). Karddal három kört húztak a virág köré, majd a gyökér kiemelésekor az ég felé tartották azt.
Az írisz azért is volt olyan értékes az ókori ember számára, mert számos gyógyászati hatását ismerték. Plinius egyenesen negyvenegyet. Köhögés, légzési nehézség, gyomorgörcs elleni szer, hánytató és hashajtó készítmény, de sebtisztító is készült belőle. Mindennek alapját az ókori humorálpatológiai rendszerben a virágnak tulajdonított melegítő/hevítő hatása adta. (Ennek ismertetését és más, a könyvtárunk állományához köthető növények gyógyhatásáról lásd a Régi Nyomtatványok Tárának kétrészes írását Répalekvár és kerti ruta címmel: első és második rész)
Az írisz rizómájából készült ókori illatszerekről már volt szó, ez a hagyomány azonban napjainkig tovább él. Az illat alapját az ironoknak nevezett vegyületek adják, amelyek a rizóma többéves szárítása és érlelése során, az iridálok oxidatív lebomlásával képződnek. Elsősorban ezeknek köszönhető a szárított íriszrizóma (orris) jellegzetes, ibolyára emlékeztető illata. A szárított és porított íriszrizóma a kora újkori európai illatszerkészítésben is fontos alapanyag volt: parfümök és illatos púderek készítésére, valamint illatos kesztyűk parfümözésére is használták. Erre a valós történeti hagyományra reflektál a 19-20. századi angolszász okkult és amerikai hoodoo hagyomány is, amely a gyöktörzset Erzsébet királyné-gyökérnek (Queen Elizabeth Root) nevezi. A 16. században uralkodó I. Erzsébet ugyanis nemcsak a ruhák és ékszerek, hanem a kozmetikumok és az illatszerek kedvelője is volt.

• 
• 

Az íriszt nemcsak az európaiak tartották gyógynövénynek, hanem Észak-Amerika őslakosai is. Kifejezetten közkedvelt gyógyszer volt a foltos nőszirom (Iris versicolor) hashajtó és hánytató hatása miatt. A fajt még a 19. század második felében is hasznos gyógynövénynek tartották a kontinensen. Egyaránt ajánlották vízhajtónak, féreghajtónak, máj- és vesebetegségek kezelésére. A szárított és őrölt magvaiból pedig kávépótlót készítettek.
Toszkánában a mai napig termesztik az olasz íriszt (Iris florentina) illatos rizómájáért. Ugyanakkor a tradicionális felhasználás öröksége tovább él Ázsiában is. A japán és kínai íriszekből kinyert vegyületeket kozmetikai célokra használják. A növényben lévő sóskasav (más néven oxálsav, etándisav) enyhe bőrirritációt okoz, ezért arcpirosítónak kiváló.

A Brit-szigetek íriszei

Az Egyesült Királyságban két őshonos íriszfaj él: a bűzös nőszirom (Iris foetidissima) és a mocsári (vagy sárga) nőszirom (Iris pseudacorus). Előbbi gladden, gladdon, gladwyn és gladwin néven is ismert. Ezek az elnevezések az óangol glædene (más alakban gledene) szóból származnak, és valószínűleg a növény kard alakú leveleire utalnak. Devon grófságban a bűzös nőszirom termését adder's meat (viperahús) néven is ismerték; az efféle elnevezéseket mérgezőnek vagy mérgező hatásúnak tartott termésekre alkalmazták. A mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) népi elnevezései között pedig a Jacob's sword (Jákob kardja), a dragon flower (sárkányvirág) és a yellow fleur-de-lis (sárga heraldikai liliom) is megtalálható. E változatos névanyag is mutatja, hogy a kontinentális Európához hasonlóan az írisz a brit népi kultúrában is régóta jelen van. A virág a képzőművészetben is feltűnik: egyik legismertebb 19. századi példája John Everett Millais Ofélia (1851–1852) című festménye, amelynek gazdag növényvilágában írisz is helyet kapott.

• 
• 

Az íriszek gyógyhatásait a britek is ismerték. A 16. század jelentős herbalistái mind említést tesznek erről. Az első angol nyelvű füveskönyv, az 1525-ös az 1525-ös Banckes' Herbal görcsök, légúti panaszok, mérgező csípések és harapások kezelésére ajánlotta. John Gerard zúzódások gyógyítására javasolta, míg Henry Lyte (1529?–1607), aki Rembert Dodoens (1517–1585) németalföldi orvos híres herbáriumának angol fordítója és átdolgozója volt, valamint a 17. századi Anglia nagy orvosbotanikusa, Nicholas Culpeper (1616–1654) egyaránt általános csodaszerként írták le. Műveikben az íriszből készült orvosságok különféle bőrbetegségek kezelésére, sebek tisztítására és vízhajtásra alkalmasak.

Írisz a brit kertépítészetben

Az írisz ahogyan láthattuk hosszú és gazdag európai múltra tekint vissza. Bizonyos fajok (elsősorban Iris germanica, I. pallida, I. pseudacorus és I. foetidissima) már a középkori Angliában is jelen voltak kolostorok és főúri rezidenciák kertjeiben. Ugyanakkor egészen a 19. századig gyógynövényként és haszonnövényként (a már említett parfümgyártás) tekintettek rá, noha már ekkor is színpompás szirmai és különleges formája miatt dísznövényként is használták. A 19. század azért fordulópont az írisz nagy-britanniai történetében, mert ekkor válik az angol díszkert egyik kedvenc évelő növényévé. Népszerűségét nemcsak az esztétikus és sokszínű virágainak köszönhette. Az írisz könnyen nevelhető, hosszú életű és jól alkalmazkodik az angol típusú évelő szegélyágyás rendszerébe. Az elsősorban William Robinson (1838–1935) és Gertrude Jekyll (1843–1932) munkássága révén elterjedő évelőágyás (herbaceous border) a 19. század második felében kialakuló brit naturalista kertművészet sajátos eleme. A gyakran cserjék vagy sövény előtt húzódó, rendszerint 2–5 méter széles növénysávban főként évelő lágyszárú növények találhatók, amelyeket magasság, virágzási idő és színharmónia szerint rendeznek el.

Íriszek és csillagfürtök Gertrude Jekyll júniusi kertjében. Illusztráció Gertrude Jekyll Colour in the Flower Garden című művéből, 1908. A kép forrása: Project Gutenberg

A Royal Horticultural Society (Királyi Kertészeti Társaság), az ország kertészeit tömörítő legfontosabb – az uralkodóház támogatását élvező – szakmai grémium már a 19. század közepén rendszeresen foglalkozott íriszekkel. Ez az az időszak, amikor a kertészetben a fajtagyűjtemények, a bizonyos fajokra specializálódott faiskolák és a kertészeti kiállítások intézménye meghonosodik. A botanikai ismereteken nyugvó hobbikertészkedés a művelt arisztokrata és polgárság társadalmi státuszának szimbóluma volt.
A botanizálási láz különböző időszakaiban más-más növényfajok nemesítése került előtérbe. Míg a 17. században a tulipán, a 18. században a szegfű, addig a 19. században már a tarka évelővirágok és az algák, moszatok is divatos dekorációs elemei voltak a polgári és főúri élettereknek. A különleges növények és az esztétikus kerti virágok iránti érdeklődés a nők körében különösen jelentős volt. A felvilágosító mozgalom kifejezetten buzdította is a hölgyeket kertészkedésre, virágkötésre.
A különféle egynyári és évelő virágok gondozása a 19. század végén virágkorát élő Arts and Crafts mozgalom részét képezte. A kertépítésben ekkoriban Jekyllnek köszönhetően a kék és a lila szirmú íriszek alapvető darabokká váltak. A viktoriánus virágszimbolika ezzel a női kertészkedő lázzal párhuzamosan alakult ki. Ebben a metaforikus jelrendszerben minden virág és szín az emberi viselkedés, a morál és erkölcs középkortól jelenlevő fogalmaihoz, ugyanakkor a polgári értékrend és életmód elemeihez is kapcsolódik. A lila a bölcsesség, a kék a remény és a hit, a sárga a szenvedély, míg a fehér a tisztaság és ártatlanság metaforája. A korszak egyik népszerű illusztrátora, Kate Greenaway a virágszimbolikát gyermekeknek bemutató kiskönyvében (Language of Flowers) például a hírvivő Írisz istennő alakja köszön vissza, hiszen a virágot az üzenet metaforájaként említi.
A 20. század elejére végül Nagy-Britannia vált az írisznemesítés európai központjává. Az amatőr és hivatásos kertészek elhivatottsága 1922-ben intézményes kereteket öltött a British Iris Society (Brit Írisz Társaság) formájában. A társaság célja azóta is a fajtagyűjtés, a történeti fajták megőrzése és a nemesítések felügyelete. Az Egyesült Királyságban ugyan már a század elején növekedésnek indult a nemesítési láz, azonban fénykorát az 1950-es években élte. A festő Sir Cedric Morris (1889–1982) a kor egyik úttörő nemesítője volt, aki saját kertjében több mint 90 fajtát hozott létre. Az íriszek Morris művészetében is markánsan megjelentek. Egyik leghíresebb képe a Tate Modernben őrzött Iris Seedlings (1943), amelyen saját nemesítéseit örökítette meg. Az 1970-es és 1980-as években szintén népszerű volt az autodidakta írisztermesztés, de az ebből a gyakorlatból származó hibridek nem kerültek kereskedelmi forgalomba. Az 1980-as években jött létre a Doddington Hall híres íriszkertje is, amely az egyik legismertebb brit íriszgyűjtemény.

Írisz a brit popkultúrában

Az írisz annak a kerttípusnak jellegzetes növénye, amely a brit film és televízió révén az angol kert nemzetközi ismertetőjegyévé vált. Az Agatha Christie regényeiből készített Miss Marple tévésorozat kiváló példája ennek. A Joan Hickson-féle sorozat nagyon tisztán közvetíti azt a 20. századra hagyományos angolként rögzült, virágokkal teli vidéki kertképet, amely a késő viktoriánus és edwardiánus kertkultúra meghatározója volt. Christie világában nagyon leegyszerűsítve három társadalmi csoport három kerttípusát láthatjuk. Az arisztokrácia és a nagybirtokosság formális tájkertjét (parkland), a felső középosztály és a középosztály cottage-garden jellegű virágágyásokkal, cserjékkel és gyeppel borított kertjeit, amelyeknek az íriszek is részei, valamint a munkásosztály apró haszonkertjeit, ahol egy-egy dísznövény is előfordul. A Miss Marple látszólag spontán, rózsás-évelős, burjánzó kertje a tipikus angol kert képét kelti. Történetileg azonban a filmekben megjelenő hagyományos falusi kert nem spontán kialakult kerttípus, hanem az Arts and Crafts mozgalom, a Robinson-féle naturalista kertstílus és az Edward-kori cottage garden esztétikájából táplálkozó, gondosan megkomponált kertideál, amely mára a brit vizuális kultúra szerves részévé vált.

Íriszek és más évelők a Hidcote Manor Gardenben, amely az Agatha Christie Nemesis című regényéből készült 1987-es Miss Marple-adaptáció egyik forgatási helyszíne is volt. Fotó: David Dixon, 2013. A kép forrása: Wikimedia Commons, CC BY-SA 2.0.

Botanofil uralkodók: II. Máriától III. Károlyig

A kertépítés alapvető része az uralkodói reprezentációnak már az ókor óta. Ha egy uralkodó díszkert, illetve a királyi háztartást ellátó gazdasági és haszonkert építésébe kezd, alapvetően még nem jelent kertészeti és/vagy növénytani érdeklődést. A kertépítés finanszírozásának mértéke azonban már sokkal változatosabb képet mutat. A kifejezetten a növényeket és a kertészkedést kedvelő koronás fők köre pedig még ennél is szűkebb. A brit szigetek uralkodói is ennek megfelelően különböző mértékben mutattak érdeklődést a növényvilág és a kertek iránt.
Az első növényekért személyesen rajongó koronás főnek II. Mária (1662–1694) tekinthető. A dicsőséges forradalom után férjével, a németalföldi Egyesült Tartományok főkormányzójával, az angol trónon III. (Orániai) Vilmossal (1650–1702) együtt uralkodó Mária a 17. század végének legnagyobb magán-növénygyűjteményét hozta létre Hampton Courtban. A mintegy kétezer fajt számláló gyűjtemény a világ minden táját reprezentálta. Az élő egyedekből álló egzotikus gyűjteménynek saját botanikusa is volt. A kollekció nagyságát nemcsak fajgazdagsága mutatja: Mária uralkodása alatt csak narancsfákból mintegy ezer példányt neveltek Hampton Courtban. A fák különösen érdekes asszociációt teremtettek III. Vilmos származásával is, hiszen a narancssárga már a 16. század végétől az Orániai-ház dinasztikus színe volt és idővel a holland identitással is szorosan összekapcsolódott. Maga az Orange név azonban eredetileg nem a narancsból származik: a dél-franciaországi Orange városának neve az ókori Arausio helynévre vezethető vissza. A dinasztianév és a gyümölcs közötti kapcsolat tehát későbbi nyelvi egybeesés eredménye.

Hampton Court palotája és kertjei 1700 körül, III. Vilmos és II. Mária kertátalakításai után. Johannes Kip metszete Leonard Knyff rajza után, Britannia Illustrata, 1707. A kép forrása: Wikimedia Commons, CC BY 3.0.

A brit uralkodócsalád első igazi botanofil – növénytani tudással rendelkező és botanizáló tevékenységet folytató – tagja Szász-Gothai Auguszta walesi hercegné (1719–1772) volt. A Hannoveri-házból származó III. György (1738–1820) édesanyja alapította Kew-ban férjével együtt a híres botanikus kert alapját 1759-ben. A világ egyik legjelentősebb botanikus kertjének számító Kew Gardens III. György alatt vált világhírű intézménnyé. György felesége Mecklenburg-Strelitzi Sarolta királyné (1744–1818) pedig aktív botanizáló tevékenységet is folytatott a kertben. Lányaival, Sarolta (1766–1828) württembergi királynéval és Erzsébet (1770–1840) Hessen-Homburg-i tartománygrófnéval együtt tudományos illusztrációkat készítettek és a kert anyagát rendszerezték. Sarolta tehát III. Károlyhoz hasonlóan őszinte szakmai érdeklődéssel foglalkozott a növényekkel. Méltán nevezte el róla Sir Joseph Banks, a 19. század elejének nagy brit botanikusa kedvenc virágát a dél-afrikai papagájvirágot Strelitzia reginae-nek, azaz a Strelitzi királyné virágának.

