A távoli fény nyomában

A Vaiana 2-t csillogó szemmel néző gyerekek láttán hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a polinéz csillagnavigátorok története több egy látványos Disney mesénél. 

Moani Heimuli egyike ezeknek az ősi tudást őrző navigátoroknak: 15 évesen kezdett el hajózni hagyományos, kéttörzsű polinéz kenuval. (Ebből is látható, hogy a polinéz Disney hercegnő, Vaiana története korántsem egy légből kapott sztori.) Moani ma már tanítja is a tradicionális polinéz hajózás tudományát, és büszkén elmondhatja magáról, hogy nő létére a legendás HOKULEA kapitánya volt annak 2023-as Alaska Heritage Sail útja alatt. 

Hokulea, vagyis az öröm csillaga: nevét az Arcturus csillagról kapta, amely állandó tájékozódási pontot nyújt a kenuban éberen virrasztó navigátoroknak. Nevéhez méltón a Hokulea mára 50 éves történetében valóban sok az öröm, de nem felejthetjük el, hogy nehéz próbatételek és egy tragikusan végződő út formálták mai sikeres önmagává mind a hajót, mind pedig a legénységet.

A Hokulea sokkal több, mint egy hajó, hiszen születése anno egyet jelentett a polinéz öntudat újraébredésével, az ősi hagyományok felélesztésével és továbbvitelével. A gyarmati lét velejárójaként egyfajta szellemi és kulturális ,,kiskorúságba” kényszerített szigeteken az 1900-as évek közepétől különböző, kulturális értelemben vett regeneratív mozgalmak indultak el, olyan elhivatott emberek közreműködésével, mint a nyelvész-teológus Duro Raapato, a költő-filmrendező Henri Hiro, a táncos-koreográfus Madeleine Moua, vagy éppen a szigetek egyik legmegrázóbb irodalmi remekművét produkáló Chantal T. Spitz. Az ősi, hagyományos táncok felélesztésével párhuzamosan a tradicionális hajózás is újra reflektorfénybe került, hiszen a polinézek számára életbevágóan fontos volt azt bizonyítani, hogy annak idején nem véletlenszerűen sodródtak szigetről szigetre az óceán szeszélye szerint, hanem nagy múltú hajós nép voltak olyan ősi tudás birtokában, ami európai szemmel már-már természetfelettinek tűnhet, noha valójában a természet alapos megfigyelésén, működésének megértésén nyugszik. A kezdeti úttörők nagyfokú (európai) szkepticizmussal szembesültek: ahogy az európai szemnek furcsán kihívó volt egy tahiti vagy maori tánc, úgy az is őrültségnek tűnt, hogy egy fából összetákolt kenuval műszerek nélkül meg lehessen kerülni a földet. A hawaii történész és festő, Herbert Kawainui Kāne a 60-as években kezdte el kutatni a polinéz hajózás történetét, és kutatásai eredményeként tizennégy festményt készített az ősi, kéttörzsű kenuról, a waʻa kaulua-ról, majd Honoluluban megalapította a Polynesian Voyaging Society-t. Az ő vezetésével 1973-ban elkezdődött a Hokulea építése, a társaság célja pedig az volt, hogy műszerek nélkül elhajózzanak vele Hawaiiról Tahitira, felélesztve ezzel egy csaknem elfeledett aspektusát a polinéz kultúrának. Egyben azt is remélték, hogy az öntudat, a büszkeség visszaszerzése katalizálja majd a további kulturális fejlődést ezeken a szigeteken.