Papagájvirág (Strelitzia reginae). Margaret Meen akvarellje, 1790 körül. Royal Horticultural Society, Lindley Library. A kép forrása: RHS Lindley Collections

A II. Erzsébet (1926–2022) 70 éves uralkodása után trónra lépő Károly szenvedélyes kertész. Elsősorban a szarkaláb, a hóvirág, a történeti rózsafajták és a réti vadvirágok kedvelője, azonban számos kertjében található írisz is. A király organikus gazdálkodásra és biodiverzitásra építő szemléletét tükröző Highgrove Gardens évelőágyásaiban szakállas íriszek (Iris germanica hibridek), míg a vízpartokon az őshonos mocsári (sárga) nőszirmok (Iris pseudacorus) élnek. Sőt, a birtok növényeit botanikai illusztrációkon keresztül bemutató képesalbumában, a The Highgrove Florilegiumban az 1960-ban nemesített Black Swan (fekete hattyú) nevű szakállas írisz is látható. A The Highgrove Florilegium a Kitaibel-féle Icones Plantarumhoz hasonló botanikai díszmű, azzal a különbséggel, hogy fókuszában nem a tudományos leírás, hanem a művészi (de tudományosan hiteles) illusztráció áll. Műfaja ugyanis florilegium (virággyűjtemény). A 16–17. századtól elterjedő könyvtípus elsősorban dísz- és kerti növényeket mutat be gazdag botanikai illusztrációkon keresztül. A 2008–2009-ben két kötetben megjelent highgrove-i florilegium 72 kortárs botanikai illusztrátor 124 alkotását tartalmazza. Mindössze 175 számozott példány készült belőle, jelenlegi, 12 950 fontos ára pedig mintegy hatmillió forintnak felel meg. Az összegben a botanikai illusztrációk tudományos és művészi értéke mellett a kötetek különleges kivitele, kézműves előállítása és exkluzivitása is tükröződik. Az első, 1/175. számú példány természetesen a kert tulajdonosáé, III. Károly királyé.
Íriszekkel londoni közparkokban is találkozhatunk. A II. Erzsébet királynő parkban például sárga íriszek élnek a vízparti területeken. Ennek a brit íriszfajnak egyébként több fajtája is viseli a Royal Horticultural Society Award of Garden Merit címét, amely azt jelenti, hogy a legnagyobb presztízzsel bíró kertészeti társaság kiváló minőségű, ültetésre és szaporításra ajánlott fajtaként ismeri el őket. Ilyen például az említett Black Swan írisz is.
Ugyan a király beszédeiben és könyveiben inkább a vadvirágokat, gyümölcsfákat és gyógynövényeket említi, kertfilozófiájába mégis kiválóan illeszkedik az írisz is. Károly ugyanis a hagyományos brit kertészeti örökséget, az organikus és sokszínű fajálománnyal dolgozó kertépítést támogatja. Az évelő íriszek ebbe a koncepcióba jól illeszkednek, hiszen kevés gondozást igényelve is hosszú ideig élnek és sok beporzót vonzanak, természetes hatású ültetésekben szépen mutatnak.

Zárszó

Az íriszek színes története korokon és országhatárokon átível. Az ókortól napjainkig volt illatszerek és orvosságok alapanyaga, istenségek virága, erények szimbóluma. Szépsége azonban nemcsak ebben a gazdag kultúrtörténeti hagyományban rejlik. A magyar és a brit vadonban, a tudományos kutatást szolgáló botanikus kertekben, de királyi, főúri és polgári kertekben is előforduló virág. Nemzeti könyvtárunk ajándéka, Kitaibel Pál füveskönyvének magyar nőszirmot ábrázoló 1812-es botanikai illusztrációja a vadvirágok és a termesztett növények világát, a kertészkedés, a tudományos és művészi munkát köti össze a természet felfedezésének és megóvásának nemes ügyével. Fő üzenetét pedig maga az ajándékozott foglalja össze a legpontosabban:

Mi már csak annyit tudunk hozzátenni, hogy a digitális paradigmaváltás korában élő 21. századi ember természethez való visszatalálásában a nemzeti könyvtárak is részt tudnak venni azáltal, hogy megőrzik, feltárják és megosszák különleges természettudományos gyűjteményüket a széles nyilvánossággal tudományos és ismeretterjesztő, digitális és hagyományos formában egyaránt.

Szentkereszti Máté
(Digitális Bölcsészeti és Metaadat-kezelő Főosztály)

Felhasznált források

• Greenaway, Kate: Language of Flowers. London: George Routledge and Sons, [1884]. Project Gutenberg
• Lippay János: Posoni kert. I. Virágos kert. Nagyszombat: Akadémiai Nyomda, 1664; II. Veteményes kert. Bécs: Matthäus Cosmerovius, 1664; III. Gyümölcsös kert. Bécs: Matthäus Cosmerovius, 1667. Lippay János: Posoni kert – Hungaricana
• Pliny the Elder: The Natural History. Translated by John Bostock and H. T. Riley. London: Henry G. Bohn, 1855–1857. Online: Perseus Digital Library
• Theophrastus: Enquiry into Plants and Minor Works on Odours and Weather Signs. Translated by Sir Arthur Hort. I–II. London: William Heinemann, 1916. Online: Biodiversity Heritage Library
• Waldstein, Franz Adam von – Kitaibel, Pál: Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae. I–III. Viennae, Typis Matthiae Andreae Schmidt, 1799–1812. Vol. III. Viennae, Schmidt, 1812. 250–251.

Felhasznált szakirodalom

• Beaux-Grimal, Nathalie: Le cabinet de curiosités de Thoutmosis III: plantes et animaux du « Jardin botanique » de Karnak. Orientalia Lovaniensia Analecta 36. Leuven, Peeters, 1990.
• Charles, H.R.H. The Prince of Wales: Preface. In: The Highgrove Florilegium: Watercolours Depicting Plants Grown in the Garden at Highgrove. Vol. I. London, Addison Publications, 2008.
• Doddington Hall: „The West Garden.” Doddington Hall & Gardens
• The English Iris Company: „History of British Irises.” The English Iris Company
• Gombocz Endre: Kitaibel Pál: Iter Bereghiense 1803. A Hegyaljára vonatkozó naplórészletek. In: Botanikai Közlemények 36, 5–6. sz. (1939), 278–296.
• Herbarium Croaticum: Fun Facts. In: Herbarium Croaticum, University of Zagreb, Faculty of Science, Department of Biology
• Historic Royal Palaces: National Plant Collections. Hampton Court Palace
• Hobhouse, Penelope: The Story of Gardening. London–New York: Dorling Kindersley, 2002.
• Horvat, Ivo – Horvat, Marija: Iris croatica – nova vrsta perunike u Hrvatskoj. In: Acta Botanica Croatica 20–21, 1. sz. (1962), 7–20
• Houghton, Hannah: „Cedric Morris: artist, educator and iris breeder.” Royal Horticultural Society
• Lyte, Charles: The Iris in History. In: The Species Group of the British Iris Society (ed.): A Guide to Species Irises: Their Identification and Cultivation, Cambridge, Cambridge University Press, 1997, 4–8.
• Natter-Nád Miska: Virágoskönyv. Kerti és szobanövényeink származása, története és ápolása, Budapest, Pallas, 1939.
• Radenković, Ljubinko: Perunika – cvet nebeskog ili htonskog sveta? / German Iris – The Flower from the Heavenly or Chthonian World? In: Studia Mythologica Slavica 16 (2013), 105–116. DOI: 10.3986/sms.v16i0.1547.
• Roger, B. – Fernandez, X. – Jeannot, V. – Chahboun, J.: An alternative method for irones quantification in iris rhizomes using headspace solid-phase microextraction. In: Phytochemical Analysis 21, 5. sz. (2010), 483–488. DOI: 10.1002/pca.1223.
• Royal Botanic Gardens, Kew: „History of Kew.” Royal Botanic Gardens, Kew
• Royal Botanic Gardens, Kew: „Iris aphylla” Plants of the World Online. Royal Botanic Gardens, Kew
• Sümeginé Tóth Piroska: Virágirodalom, Budapest, Corvina, 2017.
• Tocher, Ian: Reviving Mary II’s Citrus Collection at Hampton Court. In: Historic Royal Palaces, 2024. augusztus 23.
• Wilson, Ellie: Who was the real Queen Charlotte? In: Royal Botanic Gardens, Kew, 2023. június 2.

Az Iris hungarica ábrázolásának reprodukciója Kitaibel Pál és Waldstein Ádám Ferenc Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae című művéből (III. kötet, 226. tábla), a III. Károly hivatalos születésnapja alkalmából készült kísérő szöveggel. Budapest, 2026. Fotó: Tóth Zsuzsanna

A brit uralkodó születésnapját kétszer ünneplik: tényleges születésnapját szűkebb körben, míg hivatalos, nyilvános születésnapját minden év júniusában tartják. Ez utóbbi a királyság évszázados intézményét, az alkotmányos monarchiát is ünnepli, és a King’s Official Birthday (a király hivatalos születésnapja) néven ismert. Hagyománya a 18. századra vezethető vissza: 1748-ban, II. György uralkodása alatt kapcsolták össze először az uralkodó hivatalos születésnapjának megünneplését a Trooping the Colour katonai parádéval, amely III. György 1760-as trónra lépésétől vált évenkénti eseménnyé. A nyári időpont hagyománya később alakult ki, napjainkban mindig egy júniusi szombatra esik. A nagyszabású katonai parádé során a király a Buckingham-palotából a St. James’s Park mellett található ceremoniális térre, a Horse Guards Parade-re vonul, ahol megszemléli a díszegyenruhába öltözött csapatokat, és megtekinti a Trooping the Colour szertartását. Ezt követően a királyi család a Buckingham-palota erkélyéről üdvözli az összegyűlt tömeget.
Az eseményt természetesen a brit külképviseletek is megünneplik. A budapesti brit nagykövetség idén június 10-én tartotta III. Károly király és a brit-magyar kapcsolatok tiszteletére rendezett fogadását, amelyre a könyvtárunk is meghívást kapott. A meghívás azért is volt különleges, mert a 2025-ös évben az Országos Széchényi Könyvtár a Skót Nemzeti Könyvtárral partnerségben nyerte el az Európai Nemzeti Könyvtárak Konferenciája (CENL) Erland Kolding Nielsen Ösztöndíját, amelynek keretében az intézmények webarchiválási és digitális bölcsészeti tevékenysége került előtérbe. A digitális örökségvédelem és innováció iránt elkötelezett partnerség, valamint a nemzeti könyvtár és a nagykövetség brit–magyar kulturális kapcsolatokat erősítő, régóta tartó együttműködésének jegyében a könyvtár különleges ajándékot adott át a királyt képviselő Justin McKenzie Smith nagykövetnek.
Az ajándék a hazánkban őshonos magyar nőszirom (Iris hungarica) 1812-es botanikai illusztrációjának reprodukciója. A digitalizáló és restaurátor munkatársak által készített dísznyomat a Régi Nyomtatványok Tárában őrzött, App. H. 2932 jelzetű Kitaibel Pál (1757–1817) által készített botanikai díszmű, a Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (a továbbiakban: Icones Plantarum) harmadik kötetének 226-os tablója. Az eredeti dokumentumról először nagy felbontású digitális felvétel készült a Digitalizációs Osztály fotólaborjában. Az elkészült nyomatot pedig Balaványné Albert Edit papírrestaurátor kasírozta az általa készített díszmappába.

A III. Károly brit uralkodó hivatalos születésnapja alkalmából készült Iris hungarica-nyomat díszmappája, Budapest, 2026. Fotó: Tóth Zsuzsanna

Az ajándékötletet a környezetvédő és természetbarát király személye adta. III. Károly már walesi hercegként is elkötelezett támogatója volt a természeti kincsek megóvásának. Gloucestershire-i Highgrove Gardens nevű birtokán az 1980-as években ökogazdaságot hozott létre, ahol a mai napig hagyományos kertészeti technikákkal gondozzák a brit szigetek őshonos növényeit. A magyar nőszirom 1812-es nyomatával a könyvtár nem csupán gyűjteményének egy ritka és értékes dokumentumára hívja fel a figyelmet, hanem azon keresztül a brit-magyar kulturális kapcsolatok sokrétűségére is. Az íriszek az angolkert fejlődésében, a magyar botanikatörténet és természetvédelem történetében egyaránt emblematikus szerepet töltenek be, így az ajándék tudomány- és kultúrtörténeti háttere is kapcsolódik Károly király természet- és kulturális örökségvédelem iránti elkötelezettségéhez.
A következőkben nemcsak a magyar nőszirmot mutatjuk be, hanem áttekintjük az íriszek egyetemes kultúrtörténetét és a brit kertkultúrában betöltött szerepüket is.

A magyar nőszirom

Magyarországon több íriszfaj él vadon. A pázsitos, korcs, szibériai, sárga, homoki, apró és tarka (Iris variegata) írisz mellett dísznyomatunk magyar nőszirma csupán az egyik, de minden bizonnyal legfontosabb. Az orosz és kis-ázsiai sztyeppéktől egészen Közép-Európáig előforduló magyar nőszirom latin nevét, az Iris hungarica-t azért kapta, mert első tudományos leírását Kitaibel Pál adta az Icones Plantarumban. Később a botanikai kutatások kimutatták, hogy a növény nem önálló, kizárólag a Kárpát-medencéhez kötődő faj, hanem a Közép- és Kelet-Európában elterjedt Iris aphylla fajkörébe tartozik. Az aphylla név görög eredetű, jelentése ’levéltelen’ és arra utal, hogy a növény levelei télre visszahúzódnak. A magyar természetvédelmi nomenklatúrában ma Iris aphylla subsp. hungarica néven szerepel, míg a Kew Gardens nemzetközi taxonómiai adatbázisa (POWO) az Iris aphylla önálló faj részeként kezeli; az Iris hungarica Waldst. & Kit. nevet annak szinonimájaként tartja nyilván.

Magyar nőszirom (Iris aphylla subsp. hungarica) a Lublini Maria Curie-Skłodowska Egyetem Botanikus Kertjében. Fotó: Salicyna, 2016. A kép forrása: Wikimedia Commons

Az ibolyás-lilásvörös virágú magyar nőszirom természetes élőhelyei száraz tölgyesek, erdőszegélyek, sziklagyepek, sziklafüves lejtők, de az Alföld és a Nyírség savanyú homokja, valamint homoki tölgyesei is. Kitaibel Tokaj-Hegyalján fedezte fel 1803-as ún. beregi gyűjtőútján, amely során nem csak a mai Észak-Kelet Magyarországot, de Kárpátalját is bejárta. A botanikus többfelé is a virág egyedeire bukkant:

A nőszirom fokozottan védett növényünk, természetvédelmi értéke százezer forint. A fajhoz nem kapcsolódik olyan széles körű és önálló kulturális hagyomány, mint például a tulipánhoz, a rózsához vagy a szegfűhöz, az íriszre és a liliomra emlékeztető stilizált, háromtagú virágmotívumok azonban a magyar művészettörténetben is megjelentek. A szecessziós ornamentikában az írisz például kifejezetten kedvelt, visszatérő motívummá vált. Tárgyi emléke például Horti Pál 1900 körül tervezett kaspója, amelyet az Iparművészeti Múzeum őriz. A tokaji kultúrtáj részeként, a történelmi borvidéknek fontos flóraalkotójaként, mint a természetes élőhelyét fokozatosan elvesztő és ezért védetté nyilvánított faj a húsz forintos érmék hátoldalára került 1993-ban. Az azóta is mindennapi fizetőeszközünkön látható virág tehát a magyar természeti örökség egyik fő szimbólumává vált.

Kitaibel Pál és az Icones Plantarum

Kitaibel Pál a kémia és a botanika tudományának nemzetközi hírű képviselője volt. A Linné-féle rendszertan egyik első hazai alkalmazójaként, a magyar flóra nagy kutatójaként tartjuk számon, aki a Pesti Királyi Tudományegyetemen (a mai ELTE) a botanika professzora és az egyetemi füvészkert igazgatója is volt. A Magyar Királyság szinte teljes területét bejárta Fiumétól Tokajig, a Mátrától a Temesi Bánságig 1792 és 1817 között. Életcélja a hazánkban élő összes növényfaj tudományos leírása volt. Mindezt azonban a növények élőhelyének, azaz a talajviszonyok, az éghajlat és kőzetállomány leírásával együtt egy átfogó természetrajzi műben szerette volna összegezni. Ez végül nem készült el halála miatt, de így is több ezer darabos herbáriumgyűjteménye és flóraleírásai révén a magyar botanika meghatározó alakjává vált. Munkáját az országot kormányzó Helytartótanács és egyes patrónusok is finanszírozták, mert a felfedező munkájától gazdaságilag is hasznosítható információkat reméltek.

Kitaibel Pál portréja, 1790. Ismeretlen festő. A kép forrása:: Wikimedia Commons

Kitaibel fő műve a magyar nőszirom (Iris hungarica) metszetét is magában foglaló Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (Magyarország ritkább növényeinek leírásai és képei) számít, amelyben 280 faj botanikai bemutatása és tudományosan pontos illusztrációja található. Az 1799 és 1812 között megjelent háromkötetes munkát osztrák patrónusával, a szintén botanizáló gróf Franz Adam von Waldstein-Wartenberggel (1759–1823) együtt adta ki.
Kitaibel az Icones Plantarumban több fajnak, köztük a termáltavirózsának és a magyar nősziromnak is első tudományos ismertetését adja. Emiatt és a könyv ábrázolásainak élethű, művészi kivitelezése miatt a korabeli tudományos közeg Európa legszebb flóráskönyvei között tartotta számon. Olyan tudományos műként, amely botanikailag egy a korban még felfedezetlen régió, a Magyar Királyság első jelentős növénytani ismertetését nyújtotta. A nagy fólió formátumú kötetek rézmetszeteit Karl Schütz készítette fia, Johan Schütz rajzai nyomán. A rajzokat Johann a Kitaibel által gyűjtött élő példányokról rajzolta. A korban a rézmetszeteket egyenként kézzel színezték, ami jelentősen növelte értéküket. Mivel a színes metszetek készítése időigényes és költséges munka volt, a botanikai szakkönyvek többségébe semmilyen rajzot nem tettek. Az Icones Plantarumhoz hasonló nagy méretű, illusztrált művek ritkának számítottak még ekkor, a 18–19. század fordulóján.
A botanikai illusztrációk tudományos segédletek és dekorációs tárgyak is. A nőszirom esetében is a növény minden testrésze méretarányosan, a lehető legpontosabb színezéssel, árnyékolással és kontúrozással került a papírra. Az illusztráció ugyanis általános, sematikus és hiteles vizuális reprezentációja, képviselője az adott fajnak. Segít eldönteni az újonnan gyűjtött példányok rendszertani besorolását. Ugyanakkor ezek a növénytablók reprezentatív dísztárgyak is voltak az arisztokrácia és a polgárság számára. Az Icones Plantarum még diplomáciai ajándék szerepét is betöltötte. A második, bécsi kiadású Magyar Hírmondó tanúsága szerint Napóleon első feleségének,
Joséphine de Beauharnais-nak, aki a növények nagy szerelmese volt, 1801-ben külön példányt adtak az első kötetből.

Szivárvány és villámlás: az írisz ókori öröksége

Ugyan a modern európai virágszimbolikai és kertészeti irodalomban elterjedt hagyomány szerint az íriszt az ókori egyiptomiak az ékesszólás és a hatalom jelképének tekintették, azonban az első tudományosan is alátámasztható íriszábrázolás III. Thotmesz fáraó karnaki Amon-Ré templomkomplexumában látható. A Kr. e. 1481 és 1425 között uralkodó Thotmesz a Retenu (a kánaániták földjének óegyiptomi neve, a mai Szíria, Palesztina és Izrael területe) ellen indított háborúi során a térség természeti kincseiből is zsákmányolt. Az egyiptológusok által karnaki botanikuskertnek hívott Akh-menu templom növényreliefes termének falain íriszek láthatók. A botanikusok szerint ráadásul ezeken a reliefeken két szakállas íriszfaj is azonosítható. Az Iris atropurpurea, amely a szír-palesztin vidéken őshonos és az Iris albicans, amelynek az Arab-félsziget az otthona.
Az íriszek szépsége nemcsak az egyiptomi XVIII. dinasztia uralkodóját ragadta meg. A virágot leíró első európai forrás a görög természettudós, Theophrasztosz (Kr. e. 371 k. – 287 k.) által a Kr. e. 4–3. század fordulóján írt Historia Plantarum (ennek virtuális Corvina példánya megtekinthető a Bibliotheca Corvina Virtualis oldalunkon). Ebből megtudhatjuk, hogy az Illíria hegyvidékein termő növénynek nádszerű levelei vannak és nyáron virágzik. Rizómája (magyarul gyöktörzs, föld alatti vagy a talajfelszín közelében növő, megvastagodott, tápanyag-raktározó módosult szár) illatszerek kedvelt alapanyaga. Nemcsak az illír írisz, hanem a már említett közel-keleti fajok is a szivárvány minden színében pompázó virágszirmaik és gyöktörzsük illóolaj-tartalma miatt a nőiesség és a szépség, valamint a szivárvány fogalmaival kapcsolódtak össze. Ennek legismertebb megnyilvánulása a görög mitológiában és kultúrában Írisz istennő alakja. Írisz az olümposzi istenek (elsősorban Héra és Zeusz) hírnöke volt, aki égi utazása során szivárványt húzott maga után (azon utazott) és ahol földet ért, írisz sarjadt. Az istennő tehát a földi és az égi szféra között járt-kelt. Emiatt a határátlépés miatt az élet-halál közötti átmenet kultuszába beépült a vele társított virág is. Mivel Írisz kísérte a női lelkeket a túlvilágra, az íriszek kedvelt sírnövényekké váltak.

Írisz istennő. Attikai vörösalakos léküthosz, Kr. e. 480–460 körül, a Bowdoin-festő műhelyének tulajdonítva. A kép forrása: Princeton University Art Museum, ltsz. y1993-133

Az íriszhez kapcsolódó hasonló, égi eredetű történetet a délszláv hagyományban is találunk. Perun, a szláv mennydörgés- és villámisten villámcsapásainak helyén a horvát néphagyomány szerint különböző színű íriszek, perunikák sarjadtak. Perun közeli párhuzamai a balti mitológiában is megtalálhatók: a litván Perkūnas és a lett Pērkons ugyancsak a mennydörgéshez, a villámláshoz és a termékenyítő esőhöz kapcsolódó istenség volt. A horvát kultúrában különösen erős az írisz jelenléte. Egyfelől feltehetően az Adria keleti partvidékéről származott a Theophrasztosz által említett illatos illír írisz, amelyet a mai Iris pallida fajkör valamely dalmáciai képviselőjével szokás azonosítani. Másfelől az Ivo és Marija Horvat által 1962-ben új fajként leírt Iris x croatica (horvátul hrvatska perunika) a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia kezdeményezésére 2000-ben Horvátország nemzeti virága lett.

Vlagyimir kijevi fejedelem Perun bálványánál. Miniatúra a Radziwiłł-krónikából, 15. század vége. A kép forrása: Wikimedia Commons

Színek és formák labirintusa: a keresztény íriszkép

A középkori és kora újkori virágszimbolika alapvető külső alaktani megfigyelésekre épül. Ezen elsősorban a virágszirmok színét, alakját, de ugyanakkor a növény más testrészeinek külső megkülönböztető jegyeit is értjük.  
A keresztény íriszkép középpontjában Szűz Mária áll. A késő középkori és kora újkori művészetben az írisz Mária egyik virágszimbólumává vált, egyes ábrázolásokon a hagyományosan tisztaságára és szüzességére utaló fehér liliom mellett vagy annak helyén jelent meg. A spanyol festészetben a Szeplőtelen Fogantatás ábrázolásain is szerepet kapott. Ezzel párhuzamosan az írisz hosszú, hegyes, kard alakú levelei Mária fájdalmával és Krisztus szenvedéstörténetével kapcsolódtak össze a középkori és kora újkori ikonográfiában. Erre sok példa említhető a 15–17. századi németalföldi és itáliai festészetből is (az idősebb Jan Bruegheltől kezdve Düreren át egészen Leonardo da Vinciig), de a leghíresebb talán Hugo van der Goes által a 15. században festett Portinari-oltár középső jelenete. A triptichon, avagy szárnyasoltár középső festményén, a Pásztorok hódolatán a Szűzanya lábánál egy vázában fehér liliom (szüzesség, tisztaság) és ibolya (alázat, szerénység, engedelmesség) mellett a szenvedést jövendölő virágok is megjelennek: a vörös szegfű Krisztus kereszthalálát, míg Mária fájdalmát kék írisz vetíti előre. A kék és lila egyébként a leggyakoribb íriszszínek a Mária-ikonográfiában.

Hugo van der Goes: Portinari-triptichon, 1473–1478. Részlet a Szűz Mária lábánál látható kék íriszekről. Galleria degli Uffizi, Firenze. A kép forrása: Wikimedia Commons

Szivárványos liliom és nőszirom

A világi szimbólumok szintén gazdag tárházából érdemes megemlíteni a liliom-írisz vitát a francia uralkodói jelvény, a fleur-de-lis kapcsán. A kék alapon három stilizált, hosszúkás virágtagból álló aranyvirágot egyes kutatók szerint nem liliomról, hanem íriszről mintázták a kora középkorban. A Loire folyó mocsaras vidékein ugyanis nem liliomok, hanem íriszfajok éltek. Ráadásul létezik az első frank király, I. Klodvig (466–511) megtérésének egy íriszekkel mesélt változata is. Eszerint Klodvig éppen azért vette fel a keresztséget, mert felesége Klotild királyné egy olyan pajzsot adott neki 496-ban az alemannok ellen vívott Tolbiac-i (zülpichi) csata előtt, amelyet az asszony egy remetétől kapott. A remete egy angyal ajándékának mondta a pajzsot, amelyen kék mezőben három arany írisz állt. A pajzs megvédte a királyt, aki ezért a csata után megkeresztelkedett. Ennek a középkori hagyománynak liliomos verziója is létezik, s valójában nem is áll rendelkezésre olyan történeti bizonyíték, amely alapján a liliom-írisz vitát el lehetne dönteni.

V. Károly francia király fleur-de-lis motívumokkal díszített öltözetben, IV. Károly császár és IV. Vencel cseh és római király társaságában. Részlet a Grandes Chroniques de France V. Károly számára készült kéziratából, 1375–1379 körül. Bibliothèque nationale de France, Département des Manuscrits, Français 2813, fol. 473v. A kép forrása: Gallica

A liliom–írisz vita azért is érdekes, mert rámutat a növénynevek történeti változékonyságára. Linné előtt nem létezett egységes botanikai nevezéktan, a köznyelvi szóhasználatban pedig a mai taxonómiai határok még kevésbé érvényesültek: ugyanazt a növényt különböző nevekkel illethették, egy-egy elnevezés pedig mai szemmel eltérő növényeket is jelölhetett. A liliom és az írisz közötti névhasználati átjárásnak magyar példája is van. Az első magyar nyelvű kertészeti műben, Lippay János Posoni kertjében (1664–1667) az esztergomi érsek testvére ötféle íriszt említ „szivárványos liliom” néven. Míg számos európai nyelvben az iris vált a növény általános megnevezésévé, a magyar botanikai nevezéktanban a nőszirom honosodott meg. A Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály által írt, 1807-ben megjelent Magyar Füvész Könyv a növény sziromszerű bibeszálai nyomán alkotta meg a máig használatos nőszirom nevet.

Folytatjuk…

Szentkereszti Máté
(Digitális Bölcsészeti és Metaadat-kezelő Főosztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat száznegyvenegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal id. Reuter Camillót és gyűjteményét mutatja be.

A gyermekkorában botanikusnak készülő id. Reuter Camillo (1874–1954) pécsi orvos, egyetemi tanár fontos szerepet töltött be a város első világháború utáni szellemi és tudományos életében, értékes közéleti tevékenységet folytatott.

Ifj. Richter Aladár grafikája. Jelzet: ELT 128.122. A kép forrása: Iparművészeti Múzeum

Resicabányán született. Elemi iskoláit e településen és Aninán, a gimnáziumot Temesvárott, majd Budapesten végezte. Orvosi diplomát a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán szerzett 1901-ben. 1901–1914 között a Moravcsik Ernő vezette Ideg- és Elmekórtani Klinikán tevékenykedett. Az első világháború alatt Zágrábban praktizált főorvosként. A háború után egyetemi tanárként dolgozott Pozsonyban az Erzsébet Tudományegyetemen (ETE), majd néhány évig Budapesten helyezkedett el. Az egyetem Pécsre költözésével az ETE Ideg- és Elmeklinika alapító igazgatója (1924–1946), több éven át orvoskari dékánja volt (1925–26, 1943–44). A pszichopatológia és klinikai pszichiátria neves művelőjeként rendszeresen publikált a témában, például az Orvosi Hetilapban. 1945-ben vonult nyugdíjba.

Ifj. Richter Aladár grafikája. Jelzet: Exl.P/550 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az orvosi pálya mellett jelentős helytörténeti, turisztikai munkásságot tudhatott magáénak. Természetszeretetét bányamérnök apjától örökölte. A Mecsek Egyesület választmányi tagja (1927–1930), 1935 és 1948 között az egyesület alelnöke volt, ő vezette a természetvédelmi szakosztályt. Túrákat szervezett, előadásokat tartott, célul tűzte ki, hogy minél több emberrel megismertesse a Mecsek természeti és helytörténeti értékeit. Számos írása, tanulmánya jelent meg e tárgykörben. Érdekelték a régió különleges növényei, otthonában többet termesztett is ezek közül. Beszerezte a Pécsre és Baranyára vonatkozó könyveket, nyomtatványokat, összeállította a térség bibliográfiáját, gyűjtötte helyneveit. Ezt a munkát a későbbiekben fia, ifj. Reuter Camillo (1920–1987) erdőmérnök, helynévkutató folytatta.

Kertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.R/298 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Id. Reuter Camillo széles körű gyűjtőtevékenysége a növények, könyvek mellett kiterjedt a térképekre, bélyegekre és képeslapokra egyaránt. A több mint 3000 darabból álló képeslapgyűjteményéről készült online adatbázis napjainkban elérhető a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjteményének részeként. A lapok Európa számos országának híres üdülőhelyeit, természeti szépségeit és nevezetes tájait mutatják be.
A Magyar Bibliophil Társaság, a századelőn a berlini Exlibris Verein és a budapesti székhelyű Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjaként sokat tett a könyvszeretet, műkedvelés, műpártolás hazai előmozdításáért.

Gábor Jenő grafikája. In: Farkas Judit Antónia: „Pécs legszebb magánkönyvtára Reuter Camillo orvosprofesszoré”. Egy elfeledett XX. századi bibliofil és műpártoló portréjához. In: Dr. Reuter Camillo, egy XX. századi pécsi polgár és elmegyógyász munkássága, Pécs, Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar (PTE ÁOK), 2021, 253. – Törzsgyűjtemény

Fitz József a pécsi Egyetemi Könyvtár igazgatójaként került közeli barátságba Reuterrel. Kapcsolatuk akkor sem szakadt meg, miután Fitz Budapestre költözött és átvette az Országos Széchényi Könyvtár vezetését. Kettejük levelezése tanúsítja, hogy Reuter többször kért szakmai segítséget Fitztől egy-egy könyvvel kapcsolatban, Fitz pedig kiadványokat küldött neki. Reuter sokrétű gyűjtőtevékenysége és mára szétszóródott értékes könyvgyűjteménye rekonstruálásában a Fitzcel folytatott levelezés és Fitz 1934-es Könyvtári Szemle-beli cikke nyújt támpontokat. 

Reuter gazdag, sokoldalú grafikai gyűjteményre is szert tett. Műgyűjtőként egyedi grafikák, ex librisek és grafikai mappák egyaránt érdekelték. Ezek közül kiemelkedő Sassy Attila a századforduló korszellemét, életérzését és művészi stílustörekvéseit magába sűrítő Ópium-álmok (1909) című szecessziós mappája. Reuter levelezéséből kiderül, hogy Conrad Gyulától (1877–1959) és a szolnoki művésztelepen alkotó Patay Mihálytól (1910–1956) is vásárolt művészi sokszorosított grafikákat; utóbbi alkotó átmeneti jelleggel, rövid ideig tartózkodott Pécsett a harmincas évek végén, aztán Szolnokon telepedett le. A pécsi grafikusok közül Gebauer Ernőtől (1882–1962), Martyn Ferenctől (1899–1986), Havas Lászlótól (1895–?) és Gábor Jenőtől (1893–1968) szerepeltek művek Reuter gyűjteményében. Az alkotások sok esetben Pécshez kötődtek.
A kisgrafika, ex libris iránti elkötelezettségét mutatja, hogy Reuter több magyar és külföldi képzőművésszel saját nevére szóló könyvjegyet is készíttetett, és ezeket – igazi könyvbarátként – sokszor be is ragasztotta könyveibe. Ex libriseinek alkotói közt említhető Sassy Attila, Menyhárt József, Kertes-Kollmann Jenő, Markó Lajos, Patay Mihály, Gábor Jenő és ifj. Richter Aladár. Az ex libriseken gyakori motívum a könyv- és a természetábrázolás, az emberalakok.
Reuter pártoló és választmányi tagja volt a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társaságának (PKMT), mely 1926-ban alakult. A társaság több látványos kiállítást szervezett működése során, melyeken a tagtársak értékes, ritka, országos és nemzetközi szinten is híres gyűjteményeit mutatták be. Az ünnepi könyvhét pécsi programjai között 1929 májusában Reuter A szép könyvről címmel adott elő, az esemény keretében rendezett könyvkiállításon az egyetemi könyvtár legértékesebb darabjait állították ki, a tárlat záró anyagát Reuter ex libris gyűjteménye adta.
Reuter egyik alapítója lett a két világháború között Pécsett 1938-ban megalakuló Ex libris Gyűjtők és Grafikabarátok Körének, rendszeresen részt vett havi összejöveteleiken a Virágcsokor vendéglőben. Egy év múlva az asztaltársaság beolvadt a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága Grafikai Osztályába, amely az orvosprofesszor kezdeményezésére jött létre 1939. június 5-én. A szakosztály elnökeként sokat tett a pécsi ex libris művészet népszerűsítéséért, elismertetéséért, grafikai gyűjteményét többször is bemutatta a nyilvánosság előtt.

Gebauer Ernő grafikája. In: Romváry Ferenc: Az ex libris története Pécsett, Pécs, 1966. (Különlenyomat a Janus Pannonius Múzeum 1965. évi évkönyvéből), 309. – Törzsgyűjtemény

Reuter közvetlen kapcsolatban állt Sassy Attilával, Csáth Géza és több klinikai orvos társaságában néhányszor megfordulhatott Sassy műtermében is. A művész 1911-ben két ex librist készített a számára. Az alábbi az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében is fellelhető.

Sassy Attila grafikája. Jelzet: Exl.R/293 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fennmaradt az orvosprofesszortól egy levél, amelyben Réthy István ex libris gyűjtőn – az 1930-as években a debreceni Ajtósi Dürer Céh tagján, később titkárán – keresztül megbízást adott Menyhárt Józsefnek, hogy készítsen a számára egy fametszetű és egy rézkarctechnikával készült könyvjegyet. Reuter szabad kezet adott a képzőművésznek, csak annyit kért tőle, hogy a rajzból derüljön ki orvosi foglalkozása, és a feliraton „Ex libris Reuter Camillo Dr.” szerepeljen. Az alábbi ex libris – amelynek ábráján a halálra utalóan virágos kalapot viselő koponya látható könyvvel – e rendelésre készülhetett 1937-ben.

Menyhárt József fametszete (1937). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Ugyancsak ebben az évben keletkezett egy másik fametszetű Menyhárt-grafika, melyen akt szerepel könyvekkel. Az ilyen típusú erotikus ex librisek külön csoportot alkottak Reuter gyűjteményében.
Reuter Camillo nyugdíjas korában érmekkel is foglalkozott, 1948-tól belépett a Magyar Numizmatikai Társulatba. Munkájához kapcsolódóan gyűjtötte pszichiátriai ápoltak művészeti alkotásait is. Gyűjtőszenvedélye, szerteágazó érdeklődési köre továbbörökítődött a családban. Fia, ifj. Reuter Camillo erdőmérnök, helynévkutató, földrajzinév-gyűjtő édesapja könyv-, könyvjegy- és térképgyűjteményét gyarapította tovább. Lánya, Reuter Carmen pedig az ideg- és elmegyógyászatot választotta hivatásául.

Irodalom:

• Farkas Judit Antónia: „Pécs legszebb magánkönyvtára Reuter Camillo orvosprofesszoré”. Egy elfeledett XX. századi bibliofil és műpártoló portréjához. In: Dr. Reuter Camillo, egy XX. századi pécsi polgár és elmegyógyász munkássága, Pécs, Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar (PTE ÁOK), 2021, 87–117., Képmelléklet: 253–259.
• [Fitz József]: Dr. Reuter Camillo könyvtára. In: Könyvtári Szemle, 1934/7. sz., 53–54.
• Menyhárt József 1901–1976 ex librisei és alkalmi grafikái, Hajduhadházi „Földi János” Nagyközségi Könyvtár Kisgrafikai füzetei 4., Bev., összeáll. Dr. Lenkey István, Hajduhadház, 1986, 19.
• Pálmai Dóra: Reuter Camillo közéleti tevékenységének megjelenése a korabeli sajtóban II. In: TGYO-blog (A PTE Egyetemi Könyvtár Történeti Gyűjtemények osztályának blogja), 2025. június 3.
• Polgárdy Géza, Dr.: Dr. Reuter Camillo, a Mecsek Egyesület alelnökének kettős évfordulója. In: A Mecsek Egyesület évkönyve a 2009-es egyesületi évről, Pécs, Mecsek Egyesület, 2009, 166–177.
• Reuter Camillo. In: Pécs lexikon, N–Zs, II. kötet, főszerk. Romváry Ferenc, Pécs Lexikon Kulturális Nonprofit Kft., Pécs, 2010, 178.
• Reuter Camillo. In: Baranyai Digitár
• Reuter Camillo. In: Magyar életrajzi lexikon, főszerk. Kenyeres Ágnes, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.
• Reuter Camillo. In: Wikipédia
• Romváry Ferenc: Az ex libris története Pécsett, Pécs, 1966. (Különlenyomat a Janus Pannonius Múzeum 1965. évi évkönyvéből), 309., 314.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Reuter Camillo, Id. (1874–1954). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 157–158.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész; 132. rész; 133. rész; 134. rész; 135. rész; 136. rész; 137. rész; 138. rész; 139. rész; 140. rész

Buda várának 1686. szeptember 2-i visszavételéről számos beszámoló született. Ezek egyike az An Historical Description Of the Glorious Conquest of the City of Buda című, Londonban nyomtatott angol nyelvű röplap, amelynek egyik példányát könyvtárunk Apponyi-gyűjteményében őrizzük (App. H. 1236). A mű részletesen tudósít az ostrom napjairól, és egy, a törökök kiűzésével kapcsolatos négysoros epigrammát is közöl, amelyet a röplap szerzője közismert, szájról szájra járó rigmusként idéz a 67. oldalon.

Integra de Victis foret ut Victoria Turcis,
Littera Christicolis, B, capienda ter est.
Buda prius, posthanc Belgradum, Regia demum
Moenia Bysanti, caetera lusus erunt.

A rigmus Deák Farkas történész 1886-ban megjelent fordításában így hangzik:

Hogy a győzelem a törökök felett teljes legyen,
Háromszor kell a keresztényeknek elfoglalni B-t.
Először Buda, aztán Belgrád, s végre a királyi
Bizáncz falait; a többi gyerekjáték.

A három B betű bevétele tehát egyértelmű feladatként várt a keresztény világra. S íme, Buda visszavételének napján az első B betűt sikerült megszerezniük a keresztény seregeknek.
A röplapban az idézett latin vers angolul is olvasható:

O’re conquer’d Turks the Victory to compleat,
The Christians thrice must Letter B repeat.
First Buda, Belgrade next, the third Effort
Bysantium’s Walls, the rest will be but Sport.

Az angol fordítás a latin lusus (játék, szórakozás) megfelelőjeként a sport szót hozza. A 17. századi angol sport elsődleges jelentése még nem a mai értelemben vett sporttevékenység volt, hanem játék, szórakozás, kedvtelés, időtöltés. A testi ügyességet vagy erőkifejtést igénylő játék már beletartozott ebbe a körbe – ez a jelentés az 1520-as évektől adatolható –, de nem uralta úgy a szót, ahogy ma. Maga a szó is a szórakozás jelentéskör felől érkezett az angolba, a középangol disport rövidülése, amely az ófrancia desport/deport (= plaisir, divertissement), vagyis öröm, szórakozás, felüdülés jelentésű szóból ered.
A sport jelentéskörében így a játék mellett a legkülönfélébb kedvtelések is helyet kaptak, köztük a vadászat és a madarászat is. Sport lehetett továbbá az is, ami, vagy éppen aki derültségre adott okot, amin vagy akin jól lehetett mulatni, azaz a szórakozás tárgya. Sőt, Ámor mezején éppúgy lehetett sportolni, mint Marsén. A 16–17. században a szó a testi szerelemre is vonatkozhatott, míg az 1660-as évektől a hadviselést a „királyok sportjaként” (sport of kings) is emlegették. A sport szó választása hasonlóan a lusushoz így sajátos, fölényes árnyalatot ad a vers utolsó sorának: a három stratégiai jelentőségű város bevétele után a még török kézen lévő keresztény területek felszabadítása már szinte csak szórakozás lesz.
Deák Farkas nem csupán a rigmust, hanem a teljes művet lefordította, majd 1886-ban előszóval és kiegészítő tanulmányokkal ellátva adta közre. Feltételezése szerint a röplap szövegét egy olyan szemtanú írhatta, aki a keresztény szövetséges hadak főparancsnoka, V. Károly lotaringiai herceg közelében tartózkodott.
Könyvtárunk e tanulmányokkal ellátott fordítás második kiadásából őriz egy példányt, amelynek címlapján a Budapesti VII. Kerületi Külső Magyar Királyi Állami Főgimnázium, a mai Szent István Gimnázium elődjének pecsétje látható. Diákkéz nyomát őrzik a kötet lapjai: a „nagyon szép”, az „éljen”, „remek” és „le vele!” széljegyzetek egy lelkes olvasóra utalnak, aki a keresztény sereg egyik alezredesének, Starhemberg grófnak az arcképét bajusszal és szakállal is kiegészítette.

Guido von Starhemberg gróf. In: An historical description of the glorious conquest of the city of Buda ... Budavára visszavétele, írta egy szemtanú, ford., előszóval és jegyz. ell. Deák Farkas. Második kiadás, Budapest, Franklin, [1886 után], 50 – Törzsgyűjtemény

Apponyi Sándor katalógusa szerint a műnek egy eredeti, francia nyelvű kiadását is feltételezték. Deák Farkas is úgy vélte, lehetséges, hogy Lotaringiai Károly herceg táborában az eredeti szöveg franciául készült, és csak néhány nappal később fordították le más nyelvekre, így a fordítások szinte az eredetivel egy időben készülhettek el. „Máskülönben aligha volna lehetséges – írja előszavában –, hogy a Budán szeptember 2-án befejezett ostrom francia nyelven megírt történetének angol fordítását már ugyanazon év október 1-jén, a sajtóhatóságot is megjárva, Londonban sajtó alá bocsáthatták.”

A röplap Apponyi Sándor gyűjteményéből. Jelzet: App. H. 1236 – Régi Nyomtatványok Tára

Buda visszavételével az első B keresztény kézre került, a rigmus története azonban ezzel nem ért véget. A második B-re sem kellett sokáig várni, 1688. szeptember 6-án II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem seregei Belgrádot is visszafoglalták. A győzelem alkalmából I. Lipót német-római császárhoz és magyar királyhoz írt latin költemény végén a szerző az 1686-ból ismert négysoros verset idézi, majd két új sorral egészíti ki, beemelve a B-betűs történetbe a bajorok harci sikerét, mely szintén a B-betűkkel játszik, méghozzá néggyel. Így egyazon költeményben olvasható a régi 3B-s és az új 4B-s rigmus is. Maga a teljes alkalmi költemény is a három B-s epigramma gondolatmenetét viszi tovább: Belgrád visszavételét a második lépcsőfokként ünnepli Buda után, majd I. Lipóthoz fordulva azt a reményt fogalmazza meg, hogy ő és fia, I. József megteszik a harmadik lépést is, és Bizáncot is elfoglalják, hogy végül mindhárom B beteljesedését ünnepelhessék.