A Hokuleát 1975 márciusában bocsátották vízre, azonban egyelőre híján volt a megfelelő legénységnek. Végül nagy nehezen a Satawal szigeten találtak egy élő embert, Mau Piailug személyében, aki csodával határos módon értett az ősi, műszerek nélküli navigáláshoz, és hajlandó is volt megosztani ezt a tudását: vállalta a legénység kiképzését. Több sikeres próbautat követően 1976-ban a Hokulea minden műszer nélkül nekivágott első komoly próbatételének: kihajózott a hawaii Honolua öbölből, majd egy hónappal később hála Mau navigációs tudományának, sikeresen kikötött Tahitin. Visszafelé Mau nem tartott velük, így a legénység műszerek (iránytű, térképek, szextáns stb.) segítségével utazott vissza Hawaii-ra. 1978-ban a Hokulea szerette volna megismételni a Tahitire való átkelést, ezúttal azonban nem volt szerencséje: a kenu a viharos szélben oldalára dőlt 5 órával az indulás után, a legénység pedig az életéért kapaszkodott egész éjszaka a háborgó tengeren. Hajnalban, mivel segítség továbbra sem volt a láthatáron, a legénység egyik tagja, Eddie Aikau, aki szörfösként kiváló úszó hírében állt, elindult a deszkáján, hogy a becslések szerint 20-24 km-re levő Lanai szigetről segítséget szerezzen. Kilenc órával később a Hawaiian Airlines egyik gépéről meglátták a vízen hánykolódó Hokuleát, így a hajó legénységével együtt megmenekült, Eddie Aikau azonban örökre eltűnt a tengeren. Az emberélet védelmében ettől kezdve a Hokuleát minden útján kísérte egy modern műszerekkel felszerelt hajó, ami a navigációba ugyan nem avatkozott bele, de vészhelyzet esetén készen állt a mentésre. Így volt ez a következő sikeres út alatt 1980-ban is, mikor első hawaii -ként a modern időkben Nainoa Thompson műszerek nélkül, Mau Piailug felügyeletével, több ezer mérföld megtétele után sikeresen kikötött Papetében.

1985-87 között a kenu mintegy 19.000. kilométert tett meg keresztül-kasul a polinéz szigetvilágban, és ezzel hírét vitte az ott lakóknak, hogy az óceán nem elválasztja, hanem épp ellenkezőleg: örökre összeköti őket. A különböző törzsek, akik fából faragott hangszereken, dübörgő dobritmusokon és szilaj táncmozdulatokon keresztül ismerhettek egymásra, immár a tradicionális hajózásban is újra közösséget találtak, így megoszthatták egymással jellegzetes szokásaikat. (Az Új-Zélandon kikötő Hokuleát például a maorik továbbra is az idegeneknek kijáró harcos hakával köszöntik, a próbatételt kiálló kapitányt és legénységét csak ezután ölelik a keblükre.) 2014 és 2017 között a Hokulea (ugyancsak műszerek nélkül) megkerülte a Földet, és útja során számos lelkes rajongót szerzett világszerte. Sikerének titka, hogy sosem céltalanul járja az óceánt, hanem minden egyes útjának üzenete van: ,,Ezeknek a különleges szigeteknek a kapcsolata az óceánnal már egy többezeréves történet.

— olvashatjuk az alapító társaság hivatalos honlapján. Hivatásos csillagnavigátornak lenni nem könnyű feladat: útközben az ember szinte sosem alszik, ismernie kell a csillagokat, az őt körülvevő természetet, a különböző madarak repülési szokásait, az áramlatokat… A legutóbbi alaszkai utazás kapitánya, Moani Heimuli így mesél erről: ,,Az iskolában nekünk azt tanítják, hogy nem a kenu mozog, hanem az elérni kívánt sziget húzódik mintegy zsinóron felénk, mi ezt vizualizáljuk, tehát az egész igényel némi képzelőerőt a navigátor részéről. A kenu egy képzeletbeli iránytű közepe, míg a horizont a széle, így határozzuk meg a helyzetünket az ismert csillagképek aktuális állása illetve az áramlat változásai alapján.”

A Hokulea útjai során nagy hangsúlyt fektet az oktatásra és az érzékenyítésre, hiszen egy olyan korban élünk, amelyben az emberek egyre kevésbé tudnak egyensúlyt találni és fenntartható módon élni,  együttműködni a természeti erőkkel, vigyázni a meglévő természeti erőforrásokra. A Hokulea minden egyes utazása egyfajta tanúságtétel arról, hogy mindez igenis lehetséges.   

Hol a vízbe behajlik az ég, az oly szép!

Mondd milyen mély?

Mondd hová ér?

— kérdezi az útnak induló Vaiana a mesében, és valóban: nem tudhatjuk, a jövőben mire lesz elég egy maroknyi ember ereje, meggyőződése és pozitív hozzáállása akár a polinéz szigetvilágban, akár bárhol másutt, de addig biztosan nincs minden veszve, amíg osztozni tudunk a vágyban, hogy megőrizzük ezeket az értékeket az utánunk következő generációk számára.