A költemény végén a 3B-s és 4B-s rigmusok:

Integra devictis nempe ut Victoria Turcis,
Littera Christicolis B capienda ter est.
Buda prius: post hanc Belgradum; Regia demum
Moenia Byzantii; caetera lusus erunt.
Sic tum: nunc canimus B. B. B. pellitur a B.
Bello Belgrado Barbarus a Bavaro.

Hogy a győzelem a törökök felett teljes legyen,
Háromszor kell a keresztényeknek elfoglalni B-t.
Először Buda, aztán Belgrád, s végre a királyi
Bizánc falait; a többi gyerekjáték.
A dal így szólt egykor, s most B. B. B.-t kerget B.
Bajvívással Belgrádból Barbárt űz a Bajor.

A B betűk játéka a nyomtatványban ezzel még nem ér véget. Alább, Belgrád visszavételének évszámát kiadva kronosztikonként újabb változatban tér vissza:

BARBARVS A BAVARO BELGRADO EXPELLITVR ARMIS,
TOTAQVE HVNGARIA.

A Barbárt a Bajor fegyvere kiűzi Belgrádból
S egész Magyarországról.

Belgrád azonban alig két évig maradt keresztény kézen, 1690. október 8-án az oszmán seregek visszafoglalták a várost. A három B-re épülő vers így ismét időszerűvé vált, Buda már keresztény kézen volt, Belgrád és Bizánc viszont ismét, illetve továbbra is az Oszmán Birodalomhoz tartozott.
A négysoros verssel 1701-ben, az Acta Sanctorum júniusi kötetében találkozunk újra. A kötet elején lévő ajánlás az akkor 23 éves I. József magyar és római királyhoz szól. A szöveg felidézi apja, I. Lipót uralkodásának törökellenes sikereit és Buda visszafoglalását, majd I. József további hadisikereinek reményét fogalmazza meg. Ezt követi a jól ismert epigramma egy variánsa, melyben Buda bevétele már nem feladatként, hanem sikerként van elkönyvelve.

Integra devictis ut sit victoria Turcis,
Littera Christicolis B capienda ter est.
Capta Buda est: superest Belgradum & Regia magni
Moenia Byzanti: cetera ludus erunt.

Hogy a győzelem a törökök felett teljes legyen,
Háromszor kell a keresztényeknek elfoglalni B-t.
Buda már visszavétetett; hátra van Belgrád s végül
Bizánc királyi fala – a többi csak játék.

A 3B-s epigramma szerzője, akit az angol nyelvű röplap csupán úgy mutat be, hogy „an ingenious person”, azaz egy „ötletes, zseniális ember”, valóban maradandót alkotott. A három B betűre épülő szellemes játéka túllépett az 1686-os budai győzelmen, és a következő évek eseményei újra meg újra életre keltették. A rigmus minden alkalommal hozzá tudott igazodni a változó hadihelyzethez, olyannyira, hogy még tizenöt évvel később is idézték.

 

Felhasznált irodalom:

• Acta Sanctorum Junii …, Tomus III, Antwerpen, apud viduam Henrici Thieullier, 1701.
• Apponyi Sándor: Ungarn 0betreffende im Auslande gedruckte Bücher und Flugschriften…, München, Rosenthal, 1903, I. Band, p. 250–251.
• An historical description of the glorious conquest of the city of Buda ... Budavára visszavétele / írta egy szemtanú, ford., előszóval és jegyz. ell. Deák Farkas. Második kiadás, Budapest, Franklin, [1886 után] 
• BeLgraDVM a ChrIstIanIs sVb BaVaro eXpVgnatVr. Ad Leopoldum Caesarem semper Augustum, [S. l.], [s. typ.], [1688]
• „sport”. In: Dictionnaire de l’Académie française, 9e éd.
• „sport”. In: Online Etymology Dictionary

Túri Klaudia
(Régi Nyomtatványok Tára)

Faludy György Kossuth-díjas költő (eredeti családi nevén Leimdörfer György Bernát József) Budapesten, Erzsébetvárosban látta meg a napvilágot 1910. szeptember 22-én, jómódú zsidó értelmiségi családban. Édesapja vegyész volt, de ő már elemista korában írónak készült, más pálya soha nem is érdekelte igazán. Mint született művészi alkat megvetette a középszerűséget, amint azt már 1935-ben megénekelte Reményik Zsigmondnak ajánlott, Ballada Nulla Károly életéről című versében. Ez a szembefordulás a középszerűséggel természetesen nem azt jelenti nála, hogy lenézte, nem is vette emberszámba a becsületes, hétköznapi embereket, hanem művészi attitűd, nyugatos életfelfogás, tudatos polgárpukkasztás. Hosszú, számos fordulatban bővelkedő életútja olyan volt, mint egy kalandregény. Talán az sem véletlen ebben az összefüggésben, hogy kedvelte, szívesen olvasgatta Rejtő Jenő regényeit, még a két világháború közti időben. Fanyar humora, iróniája ezekből is táplálkozott valószínűleg, mint ahogy François Villon balladáiból is.

Faludy György portréja. Borítókép innen: Faludy György: Pokolbeli víg napjaim, Budapest, AB Független kiadó – ABC Független Kiadó, 1987 – Törzsgyűjtemény

Villon-balladák. A pompeji strázsán

Villon-fordításait 1934-től kezdte közölni a liberális Magyar Hírlap hasábjain, Heine-fordításokkal együtt. 1937-ben a kötetbe gyűjtött Villon-balladák kiadását egyik korabeli magyar kiadó sem vállalta liberális hangvételük, szabadszájúságuk, frivolságuk miatt. A fiatal költő ekkor kölcsönökből, saját költségén adta közre először a kötetet, amelyet nagyon hamar szétkapkodtak az olvasók, és több mint húsz kiadást ért meg. Egy évvel később, 1938-ban saját verseskötete jelent meg, A pompeji strázsán címmel. Ennek nyitóverse a bűn misztériumáról, test és lélek konfliktusáról szól:

Faludy ebben a korai versében éppúgy, mint számos későbbi alkotásában igazi tanult költőnek, virtuóz formaművésznek mutatkozik. A szonettforma kötöttsége, könnyed ritmusa komoly, létfilozófiai üzenetet hordoz. Az ember a teremtő Isten képét, hasonlatosságát viseli magán, és ez az ontológiai összefüggés a Teremtő és teremtménye között egy életen át arra ösztönzi a művészt, hogy a sötét anyagban, önmagában és a teremtett világban az égi fényt, a Föld kerekségét betöltő, mindeneket összetartó Lélek fényét keresse (Sap. 1. v. 7.). A szivárvány a Teremtés könyvében az Isten és ember közötti szövetség, a kiengesztelődés jele (Genes. 9. v. 13.). Ez az életfilozófia arra is megtanítja az idős szobrászt, hogy az élet viszontagságait, a sorscsapásokat is az Isten keze nyomának tekintse (Job 19. v. 21.). Nincs miért megütköznünk a bibliai jelentések szövevényén, hiszen ugyanebben az évben, 1938-ban a fiatal költő középkori keresztény himnuszok fordításával is jelentkezett, Dicsértessék (Budapest, Singer és Wolfner, 1938) című kötetében, amelyre valószínűleg az abban az évben Budapesten tartott, XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus is alkalmat adott.

Szakolczay Lajos: „Szólíts nyugodtan Gyurkának!” Találkozások Faludy Györggyel, Budapest, MMA Kiadó, 2021 – Törzsgyűjtemény

A fenti verset követő Koldusdal sötétebb tónusú, a magasabb fokú idealizmust hirdető, apostolságot vállaló művészt megvető, száműző, profán világ hazugságait, képmutatását ostorozza:

A vers naturalista, szimbolista képvilága Baudelaire A Romlás virágai (Les fleurs du Mal) című verseskötetére emlékeztet. E sötét hangnemű narratíva előképe szintén a Bibliában található, Máté, Márk és Lukács evangéliumában. Jézus ezt mondja tanítványainak: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” (Marc. 6. v. 4.) Illetve így biztatja tanítványait: „Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” (Marc. 6. v. 11. Luc. 9. v. 5.) Máté evangéliuma szerint pedig a Mester szigorú büntetést helyez kilátásba a bűnös, szófogadatlan város számára: „Ha valaki nem fogad be titeket és szavatokra nem hallgat, menjetek ki a házából, még a városból is, és rázzátok le a port lábatokról. Bizony, mondom nektek: Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint annak a városnak.” (Matth. 10. v. 14–15.) Máté elbeszélése még más vonatkozásban is szigorúbb; itt Jézus a felebarát (proximus) fogalmát a zsidó hagyományoknak megfelelően úgy vezeti be, hogy az nem jelent minden embert, csak azt, aki a te népedhez, törzsedhez, vallásfelekezetedhez tartozik: „A pogányokhoz ne menjetek és a szamaritánusok városaiba be ne térjetek. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz.” (Matth. 10. v. 5–6.)
A hitleri nemzetiszocializmus, az erősödő fasizmus szele ihlette valószínűleg a Supka Gézának dedikált, A judeai helytartó című versét. A hazug Pilátus letagadja, hogy ismerte Jézust, éppúgy, mint saját népe, aki Barabás helyett őt küldte a keresztfára:

A zsidó nép jellemzésében könnyen a Horthy-korszak Magyarországának vidéki lakosságára ismerhetünk. Hasonló vonásokkal rajzolja itt Faludy a magyarokat, mint Móricz Zsigmond Úri muri című realista regényében. „Röhög a Cézáron” – ez a Habsburg-házzal ösztönösen is szembeforduló, Kossuth-kultuszon nevelkedett, protestáns nemességre alkalmazható. „Semmit sem tud a szépről” – ez pedig a magas műveltségtől való makacs elzárkózást, földhözragadtságot, lelki sötétséget jelent, amint Móricz regényében is olvashatjuk:

 Faludy György: Börtönversek 1950–53. Az ÁVÓ pincéjében és Recsken, Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1989 – Törzsgyűjtemény

Börtönversek 1950–1953

A bolsevik hatalomátvételt követően Faludy visszatért Magyarországra, a háború alatt Franciaországban, Marokkóban és az Egyesült Államokban töltött emigrációs évek után. Azt remélte, hogy a verseiben is számtalanszor megfogalmazott liberális, haladó társadalmi-politikai nézetei, a háború során az antiszemitizmussal való nyílt szembefordulása miatt kedvelni fogják őt idehaza, de mélységesen csalódnia kellett. A bolsevik vezetők szemében már az is bűn volt, hogy jól ismerte Prohászka Ottokár antiszemita gondolatokat tartalmazó írásait (például: Kultúra és terror, Budapest, Élet kiadása, 1918), hiszen a Rákosi-korszakban Prohászka összes műve tiltólistára, könyvégető listára került. Nemkülönben félelmet, gyűlöletet keltett az elvtársak tudatvilágában az ő mélyen gyökerező, törhetetlen istenhite és széles látókörű, européer műveltsége. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták és Kistarcsára internálták, majd a recski kényszermunkatáborba zárták, ahol rabtársaival együtt meg volt győződve arról, hogy a megpróbáltatásokat nem éli túl. Az ÁVH börtöneiben és a táborokban nem állt a rendelkezésére papír, ezért nem írta, hanem, amint ő fogalmazott, fejben csinálta verseit, és mindennap felmondta saját magának az összes addig „csinált” versét, az újabbakat többször is. Verseit kérésére rabtársai is megtanulták, így maradtak fenn Sztálin halálát követő kiszabadulásáig, 1953-ig. Ezeket először 1983-ban Münchenben adta közre, Börtönversek 1949–52. Az ÁVÓ pincéjében és Recsken címmel. Kihallgatás című költeményéből idézünk néhány szakaszt, amelynek alaptónusát nem a felháborodás, a lázadás, hanem inkább a tehetetlenség, a megalázottság élménye határozza meg. A higgadt tónust a kötött versforma, a központozás által jelzett hosszabb beszédszünetek még tovább erősítik:

A „Gondolj, súgom, Attilára” József Attilával való barátságára utal, a „Mit érlel sorsod?” kérdéssel együtt. A Vörösmarty Szózatára utaló áthallás pedig azt üzeni az olvasóknak, hogy a Szózat valójában a reformkori Magyarország társadalmi-politikai közegében volt érvényes; a rá való hivatkozás a jelen körülmények közt néha inkább visszaélés, nem hiteles vigasztalás.

Faludy György: Ne uszítsatok levelezésre! Faludy György hagyatékából. Összeállította Csiszár Gábor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2021 – Törzsgyűjtemény

Öregkori lírája. „Csak az Úr hangja segíthetne”

Kiszabadulása után, 1956-ban ismét elmenekült Magyarországról Faludy György, s csak 1988-ban tért vissza megint Budapestre. Az ifjúkorában avantgárd költőből idős korára tudatos hagyományőrző lett. A könyvek halála című versében a Gutenberg-galaxis krízisállapotba jutását, ezzel együtt a növekvő emberi-erkölcsi válságot nézi aggodalommal. Már-már visszatérve a középkor és a kora újkor könyvekkel kapcsolatos koncepciójához, lelki vezérként, spirituális erőforrásként, szakrális entitásként kezeli a könyveket. „A könyvek voltak nekem a parancslók, / a boldogság s a mindennapi ünnep” – írja, és az a véleménye, hogy „kár, hogy a fiatalok nem olvasnak/ könyveket és számítógépnél ülnek.” Sötétedik című, Szőcs Géza barátjának ajánlott versében azt mondja, hogy az örökösen változó földön, a növekvő létbizonytalanságban csak a jóbarátok maradnak meg az ember számára. Jövendő napok című, 2005-ben írt versét így fejezi be: „Csak az Úr hangja segíthetne, / de Isten sosem fú a kürtbe.” Ez egy szomorú zárókép, de ha a szimbólumok jelentését nézzük, mégis jelen van benne a reménység is, hiszen a kürt megfúvása a történelem végét, az utolsó ítéletet jelentené. Vagyis tart még a kegyelmi idő.

Fiatalos gondolkodásmódja miatt és annak tulajdoníthatóan is, hogy a középpontot mégsem tévesztette egészen szem elől, a valóban fontos, hagyományos értékekhez élete végéig ragaszkodott, könnyen megtalálta a közös hangot a fiatalokkal, idős korában is elsősorban fiatalok olvasták a műveit. Ők kísérték legnagyobb számban utolsó útjára is 2006. szeptember elején a Fiumei úti sírkertben. Faludy puszta jelenlétével is tehetségük kibontakoztatására, alkotókészségre, civil bátorságra késztette a jó képességű fiatalokat. Amint ott a temetőkertben sokan hangos szóval vagy hangtalanul mondták akkor is: „Legyen neked könnyű a föld, Gyuri bácsi!”

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Mi köze van egymáshoz Kulcsár Péternek, Ottlik Gézának és Mohácsnak? És hogyan kerül mindez egy könyvtár kutatótermébe, régi könyvek, különös olvasók és váratlan felfedezések közé?

A Csevej 55. adásában Farkas Gábor Farkas könyvtáros mesél arról, hogyan talál rá a kutatóra a múlt, miért lehet egy több száz éves történet ma is személyes, és hogyan lesz egy könyvből vagy egy apró nyomból izgalmas nyomozás. Szóba kerül Kulcsár Péter és a mohácsi csata története, Ottlik Géza és az Iskola a határon, de az is, hogy mit tanulhatunk a múltból a jelenről – és miért lehetnek a legfurcsább kérdések a legfontosabbak.

Vajon a kutató választja a témáját, vagy a téma talál rá? Mekkora szerepe van a véletlennek egy felfedezésben, és mi történik akkor, amikor egy apró hiba miatt valami nem stimmel a történetben? Lehet-e kapcsolatot teremteni több száz éve élt emberekkel egy könyvön, kéziraton vagy egyetlen mondaton keresztül?

A 35 éves régi könyves tapasztalattal rendelkező, önjáró, Jethro Tull-rajongó könyvtárossal Tóth Péter beszélgetett. A Csevej hangmérnöke Solymosi Ákos volt.

01:32 Ottlik Géza és Kulcsár Péter
03:52 Folyamatosan változhat a történelem
06:38 Szerémi György tücsköt-bogarat összehordott Mohácsról
10:02 Nem tudod a saját világod nélkül értelmezni Mohácsot
13:27 Farkas Gábor Farkas nem tipikus kutató, mert mindig azzal foglalkozott, amivel akart
18:18. Hess András nem írt Mohácsról, de sok mindent kihagyott ő is a történelemből
21:30 A kíváncsiság és az értetlenség, ezek a főbb fázisok
26:13 Az egyik könyv hozza a másikat, olyan ez, mint a Gusztáv-rajzfilm
29:30 Jöjjenek végre a fiatalok, és írják már ők a történelmet
34:03 A magyar őstörténetről is beszéljünk
39:00 Nem tudjuk, hol volt a csata és hol vannak a katonák tömegsírjai. A Dunában esetleg?
42:34 II. Lajos, a balféknek tűnő 20 éves kamasz
46:39 Farkas Gábor Farkas semmiben sincs benne, pedig de
49:00 Az előadás varázslata

Egy klasszikus konteó rekonstrukciója  2. rész

A negatív eredmény is eredmény: Mária királyné könyvtára 
Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? 
Gusztáv mázol (sajnos ilyen az emlékezet: nem cipőpaszta, hanem inggomb festése) 

Farkas Gábor Farkas előadásai 2026-ban:

Régi krónikáink varázslatos világa – sárkányok, üstökösök, merényletek
szeptember 21. 12.00, Lovászpatona
október 6. 10.00, Jászapáti
október 13. 18.00, Perbál
november 18. 17.30, Csákvár

„Nekünk Mohács kell” – Mohács emlékezete és II. Lajos rejtélyes halála
szeptember 29. 17.00, Pusztamonostor
október 15. 14.00, Nagykanizsa
november 10. 11.00, Sajókeresztúr
november 12. 17.00, Kisbér

Mohács történetét soha nem fogjuk úgy látni, mint egy Netflix-filmet. Nincs felvétel, amelyet vissza lehetne tekerni, nincsenek újra lejátszható képkockák, és ötszáz évvel a csata után még mindig alapvető kérdésekre nem tudjuk biztosan a választ. Hol zajlott pontosan az ütközet? Hol vannak a tízezrekre becsült halottak maradványai? És vajon mennyit tudunk egyáltalán abból, ami 1526. augusztus 29-én történt? A 35 éves régi könyves tapasztalattal rendelkező, önjáró, Jethro Tull-rajongó Farkas Gábor Farkas könyvtárossal Tóth Péter beszélgetett. A Csevej hangmérnöke Solymosi Ákos volt. Meghallgatható a nagyobb podcastcsatornákon.

A nemzeti könyvtár beszélgetős műsorában arról beszélt Farkas Gábor Farkas, hogy a kutató pedig nem csupán megtalálja a történetet, hanem bizonyos értelemben meg is teremti azt azzal, hogy kiválasztja, értelmezi és összekapcsolja a fennmaradt nyomokat.

A történész vagy könyvtáros munkája ezért sokkal inkább hasonlít nyomozásra, mint egy lezárt tudásanyag felmondására. Egy régi könyv addig, amíg a polcon áll, tulajdonképpen műtárgy. A történet akkor kezdődik, amikor valaki leveszi, kinyitja, elolvassa, és megpróbálja megfejteni, mi rejtőzik benne.

A történelemben is van „hiány”

A beszélgetés egyik fontos gondolata, hogy legalább annyira érdekes lehet az, amit egy történelmi mű nem mond el, mint az, amit elmond.

Farkas példaként Ottlik Géza Iskola a határon című regényét hozta fel. Ottlik a műben az 1950-es évek világáról ír, miközben bizonyos dolgokról – például a szovjet megszállásról – hallgat. Ez a hallgatás azonban önmagában jelentéssel bír. A hiány ugyanis néha többet mond, mint egy részletes leírás.

Hasonlóan működik a történelmi forrás is. Amit ma Mohácsról tudunk, az nem maga a csata, hanem annak töredékes lenyomata. Más és más emberek írtak róla, más célból, más információk alapján és más szándékokkal.

Brodarics István például személyesen is ott volt a mohácsi csatában, és az ő beszámolója ezért különösen fontos forrás. Szerémi György viszont más természetű anyagot hagyott ránk: krónikája tele van olyan történetekkel, pletykákkal és összeesküvés-elméletekkel, amelyeket ma már nehéz tényként kezelni. Mégis éppen ezek révén pillanthatunk bele abba, hogyan gondolkodtak az emberek a 16. században.

A korabeli hírlapok pedig bizonyos értelemben a modern bulvár elődeinek is tekinthetők. Rövid, gyorsan terjedő történeteket közöltek, amelyek közül sok elveszett, mások viszont későbbi krónikákba szivárogtak be. Így a történésznek nemcsak azt kell megállapítania, hogy egy forrás mit állít, hanem azt is, hogy mennyire hihető.

„Nem vagyok történész, nem vagyok kutató”

Farkas Gábor Farkas különös módon határozza meg saját szerepét. A beszélgetésben többször is hangsúlyozta: ő könyvtáros, nem történész és nem kutató a szó hagyományos értelmében. Éppen ez a kívülállóbb helyzet teszi lehetővé számára, hogy olyan témákba is belekapjon, amelyekhez személyes érdeklődése vezeti.

„Azzal foglalkoztam, ami érdekelt” – fogalmazott. A módszere egyszerűnek tűnik: leemel egy könyvet a polcról, belelapoz, és ha valami nem világos, elkezd utánajárni. Egy könyv hozza a másikat, egy jegyzet újabb forráshoz vezet, egy furcsa mondat új kérdést szül. A kutatás pedig lassan elszabadul.

Farkas ezt egy régi Gusztáv-rajzfilm jelenetéhez hasonlította, amelyben a főhős egyetlen cseppből indulva végül az egész világot összemázolja. A történeti kutatás is ilyen: az ember elkezd valamit vizsgálni, majd egyre több összefüggést talál, és egyszer csak már egészen máshol jár, mint ahonnan elindult.

Egy 1572-es szupernóva és a könyvtári nyomozás

Ennek egyik jó példája a csillagászattörténeti érdeklődése. Egy régi könyvben Farkas egy latin nyelvű, addig ismeretlen kéziratos traktátust talált, amely az 1572-es szupernóváról, a Tycho-féle új csillagról szólt. A szöveg megfejtéséhez azonban önmagában nem volt elég a könyvtáros kíváncsisága. Latinul kellett olvasni, meg kellett érteni a teológiai, asztrológiai és történeti rétegeket, ezért szakemberekhez fordult. Barsi János segítségével dolgozták fel és fordították le a szöveget, a csillagászattörténeti értelmezésben pedig Zsoldos Endre működött közre. Farkas szerint az egyik legfontosabb képessége éppen az, hogy tudja, kit kell megkérdezni. Nem kell mindent egy embernek tudnia. Sőt, a kutatás egyik feltétele annak felismerése, hogy amit nem tudunk, azt valaki más tudhatja.

„A tudomány mindenkié”

A beszélgetés egyik legélesebb része a laikusok és a tudomány kapcsolatáról szólt. Farkas élesen elutasítja az online kommentkultúra egy részét, amely szerinte sokszor nem valódi vita, hanem egyszerű zaj. Ugyanakkor ettől még nem gondolja, hogy a tudomány világából ki kellene zárni a szakmán kívülről érkező kérdéseket. Sőt: szerinte egy laikus éppen azzal adhat új lendületet egy kutatásnak, hogy olyan kérdést tesz fel, amely a szakemberek számára már megszokottá vált. Erre Mohács egyik máig vitatott kérdését hozta példaként. Két szombathelyi orvos évekkel ezelőtt megvizsgálta II. Lajos halálának körülményeit, és olyan kérdéseket vetett fel, amelyek termékeny vitát indítottak el a történészek között. Farkas szerint ez az egyik legfontosabb dolog a tudományban: az új nézőpont nem feltétlenül a szakma belsejéből érkezik.

Mi történne, ha máshol kerestük volna Mohácsot?

A Mohács körüli bizonytalanságok kapcsán Farkas egy saját, kifejezetten kívülálló ötletet is felvetett. Szerinte érdemes lenne újra megvizsgálni a Duna egykori mederviszonyait. A folyó főága ugyanis nem feltétlenül ott futott, ahol ma. Ha a történeti földrajz, a modern földszkennelés és a mesterséges intelligencia segítségével rekonstruálni lehetne, hogyan nézett ki a táj 1526-ban, talán új nyomokat kaphatnánk a csata pontos helyéhez. Farkas maga is hangsúlyozza: ez csupán felvetés, és nem biztos, hogy tudományosan megvalósítható. De éppen ez a lényeg. Egy kutatás gyakran egy kérdéssel kezdődik.

Lehet, hogy rossz helyen keressük.

II. Lajos utolsó fennmaradt levele

A beszélgetésben különösen erős pillanat volt, amikor Farkas felolvasta II. Lajos 1526. augusztus 25-én, négy nappal a mohácsi csata előtt kelt levelét. A király Batthyány Ferenc horvát–szlavón bánnak, Erdődi Simon zágrábi püspöknek és Szlavónia rendjeinek írt. Segítséget sürgetett, mert az ellenség már több helyen pusztította az országot. A levél végén saját kezű utóirat szerepel: „Gyorsan, gyorsan, gyorsan” – azt kéri, hogy már másnap hajnalban érkezzen meg a segítség.

A szöveg mögött azonban nemcsak katonai helyzetjelentés van. Egy ember is kirajzolódik belőle. Farkas szerint II. Lajosról sokáig igazságtalanul alakult ki a tehetetlen, ügyetlen király képe. A fiatal uralkodó mindössze húszéves volt, amikor szembekerült az Oszmán Birodalom hatalmas hadseregével. Végül maga is részt vett az ütközetben, és meghalt. A történészi kép tehát egyetlen új forrás, egy új értelmezés vagy akár egy másik nézőpont hatására is megváltozhat.

„Nincs vége”

Farkas számára a kutatás egyik legfontosabb szabálya, hogy nincs végleges történet. Amit ma igaznak gondolunk, azt holnap egy új dokumentum, egy új régészeti lelet vagy egy új értelmezés módosíthatja. Ez nem a tudomány kudarcát jelenti, hanem éppen az erejét. Ezért sem ragaszkodik görcsösen saját témáihoz. Ha egy félkész kutatásról úgy gondolja, hogy más jobb munkát tudna belőle készíteni, átadja. Nem tartja értelmesnek, hogy egy téma csak azért maradjon egy ember birtokában, mert egyszer ő kezdett vele foglalkozni. Szerinte a fiatalabb kutatóknak helyet kell adni, mert az új szemlélet nemcsak új eredményeket hozhat, hanem kijavíthatja a régi kutatók hibáit is. „Nem szabad hiúsági kérdést csinálni” – fogalmazott.

Mohács méltósága

A beszélgetés végül visszatér oda, ahonnan indult: Mohácshoz. Farkas Gábor Farkas szerint a magyar társadalom nem tud igazán méltó módon emlékezni az 1526-os vereségre. Szerinte óriási hiányérzetet jelent, hogy a csata emlékezete nincs a helyén a magyar közgondolkodásban. Pedig szerinte Mohács nem rossz történet. Éppen ellenkezőleg: nagyon jó történet.

Tele van hősökkel, tragédiákkal, személyes sorsokkal, rejtélyekkel és megválaszolatlan kérdésekkel. És talán éppen azért fontos, mert nem lehet egyszerű, végleges történetté zárni. A múlt ugyanis nem változik meg. Az, ahogyan látjuk, viszont igen.

És talán ez a könyvtáros legfontosabb munkája is: levenni a polcról azt, amiről azt hisszük, hogy már mindent tudunk róla, kinyitni, és újra feltenni a kérdést: biztos, hogy ez az egész történelem?

 

Csele-pataki malom Mohács mellett II. Lajos sírjával. In: Vasárnapi Ujság, 12, évf. 8. sz. (1865. február 19.), 89. – Elektronikus Periodika Archívum

A holttest és a temetések problémája

A népszerű összeesküvés-elméletek egyik ismérve, hogy számos kérdést fogalmazzunk meg, melyek megválaszolása ne legyen egyszerű feladat. Ebből a szempontból II. Lajos holttestével kapcsolatos kérdőjelek klasszikus példatárba kerülhetnének: mikor találták meg a holttestet, ki temette el először, hol és mikor történt mindez, milyen állapotban volt a test a megtalálásakor, ki lehetett a felelős a haláláért, és végül mi történhetett II. Lajos földi maradványaival a kihantolás után? E felsorolásból is látszik, hogy a sokrétű történet még III. Richárd angol király holttestének (kiterítése, elhantolása, exhumálása, majd újbóli kihantolása és később eltemetése) sorsát is felülmúlja. Szeptemberre Bécsben és Pozsonyban is világossá vált, hogy Lajos életét vesztette a menekülés közben. Az ország középső része katonai felvonulási területté változott, a török seregek csak október első hetében hagyták el a királyság területét. Mária királyné egy katonai expedíciót szervezett (és vele párhuzamosan Szapolyai János is megbízta Czibak Imre temesi és Szerecsen János tolnai ispánt), hogy a magyar király földi maradványait megtalálják, és megadják neki a végtisztességet. Sárffy Ferenc győri várkapitány vezette az egységet, s vele tartott Lajos halálának szemtanúja: Czetricz Ulrich királyi kamarás. A megtalálás körülményei is regényszerűek, de még inkább izgalmas a fenti szempontból Sárffy egyik megjegyzése:

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, 1866. Olajfestmény – Magyar Nemzeti Galéria

Ennek megfelelően az első tisztázásra váró kérdések: milyen állapotban lehetett egy hathetes hulla, és Lajos királyt hogyan tudták azonosítani?
Nyilvánvaló tudományos tény, hogy egy hathetes holttest állapota nem lehet ép, szagtalan, és mindenképpen magyarázatot igényel Sárffy leírása. 2014-ben szenzációként robbant be két szombathelyi orvos elmélete, miszerint:

Ha ez igaz, akkor két eset lehetséges, és mind a kettő alapjaiban változtatja meg a mohácsi csata utáni közvetlen eseményekről eddig alkotott feltételezéseinket. Vagy nem a mohácsi csatában, hanem utána legalább másfél hónappal halt meg szegény Lajos királyunk, vagy nem őt találták meg és temették el Székesfehérvárott 1526. november 9-én. Ez utóbbit tették egyértelművé az orvosok egy későbbi tanulmányukban:

Természetesen a „westminsteri levél” (melyet hibásan datáltak a tanulmány szerzői) semmi ilyesmit nem erősít meg, csak azt a tényt, amelyet senki sem cáfolt, miszerint Wolsey kancellár nem Sárffy október 19-én Győrben kelt jelentéséből értesült Lajos haláláról és első elföldeléséről. Ráadásul az irat több helyen szakadozott és nedves, éppen a legfontosabb részeknél, így értelmezése meglehetősen problémás. Az egy évvel később, 2016-ban megtartott szimpózium résztvevői (történész, igazságügyi orvosszakértő, antropológus, filológus) ennél árnyaltabb képet festettek Lajos haláláról: a katonai expedíció képes volt azonosítani a magyar királyt, az úgynevezett hullaviaszosodás következtében – mély, hideg vízben, illetve nedves-agyagos környezetben – a holttest meglepően jó állapotban maradhatott, az oxigénhiány miatt pedig nem indult meg az oszlás. Ezt az agnoszkálást tették lehetővé Lajos első eltemetői, a Mohács környéki halászok, akik a csata után pár nappal, mikor az áradás már visszavonult, s a holttestek előbukkantak, megtalálták a király testét, megfosztották öltözékétől, hogy az esetleg a király után kutató törökök ne tudják azonosítani. Majd agyagos-nedves sírhalom alá temethették el az uralkodó földi maradványait. Így értelmezhetjük az identifikálás körüli bonyodalmakat is, tudniillik lehetett-e ezt a testet azonosítani.
Egyértelmű a forrásokból, hogy Czetricz az, aki felismerte a királyt „azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak”, hiszen egy győri várkapitány nem feltétlenül ismerhette II. Lajost. De ennek a lehetőségét sem zárhatjuk ki. Nem tudjuk, hogy milyen jegyek lehettek ezek, de az udvari ember számára közismertek voltak, és egyértelművé tették az azonosítást. Ezt többen, köztük a vitát elindító orvosok vitatják. Szerintük nem lehetséges, hogy a 16. században egy gyakorlatlan ember ilyen állapotban lévő hullát pontosan „agnoszkáljon” a fogain (és tegyük hozzá: a lábán) található jegyek alapján. Véleményem szerint lehettek olyan különleges jegyei (születési rendellenesség, sérülések), amelyek félreérthetetlenné teszik annak számára az azonosítást, aki mindennap látta az udvarban a magyar királyt. Lajos születése sem volt problémamentes, édesanyja a szülés után hamarosan elhunyt, ő pedig egy természetes (frissen leölt disznók gyomrából készített) inkubátorban élte túl a kritikus heteket. Bár többen bizonyítékot látnak abban, hogy a korabeli források – már ami megmaradt – nem írnak semmit sem Lajos esetleges deformitásáról, de ebben semmi különös nincsen, és a trónörökösre (illetve az uralkodóra) nézve végzetes is lehetett, ha erről szóló hír terjed el Európában. Erre jó analógia III. Richárd újonnan feltárt súlyos és eltitkolt gerincferdülése (scoliosis). Lehet, hogy olyan rejtett (vadászat vagy bajvívás során szerzett) sérülése volt Lajos lábán, amelyet ruhája eltakart, s a fogai állapotát sem láthatták a budai udvarban megforduló követek. Ugyanakkor a magyar király gyakran mutatkozott mezítelenül az udvaroncai előtt:

Tehát a magyar király testével kapcsolatban nem sok minden maradhatott titokban a budai várban, legfőképpen a kamarása előtt.
Antonio Boemo velencei kém november 12-i (tehát Lajos eltemetése utáni) jelentésében a következőt olvashatjuk, miszerint Czetricz:

Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet) – Törzsgyűjtemény

A velencei kém is a magyar királyként azonosította a Székesfehérvárott később eltemetett holttestet. Nyilvánvalóan Velencét igen érdekelte volna, ha arról kap beszámolót, miszerint Szapolyai nem a magyar királyt temette el 1526 novemberében, ezzel ellentétben Boemo is kiemeli, hogy Lajos testén nem volt seb. Semmi gyanús nincsen tehát abban, ha egy udvari ember pontosan azonosítja a magyar királyt olyan jegyekről, amelyekről nem maradt fenn 500 évvel ezelőtt írott forrásban említés. Ha hitelesnek fogadjuk el a velencei kém jelentését, akkor a testi jegyek (a fogazat, a jobb láb) mellett a szakálldarab és a gyűrű is segíthette az azonosítást.
A hullaviaszosodás (adipocire) következtében Lajos arca a felismerhetetlenségig eltorzult, s csak karakterisztikus fogai és a lábán lévő egyedi jellegzetesség – ahogyan Sárffy fogalmazott: „felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt” – alapján lehetett azonosítani. Ezt az identifikálást megtette a fehérvári bíró is:

De a november 9-i temetésen résztvevők, Szapolyai Jánossal az élen szintén azonosították Lajost. Teljesen hihetetlen, hogy ennyi ember eljátssza a temetést, és évtizedekig eltitkolja, miszerint nem II. Lajos nyugszik Székesfehérvárott. A Sárffy-jelentés megállapításait erősítette meg Szapolyai János Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellárhoz írott levele is. Ahogyan hangsúlyozta két nappal a temetés után:

Legkésőbb egy év múlva, 1527 novemberében Lajos újratemetésekor, immár Ferdinánd, Anna és Mária (tehát sógora, nővére és felesége!) jelenlétében kiderülhetett volna a feltételezett csalás: a holttest kicserélése. A magyar királyné 1558-as végrendeletében kitért arra az arany szívre, amelyet Lajos a haláláig hordott, és Mária azt csak a magyar király halála után akaszthatta a nyakába:

Karel Sichem: Özvegy Mária királyné, 1604 után. Rézmetszet. Jelzet: App. M. 11 – Régi Nyomtatványok Tára

Ez is Lajos székesfehérvári temetése mellett szól. Vagyis amennyiben nem Lajost temettette volna el Szapolyai Székesfehérváron, akkor ez mindenképpen bebizonyosodott volna az 1527-es exhumáláskor, és kijátszották volna ezt a kártyát Ferdinándék ellene. Ez nem történt meg, bár sok egyebet terjesztettek János királyról később, ám a Habsburg-udvar környezetéből nem maradt fenn forrás, amely királygyilkossággal vagy a holttest kicserélésével vádolta volna meg.
Érdemes kitérni még arra a történelmi szálra, hogy II. Lajost nem a magyarok, hanem Szulejmán emeltette ki a mocsárból és temettette el. Marc’Antonio Pigafetta 1585-ben megjelent útikönyvében így írt az esetről (miután röviden beszámolt a mohácsi csatáról):

Mivel Pigafetta utána közvetlenül felsorolta az utazás során érintett települések között Ete és a dunaszekcsői Várhegyen álló, római alapokon nyugvó középkori erőd romjait is, így feltételezhető, hogy itt a Mohács-legendáriumból ismert szekcsői templomról, vagyis az „Angyalok Kápolnájá”-ról beszélt, ahol elföldelték volna a magyar királyt. Így könnyen lehet, hogy Marc’Antonio Pigafetta 16. századi históriájából – melyet talán Mohács környékén, törököktől és esetleg magyaroktól hallhatott elbeszélésekből, énekekből rakott össze – születhetett az a legendás történet, miszerint Szulejmán hantoltatta ki és temettette el tisztességgel a legyőzött magyar uralkodót Dunaszekcsőn. Annyi igazságmagva lehetett a történetnek, hogy Szulejmán számára is szimbolikus dátummá vált augusztus 29-e (Mohács mellett Nándorfehérvár és Buda eleste), amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy Székesfehérvár 1543-as elfoglalásakor az első muszlim szertartás alkalmával nemcsak a királysírokat szemlélte meg, hanem II. Lajos sírjára díszes selyemleplet teríttetett.

Dominicus Custos: I. Szülejmán, 1601. Metszet. Jelzet: App. H. 1960 – Régi Nyomtatványok Tára

Összegzés

Újra végignézve az elmúlt közel 500 év szövegeit, először Grandpierre K. Endre író 1989-es könyvében bukkantam arra az elméletre, miszerint nem II. Lajos feküdt a Czetriczék által megtalált sírhalom alatt (így nem őt temették el Székesfehérvárott). Természetesen nem zárom ki azt sem, hogy Grandpierre is olvasta (tehát nem kitalálta) ezt a történetet valamelyik korábbi feldolgozásban, csak a figyelmemet elkerülte ez a szöveg. De az is lehetséges, hogy Nemeskürty István egy odavetett megjegyzését („ha ugyan az ő [II. Lajos] teteme feküdt ott felravatalozva!”) gondolta tovább. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a népszerű író – sok más hajmeresztő állításával együtt – elképzelése a megtalált hulláról mindössze hipotézis, forrásokkal nem adatolható, illetve a Sárffy-jelentés Bartoniek Emma történész téves datálása (miszerint december 14-én kelt volna a győri várparancsnok levele) félreértelmezéséből fakadt. Még az összeesküvésekben gazdag Szerémi-krónikában is hangsúlyozta a korabeli szerző, hogy Lajost temették el Székesfehérvárott, pedig a „dunaszekcsői mészárlásból” akár egyenesen is következhetett volna, hogy a Szerémi György által igen gyűlölt erdélyi vajda – eltüntetve a nyomokat – kicserélteti a holttestet öccsével a királygyilkosság után. Pár képet felvillantva a magyar király halálával kapcsolatos konteókból igyekeztem bemutatni, hogyan válthatott ki ilyen időtálló figyelmet ez az összeesküvés-elmélet az elmúlt évszázadokban, és hogy sikerének titka nem kismértékben a mai modern konspirációs teóriákhoz hasonlatos elemekben rejlik. Manapság egy híres-hírhedt ember halálának híre (nem feltétlenül a teljesítményének, hanem sok esetben popkulturális pozíciójának köszönhetően) végigfut az „internetfalun”, megjelenik minden platformon, portálon. Nagyobb érdeklődést válthat ki, ha halála valamilyen szempontból különleges, váratlan és legfőképpen felhasználható (erre jó példa az oltáspárti és -ellenes érvek egy-egy híresség halálakor). Különösen élen járnak azok a híradások, ahol erőszakos halál vet véget egy neves ember életének. Ilyenkor elkerülhetetlenek a találgatások, a híresztelések, a pletykák; mindenki mindent tudni vél, a leghétköznapibb eset bonyolult, sokszálú eseménnyé válik, a komplex folyamatok és viszonyok pedig leegyszerűsödnek. Néha nehéz eldönteni, hogy ez mennyire dühítő vagy éppen szórakoztató, mindenesetre komoly tanulságokkal szolgálhat – időtől függetlenül – a kor megértéséhez.

A konteó (konspirációs teória) szó Tóth Tibor (1962–2025) blogger és egykori rendőrnyomozó nyelvi leleménye. A főszövegben csak érintőlegesen említem az elmúlt fél évtized friss kutatásait és forráskiadásait. Részletesebben lásd

• „Nekünk mégis Mohács kell...”: II. Lajos rejtélyes halála és különböző temetései, szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett, Budapest, MTA BTK, 2016
• Örök Mohács. Szövegek és értelmezések, szerk. B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas. (Mohács 1526–2026, Rekonstrukció és emlékezet), Budapest, BTK, 2020
• Kovács Lajos: Elbert a múltból. In: Uő.: Sorozatgyilkos nyomában. A Pándy-ügy, Budapest, Kossuth, 2021

A szöveg megjelent nyomtatásban: II. Lajos halála. Egy klasszikus konteó rekonstrukciója. In: Összeesküvési teóriák a magyar történelemben, szerk. Hermann Róbert, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2022 (Századok Könyvek), 49–64.

Farkas Gábor Farkas
(Muzeális Könyvtári Dokumentumokat Nyilvántartó Iroda)

Székely Bertalan: Mohácsi csata, 1860. Olajfestmény – Magyar Nemzeti Galéria

II. Lajos magyar és cseh király sok szempontból rejtélyes halála közel fél évezrede foglalkoztatja (és nem hagyja nyugodni) sem a széles közvéleményt, sem a tudományos közéletet. A kérdésfelvetések és válaszkeresések műfaji szempontból széles spektrumot kínálnak az érdeklődőknek: megjelenik bennük a publicisztika, a szaktanulmány, a szépirodalom, a blogbejegyzés, a tévéfilm, a rádiójáték, a politikai kinyilatkoztatás, vagyis az emlékezetkultúra számtalan kifejeződése. Ezt szabdalja periódusokra az idő múlása és az újabb divatos témák keresése, vagyis hol felbukkan, s vihart vet Mohács a tudomány határán innen és túl pár hónapig-évig, majd elcsöndesül egy-két évtizedre. Többen keresik a magyarázatot e históriai szál tartós sikerére, amely bizonyos szempontból különleges helyet foglal el a magyar történeti kutatásban és emlékezetpolitikában; csak az őstörténet és a 20. századi nemzeti traumák feldolgozásai vetekedhetnek népszerűségével. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem meglepő módon sok modern „jellemvonással” bír a magyar király halálának története: a hatékony politikai propaganda, az eltűnt és megkerült holttest sorsának misztikuma, valamint az egymásnak ellentmondó korabeli beszámolók, későbbi összeesküvés-elméletek mind-mind azt bizonyítják, hogy históriai idejéből és közegéből kiemelve II. Lajos halála akár egy 21. századi oknyomozó sorozat témája is lehetne valamelyik népszerű online műsorban. Pedig a hiteles keresztyén és oszmán források, valamint „Occam borotvája” alapján egy szerencsétlen kimenetelű lovasbaleset tett pontot ennek a középkori magyar történetnek a végére.

Dominicus Custos: II. Lajos, 1601. Metszet. Jelzet: App. H. 1960 – Régi Nyomtatványok Tára 

A tudás korlátai

Egy távoli példával szemléltetve ezt a gondolatmenetet: Elbert János titokzatos halála felvetette az öngyilkosság, a baleset és a gyilkosság lehetőségét is, s természetszerűleg ez az utóbbi elmélet futotta be a legnagyobb karriert. Hiszen a népszerű egyetemi tanár, fordító halálára létezhetne egyszerű magyarázat is: beleesett a mólónál lévő mély vízbe és megfulladt, majd holtteste a reggeli áramlással sodródott a partközeli sekély vízbe (utalok itt a Gyöngyössy Imre – Kabay Barna páros 1994-es filmcímére: Halál sekély vízben). Ám mégis sokkal népszerűbb a KGB által elkövetett politikai gyilkosság vagy merénylet a közvélemény előtt, így ebben a történetben fontos szerepet kapnak Jurij Andropov és Elbert 56-os kapcsolatának feltáratlan pillanatai. Ezt a konteót és a mellette érvelőket segítheti a megrajzolt idővonal (az SZKP KB első titkárának hatalomra kerülése és a magyar irodalomtörténész halála), amely szerint mindössze négy hónap alatt zajlott le a merénylet előkészítése, végrehajtása, majd valamennyi szál elvarrása. A hajdani sztárnyomozó legfrissebb könyvében önkritikusan így vall erről: „Vajon megnyugtatóan oldottuk meg Elbert János halálának rejtélyét? Találtunk rá tiszta, világos és egyértelmű magyarázatot? Minden igyekezetünk ellenére – nem hiszem.” Vagyis Kovács Lajos rendőrtiszt, a magyarországi döglött ügyek specialistája négy évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, 20–21. századi technológiai környezetben is kijelentheti, hogy nem tudunk minden kérdésre választ adni és kapni. Ez az egyik legfontosabb útravaló számunkra, ha mégis a húszéves magyar király ötszáz éve történt tragikus halála nyomába eredünk.

Orlai Petrics Soma: Perényiné temeti a mohácsi csata halottait,1859 körül. Olajfestmény – Magyar Nemzeti Galéria

Egy-egy összeesküvés-elmélet már az esemény után pár órával, nappal terjedni kezd. Az információhiányból levont téves következtetések is ugyanazt a célt szolgálják, mint a későbbi tudományos vizsgálatok: átfogó, egyértelmű és minden részletet tisztázó magyarázatot arra, hogy mindez miért következett be. Néha egészen szélsőséges, ellentmondásos, ám sohasem első kézből származó beszámolók születnek a trauma hírének terjedésével. Korai forrásokban felbukkan például, hogy Lajos egy sajkával menekült Buda felé, illetve az, hogy „a királyról nem tudjuk, él-e vagy meghalt”, máshol csak azt olvashatjuk, hogy: „a király megmenekült”. Az idő előrehaladtával nemhogy nem megvilágosodnának a részletek, hanem éppen tovább bonyolódik a történet: nem tudni, hol van a király, és mi lett vele. Eltűnt, mindenki – török és magyar – őt keresi. Ezt a lehetőségek szinte teljes tárházát bemutató mondatok jellemzik legtalálóbban: „néhányan úgy tudják, hogy meghalt, néhányan úgy, hogy megmenekült”, illetve „sok egymásnak ellentmondó hírt kaptam. Valaki úgy tudja, hogy a király elesett a csatatéren, van, aki szerint a Dunába fulladt, mások szerint Csehországba menekült. Nagyon valószínű, hogy halott.” Jellemző, hogy e források keletkezése között mindössze tíz nap telt el. Azonban az első hetek beszámolóiban számos olyan elem is felbukkant, melyek később igazolást nyertek más forrásokból, ilyen például, hogy Lajos Buda felé vette az útját, több ember kísérte, a csatában megsebesülhetett, illetve vízbe fulladt a menekülés közben.
Nem mindennapos történet, hogy egy európai ország királya méltatlan körülmények között életét veszti egy sorsdöntő ütközet után. Két évvel a mohácsi csatát követően Ibrahim pasa meg is jegyezte Hyeronimus Łaski lengyel diplomatának: „Bizony azt hittük, hogy a magyarok kiváló férfiak, de nem találtuk jó harcosoknak azokat, akik restek voltak megmenteni saját királyukat, nem tőlünk, hanem a sekély víztől. Mi bizony még a legutolsó emberünket sem hagynánk ilyen halállal meghalni.” A lovasbaleset képtelenségét emelte példaként Zrínyi Miklós a Vitéz hadnagy című munkájában jó egy évszázaddal később:

Ráadásul a sok gyanús és titokzatos körülmény – melyek jelentős részére azért már van tudományos magyarázat – mellett Mohács megkülönböztető szerepe a történeti kutatásban és a közbeszédben mind-mind inkább újabb értelmezési rétegeket rak az amúgy sem egyszerű történetre. Gondolok itt a kiemelt katonai-politikai eseményre (a Magyar Királyság belső válságára, a szükségszerű bukására), a nemzeti jelkép determinációjára (a reformkortól folyamatosan egészen Trianonig), az emlékezetkultúra sok ága-bogára (mire emlékezünk, és mire nem), végezetül a történészviták vehemenciájára, amelyet legegyszerűbben narratívák harcaként írhatunk le (melynek elemei leszűrődnek a tudományos diskurzuson túl a közbeszédbe is).
A konteók egyik legfontosabb építőkönyve a „tudományos bizonytalanság”, amikor az akadémikusnak kikiáltott szakma házon belül is hezitál, gyötrődik, vagy nem kellő formában tálalja az új tudományos eredményeket, s a hiányzó konszenzus, az elvont tudományos beszédmód segíti az összeesküvés-elméletek életben maradását. Szemléletes ellenpélda, hogy ma már senki nem értekezik Görgei „árulásáról”, és az elmúlt évtizedek forráskiadásainak, illetve történeti kutatásainak köszönhetően árnyaltabban látjuk a Jagelló-kort vagy éppen Trianont. Bizonytalan tudásunkat a történelemről mi sem bizonyítja jobban, mint a klasszikus, évtizedekkel ezelőtti II. Lajos-kép, amelyről az érettségiző diákok tanulhattak: a magyar király 1526. augusztus 29-én belefulladt a Csele-patakba. Ironikusan nézve a tényállításokból mindössze egyet nem kíséreltek meg cáfolni: Lajos valóban nem él, hiszen 520 éves lenne. Ugyanakkor nemcsak a közbeszédben, hanem egyes szakmunkákban is megkérdőjeleződik a halála formája (nem megfulladt, hanem meggyilkolták), Lajos nem augusztus 29-én vesztette életét és nem a Csele-patakban lelték meg holttestét. Joggal vetődik fel a kérdés: ha ennyi minden bizonytalan egy forrásokkal dokumentált eseménysorban, akkor láthatunk-e valaha tisztán ebben a történetben?

Orlai Petrics Soma: A Mohácsnál elesett II. Lajos testének feltalálása, 1851. Olajfestmény – Debreceni Református Kollégium Műemlékkönyvtára

A rejtélyes kézirat

Az összeesküvés-elméletek másik fontos alapanyaga, hogy mindenképpen legyen egy különös és megfejtésre váró forrás, amely eltűnik, és utána lehessen keresni akár évszázadokig. S mivel általában csak egy félreértelmezhető leírást kapunk róla a távoli múltból, ezért tág tér nyílik az interpretációra, hiszen a fantáziálgatást így már nem befolyásolhatja a szöveg. Lajos király esetében ezt a történeti kapcsolatot Jászay Pál történész szállította 1846-ban, s akaratán kívül egy hosszú, (főbb részleteiben) fiktív história kerekedett ki belőle egészen a 2020-as újra felfedezéséig. A reformkor végén jól jött a Habsburg-vonal: a Bécsben őrzött rejtélyes irat Mária királyné írnokától származna a titkos levéltárból, amelyben világosan olvasható: „a király ellenséges kéz által öletett meg”. Ez a történet került elő immár félreértelmezve és továbbszőve egy amatőr kutatótól. Pázmándy Dénes országgyűlési képviselő nyolc évtizeddel később – nem létező új kutatásokra hivatkozva – állította 1923-ban:

Itt mintha Shakespeare inspirálná a történet átíróját, ahol minden bizonnyal felfedezhetjük Szerémi György történetíró gyilkosság-elméletét is. Három évvel később ismét egy amatőr kutató, Neusiedler Jenő jogász az évfordulóra készült kis kötetében tért ki a történetre:

Jól látható, hogy Neusiedler Pázmándy szövegén módosított egy keveset. Bevilaqua Borsody Béla művészettörténeti író 1945-ös munkájában már tudni vélte, hogy Ballagi Aladár történész fedezte volna fel ezt a levelet Bécs helyett Madridban, és tovább is színezte az amúgy sem szürke történetet:

Természetesen ismét a Habsburg-ármány tehet minderről, s ezért terjesztette az udvarhű történetírás a „Cselepatak regényes novelláját”.
Két évtizeddel később Nemeskürty István visszatért a Jászay-felfedezéshez, és szándékoltan kétértelművé tette az 1846-ban közölt szövegrészt:

Hiszen az első szövegközlésből egyértelműen kiderül, hogy a kérdéses pamflet írója szerint Lajost a törökök ölték meg (tulajdonképpen elesett a csatában). Nemeskürty ügyesen lebegtette a Szerémi-féle királygyilkosságot olyanformán, hogy nem tette nyilvánvalóvá olvasói számára az álláspontját ezzel kapcsolatban. Egy évtizeddel később Zakar András mérnök, áldozópap megismételte az eddigieket:

Ő is feltehetően Pázmándy szövegét használhatta. Majd újabb tíz év telt el, és Supka Géza író, művészettörténész már részletesebben foglalta össze a „névtelen álomfejtő” jóslatát, ahogyan ő fogalmazott: „a Csele pataknál gyilkosság történt”. Kitért az egyik titkos levélre:

Supka pár napot tévedett a dátumot illetően, de az eredeti forrást megnézve valóban a tényeket írta le a később megkoronázott magyar király Margit főhercegnőnek írott levelében így fogalmazva szeptember 18-án:

Borsos József: II. Lajos halála, 1810–1840 körül. Litográfia. Jelzet: Lit. 164. – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

Pár évvel később a történelem iránt fogékony közvéleményben kavarogtak a királygyilkosságról szóló mendemondák – nyilván ebben szerepe volt Nemeskürty és Supka kötetének is –, míg Benda Kálmán és Barta Gábor nagy sikerű rádióműsorában több levélíró a következőket szegezte a történészeknek:

Barta röviden utalt a Jászay-féle szövegközlésre, és megerősítette az irat létezését. Aztán eltelt több mint három évtized, míg Kasza Péter történész, filológus újra felfedezte ezt a különleges politikai pamfletet Bécsben, amely így megjelenhetett végre nyomtatásban, illetve magyar fordításban először. A szövegben minden kétséget kizáróan ezt olvashatjuk:

Vagyis a feltételezhetően az 1527 elején íródott röpirat Szapolyai János ellen készült. Így kerül helyére minden darab a történetben: a valóban Habsburg-álláspontot hirdető pamflet ugyanakkor nem azt állította, hogy a magyar király merénylet áldozata lett volna, melynek értelmi szerzője a későbbi magyar király, I. János lenne. A történetnek Pázmándy szomorú megállapítása ad modern színezetet 1923-ból, miszerint a szóban forgó

Mintha a rendszerváltás körüli ügynökakták ledarálásáról, illetve azok elrejtéséről olvasnánk.

Hamis hírek, pletykák, legendák

Ugyancsak a 20–21. század köszön vissza, mikor a Mohácsról szóló pletykákat, híreszteléseket és álhíreket próbáljuk rendszerezni, időrendbe tenni és megtalálni a forrásukat. A korszak legnagyobb gyűjteménye természetszerűleg egy krónika, a már említett Szerémi-kódex szövege, ahol a legképtelenebb históriák keverednek történelmi eseményekkel; szinte alig találunk olyan jelenetet, amely minden elemében hiteles lenne. Szerémi forrásai között is ott láthatjuk ezeket az álhíreket, pletykákat, alaptalan rágalmakat, melyeket hallhatott úton-útfélen, olvashatott a kor népszerű bulvárjában a német nyelvű hírlapokban. A csata utáni hónapokban megjelent Zeitungokba került leírások többsége menekültektől, a harcokban részt vett zsoldosoktól származott, amelyeket aztán kiszínezett először a trauma túlélője és elmesélője, majd a szöveg kiadója, hiszen az eladási számokat nagyban befolyásolta, hogy mennyire volt véres, rémisztő vagy érdekes, hátborzongató a történet, hogy megvehessék a német ajkú polgárok a heti vásárban. Feltételezhetjük azt, hogy ennél lényegesen többet nyomtathattak 1526 őszén és telén, mint ami megmaradt az utókorra, ám ezek a Zeitungok efemer szövegek voltak, mivel pár hétnél tovább nem nagyon maradhatott fenn az érdeklődés még a közvetlen veszélyt átérző német területeken sem. Így a múlékonnyá váló kiadvány papírjának másodlagos felhasználása (fojtás, gyújtós) igen sok forrást eltüntetett örökre, s éppen Szerémi krónikája adja meg számunkra a lehetőséget, hogy ebbe a kora újkori fake news-miliőbe bepillantást tehessünk. Az egyik ilyen hírlapban olvashatjuk a királygyilkosság első fennmaradt beszámolóját, ahol az állítólagos szemtanú leszögezi:

Egy másik újságban pedig azt találjuk, hogy maga Szulejmán tudatja Lajossal, hogy:

Ám a magyar király nem hallgatott rá, és ezért került sor az ütközetre.
Ehhez hasonló toposszal találkozhatunk a korabeli rémtörténetekben és jóslatokban, melyek később bekerültek a krónikairodalomba, és a kalendáriumoknak köszönhetően a népmondákba. Ennek legismertebb példája Martin Fumée történetíró 16. századi francia és angol, 17. századi német, illetve 19. századi magyar nyelvű meséje II. Lajosról:

Viszont az előbbi hírlap már lovasbalesetként írja le Lajos tragikus menekülését:

Szakirodalom:

• Örök Mohács. Szövegek és értelmezések, szerk.: B. Szabó János és Farkas Gábor Farkas, Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020

Folytatjuk...

Farkas Gábor Farkas
(Muzeális Könyvtári Dokumentumokat Nyilvántartó Iroda)